Somogyi Néplap, 1973. május (29. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-06 / 104. szám
Puszták képe, faluk népe Megszerettem egyszeri vé- gigoivasásra — de nem egyszerre — Szekulity Péter könyvét, amely nemrég jelent meg ezzel a különös, szembe- sítöen izgága címmel: Hány nap a világ? Jó cím ez, habár a riport, amely fölött áll, kor- rániteem a legjobb a könyvben, lehet ott kerekebb, iga- zabb, izgalmasabb írást is olvasni. Gyorsan felejtettem a könyv »fülszövegét«, amely egy kicsit mentegetőzve valamiféle m>vellisztikára utal. Miért? A riportnak talán nines a magyar zsurnalisztikában kellő becsülete? Nincs talán helye az irodalomban? Miért kell mentőövet akasztani a nyakára, hogy »attól irodalmi mert novellisztikus«! ? Szekulity Péter igen jó riporter és igen jó publicista, egyszerű tollú, de vérbeli, aki az egyszerű pusztai emberekről ír és — azt hiszem — elsősorban nekik ír. Még akkor is ha sokan nem olvassák közülük az Élet és Irodalmat, ahol ezen írások jó része megjelent. Tehát riportokat, rövid, kemény magvú publicisztikákat tart kezében az olvasó, akinek ezúttal ajánlom Szekulity Péter könyvéit S nem szakmabeliként mondom ezt hanem mint olvasó, mert a fenti »szakmai« mérgelődés csak bizonyos formalista törekvések ellen irányult. Szekulity Péter kemény ember: nem kendőz ©1, nem ken el semmit. Nagyon sok a nem szívderítő tapasztalata, és e könyvben elsősorban ezeket teszi elénk. Néha nyersen, néha csak »megpaprikázva«, s minden szépítgetés nélk.ii.1 Ügy bukkannak fel e riportokban á mai falu alakjai, ahogy egyébként is élőnkbe kerülnének: villanyélne támaszkodva, kocsi bakján vagy a tsz-elnöki irodában. Tévedés ne essék, a nyerseség önmagában nem erény, de ezzel a puritán igazsághajszolással, a valóság lemeztelen! - tésével Szekulitynek célja van. Például az, hogy az olvasó ne szenderedjék el újságolvasás közben, például az, hogy ne unott mozdulattal-tegye félre a lapot, például az, hogy szembesítsen... fíem, Szekulity nem valamiféle Ci- polla, aki kívülről irányítja így a dolgokat Ezen írásokban benne van az ő szembenézése a tényekkel, s benne — övéinek vállalása is. Milyen a mai falu? Milyen a mai puszta? Hogy él a falu népe, hogy fest a puszták képe? Milyen a gyűléseken, a traktorokon, bakon, a kocsmában vagy Pestre menet? Rögzít, s feleletre int a szerző. És amiért lassan szokik hozzá az ember ehhez a kemény vallatáshoz, az azért van, mert nem kis dolgokban vár választ. Vagy azért van, mert olyan dolgokban vár választ, amelyeket eddig talán »kicsiny dolgoknak« tartottak sokan. Például a falusiak olvasása ... És Szekulity vitatkozik is, mert meg kell mondani, hogy a szerzőt néha elragadja a hév. Néha olyan dolgokban is türelmetlenkedik, olyanokért is restelkedik, amiért egyébként nem kellene vagy nem érdemes. De hozzátartozik az egészhez ez is. Hozzátartozik a tapasztalatrögzítéshez a gyengébb vázlat is (olyan például, amelyben a falu »erkölcséről« igyekszik bölcselked- ni). Itt az anekdota megso- sodorja egy kissé a riportok egyébként szigorúan fegyelmezett, feszes szálát. De micsoda kitűnő ellentétei ennek az Új paraszti közösségek, a Mennyit érnek a tanyák vagy a Belül élő kívülállók című írások! Az már vitathatatlan dolog, hogy a mai városlakókat is ezer szál — és ebből legalább hétszáz gyökér — kö.i a faluhoz, mint szerzőnket is. Szekulity Péter mindig ettől a gyökértől' indul el, szenvedélyesen, igazságkeresően. Ha haragos is, nem haragszik az ottaniakra. Ha haragszik, akkor is értük haragszik. Oltalmat keres olyan bajokra is, amelyek fürdőszobás, palatetős, frizsideres mai lakásokban ütöttek tanyát. Gyermekbetegségekről beszél, és elefántkórról is egyszerre. Nem szentírás, ami ír, de a szent- írások nyomait, hatásait gondosan szemrevételezi, elemzi. Tulajdonképpen ezt kell szem előtt tartani írásait olvasva, így.lehet hinni neki és így lehet vele vitatkozni is. S hogy lényegesen több a hihető, a megfontolandó könyvében, azt bizonyítja, hogy a ‘jó ri- ■portszam ‘'megfigyelései túlélik a napilap vagy hetilap egymást váltó számainak tiszavirágéletű pillanatnyiságát is. És ebben van a riport ereje, ez a riporterbecsület dolga. Tröszt Tibor Szirmay Endre Tartsatok meg! Csak ott, ahol a fák szabadon nőnek, csak azt, amit a napfény ad a földnek, csak úgy, ahogy a vizek dorombolnak, csak ott, ahol a kínok leomolnak, őszintén, ahogy a védtelenek is szeretnek, úgy tartsatok meg engem is embernek! E zerkil enoszá zharm í n c- négy ... Tavaszi napsugárban fürdik, csendes a kedves öreg iskola. A folyosó csendjét megszakította a csengő berregése. A tantermekben mozgolódás támadt. Ki-ki a tízóraija után nyúlt aztán szép rendben levonult az udvarra, Laci is elővette a lekváros kenyerét. Imre szeme mohón tapadt a finom baracklekváros kenyérre ... Nem tudott uralkodni magán. Odascxm- polygott Lacihoz. — Laci kérlek ... ne haragudj ... légy szives, adj egy falat baracklekváros kenyeret. Úgy megkívántam! Laci szó nélkül letört egy _____________ d arabkát, és ------------------á tnyújtotta Imrének. Egyszerre tolongás támadt Laci körül, s egy sereg egyenruhás fiú kérte: ______________ — Laci, ké- ....... r ek én is! — Adjál nekem is! — Nekem is! Laci addig törögette a lekváros kenyerét míg az teljesen elfogyott. A közelben megszólalt egy csilingelő, gúnyos gyermekhang. Vicáé, aki — tudvalevőleg — szeretett kotnyeles- kedni. — Nézzétek, hogy kunye- rálják a »szuntyerok« a lekváros kenyeret! A fiúk arca lángvörös lett. A jószívű Laci feddő pillantást vetett a tapintatlan kislányra, és menten pajtásai pártjára állott. — Ne törődjetek vele! Hiszen olyan szívesen adtam... Te meg, Vica, ne gúnyolódj, és ne üsd. bele mindenbe az orrod! Vica felelni akart, de meggondolta magát és ugrókötelével ellejtett dicstelen szereplése színhelyérőL A tanító néni messziről figyelte a jelenetet, majd Lacihoz lépett. Megsimogatta szőke haját, és így szólt hozzá: — Éhen maradtál Lacikám Felezzük meg az én vajas kenyeremet... Jó? Laci egy kissé szabódott, de csakhamar látható örömmel nyúlt a vajas kenyér Után.- Másnap reggel a tanító néni táskája gondosan becsomagolt veknit és egy üveg baracklekvárt rejtegetett. Mire a vekni elfogyott megszólalt a csengő hívó szava is. — Köszönjük szépen! — Nagyon szívesen, máskor is! r E s ez nem volt üres ígéret. Hej az a barna táska de sokat tudna beszélni arról is, hogy miért hízott meg hétfőn reggelre, s milyen mohón szívta magába . a vasárnapi sütemény édes illatát! Jüzek a kis intemátusi fiúk napról napra megosztották örömüket, 'bánatukat — a távollevő szülők helyett — a tanító nénivel. Akadtak köztük félárváik, sőt árvák is. Őket különös melegséggel vették körül mindnyájan... S az iskola valóban második otthonukká vált. Olyan volt az osztály, mint