Somogyi Néplap, 1973. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-16 / 217. szám

Devecserl Zoltán A SZERELEMRŐL Hajadból kalácsot fonok csillagot nézek szemeidbe: kezesednek a hideg városok lehűselnek a forró házsorok vállaidon — Holdat görbítesz sápadt estenyolcra rohanásaink ivei fölé — Bencze József HOLICS MARI Te, szivemnek merénylője, víg lovagod lenni jó volt, hagymafüzér szőke copfod homlokereszemen lógott, Szőlőben a gyors fogósdit, szalmaboglyán a parádét, nem adom én soha másnak hamvas szeder-csokoládéd. Papás-mamás volt a játék, én voltam a kicsi urad, kotyvasztottál sárebédet, s gágogtak rád gunár ludak. Akkor voltam csak én boldog, bodzaemyős nagy zöld réten, itt ülök most mesebeli liliputi békaszéken. Borgátai Vénusz Borbás Tibor szobra. (1973) Suha Andor KÜLÖNÖS ESKÜVŐ fröecsöt. A magyarnak álcá­zott cigányfiú fölállt, és a fü­lünkbe skálázott klarinét­ján: „Akácos út.. Amikor befejezte, hívás nélkül mellénk ült, és meg­szólalt: — Egy százast kaptunk a filmesektől, bátyám. Nagy a Tegnap különösen nehéz napom volt. Tanú voltam a barátom esküvőjén. Bár bo- rongós volt az idő, mi fehér- ben-feketében érkeztünk a Fő térre, a tanácsháza elé, tíz perccel 11 előtt. Rezesbanda fogadott ben- bünket, a Rákóczi indulót fújták. Gyaloghuszárok, kri- nolinos hölgyek, zsiraldi-ka- lapos, csokornyakkendős, ka- másnis urak mosolyogva tap­soltak nekünk. Kedves figyel- '■ messég. Egy fagylaltárus — a fején fehér zsokésapkával — elordította magát: — Felvétel! Csapó! Men­jenek a fenébe, ki a képből! Mi éppen a tanácsháza ka­pujában álltunk, és azonnal fölfogtuk a helyzetet. Nagy nehezen kilábaltunk a képből. Ekkor a tér közepén egyedül állt a művésznő. Igé­ző kék szemét a sötét felhők­re fordította. — Óh, istenkém, segíts raj­tam, hallgasd meg imámat! Vezéreld haza Alajost! Vá'ászként az ég borzal­masat dördült, lehet, hogy az Ür Luciferrel vitázott, lehet, ez volt a véleménye a fil­mekről. A primadonna halálosan megijedt, és félelmében a Postakocsi című vendéglő aj­tajához rohant, amely előtt mi, a násznép is ácsorogtunk. A művésznő aranyos kacsói­val nyomkodta a kilincset, a pikolófiú belülről röhögött, de nem nyitott ajtót. Hiába lihegte epekedve az eperajkú nő, hogy neki sürgős, ami egyébként az arcáról is le­olvasható volt, a balga fiú csak röhögött, mert azt hitte, ez is benne van a játékban. Azután a nagybajuszú ál­őrmester intett a bajusz nél­küli valódi őrmesternek, hogy most már bemehetünk a ta­nácsra esküdni. A fiatal anyakönyvvezető- nö végiglegeltette rajtunk meleg-barna szemét, nemso­kára elhangzott a boldogító igen, s mi, tanúk aláírtuk, amit alá kellett írnunk. A bajuszos ajtónálló nem engedett ki bennünket; azt mondta, hogy várjunk. „Lát­hassák, hogy folyik a felvé­tel.” Kisvártatva — úgy 12 óra tájt — előbújt a nap. A fil­mesek abbahagyták a cir­kuszt, mindahányan bevonul­Somogyi Néplap tak a Postakocsiba. Mi is. A zenekar és a statisztéria el­foglalta a fél vendéglőt, a primadonna és a rendező a mi boxunkban talált menedé­ket. A művésznő nagyfröccsöt kért, az iménti ijedtségre való tekintettel. A rendező kólát, lévén, hogy a sok ordítozás- sal tönkretette délelőtt a tor­kát. Mi konyakot, elvégre mi esküdtünk. Egymás sikerére ittunk. Megjött közben az anya­könyvvezető, civilben nagyon csinos hölgy. A pincér Julis­kának szólította, és azonnal hozta az üzemi ebédjét. A nő jóízűen hozzáfogott, itallal kí­náltuk, elfogadta, csillogott a szeme. — Örülök, hogy nem kér­ték, és nekem nem kellett esküvői beszédet tartanom. Én nem szeretem azt a bauxi- tos sódert nyomni. Már úgy unom. Alig tudom a nevetést visszatartani, amikor ahhoz a szakaszhoz érek: „A nő olyan hegedű, amelyen a fér­finak úgy kell játszania stb., stb.” — mondta, és közben többször is koccintott az egészségünkre. A rendező fáradt, szórako­zott ember e pillanatban tud­ta meg, hogy mi násznép va­gyunk és nem statisztéria. A művésznő finoman sóhajtott, eddig négyszer ment férjhez, s mind a négy esküvő nagyon szép volt. Kért még egy nagy család, kell a lóvé... Amikor kimentünk, szakadt az eső. Bőrig ázva szálltunk a villamosra. Csodálkozva néztünk szét, miért üres a ko­csi. És mi ez a nagy füst, bűz? Mitől meleg a padló? Nyomtuk a csengőt, megb­ánt a szerelvény, jött a ko­csivezető, és ordított: — Miért szálltak ide? Nem látják, hogy begyulladt a ten­gely? Ide nem lett volna sza­bad. Szótlanul leszálltunk. Sza­kadt az eső, a másik kocsi ajtaja nem nyílott, nem nyi­tották. Talán nem is akarták. Visszamentünk a Postakocsi­ba. A pikolófiú a primadon­nával táncolt. Fölkértem a kenyereslányt, sorstársam a szubrettet. A rendező a kólá­ról átállt a rumra, és Felli- nit szidta. Azt mondta: ki­égett. A klarinétos abbahagyta. A kenyereslány azonnal ott­hagyott, fölvette tálcáját, s tortával, cigarettával kínált. Két forint borravalót adtam, mire azt mondta: smucig pali. No lám, gondoltam ma­gamban, pedig milyen szé­pen táncolt. A pikolófiú ked­vesen hozta a művésznőnek a nagyfröccsöt, s azt mondta, hogy ezért nem kér pénzt. No lám, a férfiak! Nagy közönségsikere volt a Betörés című új Belmondo- filmnek, amelyben a népsze­rű francia filmszínész bra­vúrt, bravúrra, bűnt bűnre halmoz. Elhatároztam, hogy viszek neki egy filmnovellát. Párizsi lakásán kerestem fel őt, és átnyújtottam neki a kéziratot. Átlapozta, aztán elismerően mondta: — Jő ötlet, de nincs türel­mem végigolvasni — mondta Belmondó —, miközben két gyönyörű nőt ölelgetett. — Olvassa talán fel! — Miután ellopta a világ legnagyobb gyémántját — kezdtem az olvasásba —, re­pülőgépen menekül. Észre­veszi, hogy gyanút keltett a gépen, ezért leugrik tízezer méter magasságból, és ... — Várjon, várjon! Mi van azon érdekes, ha valaki le­ugrik a repülőgépről? — Akkor talán kijavítom. Egy ház tetejéről felugrik a gépre. — Így már jó lesz. De ne felejtse el, hogy egy-két ka­landos jelenet után mindig kell valami szerelmi ügy is. Cicababa nélkül nincs jó film. — Erre is gondoltam. A re­pülőgépen eszébe jut, hogy randevúja van egy űrrepülő- nővel. Most úgyis divatos az űrrandevú. Találkoznak 250 kilométer magasságban, de a Scotland Yard is űrhajóval üldözi. Erre Epsom fölött a földre ereszkedik, pont ak­kor, amikor a derbyt futják. A Scotland Yard a nyomában van, de sehol sem találják. A derbygyöztes ló közben befut, s akkor látni, hogy maga lo­vagolta. — Remek! És aztán? — Sikerül elmenekülnie New Yorkba, ahol találkozik szerelmével, akit banditák le­dobnak a HU. »maiéiról. Sza­A mi falunkban, aki egy szer elvált, az elvált asszony lesz amíg él — mondta Mária, akivel szeg­ről végről rokonok vagyunk. — Nem veszi el. senki, ki­vált, ha gyereke van. Nőnek a tegnapi kislányok; tegnap még iskolába járt a gyerek, ma pedig már festi a halár, mini szoknyában jár, udva­rokat, vagy éppen ő »udva­rol«. A legényeknek pedig nem sürgős a nősülés. Talál­nak lányt, bármiféle szórako­zásra. Minek ked akkor elvált asszony? Nekem a férfi nem hiány­zik. Az isten tudja, mi hiány­zik nekem. Talán a szeretet. Egy kévés szeretet. Ez any- nyira hiányzik, hogy néha, sötétedéskor megállók a csukott ablak előtt — jó len­ne kinyitni, de minek —, es elerednek a könnyeim. Nem tehetek rüa, ilyenkor gyor­san megfőzöm a vacsorát, utána megmosdunk — für­dőnk mind a ketten .Magam mellé veszem a fiamat. Az igazat megvallva: sokáig nem volt, csaií egy fekvőhe­lyünk, a nagy rekamié. Ami­kor még együtt voltunk Ist­vánnal, az urammal mi alud Link ott, a gyerek a bölcső­ben. Azóta a bölcső felkerült a padlásra, István meg. .az anyja kínja tuuja, hová lati. A tartásdíjai se küldi rende­sen. Más asszvny bíróságra megy; joga van hozzá. Szá­momra a mi régi szerelmünk többet ér. Odaölelem ma­gamhoz a kisfiút, hadd em- 'ékezzen, ha tgyszer maid hiányzik az éleiéből a me­legség. Megvágunk kettes­ben. Ha késik a tartásdíj, száradjon István lelkén. Ke­resek én. Beosztjuk azt a ki* pénzt, aztán ha elfogy, «í • runk az új fizetésre. De azért banánt vettem a fiamnak ifcgnap is, pedig az utolaó tíz forintomat adtam ki érte. Persze, sok iiyen asszony van, ezt csak azért mondom, hogy azt ne higgye, bekép­zelt vagyok. Ha aztán mellettem elal­szik, csókolgatom tovább, mint a bolond, ahol csak érem. Nem lát senki es csó­kolni o.yan jó, ha nem úgy, akkor cnugy ... Napokig hármasban járunk oviba. Mellénk csapódott egy mulya férfi. A gyerek össze­barátkozott vele. Másnap cso­kival* várta. Néki is 'árra van dolga, azt mondta. A gyerek bemegy a kapun, intek neki egy puszit, szokás szerint, a férfi meg ott áll, nem is a gyereket nézi, hanem engem. E leinte faképnél hagytam, mert mit kezdjek ve­le'’ De a harmadik vagy negyedik nap egyszer csak elkezd beszélni, alig­hogy bement a gyerek. Hogy őt idehelyezték munkára, a’ trafóházat csinálják a ta­nácsháznál. Beszél, a szó csak úgy ömlik belőle, hogy ő milyen egyedül van. Hát tehetek én arról, amikor azt sem tudom, én miért vagyok magamban? Beszél és kísérget, amerre fordulok, úay fordul ő is. Ej­nye, megnézem már: milyen a képe. Elát bizony, elég csajla kis ember vagy, gon­dolom. ahogy nézem a fony- nyadt kis bajuszát, ritkás ha­ját, foghíjait. Adhatnál egy kicsivel többet magadra. így ezen, amint magamban el­gondolkodom. nem állhatom meg a mosolygást. Erre kö­zelebb húzódik. Azt hiszi, tetszik, amit mond. Észre sem vettem, oda se rencsére maga a 98-dik eme­let ablakában elkapja, és megmenti. Ekkor kisül, hogy a nő nem más. mint a Scot­land Yard főnöke, aki letar­tóztatja magát. Ebben a pil­lanatban megjelenik az an­gol belügyminiszter, és el­árulja, hogy maga nem is lopta el a világ legnagyobb gyémántját, hanem csak visz- szalopta az igazi gyémánt­tolvajoktól. azoktól, akik sz» relmét ledobták a 102-dik emeletről. Végül kitüntetik a Bath-érdemrenddel. — Kitűnő! De nem kaphat­nám meg az érdemrendet ak­kor, amikor egy elsüllyedt tengeralattjáró legénységét, mint békaember kimentem? Ügy sokkal érdekesebb lenne — mondta elgondolkozva, és közben megnyomott egy gom bot, működésbe hozva egy elmés szerkezetet, amelynek segítségével az ablakon át Belmondó autójába repültünk. Ö a volán mögé, én melléje. Meg se lepődtem. Paiasti Lásoló figyeltem, már tudtam az életét. Nőtlen. Anyja valahol Pesten van, szívbeteg és visszeres a lába. Keresi az igazit, ilyeneket mondott. Szerettem volna ellökni ma­gamtól. Elhívott moziba, két hét után. — Jó film, megható — nyavalygott a fülembe. Azon a szombati napon Pistikét el­vitte a nagyanyja — az anyám — vasárnapra hozzá­juk. Űgyis moziba készültem, jó, menjünk. — Aztán mit szól ehhez a kedves mamá­ja, Pesten, a visszeres lábai­val? — Tudja, ha nem me­hetek haza. annak oka van — nyugtatgatott. Harminc éves leszek nemsokára, Má­ria — bazsalygott ájtatosan. — Mária . . . Nem vagyok én a pócsi szűz — gondoltam, s csak most vettem észre: fél fejjel magasabb nálam. Na jó, menjünk. Imre László Elment, bizony elment Ült mellettem, szótlan ko­molyan. Már a vége felé járt a film, amikor észrevettem, hogy keresi a kezemet. Hagy­tam. Később fölemelte a szájához. Csókolgatni kezdte az ujjaimat. Jaj, ezt se gon­doltam volna! Mit akar ez? Mit látott meg rajtam? Édes jó istenem, ne hagyd, hogy a térdem remegjen. Alig áll­tam meg, hogy ne simítsam végig azt a hóka képét. Mert az én kezemet már azt se tudom, mikor simogatták. . A kisfiú most már reg­gelenként mindig meg­kérdezte tőlem: ki ez a bácsi? Ha én azt tudnám! Hát nem elég az, ha csak a nevét tudjuk valakinek, meg a szavát halljuk? Megfigyeltem, a kisfiam zavar mehettem az ágyon. Talán hazudtam önmagám­nak, de egyszer csak azzal kezdtem táplálni magam, hogy túlságosan nagy lett ez a gyerek. Meg aztán nem is egészséges az együltalvás. A gyerek csak aludjon külön. Sezlont kell venni, határoz­tam el. Igen, de miből? Else­jéig éppenhogy kitart a pénz, a rekamiét is egy évig tartott kinyögni. Bementem Pista bá­csihoz, a művezetőnkhöz: szeretnék túlórázni. Ha csak egy mód van rá, szóljon, amikor csak tud. Nézett rám a ráncai közül, bajusza alatt dörmögött, amikor végighall­gatott, és azt mondta: ren­des asszony maga. Sokat érek vele, gondoltam. — Ki fog a gyerekért menni hat órára, ha csakugyan benn kell maradnom? Ebből ne csináljon magá­nak gondot, Marika — né­zett rám másnap reggel a fonnyadt bajszú. Hát hiszen elmegyek én érte. Aztán oda­ballagunk majd a gyárhoz, megvárjuk magát. Legalább összebarátkoznak a fiúval. Jó, jó, elhozod, de mi lesz, ha megúnod, akartam mondani, de nem szóltam. Egy kicsit bántam azt is, hogy szóba hoztam ezt az egész túlóra- históriát. Valahogy megjött a ked­vem a munkához. Nem fá­radtam el, ha tizenegy órát dolgoztam is. Mert vártak. Ketten vártak. Ott csámbo­rogtak, lesték az egyes mű­helyt, már félórával előbb, hogy mehettem hozzájuk. Rá­szoktam a halk dúdolgatás- ra, mindennap zuhanyoztam, szerettem volna nagyon-na- gyon tiszta lenni. Amikor pedig odahaza a ka­puban elbúcsúztunk, furcsa volt elválni tőle. Éreztem: jó lenne behívni, de hát hogy’. jönne az ki, ha én hívnám? Néha már-már haragudtam is rá. Bizony, egy kicsit mu­lya vagy, kisapám, néztem rá némi szánakozással, míg a kezemet fogta. Holott nem mulyaság volt ez, talán az ér­zéseit hagyta növekedni, mert eléggé megtörte a sorsa ah­hoz, hogy rájöjjön, mi az, ami szép az ilyen várakozásokban. Azt azonban lassan már köve­telőzve kérte, hogy többször maradiunk kettesben. Azon a napon, amikor az új fekvőhelyet hazaszállítot­ták, sokáig benn kellett ma­radnom a gyárban. Fél hat­kor pedig az enyéim már ott sétálgattak a hosszú drótke­rítés mellett. Gondoltam, ne várjanak ott sokáig, leszalad­tam egy percre: menjenek ha­za, itt a kulcs mondtam a fiamnak, de úgy, hogy ő is értsen belőle. Mire hazaértem, az asztal megterítve várt, raj­ta bor és mindenféle hideg ételek: szalámi, sajt, cukrász- sütemény. Vacsora után megfürdettem a gyereket, duruzsoltam a fü­lébe szépeket, hogy ő mától kezdve nagyfiú lesz. külön al­szik, új sezlonon, hű, milyen finom lesz, ott lehet ám csak szépet álmodni. Nem szólt semmit, úgy láttam, örül ne­ki. Már feküdt, amikor kis öklével a szemét dörzsölgetve megkérdezte: a bácsi ittma­rad? — Itt, kisfiam — mond­ta a »bácsi«. Hallgattam. Si­mogattam a fiam arcát és fe­jét. Később rájöttem: nem egyéb ez, mint türelmetlen­ség. Erre puszilni kezdtem, hogy mihamarabb rácsókol­jam az álmot. Aztán odajött ő is, egészen közel, kezét a vállamra tette. A tenyere for­ró volt, nem forróbb az én vállamnál, és mióta a kisfiam meglett, először fordult elő, hogy nem az ő kis testére akartam ráborulni, hanem ar­ra a kézre, ott a vállamon. Az uramnál se éreztem ezt Soha. lelkezésünk pillanatairól y j nem tudok beszélni. Fájdalom és öröm csa­pott fel bennem, sírni és ne­vetni szerettem volna egy­szerre, mint akinek elment az esze. De akkor a sezlonon el­kezdett sírni a fiam. — Anyu, anyu ... Oda kellett mennem hoz­zá. Babusgattam, csitítottám, de a hangom annyira reme­gett, hogy suttogni sem tud­tam. Amint föléhajoltam, át­fogta a nyakamat. Végtére odafeküdtem mellé, hátha akkor hamarabb elalszik. El is aludt, de alighogy szaba­dulni akartam tőle s a kezét lefejteni a nyakamról, fölne­szeit újból. Már nem sírt, de annál erősebben karolt át. A szobában sötét volt. Hal­lottam a párom nehéz sóhaj­tásait, láttam a cigarettája parazsát, aztán ez a parázs egyszercsak nőni kezdett. Nőtt és nőtt, betöltötte a szobát, a világot, mintha a napot lát­tam volna közvetlen közelről. Lángolás, tűz kapott el, már azt sem tudtam, hol vagyok, sóhajtásaim elakadtak a szí­vem fölött; szorítottak, mint vaspántok, mintha a lélegze­tem is elakadt volna. Szaba­dulni akartam a szorításból, de minél jobban törekedtem erre, annál jobban fojtogatott. ... Arra ébredtem, hogy körülöttem vaksötét van, szemközt a rekamié fölött nem világít a cigaretta para­zsa. Felugrottam, villanyt gyújtottam. Elment, bizony elment a szerelem. Azóta várom minden reg­gel. Hol lehet, nem tudom. Lassabban megyünk az oviba. A gyerek nyűgös, rosszalko­dik. Észrevette, hogy nem va­gyok vele. Lessük az utcát, már tud­juk, kire várunk. Hol van, merre tűnhetett? Hallja-e. hogy hívom? Czakó Magdolna HA MAJD Ha majd messze hagytad el a határt És mindent, ami otthonodhoz köt nyelvet és a megszokott levegőt gondolj vissza, honnan jöttél, hogyan jöttél és gyújtsd össze a maradék erőd. Ha majd fáradtan rádköszönt az este és idegen madarak szállnak fészkükre és felsóhajtasz — tudnod kell: nem vádolhatsz senkit, a fájdalmat te kerested.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom