Somogyi Néplap, 1973. július (29. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-29 / 176. szám

Nyároni$a jó a jó — Gondolatok a szabadtéri programokról — Az elmúlt, néhány év alatt új nyári játék- és mű­sortípusok honosodtak meg hazánkban, s eltűnt — vagy már csak nyomokban lelhető föl — a »hakniparadicsom". A Művelődésügyi Miniszté­rium, a megyei és a városi tanácsok, a műsorirodák se­gítségével sikerült elérni, hogy az 1973-as nyár szabad­téri műsorai — igényükben és tartalmukban — reprezen­tálják a mai magyar színház- művészetet. Rövid áttekinté­sünkben nem térhetünk 3d olyan, már nemzetközileg is elismert rendezvények mélta­tására, mint a szegedi szabad­téri játékok. Ennek a műsorá­ról — hála a szegediek leg­jobb értelemben vett propa- ganriaérzékénék és annak a rangnak, amelyet a játéksoro­zat kivívott magának — már az egész ország tájékozott. Szeged mellé azonban kez­denek felzárkózni az ország más tájai, városai is. A Szentendrei Theátrum legjelentősebb bemutatója az idén a »'Vízkereszt, vagy amit akartok«. És új magyar drá­ma — Darvas József Hunya­dija — volt a gyulai Várszín­ház első bemutatója. A pre­mier — mint ismeretes — nagy sikert aratott. A győri program is impozáns; első­sorban a fertődi zenei esemé­nyeket és a fertőrákos! bar- langszinpad új produkcióját, Stein-Kander »Zorba« című musicaljét kell megemlíte­nünk. Ünnepi szabadtéri be­mutatókat láthat a közönség Pécsett, Miskolcon, Szombat­helyen, és természetesen a fő­városban is. Erről a prog­ramról azonban külön beszá­molóban kellene szólni. Most a Balaton-parton kell még el­időznünk egy kicsit. A Veszprém megyei és a Somogy megyei Tanács közös erőfeszítése, a központi mű­sorirodákkal végzett koordi­náló munkájuk nyomán a Balaton-parton évek óta az idén kínálják a legszínvona­lasabb műsort a hazai és a külföldi látogatóknak. Meg­ismétlik a keszthelyi zenei hetek nagyszabású koncert­sorozatát, folytatódnak a ti­hanyi orgonahangversenyek. A Hangversenyek a veszpré­mi várban című sorozatban öt alkalommal a zeneiroda­lomnak olyan nagyszabású al­kotásai szólalnak meg, mint például a Varázsfuvola, Beet­hoven VII. szamfóniája, Liszt Szent Erzsébet-legendája. A tihanyi múzeum kertjében rendezett hangversenyeken a magyar kamarazenekarok leg­jobbjai lépnek föl, ismert szó­listákkal. A déli partnak — Siófok, Baiatonlelle, Kőröshegy és egy sor más fürdőhely — ugyancsak van gazdag ko­molyzenei programja. Föl­lépnek persze kiváló tánc- datlénekesek, beat-együttesek és szólisták is. Miként lehetett ezt a szín­vonal-emelkedést elérni, s mi­lyen tanulságokat kínál az idei nyár jód összeállított sza­badtéri műsorprogramja? A legelső tanulság: érdemes volt jól csinálni, mert kell a közönségnek. Megdőlt a rossz műsorok »sorozatgyártóinak-« átlátszó mentsége, hogy nyá­ron csak az kell, ami félszí­nes, elfutó, »könnyű«, ami nem hagy gondolatot a fej­ben, emléket a szívben. Rö­viden: hogy nyáron az is jó, ami a szezonban rossz... A fenti műsorokat vi­szont — amelyeket dicsértünk — a közönség véleményének, óhajainak ismeretében ter­vezték meg, két-három éve vagy régebben folyó kísérle­tek eredményéképpen. Van persze néhány koránt­sem művészi ok is. A rendező szervek — első­sorban a helyi tanácsok — okosabban gazdálkodnak az anyagi lehetőségekkel, meg­nézik, mire költik a rendel­kezésükre álló pénzt. A mi­nőségre vigyáznak elsősorban, és bátran vállalják a »keve­sebb, de jobb" vezérelvét. Nem kis szerepe van a színvonalemelkedésben a ta­nácsok művelődési apparátu­sainak. Pontosabban annak a ténynek, hogy a művelődési osztályokon mind több jól képzett, a művészetben is jár­tas fiatal szakember dolgo­zik. Nem »ájulnak el az or­szágos nevektől, együttesek vagy előadók nevétől; jót követelnek, és kívánságukat minden körülmények között érvényesítik. Elsősorban a megyei tanácsok művelődési apparátusai fáradozásának az eredménye, hogy Békés, Győr- Soprcm, Vas, Veszprém, So­mogy, Borsod megye hasznos és nívós nyári látnivalókkal szolgál, szabadtéri színpad­jain a helybeli közönségnek és a nyaralóknak. Szerepe van ebben a televí­ziónak is. Pilinszky János SZABADULÁS Nadrágos kutyák, azok voltunk, a pipere, a maszk alatt verítékező állatok, szoknyás medvék, rabmadarak. Azok voltunk. De most egy percre, a halott kéz s az öntudatlan ziháló törzs úgy tündököl, és úgy kopár, ahogy egy angyal. A jó télevizióműsorok emelik az igényt, mert tar­talmas produkciókkal ízelítőt adnak a hazai és külföldi színi kultúráról. Mintegy »ér­tesítik-« a közönséget, hogy van jobb, gondosabban és színvonalasabban kivitelezett nyári produkció is, mint amihez korábban hozzászo­kott. S végül: az egészséges lo­kálpatriotizmus, mint lendí­tő, ösztönző erő! Az országban ma látható szabadtéri műsorok túlnyomó többsége soha nem jött volna Létre a helybeliek — közéleti emberek, pá rtfunk c ionár i u­sok, pedagógusok, városukat szerető diákok, értelmiségiek, tanácstagok — tevékeny se­gítsége nélkül. Ne feledjük: legtöbbször »-helyből száll fel" az ötlet. Természetesen a lo­kálpatrióta buzgalomnak vol­tak vadhajtásai is, de több­ségük az elgondolás stádiu­mában megrekedt, mert kide­rült, hogy bármily szép is, nemes is az ötlet (például: misztérium játék egy dunán­túli kisváros hangulatos dom­bon emelkedő temploma kö­rül), színvonalasan nem old­ható meg a jelenleg rendelke­zésre álló erőkkel, s eszkö­zökkel. Leszámítva tehát a szélsőségeket: az idén nyáron látható minden szabadtéri programban ott van a lakos­ság — a tanács — ereje is. Nem rajzolgatunk »tökéle­tes állapotról fényes kép>et". Vannak ellentmondások, van­nak visszaesések a színvonal­ban, lesznek talán átmeneti megtorpanások is. Enélkül le­hetetlen is elképzelni ezt a roppant bonyolult, nagy gon­dosságot, körültekintést és műveltséget igénylő tevé­kenységet. Tény azonban: sikerült ráébreszteni a szabadtéri programok látogatóit, hogy nyáron is az a jó, ami jó. Ami tartalmas, értelmes, művészi­leg megoldott. Sikerült olyan szemléletet kialakítani a te­rületük művelődéséért felelős tanácsoknál, hogy ezt a te­vékenységet fontos közműve­lődési hivatásként fogják fel, s eszerint is kezeljék. Nem­csak Időtöltésről, nemcsak nyáresti szórakozásról van szó — arról is, természetesen —, hanem nevelésről, isme­retek terjesztéséről, mégpedig művészi fokon. Az eddigi — remélhetőleg kezdeti — eredmények e gon­dolkodás meghonosodásának tulajdoníthatók. Annak a magas fokú felelősségtudat­nak a jelei is, amellyel a mű­vészeti szövetségek, műsor­irodák, színházak, együttesek, közigazgatási sízervek min­dennapi munkájukat végzik. Ezért szórakoznak jobban, ezért gazdagodnak igazi mű­vészi élményekkel a szabad­téri színpadok látogatói az idei nyáron. Tamás István Borbás Tibor: Szerelmes-pár (1973), S zasenyka Priibátkova igen szemnevaló és jóórzésű leány volt. Valami kistisztviselővel, egy derék fiatalemberrel járt jegyben. Amikor egy este elég későn egyedül ment hazafelé, egy ismeretlen úr csatlakozott hozzá. A leány meggyorsítot­ta lépteit, üldözője azonban utána iramodott és elkapta a kezét. Szasenyka a tolakodót éLLódította magától, óm hir­telen mozdulatától a férfi mellényzsebéből földre esett az órája. Az udvarias úriem­ber erre már a törvényes jog érzésével karon ragadta, és elkiálitotta magát: »Rendőr! Tolvaj!" A két elősiető ren- őr a boldogtalan leányt bekí­sérte az őrszobára. A varrodában három napig semmit sem tudtak róla. Végre negyednap Szaseny­ka egy jólelkű rendőrrel le­velet küldött Vera Favloviná- nak. Lopuhov tüstént az őr- szobára sietett, hogy közbe­lépjen a szerencsétlen leány érdekében, de csak gorom- básikod-tak véle, arait ő - két­szeresen visszaadott, de ered­ményt nem ért eL. Erire elro­hant Sergéhez, aki azonban Julie-vel együtt valami pik­niken volt, s csak másnap tértek haza. Serge hazaérke­zése után két órával a rend­őrfelügyelő bocsánatot kért Szasenykától. A vőlegény már előző nap este megtudakolta az őrszobán az aszfaltbetyár címét, és elment, hogy elégtételt köve­teljen tőle. A díszes férfiú először gúnyos modorban, bocsánatot kért, ám amikor a vőlegény párbajra hívta ki, bahotázni kezdett. Erre Sza- senyka jövendőbelije megje­gyezte: »Nos,-akkor ezt a ki­hívást nem utasítja vissza! — és arcul ütötte, miire az botot ragadott. A vőlegény mellbe vágta úgy. hogy amaz élvá-gó- dott, és estében halámtókát a nehéz, faragott asztalláb ki­Ny. N. CsernyisevszkiJ: • MIT TEGYÜNK! (Regényrészlet) H 145 éve született a nagy orosz forradalmár író, filozófus és esz­téta. szögellésébe ütötte. Mikor szolgája a zajra berohant, gazdája életteleniül hevert a padlón. A hivatalnok börtön­be jutott, megindult a bűn­ügyi eljárás, amely végelát­hatatlan volt Mi történt tovább? Tulaj­donképpen semmi más, csak Szasenyka Pribiitkovót ettől kezdve nem látták többé mo­solyogni .,. asonlő esetek — ha nem is ilyen tragiku­sak — történték még móhánysizor. Mindennapos esetek voltak ezek, amelyek a leányoknak sok könnyébe ke­rültek, a fiatal vagy idősebb férfiaknak meg rövid, de kel­lemes szórakozást jelenítettek. Vera Pavlovna jól tudta, hogy a jelenlegi fogaim,ak és viszonyok közt az ilyen ese­tek elkerülhetetlenek, hogy sem masuknak a leányoknak az elővigyázatossága, sem másoknak véLük való törődé­se nem háríthatja el azokat. Ügy vagyunk ezzel, mint a régiek a himlővel, amíg meg nem találták a módját, ho­gyan kell elkerülni... így áll a dolog ezekkel a történetek­kel is. Valamikor majd ettől a ragálytól is megszabadul­nak az emberek, sőt a gyógy­szert is ismerjük mór, csak mám alkalmazzák. Mint ahogy annak idején is igen soká el­tartott, míg általánosan beve­zették a himlő elleni oltást. Vera Pavlovna tudta, hogy ez az erkölcsi ragály még elhá- ríthatajtűamul dúl városokban és falvakban, s még azok kö­zül is szed áldozatot, akik a legnagyobb igyekezettel óva­kodnak tőle. De sovány vi­gasz. ba csak azt mondhatja aiz ember: »Szerencsétlensé­gednek nem én vagyok az Mátyás Ferenc Cigánylány Láttam a tündér cigánylányt egy tóba fulladt szigeten, kétágú haj fonata szállt a szélben, a f«Hegeken. Másutt sétáló páva volt, egy kertben a tenyeréből madarat etetett s dalolt az örökös szenvedésről. Devlához szólt, hogy nincs kenyér, mondta a panaszos imáit, könyörgött egy csöpp éléiért, s holtan a papi mennybe szállt. Fekete bárkák hanamgos szíve kondult, mikor elment. Azóta liliom harangoz érte — nem kapott kegyéknet. Hegyekből felhőkre lépve elbolyongött a világban. Gyökerét a földbe verte és kinyílott egy virágban. B élépsz az ajtón, apésw- Hideget hozol a ka­bátodban. A messziről jött emberek havas hangján szólalsz. Megsimogatod a fe­jemet. Megöleled anyámat. Mit hoztál? Állok föl a kis- sámlira, hónaljig kotorászni, kikutatni zsebeidet. Cukor! Cukor! Cukor, két hatalmas zsebbel. Markostól szórom a konyhaasztalra. Közben a számba is dugdosok belőle mámorosán. Anyám szeme is ragyog. Nahát, ennyi cukor! Te meg, apám, állsz, spiccesen mosolyogsz. Már nem is tö­rődöm veletek. A hokkedlire térdelek, és harapom, ropog­tatom a cukrot, a cukrot, amíg egy nyelésnél meg nem érzem az érnelyt. Se le, se fel! Fulladozó gyerekköhögés, végül az ágy felé sompolvgó szomorú arcú kisfiú — ez ne-? kém a cukor emléke.' Pedig1'- hogy vágytam ra!" Órákig1 tudtam nézni a tarka edes- ségkirakatokat, orromat az üvgre szorítva. Vágytam a marcipánt, az égett medve­cukrot, a bocskorszíjat, a krumplicukor mikulásokat, Néztem órákig, és majd neki- j ugrottam, hogy megharapdál- j jam őket. Odaadtam volna 5 egy mézeskaíácslóért az élő | cocót, egy zacskó »dunakam­Varga Rudolf HAGY CUKROSBÁCSI csért" a legszebb kavicsaimat es gombjaimat; a ziziért fa­kardomat, a kishűsvéti tojá­sokért a riadt, pihés nyulacs­káinkat. Ha megjött a fagylaltos- autó, vittem én mindent ott­honról, amiért egy gombóc jegesre fagyasztott cukros vi­zet adott a hájas tőkéjű, aki izzad tan mérte a kocsi ablakon át a szűk adagokat. Csórtam a tojást, és a sor végén áll­tam, hogy azért adjon ne­kem, ha forintom nincs is. Búcsúkon, ó, hogy faltam volna a sok émelyítő nya­lánkságot! Csurgóit a nyá­lam-is. Kíváncsi voltam min­degyik ízére. Hallottam a me­sét.‘a cukorhegyekről. Lestem a szót róla. Elszedtem nagy­anyám kötényénk zsebéből a ragacsos selyemcukrokat. Cu­korért vigyáztam nagyapára is, aki ha megivott egy liter bort, régi bakanótákat éne­kelt és gyújtogatott. Tüzet rakott a kertben. Ügy kellett figyelni, nehogy fölgyújts-a a házat egyszer. Aztán jött az émely. Most is érzem. Undorral fordulok el a cukrászdák előtt, s hányingerrel küsz­ködöm. Pedig jön a cukor, jön hatalmasan, megállítha­tatlanul. És elkapkodják gyor­san. Már nemcsak az iskolák, az óvodák, de a gyárak, temp­lomok, szerelmesek lombos erdői mellett s előtt is ott vannak a oukrosbácsifc. Min­den sairkon, minden utcán ott vannak. Fehérek, akár a habcsők. Jön a cukor feketén, éget­ve, rengeteg arccal, rengeteg csomagban. Jön az elcsöppenő slágerekben, jön, mint a hányinger. Jön az >-AMO<> szagos Szappanok, az édeskés szagú'sprayek áradata, ikzadt- sagbűzzel 1 keveredve. Ömlik a hajlakk, az édes rúzs, á-kö­römlakk meg a kölni. Ékes­kedik a nyalóka-nyakkendőtű, a pralmébizsu. a karamella- mandzsettagomb. Szégyellje magát az, aki­nek nincs! »Fogyasszon több édessé­get!" — kínálgat s bíztat a NAGY CUKROSBÁCSI hu­nyorogva, kacsintgatva. S tűnnek el a szá jakban a tábla­csokik, a mignonok, a puszed­lik, a krémesek ... Jön a cu­kor feketén, mint a gyász. El­lopja asztalunkról az utolsó darab kenyeret. Jön a cukor, mint a baj, felvághatatlan fe­kély. Jön a cukor, és rontja a fogakat. Húzzák is a hivatá­sos foghúzók, és csinálnak he­lyette porcelanprotéziseket. Ki emlékszik még a szaha- rinra? Hát a melaszra? Jön a cukor és ragacsos ke­zével mindent bemocskol, amihez hozzányúl. Csinálnak neki ünnepeket. Micsoda zsúrok. Micsoda vattocukortorgiák?! Jön a cukor,1 és/megvált, üdvözít. AJlsiak a gyerek, cukorral a szájában. Nem törődik már a mesével, a szabad játékkal, a ' hyiargalászó rétekkel... Szép minden. Jaj, de édes! Mondom én: meg kéne kós­tolni néha a keserűlaput, a papsajtkenyér semmi-ízét, a földet, a sárból készült lán- gost. Mielőtt letapossa és be- piszkólia a sárga gázálarcos cukor disznó, a mindenevő. okia, de te magad sem." MindiazomóiLtaJ Vera Paviov- niát minden egyes ilyen hét­köznapi eset mélyen elszomo­rította, azonkívül dolgot is adott neki. A keserűségnél azonban szerencsére sokkal több örö­me volt Sőt, éltekiinitve némi bosszúságtól, csak örömben volt része. Ha egyszer egy fél­évben valamelyik »leányát" ért baj miatt akiadtak is ke­serű -perced, legalább a töb­biekben öröméit lelte; két-há­mom hét múlva pedig már amannak is újra örülni tu­dott Vera Pavlovnát vállalkozá­sának virágzása boldoggá és vidámmá tette. A szórványo­san előforduló, gondot okozó vagy elszomorító esetekért bőségesen kárpótolták a sok­kal gyakoribb örvendetes ese­ményeik. Milyen -boldog volt,, hia sikerült jól elhelyeznie va­lamelyik mumkiáismője kas testvérét vaigy húgát; vagy amikor a hiammadíiik évben két fiatal leány letette a há- zitaní-tónői vizsgát! Vera Pavlov-nán-ak és a varrodának azonban a leg­nagyobb örömet az esküvők szerezték, amelyek gyakoriak és szerencsések voltak. A la­kodalmak nagyon vidáman folytak le. A menyasszony a tartalékalapból kelengyére- valót kapott. Minden házas­ságkötéskor boldog örömmel lepték meg különböző aján­dékokkal a boldogság révébe jutott társnőjüket. A leányok csak egyet nem értettek Vera Pavlovnán: az első, majd a második menyasszony is őt kérte föl öröm-anyának, ő azonban kitért kérésük telje­sítése előL m feükénést mindenkor /l szívesen vette, mégis elhárította. Hamaro­san kMerí-tették, hogy sze­rénységből teszi. Vera Pav­lovna nem akart hivatalosan a menyasszony védnök-nője lenni. Egyébként is minden módion kerülte — még a lát­szatát is —. mintha befolyá­solni akarná őket. Igyekezett társnőit előtérbe helyezni, és elérte, hogy nem egy vevője nem tudta megkülönböztetni a másik két szabásznőtől. Vera Pavlovna akkor volt a leg­boldogabb, ha v-alakd előtt -hangoztathatta, hogy az egész vállalkozást maguk a lányok fejlesztették ki és tartják fenn. Ezzel saját magát igye­kezett meggyőzni arról, amit szeretett volna -elhinni:. hogy a varroda nélküle is tovább tud működni, ési hogy tőle függetlenül más hasonló vál­lalkozások is keletkezhetnek. S miént ne -keletkezhetnének? Az lenne csak szép, mind-éri­nél szebb ,1-en-ne. ha más ilyen iv-gmod-áik; is létesülnének min­den olyan segítség nélkül, arnejly nem maguk-tól a varró­nőktől ered. S magúik a varró­nők kizárólag a saját elgon­dolásuk és képess é g ük al ap­ján hoznák létre őket. Ez volt Vera Pavlovnámafe (legkedvesebb álma. (Rákos Ferenc fordításai Somogyi Néplap m

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom