Somogyi Néplap, 1973. június (29. évfolyam, 126-151. szám)

1973-06-10 / 134. szám

Riport a jelenben és képzeletben Egy „renitens” pedagógus arcképvázlata A mama. a mama, a ma­ma ... Egész délelőtt másról sem volt szó. Alex próbált jó képet vágni a dologhoz, de amikor kilép­tek a lakásból, kegyetlenül bevágta az ajtót, hadd szól­jon. Hát akkor gyerünk a mamáért. A legszívesebben beletörte volna a kulcsot a zárba. necxhaAgjátókban. Alex 15­rombolni kezdett. Nemsoká­ra közönyös férfihang kér­dezte: — Halló, zörög valaki ? — Itt vagyunk a liftben — trombitálta Alex. — Halló, ki zörög? — Megállt velünk ez az át­kozott lift. Nem tudna vala­mit csinálni? A PROFESSZOR. Kemény vonasd, kissé öntelt, most azonban mintha ideges lenne. Az ajka rángatózik néha. — Minek hozakodik ezzel élő kérem? — Kit érdekel az most már, hogy milyen pe­dagógus volt? Arról írjon az úr, milyen költő volt. Ahhoz semmi közöm! És tudja mit?! Fenntartom azt, hogy pi­masz volt, fennhéjázó és pök­hendi. Így könnyű a diákok kegyeibe belopni magát... Olvassa kérem a jegyző­könyvet: »... a poétái osz­tály praeceptora ügyében a vizsgálat megtörtént oly mó­don, hogy a saját mentségére felhozott feleleteit is meg­hallgatták s a tanú ellene szóló vallomásait is gondosan összevetették...« Láthatja az úr. körültekintőek voltunk. A költészetben lehet valaki bá­tor, de a kollégium falain be­lül húzza meg magát, alkal­mazkodjék a törvényekhez, az előírásokhoz és a feljebb­valóhoz. Végeztem kérem. A professzor kidobott. Mit tehetnék mást, én is elsétálok a város széléig, öt is eddig kísérték a diákok ... Aztán másfele vette az útját. Költött és körmölt. örült a szerelem­nek és csalódott a szerelem­ben. És másutt újra á kated­rára állt. A TANÍTVÁNY. Tisztség­viselő a vármegyénél, kissé megfáradt ember már. Ami­kor a renitens pedagógusról kérdezem, felderül az arca. — Milyen jó, hogy erre is kíváncsi. Az emberek többsé­ge a költőt tartja számon, ez így is van rendjén. De a ka­tedrán is nagyszerű volt... Ezt számon tartja-e az utó­kor? Én az emlékezésemben csak erről írtam. »... nappal a tanítványai között volt, kel­lemesen és mulattatólag taní­totta a különben száraz deák retorikát. Tanított egyebeket is — mint száraz tudományt, Botanicát, Históriát, termé­szet-históriát — melyet tanít­ványt tőle gyönyörűséggel — sőt örömmel hallottak és ta­nultak — szerették ... mint barátjokat, testvérieket, aty- tyokat, soha egyik tanítványát se bántotta, de 6 se tett em­bertelenséget, se törvényte­lenséget ... — ha tanítványa gyengélkedett felfogásban, ott kezdette a világosítást, ahol tanítványának fel fogható eszét állani észre vette — s a tanítvány örült útba vezette- tésén — s nem volt oka el- t süppedni.« A GRÖF. Tulajdonképpen nem csalódtam benne. Kissé fáradt, vagy inkább fáradtsá­Éppen munkába indul­tam, amikor feleségem orrom alá lökte a háromszázalékos békekölcsön-nyeremény jegy­zékét. Egy szempillantás alatt átfutottam a kötvényszámok kavalkádját s azonnal észre­vettem: egy szem békeköl­csönömmel kerek száz rubelt nyertem! Útközben beugrottam a ta­karékpénztárba, s fölvettem a nyereményt. Ahogy odaér­tem a munkahelyemre, tele­fonált az egyik imerősöm, és hivatkozva az ő ismerősére, aki látta a nyereményem át­vételét, kölcsön kért hetvenöt rubelt. — Neked most annyi pén­zed van, mint a halnak .., Én azt mondtam, ez túlzás,■ de ismerősöm — fentemlitett ismerőse állítására hivatkozva — megsértődött: — Ne sopánkodj! Ezer ra­béit vágtál zsebre, abból iga­zan adJiatsz ... — Óriási tévedés! Nem ezer, hanem csak száz — ki­áltottam dühösen. — Nem érdekes ... Mind­össze 75 rubel kell. Ebédszü­netben beugróm hozzád. Es fölkeresett. Száz rube­lemből huszonöt maradt, ami­0 I Somogyi Népiáp got mímelő, elegáns, felvilá­gosodott úr. Hanyag elegan­ciával fogad. Kissé cinikus is. — Nem is gondoltam, hogy az utókort érdekli a mecé­nás véleménye róla. Hiú volt és érzékeny, amilyennek egy költőnek lenni kellett. Én sze­rettem, főleg az öntudatát. Következetes Rousseau-von- zalmát. Kitárulkozásait egy finomkodó, arcrejtegető, ud- variaskodó korban, öntudatát azért is szerettem, ahogy pa- rolázott velem: az iskolalapí­tóval s nem mint földesúrral. Hogy milyen pedagógus volt? Erről nemigen tudok. Tudom már, mire céloz: a feddésre, amit tőlem kapott, amiért ab­ban a darabban a Rákóczi - dalt énekeltette diákjaival játékszínen! Nézze, tulajdon­képpen nekem tetszett az a darab... A feddést meg ő se vette komolyan, ö tudta azt, amit maga talán nem. hogy néha “-reálpolitizálni« is illik egy magyar grófnak, aki a hírhedt felvilágosultsága miatt amúgy sem túlságosan kedves az udvarnál. A KÖLTÖ. Szeretnék el­oszlatni egy tévhitet. Nem olyan fenn,költ és klasszikus, mint amilyennek az eszmé- nvek és versek alapién képze­lik. Fáradt. Látszik, megint átírta az éjszakát. — Tömjént és korbácsot igen bátran osztogatni! Hisz ön ebben? Ha igen, csak ak­kor érdemes szót váltanunk. Én azzal a poétával szemben is. akit ön emleget, ezt tar­tottam ménéül. ATeggvő’t a bajom a cívis professzorékkal emiatt. Pedig ők gyűlölték. Kicsapták a kollégiumból is. Jóllehet érdemes magister volt. Persze, persze, ön éppen arra kíváncsi, hogv milyen volt a katedrán. De miért erre? Arról írjon, zengjen, hogy milyen volt a költészet­ben. A pedagógia egy aprócs­ka darab csak életében. No, igen, pedagógusnak kiváló volt, de hát mit tesz ez? Kö­vette Rousseaut a pedagógiá­ban. Lássa, én a politikában próbáltam követni, és Kufste­inben volt némi alkalmam el­mélkedni efelett... A maga­tartás persze lényeges. A pe­dagógusmagatartást nála a költészete határozta meg. Ezt leírhatja a lapjában kérem. De tudja, én bizonyos va­gyok benne, hogy nemigen fontos az olvasóknak. Hiszen a korban, ahonnan ön idejött, már nem újdonság ez a pe- dagógustípus ... Az a kor ... az a kor ... A TANÁRNŐ. Óráról jött, kissé fáradt, és ő is meglepő­dig, amikor nem a költőről, hanem a pedagógus elődről faggatom. — Nézze, én azt hiszem, hogy ha magunk elé képzel­jük mint pedagógust, akkor példakép lehet ma is. Kevés ilyen pedagógus van. Gondol­juk csak végig! Amikor ebbe az iskolába érkezett, nagyon közel volt már az év végi eg- zámenek ideje. Ahogy a jegy­zék mégis megemlíti: a vizs­gákra már egészen nagyszerű eredményeket produkáltak diákjai. Tehát a didaktikához kiválóan érthetett. A vissza­emlékezések arról tanúskod­nak, hogy rajongtak érte a diákjai. Nem használta a kor­ban egyébként általánosan el­fogadott fenyítést, mégis fe­gyelmet tartott. Nem vakfe­gyelmet hanem olyan rendet, melyet szívvel, önként vállal a diák. Esténként is találko­zott gyerekei vei, őszintén be­széltei? a világ dolgairól. Ezt nevezzük ma egyébként a de­mokratikus tanár—diák vi­szonynak. És ami fő: híve volt az öntevékeny műkedve­lő mozgalomnak. Már álékor, gondolja csak végig! Hány iskola van, ahol ennek még mindig nem látják értelmét. Darabot írt, a diákjaival kö­zösen játszották. DIÁKLÁNY. Felszabadul­tan beszél arról, hogy szíve­sen írna dolgozatot a költő­ről. A szerelmi lírájáról első­sorban. — Higgye el, én is azt mondom, hogy a költő és a tanár egy volt benne. Hi­szen nagyon kevés lehet azoknak a magyartanároknak a száma, akik olyan felsza­badultan beszélnek a szerel­mes versekről, ahogyan ő beszélt róla akkor. Szinte él­vezi az ember, ahogy maga e’é képze’i az őrá iát! Ahogy gátlás nélkül, őszintén be­szélnek a diákok. Mi itt a gimnáziumban büszkék va gyünk arra, hogy az iskloa az ő nevét viseli. Csak tudja, arra is gondol az ember, hogy ezt ő, akkor, hitte-e, gondol­ta-e, remélte-e itt. Azt hi­szem, igen. Talán... A renitens pedagógust Cso­konai Vitéz Mihálynak hív­ták, hívják. A róla mondottakat a deb­receni kollégiumban, a keszt­helyi kastélyban, a kaposi megyeházán, a széphalmi kú­riában és a csurgói gimnázi­umban, a 19. század elején és 1973-ban feljegyezte: Tröszt Tibor Klára már a liftnél topor­gott. — Mit vacakolsz annyit? Tudod, hogy tizenegyre be kell érnünk. Közben a liftet elvitték az orruk elől. — Micsoda emberek van­nak — idegeskedett Klára. — A mama már biztosan tű­kön ül. Megígértem, hogy pont tizenegykor a kórház­ban leszek. — Nyugi! Ha egy hónapig _ kibírta bent, félórát még ki ' fog bírni. — Szegénykém, annyira várja, hogy hazahozzam — sóhajtott, és bánatosan össze­húzta szép formájú szemöl­dökét. — Nehezen fogom megszokni, hogy nem vagy itt. Alex ünnepélyesen pislo­gott. Szóval az érzelmekre kapcsolunk. — Hát a szép napoknak lőttek, az biztos. — Profán disznó vagy. — Mi tagadás... Végre sikerült elcsípniük a liftet. Klára mindjárt hozzá­bújt, mintha támaszt keresne. — Ennyit még sosem le­hettünk együtt — búgta az ágyban használt hangján. — Igazán ... — tétovázott egy pillanatig, a legmegfelelőbb kifejezést kereste. — Igazán csodálatos volt. De ha arra gondolok, hogy közben a ma­ma a kórházban kínlódott... Ekkor katt, s a lift brutá­lis hirtelenséggel megállt. Egymásra néztek. — Hát ez meg mi? — Nem tudom — mondta Klára ijedten. — Talán áramszünet. Próbáld nyomo­gatni a gombokat! Alex próbálta. — Ez bedöglött. Ilyenkor mi van? — Kell itt lennie egy vész­csengőnek. — Rajta tenyerelék. — »A férfi azonnal tudta, mit kell tennie« — fogalmazott ma­gában Alex. És szaggatott segélyjelzéséket adott. — Tu­lajdonképpen hová szól ez a csengő? — Talán a házfelügyelő­höz. Vagy a gondnokhoz. Talán. Talán nem is szól sehová. — Jó kis ház ez, Jial- lod ... lex belelendült: — Még nem jutott eszed­be, hogy olyan ez a láz, mint a Sing-Sing börtön? Cellák és cellák egymás mel­lett: kétszoba, másfél szoba, két szoba, másfél szoba ... Talán a lift is a büntetéshez tartozik. — Egy hónapig semmi pa­naszod sem... — Klára meg­gondolta magát, legyintett. — Ne veszekedjünk, Alex! A folyosón léptek kopog­tak. Közeledve és visszhan­gostul, nvnt e^ modem szte­Szergej Zvancev *4 nagy nyeremény hez én tíz körömmel ragasz­kodtam. A fenti szituációnak valaki szem- és fültanúja lehetett, mert nyomban rámszállt Masztabov, a tervező. Orrom előtt meglengetett egy név­sorokkal teli papírt, s meg­kért: Írjam alá, és pénzben járuljak hozzá az egyik nyug­díjba vonuló kartársunk ré­szére indított ajándékakció­hoz. Nyereményem megmaradt részét Masztabov tette zsebre. Délután hivatott az igazga­tó. — Nem viselnem el —■ mondta —, ha mellózöttnek erezné magat... ön ugyebár, jó lelkű, erzclemgazdag em­ber? — Hogyne — bólintottam, valami cseles fogasra gondol­va. — Nos, meggyőződésem, hogy a múlt havi jutalmat megérdemelten kapta de ugybeár most, hogy busás nyeremény üti a markát, meg sem kottyan magának az a néhány rubelecske ? Mert tudja, MUkma az árukezelő jobban rá mm rttaöoa, hisz IíjtttL gOMI SRliflMflit—— • Amikor mindezek után magamhoz tértem, fölhívtam a feleségemet: — Ejnye, ejnye — mondta rosszalóan —, amíg én reg­geltől estig itt rostokolok, te eliszod a nyereményt... — Esküszöm neked én egy kortyot se ... Azt a szeren­csétlen száz rubelt... — Ah, szóval már csak száz maradt? És hol van ezenkívül még kétszáz? Be­csületszavamra ha nekem nem hozod haza azt a három­száz rubelt, akkor le is út, föl is út! Uram teremtóm! Honnan a fellegböl varázsoljak elő há­romszáz rubelt? Azaz csak ké százhuszonöt öt. mert het­venötöt az simerösóm vitt el, és ő bizonyíthatja a felesé­gem előtt, hogy nála van. Fölhívom! — Drága Misám, Jcönyör- gök: telefonálj a feleségem­nek, mondd meg neki, hogy te tartozol nekem 75 rubellel... Valamelyik hülye azt mond­ta neki, hogy háromszázat nyertem, és most ennyit kell letenni az asztalra. De hát honnan kerítsek? A zsebem­ben —irsd***** 50 isebei amit a fizetésemből kispórol­tam. — Először is — mondta Misa. — egy fél órán belül ideadod nekem azt az ötve­nest! Értem? Másodszor: be­szélek a nejeddel, és meg­mondom, hogy a háromszázat kölcsön adtad nekem fél év­re. Harminc perc múlva Misa nálam volt. Eltette az ötve­nest, s visszaadott belőle húsz kopejkát, kiadási költségek­re ... Három óra múlva ma­gam is otthon voltam. A feleségem kitörő örömmel fogadott: — Fölkeresett a Misa bará­tod — újságolta. — Azt mond­ta, kölcsön adtad neki a há­romszáz rubelt, hogy befizet­hessen a fiókszövetkezetbe. .. Ismerem én az ilyen szövet­kezeteket! Egy szó mint száz: megmondtam neki. hogy ha egy órán belül nem adja visz- sza azt a háromszáz rubelt, telefonálok a feleségének ... Tessék, itt a pénz! És, el ne felejtsem: bocsánatot kért, amiért ilyen kis címletekben fizetett... — Sajnálom, nem értek a lifthez. Klára felvisított: — Nem telefonálna a házfelügyelő­nek? — Nincs telefonom — kö­zölte a sztereobasszus. — Már kétszer adtam be kér­vényt, de csak hamukéinak, hogy ezért meg azért nem tudják bekapcsolni. Közben minden második lakónak már Pintér Tamás Halló! Zorog valaki? * 1 régen ... — És a hang szép csendesen elúszott. — Egyen meg a fene! — kívánta Alex nyájasan. Üjból játszadozni kezdett a gom­bokkal. Amikor egy perc múl­va Klára megint föltette a lemezt, hogy így a mama, úgy a mama, hogy a mama már biztosan felöltözött, ül az ágyon és vár, akkor Alex las­san szembefordult vele: — Mondd, biztos vagy benne, hogy jót teszel a mamával, ha kihozod a kórházból? E zt kérdezte, aggoda­lommal. S töprengő hatásszünetet tartott. — A prof világosan meg­mondta. hogy át tudja vitetni az elfekvőbe. — A mama velem akar lenni. — És amikor te nem vagy itthon? Magára tudnád hagyni? Vagy talán ápolónőt akarsz fogadni mellé? Miből? — Alex a gombokat döfködte. — Szétrúgom ezt a liftet! Itt fogunk éhen veszni, elpusz­tulná, megaszalódni. Olyan ez a ház, mintha üres lenne ... Klára csüggedten hunyta le a szemét: — Sohasem tudnám meg­bocsátani magamnak, ha va­lami baja történne. Alex a magáét folytatta: — Elátkozott falanszter ez. Kíváncsi vagyok, meddig fo­gunk itt lógni ég és föld kö­zött. És meddig kell még ... Q uousquetandemabutereca. tilina, satöbbi, — Ez nem a legalkalma­sabb pillanat, hogy a művelt­ségedet fitogtasd — vágta oda Klára. — Ez egy abszolút közis­mert latin szöveg, szívem. Ép­pen csak azt akartam monda­ni, hogy olyan ez a ház, mint egy nagy skatulya. Egy ocs- mány, nagy skatulya, amiben 1 sok kis egyforma skatulya van. És ezekben ez egyforma, siralmas skatulyákban, egy­forma, érzékeltem emberek élnek, egyforma bútorok kö­zött, és az egyforma tévéké­szülékéken néizk az egyforma hülye műsort... — Itt az előadás váratlanul megsza­kadt. Alex egy ideig kifelé fülelt, majd mind a két öklé­vel zörögni kezdett. Erre egy nő rémült sikoltozása hallat­szott. — Drága asszonyom! — üvöltötte Alex. — Drága Asszonyom, jöjjön. ide egy pillanatra! — Szentsége« szűzanyám! — jajdult föl a drága asz- szony. — Honnan kiabálnak? — Benmrekedtünk a lift­ben. — Jaj, már egészen meg­ijedtem. Hogy szabad így rá­ijeszteni az emberre? — Nem értesítené a ház­felügyelőt? — Már csak ar. hiányzik az én szívemnek, hogy a lép- ; csőn mászkáljak — méltat­lankodott a nő. — Nyomják erősen a csengőt! — Nincs magában semmi emberség?! — kiabált Klára. — Ezek aztán tele vannak emberséggel — állapította meg Alex. — Csak úgy csö­pög belőlük a humánum. A várakozás kezdett élvi- selhetelen lenni. Alex jobb híján a tükörben nézegette magát, a hogv nyugtalanul a szájába veszi a cigarettát, és erStelieeem kifúrta a füstöt. ■ -A férfi már mérbetefienül unta as egésze*« — gaartatt« így hamadik személyi»«. Klá­ra a sarokba húzódva szipo­gott. Kétpercesként előkap*« a zsebkendőt, a szeme Wiif- nyes volt. — Ugyan, Kiér — duruzsol­ta Alex. — Tudod, mi a te bajod? Az, hogy mindent túl­ságosan a szívedre veszel. Túlságosan is átadod ma­gad ... — Hogy érted, hogy »át­adom magam?« — Mindig csak az érael­meidre hallgatsz. — Ezt eddig még nem ki­fogásoltad. — Féltelek. — Mitől? — Attól, ami rád vár. Klára sírt. — Nekem is megfordult a fejemben, hogy nem lenne-e mégis csak jobb az elfekvő­kórházba , vitetni ... De az olyan, mintha a hullaházba vitetném. — Ott mellette vannak az orvosok. A professzor is ezt mondta. Most nem mi va­gyunk fontosak, hanem ő. A mama a fontos. — Szégyellem magam — mondta Klára. — Éjjel is, amikor fölébredtem, eszembe jutott, hogy ez az utolsó nyu­godt éjszakának. — A tükör­nél állva megtorölgette a szemét. — Azon gondolkoz­tam, mi lesz velünk ... Örü­lök, hogy a mama hazajön, de közben az is eszembe ju­tott, hogy megint kezdődik a kálvária: tekereghetünk majd a városban, egyik presszóból ki, a másikba be, vagy tele­fonálgathatunk az ismerősök­nek, hogy melyik adja ide a lakását egy órára ... össze kellene házasodnunk, akár­hogy is. Alex körülményesen elta­posta a csikket. Na. nem! A házasság szentsége ilyen kö­rülmények között? — Égjük szobában a ma­ma. a másikban mi? — kér­dezte rosszalóan. — Még csak az hiányozna... neki, az ő állapotában. Már legalább húsz perce voltak a liftben. Alex szabá­lyos időközökben végignyom­kodta a gombokat, de nem történt semmi. — Ezektől akár el is pusztulhat az em­ber — dühöngött. — Senkire sem lehet számítani. — Heljrerángatta a nyakkendő­jét hosszan nézte magát a tü­körben. »A férfi ezekben a pillanatokban egészen ide­gennek látta a nőt«. Dobolni kezdett a fülke falán. K lára, mintha csak a vég­szóra várt volna, szo­rosan hozzábújt, resz­ketett, mintha fázna: — Ne hagyj el engem, Alex! — Ugyan, butaságokat be­szélsz, Kiér. — Alex egészein felvillanyozódotL — Csák art .mondom, hogy rettenetes felelősséget veszel magadra — suttogta drámaiam. — Ó, csak meghosszabbít­hatnám az életét! — mondta Kiára. — Éppen ez az — intett Alex. — Az életéről van szó. Én nem akarlak befolyásolni. — Lassan végigzongorázott ujjaival a nő csigoljáin. — Nem tudok tanácsot adni. Csak azt tudom, hogy min­denképpen az ő érdekéit kell néznünk. Hirtelen távoli dörömbolés hallatszott egy másik liftajtó­tól. öreg mogorva férfihang tudakolta, hogy miért játsza­nak a liftteL — A lift rossz — adta meg a választ Alex. — Fel akarok menni. Nem érti? Az öreg csökönyös volt: — Én meg le akarok men­ni! — Tessék a liftfcxS. kiszállni! — Süket! — Miinek játszanak a hit­tel? Alex megelégelte: — Tudja mit, tata?... — Szóljon a házfelügyelőnek. — Szólok is. ne féljen! — fenyegetőzött az idegem — Ebben a pillanatban szólok. Alex rneökoímyebbuken vi­gyorgott. — Majd a* őregfiú mtéake- . ■ Milyen vagyok, Kiér? — Nagy vagy.-Aiexnak általában jó hú­zásai voltak« — szögezte le magáiban Alex elégedetten ... Klára szeme hálásán csillo­gott — Nem tartom, mű teve velem néOcüÜed ... Mi lernte velünk egymás nélkül... — Minden rendiben lesz — maradta Alex. — Légy nyu­godt, kicsikém! ö* perc múlva a JMt »rtpi elsnOKÚt lefele.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom