Somogyi Néplap, 1973. június (29. évfolyam, 126-151. szám)

1973-06-24 / 146. szám

Eyadvégi meditáció ITÖBBSÉGÜK FIZIKAI DOLGOZÓ GYERMEKE \ Ónálló zeneiskola Bateson M ához egy hétre évadzáró társulati ülés, az 1972 73-as kaposvári színházi évad záróakkordja. A nyár azonban nem nélkülöz színházi eseményeket majd, s bizonyára több kaposvári mű­vész nevével, sikerével is ta­lálkozhatunk. Hálás és örömteli dolog visz- szatekinteni az elmúlt évadira. Tulajdonképpen mostanra érett kimond'hatóvá az, hogy három évvel ezelőtt a színházi veze­tésben beállott változás nem egyszerűen személycsere volt, hanem egy színházi szemlélet gyökeres és megnyugtató vál­tozásának a kezdete. A kapos­vári Csiky Gergely Színház már nem a mélabús legyin­téssel említett, a kritika által figyelemre alig méltatott vidé­ki színház, »operettbagolyvár«, hanem az egyik legjelentősebb magyar színházi műhely. Szán­dékosain nem használom most a vidéki jelzőt: mert az ország kUencvenihäromezer négyzet­kilométerén nem létezhet olyan izgalmas művészi alko­tóműhely, amelyet a vidékiség mint távolsági »kategória« bástyázna el az érdeklődés elől. Nagyfokú szakmai érdek­lődés övezte az évadot, de nincs okunk tagadni — örö­münk akikor lenne teljes, ha ezt az érdeklődést megközelí­tené a közönség lelkes szin­ti a/-pártolása is. Kaposváron szükség van a színházra. Tessék cáfolni a té­telt: mi indokolná, hogy egy fejlődő iparú, ütemesen urba- nizálódó, egyre pezsgőbb diák- életű, hatvanezer lakosú város­ban ne kellene színház. Azok a vezető szervek, amelyek a } megyei költségvetésből több millió forintot költenek arra, hogy működjön, tudják ezt, és { sajátjuknak tekintik a színhá­zat. Amikor az új vezetés el­határozta, hogy alkotó mühely- lyé, szó szerinti műhellyé vál­toztatja a .színházat, azt mond­ták — Szeressük ezt a színhá­zat! Szó szerint ezzel köszönt a közönségre az új igazgató. Ko­mor István, és a főrendező Zsámbéki Gábor is. Éppen.ren­dezéseikkel bizonyították, hogy érdemes szeretni. Talán a valóságnak mondana ellent, ha ez a színházszeretet egyik nap­ról a másikra megteremtődött volna. Miért lehet szeretni a színházat a diszkrét mozi. a nyugalmas olvasás és a kényel­mes tévénézés mellett? Mert élményt ad ma is. Mást. újat. Mert olyat ad. ami hiányzik, mert olyanra hívja föl a figyel­met, aminek nem szabad hiá­nyoznia. A lelkes beköszöntés néha halkult: néha csüggedést is tükrözött a színházi vezetők későbbi nyilatkozata: de azt hiszem a színházszeretetne ép­pen azzal szolgáltak rá. amit ez az évad bizonyít: jó, igé­nyes. izgalmas (néha a három együtt is volt) előadásokkal. H ogy szeretjük a színhá­zat, az ennek köszönhe­tő. Elsősorban annak, hogy az évadot egy kitűnő és maradandó előadással nyitot­ták, amely egész évben még- egyszer el nem ért teljesítmény volt, s ez Maxim Gorkij cso­dálatos drámája, az Éjjeli me­nedékhely. S máris itt vannak a fiatalok. Maga a főrendező is: egy kitűnően épített távoli népi komédiával A kutya tes­tamentumával. És egy másik fiatal, Kertész Mihály András egy eleven klasszikus megszó­lító erejűen mai Tartuffe-jével. A Patikát most nem említjük egy sorban mindezzel: ponto­san azért, mert bármily szak­mai, kritikai siker övezte is, érintetlenül hagyta a somogyi, zalai közönséget. A közönség szereti a színhá­zat, ha az előadásokban állan­dó sikereket észlel, ha olyan arcokra talál, akiknek felbuk­kanását várja. Sőt követeli. Hogy miképpen bukkannak fel az arcok, az igen sokban mér­céje annak, hogy az ígért mű­helyben teret, lehetőséget kap­tak-e a színészek. Örömmel írjuk: Olsavszky Éva sikere sem a hosszú évig jól játszó vidéken maradt szí­nésznő, hanem a kitűnő Szí­nésznőé volt. Módot teremtet­tek arra, hogy a derékhadból néhányan hasonlóan kitűnő alakítást nyújthassanak: igen sokszor tapsoltunk Kun Vil­mosnak, Dánffy Sándornak, Kátay Endrének, Garay Jó­zsefnek, Szabó Ildikónak. Tap­solt a rádióhallgatók tabora is Csorba Istvánnak. A színház vezetői joggal hangoztatják, hogy nincs külön zenes társulat, és prózai: többször be is bizonyo­sodott, hogy azok a színészek, akikről azt hittük, vagy azt »hitették«, hogy csak operett­ben élnek meg, prózai darab­ban, vígjátékban is jók. Pél­dául a nagyon tehetséges fiatal színésznő: Réti Erika vagy Sza­bó Kálmán, Verebes István, Molnár Piroska, Vajda László. Jó lett volna, ha a Pécsről át­szerződött Koltai Róbert több darabban is bizonyíthatja ro­konszenves tehetségét. Nem túlzás azt mondani, hogy á leg­többet, a legszembetűnőbbet a fiataloktól .kaptuk. Mondhatni, szinte a szemünk előtt érett kitűnő színésszé, szinte minden feladatra alkalmassá Kiss Je­nő. Pogány Judit, s ide sorol­ható Imre Gabriella, Horváth Zsuzsa is. Egyre többször lép­tek előbbre a színen olyanok, akik egy bejövetelnyi meghaj­lásig léteztek korábban, pél­dául Tóth Béla, Farlcas Rózsa, Radics Gyula. Tegyük hozzá, vannak még mások is. Ennek a belső forrásnak a »felbuzogta- tásá« is azt mutatja, hogy a vidéki színház nem színészte- mető, és adott a lehetőség arra, hogy meg inkább ne legyen az! Általában ízléses színpado­kat láttunk. Az évad nagy »tette« volt a kitűnő játékszíni érzékkel megáldott festőmű­vész, Pauer Gyula alkalmazá­sa. szellemes, 'stílusos díszle­teit már úgy várjuk, mintegy- egy kedvelt színészt. Tehetséges emberek alkot­nak a kaposvári színházban! Ha a kritikus az évadra visz- szatekint, jó érzéssel teheti; kevésszer kellett elmarasztal­nia, s többször dicsérnie ala­kítást, rendezést, tág horizon­tú, modem szemléletet Okvetlenül szembe kell néz­ni azzal a ténnyel is, hogy ( milyen a színház és a közön- ! ség kapcsolata. Hogyan tekint a színház az öt értő szakmai közönségre, és az őt nem min­dig értő nézőkre. A nézői kö­zönyt bírálni, az , értetlenség miatt háborogni nem jogtalan, de nem is helyénvaló. Egv tapodtat sem viszi előre ugyanis a hatvanezres várost abban, hogy lakói közönséggé váljanak. Azt már érezzük, hogy főleg fiatalokból, diákok­ból alakult egy színházat job­ban értő. szerető réteg. De ezek csak sejtések. A közönségről a váltott jegyek számán túl más, pontosabb kép nincs. A szín­házszeretet mellett a legjobb propaganda ez lenne — mert a színház joggal kéri. hogy rajta kívülállók is segítsenek —, ho£y felmérjék a közönség ré- tegeződását és igényét. Tám­pontul szolgálna ez a szerve­zéshez, a műsorpolitikához is. Hiszen alapjában véve a ka­posvári színház műsorpolitiká- ja jó. A helyi »talajviszonyok­hoz«, a közművelődési célok­hoz kellene még jobban alkal­mazkodni, de leszámolva azzal j a tévhittel, hogy ez az alkal- j mazkodás okvetlenül az ope­rettek visszahozását jelenti, j Szorosabb, elevenebb kapcso- ! lat kell a várossal! Van Ka­posváron a megyei könyvtár- I ban egy pódium, amely fővá­rosi színészek kedvelt és tisz­telt fellépő helye. Érdemes lenne ezt is felfedezni már. A zt hallottam egy szak­embertől : az évadban több volt Kaposváron a színházi izgalom, mint nemely fővárosi színházban. Ez így is van. Csak ettől a kaposvári kö­zönség nagy része még »nyu­godt«, sőt közömbös maradt. Azon lehet vitatkozni, hogy ki legyen a közömbösség feloldá­sában a kezdeményező. Első­sorban a színház. De az is biz­tos, hogy nagyon sokan van­nak, akik ezt elmulasztják. Jobb közönségre, értőbb kö­zönségre van szükség az 1972 73-as évadban érdemesen bizonyító kaposvári színház mellett. Sőt nemcsak mellette, hanem körülötte, érte, általa is — és benne elsősorban! Tröszt Tibor * 1 Az összefogás szép példája-1 val találkoztunk a fejlődő [ Barcson, öt év után a kihelve- , zett zeneiskola kinőtte a szűk három tantermet. Bauer Ven- i del megbízott igazgató ambí- j ciója szárnyat adott minden- j kinek, akivel csak beszélt a ze­neiskola bővítéséről. Azon a napon, amikor ott jártunk, az épületkülső csaknem egy be­fejezett munkáról tanúskodott, j benn a termekben az utolsó simításokat végezték. Aki kí­váncsi, hogy honnan indult el a barcsi zeneiskola, az először a gimnáziumban nézzen körül, mert itt kaptak helyet az el­ső barcsi zeneiskolások. Az­tán — »megy a zeneiskolás vándorútra« — egy családi ház átalakításából új otthon­ba költöztek be, amit a télen felújítottak, vállalva, hogy a fejük fölött dolgoznak az épí­tők. Ezekhez a falakhoz csat­lakozik az új szárny, ahol újabb tantermekkel együtt szeptemberben hét helyiség­ben kezdődhet meg a tanítás. At. új épületrész kialakítása­kor arra is gondoltak, hogy hangversenyre alkalmas — mintegy száz hallgatót befo­gadó — terem is rendelkezés­re álljon. Mintegy élő •»kariatida«, tartotta az épülő szárny falait Bauer Vendel. De sosem állt egyedül, mindig voltak, akik segítették. Erről nem ő, ha­nem a járási pártbizottság el­ső titkára, Süveges Sándor be­szélt. — Somogy tarn ócán fát ter­meitek ki társadalmi munká­ban az épülő zeneiskolának', a barcsi fűrészüzemben is az új létesítményről beszéltek. S arról, hogy »Ez a Bauer mit csinál?« És ennek a kérdésnek nem volt rossz, íze, inkább a csodálkozás hangját éreztem benne. Az első titkár örömmel be­szélt arról is. hogy a zeneisko­lában folyó munkával elége­dettek, s a fúvószenekarnak különösen örülnek. — Ilyenről álmodtunk — mondta. A fúvószenekar rendszere­sen közreműködik a rendez­vényeken. játéka különös szín­foltja minden ünnepségnek. — Milyen hangszereken ta­nulnak a gyerekek — kérdez­tem a már önálló zeneiskola igazgatójától. — Zongora, hegedű, fa- és rézfúvós, magánének, azaz ! minden szakon folyik képzés a barcsi zeneiskolában. A ta­nulók száma százról százöt- I vénre emelkedett, az új tanév­ben pedig már százhetvenötén iratkozhatnak be. Legtöbben a zongoraszakra jelentkeznek. — Elsősorban kik érdeklőd- ; nek a zeneiskola iránt? — Barcs fejlődése szinte nap mint nap megfigyelhető. Az új lakások elfoglalásával pár­huzamosan /nind nagyobb igény mutatkozik a zeneisko­1 la iránt is. A Barcsra költö­zők zöme fiatal házaspár, akiknek már igényük, hogy a gyerekük zenét is tanuljon. — Milyen a tanulók összeté­tele? — Többsége, mintegy hatvan százaléka, munkásszülők gyer­meke. — Mit telhet a zeneiskola a község zenei életének további alakításáért? — Kórust szeretnénk, ter- : vezünk egy zenei klubot is. A száz hallgatót befogadó ka­mara koncerttermünkben ! hangversenyeket rendezünk. Ha megtelik egyszer mind a í száz szék, gondolom, joggal | érezhetjük, hogy sikerült va- j lamit elérni. I Hórányi Barna O Mimt a zsebórát, kitet­ted a szíved — tektele­iek, a vérkörök lüktetése — hallgassátok, mint zsebórát: kitette a szívét Reménykedő sirató néhai Gerelyes Endre édesbátyánk hősi halálának és feltámadá­sának okán: »Fegyvert, s vi­tézt éneklek-. Azt ki darabok­ra akarta zúzni a kaput, hogy befogadtasson. kitől idegen volt a zárat nyitó tolvajfculcs. s nem volt buzogánya, csak öklelő, jó feje. Az erejét sohasem porciózó- ért szóljon most a dobok lassú gyászmora.ia: ba-da-lom-bada, ba-da-lom-bada... O Három vékonyka kötet és most ez — alig vala­mivel »korai és igaztalan" ha­lála után — a negyedik. A cí­mében is búcsúzós, rekviemi bánat: »Isten veled, Lancelot!" Az ősi kelta monda hőséről szól ez a regény, Lancelot-ról. a sárkányölőről? A köz-sorból jövő tisztáról, igen. Az igazság felkent bajnokáról, a kiomilott vér szennyében is emberségé­ről felismerhetőről. Ember, író vall itt önmagáról, a kihívott sorsról, Sárkányról, Életről, Halálról. És összegez. Van miit összegeznie. Vasu­tasok; parasztok, gyári munká­sok között nyílt ki a szeme, ér­telme. Kemény, érdes életüket vállalta tanárként, újságíró­ként, íróként is. Erőt, tartást tőlük kapott. S ha néha elbi­zonytalanodott, visszatért kö­zéjük követ törni, gyűrkőznl a mindennapiért. Próbái — me­lyek elé gyakran állította ön­magát — kezdetben csak fizi­kaiak voltak, ökölvívó korá­ban hozzászokott a kemény horgokhoz, egyenesekhez. Eze­ket állta is. Az orvul — sorstól, LANCELOT ÉL! körülményektől — kapottak után is megpróbált még a tíz rászámolása előtt felkelni. Ügy látszott: semmi és senki sem tudja kiütni. Ez a mostani Lancelot lovag tulajdonképpen ugyanaz a ke­1 mény fickó, aki a Kilenc perc című első novellájában próbál­ja testi, lelki erejét. Az a mély­ütésre képtelen boxoló, Lance- lot-val, a hátát ellenségnek nem mutatóval azonos. Négy könyv. Novellák, riportok, esz- szék és regény. Egyetlen írás­művet alkotnak, egyetlen na­gyot, a hűség énekét. Talán a Kövek között című első kötetéiben megjelent Osz­tályharc reggel hatkor jelzi ezt leginkább, melynek hőse nem vállal cinkosságot osztá­lyosai, a kiapa, a csákány mel­lől jöttek ellen. Második kö­tetében, a Töprengés az éj- szakáról-ban van egy írása, a Békesség, békesség, melyben már indokolt is, miért nem vállalja a »jobb ember«- szere­pet, s felfedi annak talmi.sá- gát. Élő, érzékeny műszer vibrált benne, mondják: nem­csak hősei, 6 is öklöt emelt olykor a kétarcú igazságok »prófétáira«. övéiért babért, dicsőséget sutba hajított vol­na. »Ki vagy te? — Abel!" — kérdezte és válaszolt is rá har­madik könyvének címében. Mert tudta, hogy bennünk la- | kik Káin is, Ábel is. És re­ménykedett, hogy minden Üzenet a hűségről lül. önmagának megvalósítá­sát csak ívfényi izzásban tudta elképzelni. így lett kemény, mint az acél. A test azonban nem állta jól ’ a megpróbáltatást. Képzeletbe­li és valódi fantomokkal da­colva, harcolva gyakran sebe- sedett, olykor halálosan is. Tudja ezt róla. aki olvasta a Nevetve fordult fel szegény-1, a Vesd le még a bőröd is-1, vagy a Tigris-1. »Ugyan mi is kísérthetett egy sikeres fiatal írót? Hiszen már első írásával győzött!" — mondhatná bárki. Bárki, aki nem abból a világ­ból jött, ahonnan ő. Bárki, aki­vel vele született a »viselked­ni tudás", aki nem ismeri a »szegény-szagot«. ö nem akar­ta ismerni a szót: »megalku­vás". Akkor érkezett az irodalom­ba, amikor a legnagyobb szük­ség volt keménységére, fiatal erejére. 1956 után, a szocialis­ta realizmus képviselőjeként. Igényes volt »szellemi apjai- I nak" megválasztásában is. J Karinthy, Hemingway, s min- j denek előtt Solohov. Pályája megtörött. Sokan I már »leírták". De — hirdetve j az ember és a hit hegyeket [ mozdító erejét — diadalmasan tért vissza Isten veled, Lan­celot! című regényének Üj írásban publikált részleteivel. Isten veled, Lancelot! Mitől olyan könyörtelen, j lélekbemarkoló, igaz ez a könyv, mely — ő már nem helyzetiben Ábel kenetasrák te- > lakhatta no*m tavasban ­jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál. Nemcsak attól, hogy tudjuk: Gerelyes Endrét I orvul, harmincnyolc éves örök- fiatalon gyilkolta le a Halál. Attól, hogy legletisztultabb stí­lusú műve ez. Attól, hogy olyan igazságokat mond ki, melyek örökérvényűek. Attól, hogy sóira ilyen gyönyörűen nem fogalmazta még meg hű­ségét a kétkeziekhez, népéhez. Lancelot — gyökerétől sza­kítva — Arthus király udva­rában serdült vitézzé. Próbákon győzedelmeskedik, hogy Sár- köny-ölni indulhasson, Arthus- ért. A lovagok — »ha tusában nem győzhették le, majd le­győzik nyelvvel, aljas beszé­dekkel" — így gondolkodnak a köz-sorból származóróL Mert köz-sorból származni »nem il­lendő", mi több: vétek! A fennhéjázó ostobáknak »eszük­be sem jut, hogy talán az igaz­ság eszközei is lehetnének, s az a hatalmas szerep is osz­tályrészük lehetne, hogy a töb­bi emberen segítenek... bele­bolondulnak önnön bajaikba, egyéni céljaik megvalósításá­nak lehetőségeibe . ..« Íme Lancelot! Íme az ember hitval­lása a lét értelméről. Másokon segíteni, közös bajokat gyógyí­tani. Ez a Lancelot nem ismeri jól — nincs vérében — az etiket­tet Csizmástól ront a király­nő hálójába. De: »képtelen« a Sárik árnnyal egy világban élni! Ám küzdelme csak akkor kap igazi célt, akkor töltődik meg l-tartalommal, »mikor mégis-^ merkedik azok nyomorúságá­val, akik közül származik. Ezek élén törhet csak a Sár­kányra. Ki ez a Sárkány? Kik ezek a Sárkányok? »Minden esetben valamely hatalmas gondolatra, avagy egy hatal­mas ősre hivatkoznak, s állítá­suk szerint e hatalmas gondo­latot, vágj' az ős emlékét csak ők, és csakis egyedül ők őrzik méltóképpen.« És Lancelot most mar övéinek és magának altarja ezt a jogot. A kultúrát, az emberibb életet, a sikert — lehet behelyettesíteni tetszés szerint! Csalódik: szavára — úgy látja — nem éled »Mer­lin". A Sárkány leüti, hogy ne látása a beteljesedést. Dark, az állatsorból emelkedő és tár­sai ölik meg az emberforma szörnyet. És Lancelot? Vissza- ycrnul, férj és apa lesz, házat épít. kardja a szögön. Csak ma­gától kérdi: »hogyan feledjem el a zápor sulykolását, a ren­díthetetlenül álló had énekét, azt a mennydörgő dallamot?" Tudjuk: az a kard lekerül még onnan, ha új Sárkány tá­mad. O És még két fájdalmas dallam a hűség éneké­ből : »... a halálnak csak mél­tatlan formájától retteg,.. képtelen élni az igazságos küz­delem ténye és folyamata nél­kül ..." »... az ember élete is olyan­féle lehet, mint a tuskó ... Lángra kap, lobog, s mi lesz belőle? Melegítő parázs." Bizony mondom, barátaim a hűségben: Lancelot él! Mele­gíts, te parázs! Dobosok! Blues dallamot! Badalombada, badalombada ... Leskó László Somogyi Néplap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom