Somogyi Néplap, 1973. október (29. évfolyam, 230-255. szám)

1973-10-28 / 253. szám

NYELVMŰVELÉS Molnár Károly: Négy ász és az ötödik Sporttörténet a harmincas évekből szánta, de ko­molyan gon­dolta. Nem volt pardon, nekem pedig minden­nap, még a je­lenlétében fir­kálnom kellett egy autogram- mot a kölyök- nek. — Ma kapom a huszonötödi­ket — mosoly­gott fanyarul a labdaszedő, amikor felbő­gött a pálya bejáratánál a vezér fekete Mercédesének is M a megint főcím leszek a Nemzeti Sportban ... Tom ütőjéről ellenté­tes hanggal pattan a labda, mint az enyémről. Második órája csatázunk a nyurga an­gol fiúval, és csak most hal­lom először a húrok sikon- gasat Láthatatlan, roppant mér­leg ingott erre és arra. Jobb sarok, bal sarok. Tom csak a pályán kívül udva­rias. Futtat. Nem vagyok már olyan ruganyos, mint a játék elején, de elérem a labdát. Jobb sarok, bal sarok. Két órával ezelőtt az öltözőben megmértem magam. Hatvan­három kilót jelzett a mérleg. Hosszú labdamenet. Nem lesz vége sohasem. Jobb sarok, bal sarok. Po­kolian ismétlődik. Tom dik­tál, én pedig védekezem. Ma­gamhoz kellene ragadnom a kezdeményezést. Gyorsan in­dulok a labdára, pörgetve adom majd vissza. Nem si­kerül. Ólomkarral nem lehet pontot szerezni. Könnyedéb- ben fogom az ütőt. Bal sarok. Na, most! Megpörgetem a labdát. Tom röviden és éle­sen kiált. Ritmus és tempó. Már a ré­gi görögök is a sport titkát kutatták. Ennyi pedig az egész. Kizökkenteni az ellen­felet a ritmusból, és egy tem­póval megelőzni. Ahá, Tom ... Kizökkentél a ritmusból. Én jövök Erőtle­nül száll a labdája. Majd én irányítok Jobb sarok, már Tom ösztönösen megindul balra Ismét jobb. Lohol a fiú. Most már csak én játszom, 6 statisztál. Átejtem a lab­dát a hálón. Védhetetlen. Tom elcsúszik a salakon. Tö- rölgeti magát, örül a várat­lan szünetnek Tapsol a kö­zönség. Nem hallom, csak lá­tom, amint összeverődnek a tenyerek A vezér elismerően bólogat a díszpáholyból. Mel­lette a titkára, aki a tőzsdé­ről és a sportpályáról a szá­mokat szállítja az öregnek Hunyorít a szőke labdasze­dő gyerek is. Talán arra gon­dol, egyszer majd ő is legyőz­heti a Tomokat. Én is labda­szedőként kezdtem. Mire vit­tem? Teniszezésből nálunk ma nem lehet megélni. Három győztes játszmáért sem adnak egy öltöny ruhát Horváth Ferenc: Hajnal Az aszfalt vizesen fekete, úgy csillog, s lépteim nyomán nedves a koppanás. A szürke köd, amint CB. a városon, úgy tűnik: feketébe öltözött öregúr sötétszürke, ősz haja a Guttmann-áruházban. Meg egy üveg Dreher sört sem. Műszerész vagyok a vezér gyárában. Ki tudja, meddig? Rebesgetik, hogy ismét le­építés lesz. A művezetőm megnyugtatott: ne féljek, amíg hetenként kétszer reg­gelenként az öreggel tenisze­zek. Tom már újra ott áll velem szemben. Várja a labdát. Adogatok. Bombaként süvít a labda. Védhetetlen. Hallom a közönség elismerését: — Ász ... Brávó, brávó! Tom tehetetlenül széttárja a karját. A nagy sikerre való tekintettel négy ászt ütöttem egymás után. Érzem, hogy most már minden sikerül. Ä fiú időnként elismerően bó­lint, mást nem tehet, legalább szépen veszít. Állok a mérlegen. Nem akarok hinni a szememnek: két és fél kilót fogytam a mérkőzés alatt. M egjelenik a mindig ele­gáns titkár. Ruhájáról ítélve bárki azt hihet- né, hogy ő a vezér. Gratulál, és közli: holnap reggel a szo­kásosnál egy órával később legyek a pályán. — Akkor is kerek a labda — válaszolom. Tudom, hogy ez nem bölcs mondat. A győzelem azonban elvette az eszemet. De ez már előfordult nagyobb em­berekkel is. Tómmal hajnalig jártuk a várost. Igazi sportember, csak limonádét iszik. A harmadik