egy nagy család. Anyák napja közeledett. Megindult a nagy készülődés. A gyermekek apró szíveket vágtak ki színes papírból, melyekbe fénykép került. Egyik-másik szív belsejében meghúzódott egy-egy saját szerzeményű versike is, amely Elérkezett a nagy nap. Felejthetetlen kép: ünneplőbe öltözött édes gyermekse- reg ... ajándékokat rejtegető csomagocskák. És sok-sok virág. Egész virágerdő a tanterem ... Mire a tanító néni megér- ' kezett a dobogó előtt ünnepélyes arccal állt az egyenruTízóraik, találkozások hás sereg. Kálmán — az osztály raj zol ómű vésze — papírgöngyöleget tartott a kezében. Meghatott hangon beszélni kezdett a szeretetről, amely a tanító néni szívéből árad tanítványai felé ... különösen a félárvák, árvák felé. Majd bontogatni kezdte a kezében tartott papírt. Díszes rajzlap: rajta szép, magyaros motívumokkal ékesített váza s a belőle kihajló virágok mindegyikén egy-egy név ... 16 sajátkezű aláírás. Alatta díszes betűkkel írt sorok: »Hálás szeretettel drága, jó második Édesanyámnak.'« A tanító néni szemében könnyek csillogtak. — Köszönöm, édes fiaim! Számomra a legnagyobb megtiszteltetés, a legszebb szó, hogy második édesanyátoknak neveztetek... A többi gyerek összené- zett. A szemükből visz- szatükröződő féltékenységnek egyikük hangot is adott — A tanító néni csak az intemitistáknak második édesanyja? — V a I amenny lötöknek, édes gyermekeim! — és úgy érzi: szeretné valamennyit keblére ölelni..., s ahogy könnyes tekintete végigsuhan az osztályon, látja, hogy soksok szempárból peregnek a meghatottság gyöngyszemei a kezükben, tartott virágcsokorra. A csengő hívó szava az udvarra, az ünnepség színhelyére szólít. Indul a boldog gyermeksereg ... Teltek-múltak a napok ... A vizsga örömünnepébe szomorúság is vegyült. Mennyire fáj elválni azoktól, akiket szeretünk! > A köszönet és szeretet szavai fehér galambként röpködtek a levegőben. — Sohasem felejtem el a tanító nénit! — mondja Anti, s a többiek kórusban visszhangozzák : — Mi sem! — Én is mindig szeretettel gondolok rátok, édes gyermekeim. Peregtek az évek az idő Barna Margit Dózsához Izzásban fogantál örökké élő vulkánnak születtél S mint véreid tested darabjait, Úgy vetetted ki gyomrodból Nagt időkben Szennyet emésztő lángjaid Dermesztő teleken is Már jégiszonyok Fúródtak mellünkbe Csak fölállt egy Ady S feltűrt ingujjban Hanvaidba vájt S röpítette szét Az előkapkodott parazsat Tüzeddej gyúltak fél Az égve élni vágyók Félelmetes vagy, Tűzkirály, Szemünk csillogása Vibrál ősz ős-arcodon De két kezünk keresztbe zárul Az ölünkbe rejtett Ólampalackok fölött Így takargatjuk Rettentő anyagainkat ötszázéves kerületed elől Kél történet A ligeti pádon egy lódenka- bátos férfi ült, és könnyes tekintettel bámult maga elé. Padtársa — egy idősebb ember — részvevőén érdeklődött: — Tessék mondani, miért pity er eg? — Miért? Uram, rosszak az emberek. Itt van például a mi családunk. Az anyám ötünket nevelt föl egymaga. Az egyik testvérem vezérigazgató, a másik orvos, a harmadik filmszínész, a negyedik főosztályvezető. Azt hiszi, hogy egyikeiknek is eszébe jut anyánk? Ha én nem lennék ... Tudja, minden hónap elején itt találkozunk az anyámmal. Persze sokra nem telik, de elmegyünk bevásárolni, meguzsonnázunk, egy kis készpénz a házbérhez. megsimogatta a Fehér hajú néni tipegett a pádhoz A férfi boldogan ölelte át. A nénike gyereket. Drága fiam! Te vagy az egyetlen, aki soha nem feledkezik meg rólam. A lódenkabátos büszkén kihúzta magát. — Anyám, tudom, hogy milyen nehéz magának. De rám mindig számíthat... Én itt vagyok minden hónap elsején. Gondolom, kétszáz forint talán segítene ... — Fiacskám! Most többre nem telik. Tessék egy százas. 0 Az igazgató előszobájában hetven év körüli bácsika magyarázott a rokonszenves titkárnőnek: — Szeretnék kikerülni portásnak a telepükre. Jól jönne egy kis pótlék a nyugdíjhoz. A titkárnő rosszkedvűen sóhajtott: — Sajnos ebben az ügyben az igazgató kartárs intézkedhet, de ő nem tudja fogadni. Ekkor kinyílt a párnázott ajtó, és az igazgató lépett ki a szobából. Futó pillantást vetett az öregemberre és odaszólt a titkárnőnek: — Olga, kérem, ne hagyja itt várakozni ezt az embert! Menjen át vele a személyzeti osztályra, és azonnal vegyék föl az öreget portásnak a telepünkre. Volt szerencsémI — biccentett az igazgató, és elsietett. A titkárnő derűsen fordult a bácsikához: Látja hogy milyenek az emberek! Azt mesélik, hogy a mi igazgatónk rideg és szívtelen. És most kiderült, hogy derék, csupaszív ember. Az öreg büszke tekintettel, dicsekedve mondta: — Ilyennek neveltem. Az én fiam! Galambos Szilveszter öröm, ajka lehajlik. homokóráján. A gyermekek-1 bői felnőttek lettek, a tanító j néni hajába ezüstös szálakat szőttek a múló évek. Csak mérhetetlen pályaszeretetén nem fogott az idő vasfoga. Boldogságtól sugárzó úttörőket kísért 1959 nyarán a gyermekek eldorádójába, ' ,a meseszép Csillebércre. Végtelen örömére akkor volt a Műcsarnokiban a felejthetetlen élményt nyújtó Munká- csy-kiállítás. Kimondhatatlan gyönyörűséggel. merült el a remekművek szemléletében. S egyszer, ahogy megfordult különös dologra lett figyelmes : egy fiatalember szinte feltűnően vizsgálgatta, majd mikor a ________ pillantásuk ta-------------------- lálkozott, hozzálépett és megszólította: — Bocsánatot kérek, nem a tanító néni tetszik lenni? — Igen, az vagyok. A fiú arcát pirosra festi az mosolyra nyílik megcsókolja a kezét. Pillanat műve! A tanító néni egy kissé meglepetten, de mosolyogva tekint rá. Azonnal tisztában volt vele, hogy a fiatalember nem lehet más, mint régi tanítványa De vajon melyik a sok&záz közül? — Én vagyok Anti. Úgye nem tetszik megismerni? Tízéves kisfiú voltam, mikor elváltunk, s bizony ennek idestova 25 esztendeje! Tetszik-e rám emlékezni? — Hogyne emlékeznék, Antikám! Hiszen a te neved is rajta volt a 16 virágszál egyikén. Együtt nézték meg a kiállítást. Közben melegen érdeklődtek egymás sorsa felől és sok kedves gyermekkori élményt elevenítettek föl. Búcsúzáskor Anti megkérdezte: — Mikor tetszik hazautazni? — Holnapután reggel. — Akkor nem búcsúzom. Még találkozunk! A jelzett időben Anti a vasútnál várta a tanító nénit. Kezében hatalmás virágcsokor, aranyos szalagján levél: »A régi szeretettel drága jó második... édesanyámnak: Anti.« Mennyi szeretet csillog a színes virágszirmokon és mennyi öröm fakad a nyomán! A vasparipa zakatolva megindul. Az ablakból a távozó búcsút int... Kendőlobogta- tás, míg Antit el nem nyeli a messzeség. S záguld a vonat, majd nagyot szusszanva célhoz ér. Az ősz hajú tanítónő hazafelé indul: kezében a féltve őrzött virágcsokor. Otthon vázába teszi, a kísérő sorokat pedig legkedvesebb emlékei közé helyezi. Közben arra gondol: mennyi szépség, mennyi gyönyörűség fakad egy meleg szívű pedagógus életútján! Egy drága gyermekszívben mennyi szeretet fér el. amelyet a múló évek nem homá- lyosítanak el! Mennyire tud szeretni egy ártatlan gyermek — viszonzásul! És még inikább megerősödik benne a régi gondolat: ha még egyszer pályát kellene választanom, újból pedagógus lennék. Kricsíalussy Sándomé Csik Júlia t4 tée$zben ' Az elnökkel akartam szót érteni, nem sikerült. — Értekezlet van — mondta a titkárlány. Rábámultam a feszülő fehér blúzára; »Távolban egy fehér vitorla« — gondoltam. Az elnöki szoba ajtaja Ici- vágódott, kirobbant egy két méteres óriás, vasait, ünnepi ruhában. Az elnök volt. Dadogtam valamit, intett, hogy nem ér rá, róla nem kell cikkezni. Kirohant az udvarra, beült a fekete Volgába, amellyel mi érkeztünk, s amelyben a fotós békésen szundikált. A motor felbőgött, szállt a por, elhajtottak. Micsoda személyi varázs! Örökké morózus pilótánk most egy szóra engedelmeskedett. És az Opel, az elnöké, a miénk mellett miért vesztegel? — Vérzik a pilóta élvtárs orra. Vele nem lehet utazni. Az elnök elvtársnak a tanácsba kellett sietnie. — Ezt megint a dadogó fehér vitorlás leányzó mondotta. Állunk az udvaron. Odajön egy mólés traktoros, Kossuthtal kínál. — Józsi, vigyél haza!! Béla elvtárs, az elnök leszállított a gépről... Két nagyfröccsöt csaptam magamba. Tudod, hajnalban öltünk. Jó fiú a Béla, pedig az apja kocsmá- ros volt. De nem árulom el senkinek, a földirn. — Nem vagyok Jóska. Bamba szempár kutatja a vonásaimat. Gyanús lehetek, ha nem vagyok Jóska Akkor hát ki vagyok, mit keresek itt? Megyek a főkönyvelőhöz. A szoba tele füsttel és cigányokkal. ök is fekete ünneplőben, mint az elnök. Belépési nyilatkozat a kezükben. Híres banda: nyáron Berlinben, Drezdában muzsikálnak. Most, télen itt vetik a vályogot a faluban. Egy hete nyílt meg a szövetkezet reprezentatív presszója Kovácsolt vas, ácsolt asztal, courvoisier, cigányzene, minden. Gázsi nincs, csak ha belépnek. A főkönyvelő nekem magyarázza: önkéntesen, csak úgy szabad. Jobban is járnak, nagyobb a pénz, a téesz- tag többet kap, mint arneny- ■nyit. a kollektív amúgy előír a cigányoknak. Lajos, a prímás gyazäcödi a jónépet. Jön a húsvét, mit akarnak, mire várnak. Háztájit is kapnak. — Kapáljon Béla, az elnök! — röhög a bőgős. Berobban az dlnök. Tegezi a cigányokat, azok is őt. Földiek. A banda egy perc múlva szövetkezeti gazda, mind egy szálig. Lajos, a prímás együtt érettségizett az elnökkel. Értőn bólogatnak, az értelmiség felelőssége ez a beosztottakért. Aztán az elnök karon kapja őt és engem. Megyünk ebédelni, az elnök kocsiján. A fotós is fölébredt. A bőgős még brummogó hangon utánunk kiabál: — De nem kapálok ám, mert kimegy a technika a kezembőL Az elnök hozzám fordul: — Rólam ne cikkezzen, elv- tikém! Azt viszont megírhatja, hogy százmillióért melegházat építünk ... Ebben döntöttünk délelőtt a tanácsnál. Köszönöm a kocsit. Suha Andor Boór András IRQALOM Hiányod léte megfeszül agyamban Fejemre hull a néma vád Ha nem vagy itt vélem csak gondolatban. Kínlódva tépi önmagát Meghalni bújtogat magányos létem Elárulván a holnapot Behorpad lassan nagyszerű reményem Feledve amit eldobott Arcomba száll a tegnapi merészség Fölidézi a csókodat Nélküled már csak annyit ér a Akár az árvult gondolat Nélküled már csak annyit ér a holn^> Hogy kimondani sem tudom Iszonyú súlya lett veled a jónak Szeretlek most is Irgalom!
