Somogyi Néplap, 1973. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-16 / 217. szám
I A RENDHAGYÓ IRODALOMÓRA őszi égetés. (Korga György kaposvári kiállításának anyagából.) Jó éjt, Dalaton! Célja: Az Olvasó Népért mozgalom indulása óta mind többször és egyre tágabb körben hallható ez a kifejezés. A szülő eleinte nem tudja mire vélni, milyen is lehet az az óra, amelyre nem kell készülni, a »rendhagyó« kifejezést utoljára a nyelvórákon hallotta, olyan »engedetlen« igékkel kapcsolatban, amelyek nem hajlandók alkalmazkodni az igeragozás törvényeihez. No, de az irodalomban? Hiszen ott úgyis minden rendhagyó, lévén minden fró és költő öntörvényű alkotó. Ám miként lehetne maga az óra rendhagyó, mikor feladata éppen az, hogy rendszert teremtsen, megkönnyítendő a művek gazdag áramának befogadását? Hogy felel meg céljának az óra, ha maga »elhagyja« a rendet? Nem hagyja el. Az elnevezésen lehetne vitatkozni, de tulajdonképpen »szemléltető óráról« van szó. Óráról, ahol nincs feleltetés és nincs magyarázat, ahol csak a mű szólal meg, előadóművészek tolmácsolásában. De hol itt az újítás? — mondhatnánk. — Hiszen minden tanár felolvas verseket, prózai szövegrészeket is, és ha jó tanár, akkor előadó- készségben sem szűkölködik. Csakhogy, ha van is némi rokonság a katedra és a színpad között, a tanár mégsem színész. Lehet, hogy vonzó előadásmódja közel hozza az írót, de aligha mindegyiket. Talán szépen tolmácsolja kedvenceit, de vajon hogyan közvetíti azokat, akik esetleg a művészi élmény adta csak élete valamelyik szakaszában idegenek számára? Fiatalon talán a »Közelítő tél« nem kelt benne visszhangot, később esetleg a »Minek nevezzelek?« ébreszt kellemetlen asszociációkat, mert öregedő hitvesét a legszívesebben sárkánynak nevezné... De nem válogathat: neki a tantervben előírt anyagot tanítania kell, s egyelőre még a tananyagon belüli mozgástere ugyancsak szűk. Az előadóművész viszont mentes a kötöttségektől. Repertoárja személyes vonzalmait tükrözi. Öt egy-egy korszak, tananyagrész szemléltetésére hívják meg, s az adott időszak jeles költőit szabad választás alapján mutatja be, de még magát a kort is önként választotta, belső rezonanciái alapján. Ezért hívják egyszer egyik, másszor másik előadóművészt. A rendhagyó óra mégsem merül ki versmondásban. A művészekhez énekes is társul, a versekhez a kor zenéje. Egy lépés tehát ez a módszer a tantárgyi koncentráció (más műszóval: integrált oktatás) felé, ahol nem merednek merev válaszfalak a testvérmúzsák közé, a kor szellemisége pedig egyszerre többféle módon megszólalhat. (A tanterem díszítése, reprodukciós albumok kézből kézbe adása ilyenkor a kor képzőművészetét is hozzákapcsolhatja az előbbiekhez.) A rendhagyó óra célja: a művészi élmény adta katarzis. A művészetek — és elsősorban az irodalom megszerettetése — ama kóstoló alapkatarzis ián, amit egy-egy óra szűkre határolt perceiben adhat, sokszor nagyon is hatásosan. Oktatás-módszertani szempontból a rendhagyó óra napjainkig a faltörő kos szerepét játszotta, rést nyitott a lexikális közlés merev bástyáin, s egyengette az utat a ma már polgárjogot nyert »műközpontú« tanítás felé. Mert sokáig az volt a tanítás célja, hogy lexikális ismeretekkel töltse meg a diák fejét, a tankönyvekben az életrajzi adatokat frázisokkal teli; nehezen érthető és unalmat sugárzó szövegtömeg követte, amely szürke egyhangúságával nemcsak a műveket takarta el, hanem egyformára is gyúrta az alkotókat, az élve boncolásra emlékeztető verselemzések pedig agyonmagyarázással tették lehetetlenné az igazi hatást. Hiszen a mű éppen azzal ad élményt, hogy a befogadóban gondolatok és érzelmek sorát indítja el: a túlmagyarázás pedig ezt a »lélektől lélekig« hullámzó áramkört szakítja szét. A műközpontú tanítás arra törekszik, hogy az író önmagáért szóljon; hogy a mű nyomán támadt érdeklődés más művekre és az alkotó személyére, az alkotás körülményeire is kiáradjon. Csupán példaként: aki ismeri és szereti — mondjuk — Csokonait, az biztosan megjegyzi magolás nélkül is, hogy mikor élt és hol. Megérzi a debreceni ízeket szavában, és gondolatait is felismeri. Hozzákapcsolja őket a felvilágosodás eszméihez, hiszen a Rousseau-val való lélekrokonságról valló sor — »mint egy Rousseau Ermenonvillében, ember és polgár leszek« — önmagáért szól. De így van ez mindenkinél! Dante elképzelhetetlen Firenze nélkül. Shakespeare mögött is ott a Tower. Erzsébet udvara és a londoni kézművesek cégtáblái. A műtől pedig mindig eljutunk — saját kíváncsiságunktól űzve — az irodalom- történeti tényékhez. Fordítva ritkán: adatok és unalmas szövegek aligha indítanak el az íróhoz (legföljebb rosszul sikerült szobrához), a megtanult adatok pedig használatlan lim-lomjkérat peregnek ki az emlékezetből, mikor már jeles szerzésre nem alkalmasak. Az Olvasó Népért mozgalom indította el a rendhagyó irodalomórákat. S ma már arra törekszünk, hogy minden óra közelítsen hozzájuk, ha előadóművészt nem is lehet, nem is kell minden órára meghívni. A jó tanár pótolhatja, s ahol úgy érzi, hogy segítségre van szüksége: hanglemezeket is fölhasználhat — mind a versmondás, mind a zene közvetítésére. A rendhagyó irodalomóra önmaga megszüntetésének céljával született. S ha szükség is lesz rá még egy ideig, előbb-utóbb a közös, iskolai irodalmi délutánok sorozatává válik. Már csak azért is, mert osztályonkénti, órakeretben való megrendezése túlságosan költséges. Bozóky Éva Cseperész az eső. A város füstje együtt gomolyog az alacsonyra ereszkedett felhőkkel. Minden szürke, minden szomorú, minden csupa ősz... Az úttest közepén egy csöppnyi énekes madár teteme. A csőre szétnyílt, nya- kacskája piros, zöldes szárnya dermedten, tárva tapad a kövezetre, piciny karmai gémberedetten behajoltak — talán ösztönszerűen kapaszkodni akart valamibe — a lehetetlenbe ... akkor, amikor a szárny már képtelen volt a lebegésre. Lehet, hogy a délre vonuló csapatból választotta ki a kényszerű pusztulás. Lehet, hogy fáradtan villanydrótnak röpült. Nyilván a párjával kettesben indult volna a nagy éta». Mindegy, hogyan törE z még nem az igazi ősz, mert a hűvös-nyúlós esők csak október közepén kezdődnek, de nem is nyár többé, bármilyen melegen süt is a nap delente; az ember csak gyönyörködik a vízben, de nem kívánkozik bele. Kivéve a skandináv és a német nyaralókat. Borzong- va nézem őket, szél csapkodja a vitorlát, a csónakot, a mólót, s ahogy a parti köveken szétporlik, érzem, nem volna barátságos mulatság belepottyanni. Ök azonban megszokták hazájuk hűs tengereit, s mint valami meleg vizű forrásban, úszkálnak a Balatonban. A szép hervadás mindenütt. A vendéglőkben is. Emlékezhetünk, micsoda fogadkozások történtek a korábbi években, sőt az idén tavasz- szal is, hogy majd meglátjuk, milyen hajlékonyán s milyen leleményesen alkalmazkodnak az utószezonban az időjáráshoz és a vendégek óhajaihoz. Hát nem láttuk meg, vagy nem nagyon. Badacsonyban például, amelynél szeptemberibb táj kevés van a világon, alig találni partmenti üzletet, ahol az idegen vásárolhat. A legtöbb bezárt. Nemsokára megkezdődik a szüret, édes illatok szállnak már a levegőben, jön a közönség — és az Egry-házon kívül alig talál nyitott helyiséget. Szép az, nagyon szép és tanulságos, de földibb ellátás is kellene melléje ... Néhány gazdátlan vitorlás himbálódzik a kikötők mentén a könnyű szélben, belépek az egyikbe. Elhagyott nyári holmik zörögnek-gurul- nak a padlón: konzervnyitó kés, petyhüdt gumimatrac, száraz kenyérdarabka, üres napolajos üveg és egy pompás hajcsat. Valami nagy kontyot szoríthatott. Elmúltak a nyári lázak, s a hajcsat most értelmetlenül ugrándozik a szélrázta vitorlásban. Deres bácsi az örsi öböl tént... A hűséges társ itt kesereg valahol a közelben, fájdalmasan trillázik, hol innen, hol onnan hallatszik a szomorú gyászdal. De sehol sem látni; megbúvik nagy magányában, s dalol, dalol __ E gy fiú és egy kislány veszi észre a kimúlt kis jószágot. Közelebb lépnek hozzá. Nézik és nem szólnak. A kislány lehajol, két ujja közé fogva fölemeli a madárkái, majd tanácstanul körbe néz. Aztán a fiú átveszi tőle a tetemet, s messzi ívben elhajítja. A madár ott akad fönn, a kerítés mentén már virágait régen vesztett, de még dús levélzettel zöldellő orgo- nabogor ágai között. Utoljára röpült a madár. A legutolsó repülése volt. Ám illö-e ez a temetés, ez az érzéketlen szertartás? partján egy hosszú angolnával viaskodik, enyhén káromkodva. Deres bácsi környékbeli szőlősgazda, az angolna pedig, amelyet most véletlen ponty helyett fogott, s vissza akar dobni, ritka szép példány. Olyan, mint a kígyó. Szinte rugdalózik, noha nincs lábá, rátekeredik a horgászbotra, hiába lóbálja Deres bácsi. Odacsapja a kőhöz, de meg se kottyan a szívós angolnának, sőt, egyre jobb kedve lesz. Ráugrik a horgász karjára. Deres bácsi már magán kívül van mérgében, s nagy követ keres, hogy végezzen erőszakos zsákmányával. Ügy látszik, a hal fogott horgászt. H ideg már a tóparti alkonyat, a hegy eltakarja a bágyadozó napot. Messziről még látszik ugyan, amint fürdenek a fényben a Badacsony vörös bazaltorgonái,, de a látvány csak percekig tart; győz a homály, a déli oldal lassan teljes sötétségbe borul. Az esti szélcsendben fekete ragyogás a víztükör, didereg a partmenti nádas. Nemsokára utoljára fut ki a kikötőből a Csobánc. Megváltozik a menetrend, késő őszig csak kis hajó jár naponta Fonyódra, aztán elmúlik az is. Az Ábrahám-hegyi tsz-bo- rozóban révetegen ül egy pesti költő ismerős, alighanem az őszről ír érzékeny versikét, de titokzatosan eltakarja a papírt, és csak sejtetni engedi, hogy a költemény alighanem még a karácsony előtt megtekinthető lesz valamelyik folyóiratban, nyilvánvalóan annak ékeként. Kisvártatva ugyanitt feltűnik az a svéd hölgy, aki menyasz- szonyféléje lett egy lengyel fiúnak, a fiú azonban Törde- micen borzalmasan berúgott — örömében? bánatában? —, éjszakai csónakázáskor beleesett a Balatonba, s szégyenében búcsú nélkül elutazott. Ennek már három hete. Most nagy a kavarodás — mindezt Méltó-e egy tarka tollú, hasznos madárkához, s a dalhoz, amely oly kétségbeesett, hogy a legfinomabb hegedű húrja se képes a síró hang utánzására ... Néhány lépés után visszafordul a fiú és a lány. A fiú megkeresi az ágak között a madarat, tenyerébe fogja, s elindul vele a legközelebbi járdaszéli fához. Cipője orrával beletúr az ázott földbe, aztán bicskája után kotor, kinyitja a pengét, gyors szur- kálással gödröt ás. Csak egészen kicsit, csak akkorkát, hogy egy maréknyi halom domborodik a gödör mellett, s szinte egészen elsimul, mire újból visszakaparja. Alatta a madárka, a kis énekes, amelyről nem tudni, hogy honnan jött, és hova tartott. Csak azt, hogy tegnap még röpült, tegnap még együtt duettezett a társával. Tegnap még sütött a nap. Tegnap még senkit sem indított volna meg egy kimúlt madár. De ma már ősz Mt.n a helybéli ismerősök mesélik —, mert a hölgy férjjel érkezett, aki — a szerelem kibontakozását látva — ugyancsak elutazott, és most se férj, se lengyel. Még jó, hogy egy magyar fiatalembert látok a kétszeresen elárvult fiatal- asszonnyal. Az élet megy tovább, mint a férfiak. Az emberek mindenféle bolondságot megjegyeznek maguknak, ahelyett, hogy a dolgukkal törődnének. Hagyjuk is a pletykák színterét, és induljunk tovább! Füred felé, végig az északi parton. Tihanynál még megláthatjuk, miként lazult föl á komp révészeinek nyári szigorúsága; eddig motorkerékpárt is vonakodva engedtek föl forgalmasabb napokon, nemhogy szénásszekeret. Most meg, íme, égig rakott szénásszekér éktelenkedik a közepén, vagy árválkodik, mondhatnánk, mert mellette csak két külföldi rendszámú autó áll, késői turisták. Ilyenkor legszebb a tihanyi park. Fényes gesztenyék puffannak a vastagodó avarra, bokáig gázolunk a lehullott levelekben, hűvöset lehullnék a fák, s olyan mélységesen- mély a csend, hogy szinte félünk megszólalni, hátha sebet üt a hang a varázslatos estén. Megvakult a Lepke — az autósstrand átalakított, valaha kerek büféje — becsukta ablakait, nemsokára fatáblákat szegeznek a sütögetők bódéira is. Sehol egy lélek a néma nyárfasoron. Füreden, a Baricska csárdában, ahol ecet ég a lámpában, emelkedett a hangulat. Méla magyar nótát húznak német fülekbe, bús hívogatással telik meg a csárda körül a szeptemberi éjszaka: »Kertetek aljába még egyszer gyere le...« C sopakon előszüret van, a kivilágított présházakban hordókat mosnak, készülődnek az igazi szüretre, ami itt szeptember végén, október elején kezdődik. Fönt, a hegyháton daliás, de már élemedett barátom — egyébként tanár az egyik környező városkában — bevallja, hogy nem vén legény még az öreg legény, mert néhány hete több órás szerelmi vallomást? tett úszva, a Balaton közepén, egy kedves asszonynak. — S milyen emlék maradt? — Máig tart, sőt félek, ezután bontakozik csak ki igazán. A reuma Valami ropog a lábunk alatt. Lehajolunk: érett dió. Nagy szemek a félig kinyílott zöld héjban. Ez már az ősz, az igazi. Még egy-két hét, és végük lesz a szép fényes nappaloknak, és a mély tüzű délutánoknak. Elmennek az utolsó nyaralók, elúsznak az utolsó hajók, kihunynak a reflektorok, amelyek esti órákon megvilágították a tihanyi templom kettős tornyát, s ettől olyan volt messziről, mintha valami mesebeli várkastély lebegne a víz fölött. Leszerelik az utolsó vitorlákat, a nyitva felejtett fakó, vállalati napernyőket a poros teraszokról elfújja a szél, bezárják a villák kapuit. Jó éjt, Balaton! Tamás István Székely Dezső ÉNEK — TÜCSÖKHEGEDŰRE Búcsúszavát a vándor falevélnek csak azok értik, kik zavarban élnek. Ti hol éltek majd, cigány-tücskök? Porzik a nyár, a gyémántküllős álom, küldik az egek rezgő pókfonálon a tél pénzét, a vert ezüstöt... Búcsúzzunk! Dér ül a kert csonka fáin, hová készültök, nótás cimboráim? No, ne sírjatok! így ni, jól van ... Még elintézek néhány sürgős dolgot, hát ne várjatok — űzzétek a gondol egy földalatti fogadóban. Orsovai Emil TÜKÖR Tükröm vagy. Néha magamat nézem benned, máskor reflektorsugárkánt jövőbe vetlek vagy visszapillantok veled: kit s mint hagyunk. Ha komor vagyok, te is elborulsz. Ha fázom, finom páraként fátyoloz be a borzongás, míg csak szerelmem nem töröl le. Élő tükör. Nem tudlak nem látni, megkerülni, sem elfordulni tőled tompaszögbe. Ha nem volnál, tér s idő összetörne. És fordítva: mikor rád tekintek, egy egész világ körém a díszlet és vállamra szállnak a csillagok. (Verseghy Ferencnek, a népművészet ifjú mesterének munkája.) Csala László ŐSZI ELÉQIA