pohárka barackpálinkától úgy becsípett, hogy azt mondta: — Addig nem nyugszom, amíg szőrén meg nem ülök egy Igazi pusztai magyar paripát A Nyugati-pályaudvar előtt alkudozni kezdett egy konf­lis fekete-fehér lovára, pedig csak hat pengő és húsz fillér volt nála Ekkor elváltam tő­le. Tizenöt perccel előbb ér­keztem a pályára, mint a ve­zér. Óvatosságból. Az öreg ugyanis toporzékolt, ha meg­várakoztatták. Lődörögtem a klubházban, és unalmamban megmértem magam. Hatvanegy és fél kiló voltam. Pajkos mosollyal je­lent meg az öltözőmben a sző­ke labdaszedő gyerek Kér­lelt, hogy ütögessek vele né­hányat Ez ugyanis az egyet­len haszna abból, ha regge­lenként labdát szed nekünk A vezér sohasem fizet a gyereknek. Még két fillért sem. A játék végén azonban magához inti a fiúcskát: — Hallja, maga ... Kérjen a bajnok úrtól egy autogram- mot — és felém bök rövid uj­jaival —, gyerünk, gyerünk Ez pénzt jelent. Tíz ilyen au­togrammért kaphat egy Kehrling Béla aláírást Száz Kehrlingért aztán bárhol ad­nak egy Jonny Weissmüllert Tarzan aláírása pedig tíz dol­lárt ér. Fiacskám, maga a vi­lág legjobban fizetett labda­szedő gyereke! Ilyenkor ajánlatos volt ne­vetni. A vezér ezt tréfának merős kürtje. Meglepetésem­re egyedül érkezett, a titkár sehol. Sehogy sem ment a játék. A vezér sovány, szívós em­berke volt. Nem futott, in­kább lépdelt a salakon, mint strucc az állatkertben. Tud­tam, hová kell ütnök a lab­dát, hogy elérje. Ma nem volt szerencsém. A vadonatúj labdát az öreg elé tálaltam, csak oda kellett volna tartania az ütőjét. A levegőt találta el. Káromko­dott. Nem szerette, ha feltű­nően kedvezek neki. Komo­lyan vette a játékot. Atsandítottam a vezérre. Várta az újabb labdát. Szem­mel láthatóan a jobb sarokra számított. Megcéloztam. Ké­sőn érkezett. A labda kettőt ugrott, amire odaért. — Hájjá, maga bajnok, teg­nap jobban játszott! — szólt idegesen. — Kerek volt tegnap is a labda — ismételtem az elő­ző napi hülyeségemet. Izzad­tam!, hová kell ütnöm a lab- jobb sarokba, nem éri el. Földhöz csapja az ütőt: — Hallja, maga lumpolt az éjszaka? Üdvösebb, ha nem szólok semmit. Leépítés lesz. Harcolok, mint az oroszlán. Vizsla szemmel figyelem az öreget. Lágyan eléje tálalom a labdát: nincs isten, ha ezt sem üti vissza. Hát nincs! At­kozott salak. Pályahiba. Vá­ratlanul oldalt ugrik a labda, mint a zabolátlan zebracsikó. Elvesztem, ömlik rólam a veríték. Ha tegnap elbírtam Tómmal, akkor megbirkózom a vezérrel is. Szent Antalnak egy pengőt adok vasárnap, ha ezt a lab­dát visszaüti. Klasszikus volt. Na, végre! Itt a labda nálam. Eltalál­ta az öreg strucc a ritmust. Szuggerálni fogom. — Indulj, átkozott... Végem. A labdára sem he­derít. Befutott a titkár. Csap- zottan és gyűrötten. Mintha sohasem lett volna az elegan­cia királya. Izgatott suttogás. Semmi mást nem hallok, csak háromszor ezt a szót: — ... a tőzsde ... A titkár mindenáron a pá­lya szélén veszteglő fekete kocsiba akarja tessékelni a vezért. Az öreg indulatosan rámnéz, és átkiabál: — Hallja, maga műszerész! Egy hosszú labdamenet... Mint tegnap azzal a whisky­pusztító angollal. Még sosem szólított így. Sejtetni akarja, hogy most nem sportemberként állunk szemben. A háló egyik oldalán a ve­zérigazgató úr áll, a másik ol­dalon a műszerész. M inden mindegy. Víz­özön és kéneső. Köny- nyedén dobom föl a labdát. De ez csak csel. Hir­telen meghajlik a hátam, a karom, s oly erővel ütöm a labdát, mint az acélrugó. Süvít a labda. Ügy, mint tegnap, Tom ellen. Bumm! Ász! Két nap alatt az ötödik. Az öreg bakkecske utána se sza­gol. Vöröslő arccal csapja oda a földhöz az ütőt. Ügyis leépítenek. Felmon­danak. Kihajítanak. De leg­alább férfiasán búcsúztam. Itt vége a történetnek. Mit meséljek még? Semmit sem kell hozzátennem. Legföljebb annyit, hogy az ilyenek há­látlan partnerek. Különösen akkor, ha történetesen fekete nap van a tőzsdén. Devecseri Zoltán ERDŐ KÖZEPÉBŐL Balladák lombjáról ágat törtem, zúztam-súlykol tam híg napokat, béka ült nótázni vállaimra, házak álltak körül, vak ab lakosak, kitalált nőket öleltem bezárt véremmel szerettem, erdő közepéből virágéneket loptam: anyámnak hazavittem — Úi munkahelyemen már a legelső nap on várat­lan esemény történt. — Vaszilij Vasziljevics! — üvöltötte falfehéren a porond felügyelője, amikor beron­tott az irodámba. — A hiúz megharapta a tigrist. A nős­tényt. S méghozzá ott, a po­rondon, a nézők szeme láttá­ra! — Már milyen értelem­ben? — kérdeztem. — A szó szoros értelmében. Pontosan a tarkóján. Rá kel­lett lőnünk a ... tüzoltófecs- kendövel. — Hívják csak ide! — mondtam, s félretettem a na­pi ügyeket. — Az állatszelídítőt? — Miért az állatszelidítőt? Hát ő harapott?! — Nem, nem 6 ... De hát akkor... nem értem. Kit hív­junk be önhöz? — Hát azt, aki harapott Azt hívja ide! A felügyelő nagy szemeket meresztve tántorgott ki az Mihail Zaharov: Cselem irodából, majd néhány percen belül két egyenruhás ember kíséretében tért vissza. Pórá­zon vezetve a hiúzt. A se élő, se holt állatszelidítő tűz- oltófecskendövel követte őket, s mind a két pisztolyát élesre töltötte. — Nincs beszámítható álla­potban — mondta remegő hangon. — Ráugrik az embe­rekre, .mint a róka a nyúlra. — Minden világos — nyug­tattam meg a köröttem álló­kat —, ilyen esettel előző munkahelyemen is találkoz­tam már. Kérem önöket, hagyjanak bennünket ma­gunkra. — Én is menjek? — rebeg­te az állastszelidítő. — Persze, hogy menjen! Csak az maradjon itt, aki a nőstény-tigrist megharapta! — Most már kijöttem a béketú­résből. Végre ketteeben maradtam. A hiúseaL Egy ideig srótla­a hiúzza! mást, végül elszántam magam a beszélgetésre. — Ügy gondolom, helyte­lenül viselkedtél — mond­tam neki szelíden, egy kissé elgondolkozva a történteken. Hát szabad ilyet tenni egy jól nevelt hiúznak? Megha­rapni a saját földijét? Hát le­het ilyet tenni? Ezután gondterhelten Hall­gattam egy tort. Hallgatott s hiúz is. — Persze. Ha nem mnnka közben történik — folytat­tam egy kis idő múlva —, akkor nem kerítenénk ekkora feneket a dolognak. De a po­rondon, a nézők szeme láttá­ra!... Ez igazán csúnya do­log. Mit gondoljanak ezek után a nézők? Mit tanulja­nak tőled? Arra akarod őket tanítani. Hogy ha hazafelé mennek, ők is egymást ha- rapdálják? Igen? Ezt akarod elérni? Szegyeid magad! Beszélgetésünk első óráját « nyolult problémájának szen­teltem. A második óra első felében a nemzetközi helyzet feszültségeiről festettem hát- borzongató képet, majd a még megtalálható hián-tfossá- goknál horgonyoztam le. De az érdemek felsorolásával sem maradtam adós. Nem bi­zony! ... A negyedik órában csupán szűk körű családi dolgokról beszéltem. Majd az általános emberi problémá­kat ecseteltem... A hajtódik óra végén kinyitottam az aj­tót, és kiszóltam a folyosón várakozó áUaészeliditönek: — Tessék, vigye el innen ezt a kés-macskát! A szelídítő belesett az ajtón, es nem akart hinni a szemének. Bizonyára azt hit­te, álmodik, mert kétszer is magába csípett, hogy meg­győződjék: ébren van-e. — Hát ezt... ezt hogy csi­nálta?/ — kérdezte elképed­ve. — Hát... nem volt éppen könnyű, de ment. Ezzel a módszerrel ráncba szedtek már keményebb legényt is. Amit Jancsi nem tanult» Valószínűleg sokan ismerik ezt a közmondásunkat: amit Jancsi nem tanult, nem tud­ja azt János. Még így is szok­ták emlegetni: amit Jancsi megtanult, János veszi hasz­nát. Olyasmit jelentenek ezek a bölcsességek, hogy fiatalon kell tanulni, az ismereteket elsajátítani, mert idősebb korban már nehezebben megy ... Nem okoz gondot a megér­tésük; világos, hogy János nevünk hivatalos, »komoly-« formája a felnőtt embert, Jancsi — a becézett — for­ma pedig a fiatalabbat, a kis­gyereket jelenti. Nemcsak a Jancsi-1 és János-1 szoktuk emlegetni ilyen szembeállí­tásban. Tudjuk azt is. hogy: amit Misi tanul, Mihály sem felejti el. Vagy pedig: ahogy szokik Pali, úgy cselekszik Pál. Ez a szép és világos meg­különböztetés, hogy az idő­sebb ember János, Mihály és Pál, a kicsi meg, akit becéz­ni szoktunk. Jancsi, Misi, Pali — a valóságban nem ilyen egyszerű. Mert hiszen a »fel­nőttek-« világában is nagyon gyakori a becézés, sőt vannak nevek, amelyeket »hivatalos- formában szinte sohase mon­dunk ki: eredeti alakjukban csak írásban élnek. Hogy csak egy példát mondjak, va­lószínűleg ritkaságszámba megy, hogy valakit József­nek szólítsunk. A Józsefek valódi megszólítása: Jóska, Józsi, ha idősebb: Jóska bá­csi. De ugyanígy elég ritkán hallható a Mihály, a György, a Dániel vagy az Erzsébet és a Katalin stb. Persze fordít­va is igaz a dolog: vannak ne­vek, amelyeket meg becéző formában használunk igen ritkán. A Béla és az Ernő például a ritkán becézett ne­vek közé tartozik. Még azt is hozzátehetjük, hogy »becézési intenzitás« szempontjából szinte sorba lehetne állítani a neveket: melyek azok, amelyeket szin­te mindig becézve emlege­tünk, melyeket kevésbé, rit­kán, nagyon ritkán, szinte so­hasem. Talán még a nagyon gyakori és főként becézett formában használatos István, János, József neveket is sor­ba lehetne állítani ilyen szem­pontból, érzésem szerint így: József, János, István. De mindenképpen ezek után áll a Lajos és a Miklós, és vala­hol a sor végén a Csaba, a Csongor, a Kornél, az Edgár. Az egyformán gyakori Erzsé­bet és Mária közül — úgy ér­zem — a Mária inkább hasz­nálatos becézetlenül is: so­kan így érzik szebbnek. Még gyakoribb »hivatalos- for­májában az Anna és az Éva. A Flóra és a Csilla pedig szinte mindig így használatos. Érzésem szerint — mondom ismét —, mert hiszen ezt a kérdést még nem vizsgáltun meg részletesen, rendszere­sen, pontos felmérések alap­ján. Érdekes és tanulságos vol­na pedig egy ilyen vizsgálat, fölmérés. Bizonyosan kide­rülne, hogy korok, tájak, tár­sadalmi rétegek szerint is kü­lönbözik egy-egy név becéző formáinak a használata. Ami az egyik vidéken becézés, a másikon általánosan használt »alapforma-. A bukovinai székelyek között például a felnőtt és idős férfi is Miska, nem pedig Mihály; a kicsi ehhez képest: Miskacska, a Jóska pedig Joskacska. S nyilván van ugyanazon vidé­ken uwanannak a névnek a becézett formái között is kü­lönbség — gyakorisági és egyéb szempontból is. A Jóska például bizonyosan idősebb, mint a Józsika, s ta­lán a Magda, Magdi, Magdi- ka között is van (lehet) ilyen eltérés, nem beszélve az Er­zsébet név légiónyi becéző formájáról. »Mihez Pörke szokott, örzsi el nem hagyja­— bizonyít mindjárt egy régi. ritka közmondás. A Pórke a kicsi Erzsiké, az Ör2*i a fel­nőtt. S van egy újabban meg­figyelhető érdekes jelenség: a becézések elburjánzása kö­vetkeztében az eddig sohasem vagy igen ritkán használt alapforma válik érdekessé választékossá, egyedivé. Egy­re több szülő »becézi- gyer­mekét tudatosan írtrán-nak, Mihály-nak, Mdná-nak. Attól persze nem kell tar­tanunk, hogy most már helyet cserélnek a becézett é* a »hi­vatalos- nevek. Arra azonban éppen napjainkban van eleg sok példánk, hogy a nagyon gyakran használt becézett, kicsinyített névformák önál­lósultak, hivatalos iratokban is használható, anyakönyvez­hető névvé váltak. Az 1971- ben megjelent Magyar Utó­névkönyvben — amely a név- választásban, a nevek helye* írásában nyújt segítséget — már önálló névként szerepel a Barna (régen csak Barna­bás), a Gida (Gedeon), Iza (Izabella), Kata, Katinka (Ka­talin) és még sok más egy­kori becézőnév. Az ilyen átváltozás termé­szetesen hosszú ideig tartó »érés- eredménye: a szabály tulajdonképpen a valóságos nyelvhasználatot szentesíti. Ezeket a neveket már szinte mindenki Így használta, na­gyok és kicsinyek megneve­zésére egyformán. Témánkhoz tartozik az a kérdés, amellyel nemrég ta­lálkoztam egy nyelvhelyessé­gi vita során. Helyes-e, hogy a utcanevek között becézett névformák is vannak? Elvég­re az utcanév komoly, hiva­talos valami, nem illik hozzá a családias, bizalmasabb be- cézgetés. A példa, amelyet elsősorban említettek, a Dan- kó Pista utca. Nos, az igaz, hogy az utcák manapság hivatalosan, bizo­nyos szabályok, előírások alapján kapják nevüket s hogy valóban furcsa lenne nagyjaink nevét Jancsi, Jós­ka, Sanyi formában látni az utcanévtáblákon. De az utca- névtábla nem olyan hivatalos okirat, mint a személyazonos­sági igazolvány vagy az isko­lai bizonyítvány. Kiváló nó­taszerzőnk, Dankó Pista bizo­nyosan Dankó István néven szerepelne a lakók névjegy­zékében, ha még élne, s min­den hivatalos iraton így tar­tanák számon. Az utcanév ellenben úgy, olyan formában őrzi emlékét, ahogy az egész ország emlegette, ahogy neve országosan ismertté vált Bi­zonyos esetekben éppen a név hivatalos formája volna fur­csa, szokatlan, szinte félreve­zető. Nyilván igen sokak stí­lusérzéke tiltakozna a Jászai Mária tér, a Bajor Gizella ut­ca ellen, mert e nagy mű­vésznőink Jászai Mari és Ba­jor Gizi néven lettek halha­tatlanok. Minden név úgy idézi föl igazán egykori viselőjének arcát, egyéniségét, ahogy egykor emlegették, ismerték, szerették. Hámán Kató se le­hetne Hámán Katalin, vi­szont Varga Katalint nem szoktuk Kató formában em­legetni. Lorántffy Zsuzsanná­val Sárospatak egykori úrnő­jével, sok kiváló iskola támo­gatójával szemben tisztelet­lenség volna a Zsuzsa. Kossuth leánya viszont Zsu­zsa néven lett iskoláink név­adójává. Bármennyire igaz is, hogy a Pista nem István, a Jancsi nem János, Dankó Pista még­sem Dankó István, ahogy a híres bencés régész, Rómer Flóris se Rómer Flórián, vagy a kiváló szobrász Ferenczy Béni se Ferenczy Benő vagy Benjámin. Ezeket a családias, bizalmas utcaneveket az egy­kori népi névadás eszmei ma­radványának tekintjük. Azon idők emlékének, amikor még nem közigazgatási beavatko­zással kapta egy-egy utca vagy falu a nevét, hanem az a forma ragadt rá s maradt rajta, ahogy a nép nevezte, emlegette. Sok száz éves te­lepülésneveink között ezért van igen nagy számban becé­zett név is. Említsünk néhány iiyent befejezésül! Miklós nevünk igen sok fa­lunak, városnak a neveben szerepel. De nem kevés azok nak a szama sem. amelyek a Miklós becéző formáját őriz­ték meg. Ilyen a Mika, Miké­it áza, Mikháza, Mikóháza, Mi- kosszéplak stb. Vagy bizo­nyosan sok olvasómat megle­pi, hogy Füle községünk neve a Fülöp névből származik, tehát azt jelenti Fülöpke, fcii Fülöp. De van más ilyen rej­tett Fülöpke is helyneveink között: Füleháza, Füld, Füle^ Fülpös stb. Megjegyezném hogy Fülöpszállás népi (te­hát nem hivatalos, de általá­nosan ismert és használt) neve ma is Fülöpke. De. Léememe Lajw

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom