Somogyi Néplap, 1973. május (29. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-27 / 122. szám
Tétova búcsú a búcsútól R öviden, pattogósán ejtik a szót, mintha kanász ostora durranna: »-búcsú«. Gyerekkori búcsúkra emlékszem. Mozaikok — az emlékezet raktárából felszínre jutva színesen villodzók. A kismise utáni ácsingózások a templom körül, csodára várva, Szidolozott trombita rezén csúszik meg a napsugár. »■Mikor Havannában hajóra szálltam én ...« Rongyból varrt labdák döntik halomba az egymásra rakott kockákat, öregember fogatlan nevetése az ördöghintán. A bazárosok rikkantásai. A körhinta a kisebbik Rajkai nyakát kapja marokra Fekete Pa ja. a futballista. A két menyasszonyjelölt ott sivaliko- dik körülöttük. Puskalövéstől lehulló, dobhártyaszaggató durranású paprikajancsik, balerinák, ördögpofák. Utol- 6Ó ötven filléremért megcélzóm, a kis ház ajtaján a féke- te kört. A lövés nyomán egy rózsaszínnek festett pucér nőre nyílik az ajtó. Érzem, hogy a füleim pirosba borulnak. Töirökméztől ragad a kéz. Vattacukortól a szakáll. Volt iskolatársam szakítja fel a mellén az inget: »-Ide szúrj, ha mersz!« A szíves invitálás nem talál kedvező visszhangra a szembenálló ragyás arcú suhancban. A hagyományos esti fatelítői bál. »Varga jazz« felirat a nagyodobon. »Hagyományos« a verekedés i6. Az áldozatot másnap találják meg a téglagyár gödrében, simára gyalult falak tövében. Búcsú előtt »Az asszonyok már szerda óta nem jönnek« — kesereg a sógorom, a téesz kertésze. — »Négy-öt helyett kell dolgoznom.« A búcsú tulajdonképpen naptári ideje előtt egy héttel kezdődik. Az évi két meszelés ideje: a húsvét és a búcsú előtti hét. Anyám napokkal az ünnep előtt kezdi gyúrni a levestészta anyagát A tarhonya is szárad már. A boltok forgalma duplájára dagad. Bajszos bácsika hátizsákban viszi a kenyeret — Hány kenyér? — »Nyolc«! — veti oda fog- hegyről. A z egyeljen hűóbolt előtt szombaton, hajnali egy órakor már ácscxrog- nak. Van, aki a reggeli gyorssal Pestre, Pécsre, vagy Kaposvárra utazik. Két-három kiló hús a portya zsákmánya. Minden második házban vasutas lakik, olcsó az utazás. Vidékről érkező vonatok ontják a vendégeket; a búcsú nem búcsú vendégek nélkül. Az eszpresszó előtt hosszú sor. A megrendelt süteményekre várnak. Egy ízben egy major környékén haladt el gépkocsink. »Ott laknak a búcsúscigá- nyok« — mondta a kollégám — »De nehogy eszedbe jusson írni róluk! Nincs rá garancia, hogy oldaladba ne mártsák a bökőt.« Pedagógus ismerősöm próbálja — fehér asztál mellett ülve — a búcsúsokat szubjektív alapon a foglalkozási rangsor tagjai közé helyezni. Valahol a C6epűrágók és a vándor pöcegödör-tisztítók között talál nekik helyet Szombaton délután leballagok a térre. Régóta itt kapnak helyet a búcsúsak. A céllövöldék már állnak, az egyik körhintát most szerelik. Vállig érő hajú, »Beatles« feliratos sapkát viselő fiú oktat: — Előbb a stöll készül él. A stöll az alapállás. A csoportkereket most szerelik. Ezután következik a berudálás. A képek a legvégén kerülnek föl. A próbafogasnál egymás után sorjáznak körbe: a balett-táncosnő, a cigánylány a csörgődobbal, a »magyar« lány, a vadász. Az anatómia szabályaira fittyet hányó áb- rázolataia az emberi alaknak. Rokonszenves, Jávor-baju- szos fiatalember, H. József. — Én festettem őket egytől egyig. Szépek, ugye? Régi mutatványos családból származom. Márciusban jöttünk el, majd csak az őszi esők vernek haza bennünket. Nincs nekünk naptárunk, ami jelölné, mikor hol van búcsú. Tudjuk azt mink, kérem. Apától a fiú. Minek ahhoz naptár? A családnak — mert apám is jár velünk, pedig már hatvannyolc éves — ez a körhinta van, meg egy guruló céllövöldéje. Százötvenezer forintot is megér ez a lovashinta. Ennyi pénze kinek lenne? Aki kiöregszik, eladja a fiatalabbnak olcsóbbért. Éjjelenként a céllövöldében alszunk ... Szervezett emberek vagyunk mi, kérem. SZTK is jár nekünk, szakszervezeti díjat is fizetünk. A taggyűlésekre rendszeresen feljárok Pestre. Ott igazítanak el bennünket, hogyan viselkedjünk. Működési engedélyüket a budapesti Rendőr-főkapitányság állította ki. I ennyi jön össze egy-egy búcsúkor? összenéznek. — Ha minden jó, az időjárás is, a nép is, akkor kétezer forint körül... Nehogy azt higgye, hogy sokat keresünk! Az üzemköltség sem olcsó. Áram hajtja a körhintát. A DÉDÁSZ embere kötötte be a vülanydúcróL Fektére, barnára, sárgára festett falovak forognak körbe. — nyesi lovakat tudnak-e készíteni? Csend, majd a Beatles- sapkás rámutat az egyik lányra: — Ennek tudnék ... Három-négy lány áll mellettem. Vékonyak, szép ar- cúak. — Hány éves korukban mennek férjhez általában? — Húsz — vágja rá gondolkodás nélkül, szinte begya- korlottan H. Rózsa. — Mint a másik lányok. — Van olyan is, aki már tizennégy éves korában gyereket szül — így gúnyosan egyikük. Csakugyan van köztük egy, aki apró gyermeket tart a karján. — Húszéves vagyok — sziszegi a gúnyolódó felé. Tizenötnek 6em látszik. Középkorú férfi vet véget a vitának, az ördöghintás H. János. Fáradt arcú, olajszagú. — Nem rossz mesterség ez. A fiatalok szeretnék bennünket. De azért belefárad az M ember. Tavaly egyszer e'ia- pott benünket az eső. Kint aludtunk az árokparton. Azóta szúr az oldalam. De nem hiszem, hogy ez érdekli ... Az én hintámra huszonnégyen ülhetnek fel egyszerre. A menetidő hat perc. Sokszor persze nincs annyi. Hányingert kap valaki, akkor meg kell állni. Ilyen szénkefés motorokat már nem készítenek. Lejárt az idejük, ahogy nekünk is lejár lassan ... Szeretném, ha ez nagy búcsú lenne. Négy ördöghintás is jött. Nincs hely, hogy mindegyiket felállítsuk. Úgy egyeztünk meg, hogy a hasznot négyfelé osztjuk. így igazságos. A jó hely egyébként fél 6iker. A jó mutatványos ismeri az országot, mint a tenyerét; tudja, melyik faluban mekkora a tér, ahol a búcsút szokták tartani. Ahol kisebb, oda már hétfőn megérkezik. E rre kell tehát a traktor. A szövetkezetek a régieket ki6zuperálják, ők pedig megveszik, öt-hat ezerért néha olyanokat is lehet kapni, mint az övé. Kilenc éve megy már. — Mit csinálnak télen? — A tulajdonosok reparál- gatják a hintákat, a fiatalok meg dolgoznak a malomban meg a téglagyárban . Ahol lehet. Néhány an villámgyorsan odébbállnak, nehogy őket is kérdezzem. Csak a legapróbbak botladoznak a lábam körül. És a kutyák! Rengeteg gubancos szűrő kutya őgye- leg a lakókocsik és sátrak mellett. — Hogyan fogadják magukat a helybeliek? H. János gondolkodik, körbepillant mintegy segítséget várva. Jól. Buzsákon még ennivalót is küldtek. A Jóskát ebédre hívták. — És amikor Klárádon megkergettek? — kérdezi valamelyik kamasz az egyik fa tetejéről. H. János mintha nem is hallaná. — Szeretnék bennünket. Várják az érkezésünket. Az jut eszembe, hogy a búcsú előtti héten nálunk mindig reteszre zártuk a kaput: »Nehogy valamit ellopjanak a cigányok!« H. József, a Jávor-bajuszos fiatalember jön vissza hozzánk. — Van úgy, hogy ellőnek tizet-tizenötöt is, aztán nem akarnak fizetni — mondja keserűen. — Néha kötözköd- nek is velünk. A céllövöldéé H. Rózsa mutatja: — Ezek jó puskák. Nehezek, nem lehet velük pontosan célozni. Ez is az üzlethez tartozik. A búcsú előtti héten az asszonyok, meg a lányok szivacsbabákat készítenek. Ezek a főnyeremények. A többi vicik-vacakot a bazá- rosoktój vesszük. Most sokan jöttünk össze céllövöldések. Nyolcán. Csak rontjuk egymás üzletét. — Hová tűnték a durrogós figurák? Vállvonogatás. Felirat az egyik körhintán: »Egy menet 3 F. Figyelem, Menetközbenkerítés en belül- tartozkod ni Tilos!« A »hazudós« V. Ferenccel — a Beatles-sapkás nevezte így — beszélgetek. Elegáns nyári öltözet, Horthyra emlékeztető profil. Kirí a környezetéből. — Az apám haditengerész volt. Hajómester. Amikor leszerelt. bekóboroltuk fél Európát. Három nyelvet tanultam meg: a magyart, a szlávot, a németet. Egykori orosz nyelvleckéim morzsáit csipegetem elő emlékezetem zugaiból. összevonja a szemöldökét. — Én 6zlávul tudok, nem ezen a keverék nyelven, amit maga beszél! ötvennyolc éves vagyok, a szakmában mindenki ismer. Bizalmi is voltam egyidőben. Hajóhintám és gyorsfényképészetem volt. A fiam villanyszerelő, a lányom elektroműszerész. Szakmát adtam a kezükbe. Ezt a guruló céllövöldét egyébként én terveztem, egy- milliméteres alumíniumából. Ezermester vagyok. A műszaki vizsgán megfelelt minden. A téli hónapokban viszket a fenekem, kalicka az otthon-' ülés ... A többiek között sok a kezdő. Még »szegény az eklézsia, maga harangozik a pap« náluk. De majd helyrerázódnak. Látja? A gyerekek már a búcsú előtti napon kóstolót akarnak kapni. Megengedem nekik, hogy felüljenek. Holnap aztán úgy húzzák ki az anyjuk zsebébő1! a pénzt, ahogy a tehénből a borjút szokás. A jó mutatványos tudja ezt A hinta meg a céllövölde egyébként a feleségem nevén van. ö a megbízhatóbb. — Vannak a mutatványosok között büntetett előéle- tűek? Felháborodik: — Hogy lennének? Azok nem kapnak müködsi engedélyt! — És a családtagjaik, meg a nagy számú rokoni kíséret között? — Csupa becsületes ember! Ha valaki tisztességtelen, kiverjük magunk közül! Tolvajokra nincs szükség. irtelen otthagy. Hallom, Nyelvművelés n mondat rendjének művészi célú megbontása H hogy a második lakó kocsi mögött veszekszik valakivel: • — Azt a csavarkulcsot visz- szakapjam tőled, te tolvaj! Vagy megfizeted! Eleget láttam, indulok. — Holnap is jöjjön ám! Akkor az igazi! — kiált utánam H. Rózsa. A búcsú fölött akartam rekviemet mondani. A kenyér- gőzzei hajtott »ringlisek«, a durranós céllövölde-figurák, meg a réztrombitás búcsú fölött. A gyerekeim szeme lázasan csillog. A lóra akarnak felülni. Mit is mondott tegnap V. Ferenc? »Ilyen búcsúk régen nem voltak. Mintha leszoktak volna a fukarságról az emberek!« Marad a köz hellyé koptatott igazság: »Meghalt a király. Éljen a király!« Leskó László föiz almaskodnnk ßesze Imre Átölelt a csend... Veled voltam. A csend fülelve átölelt, és ajkad simogatta. Rámnéztél, feszült ruhád, alatt szívdobogásod. Szemed lehunytad, ajkad félig kinyílt; Fogad gyöngysora fázott, Alattunk a pad pirulva görnyedt csókok súlya alatt. □ Somogyi Néplap — Halló, a kartársnőt kérném... — Az Icát? Ügy kérdezi, mintha cicát mondana. Olyan bizalmasan meghitt dorombolással. Szinte látom magam előtt a vonal túlsó végén a hang tulajdonosát, aki miközben beszél, a körmét manikűrözi, a kagylót pedig a válla és a füle közé szorítja, ősi rutinnal. Megszokott hivatali póz. Mint az is, hogy manapság oly divatos mindenkit a keresztnevén szólítani vagy becenévvel illetni. Még a vadidegeneket is. Pedig sokszor milyen hamisan és eröl- tetetten hangzik ez a mesterkélt közvetlenség. — Az X kartársnöt keresem .... — Az Icátl Most már nem kérdezi, hanem állítja. Szigorúan és rendreutasítóan. Az .van a hangjában: miért nem mindjárt ezzel kezdtem, minek fontoskodom... Rettenes nagyképű alak lehetek, ha az í Icát egyszerűen la — X — kartársnőzöm. Pedig az X kar- társnő mindenkinek Ica. Az öreg rokkant portásnak a Pol- di bácsinak éppen úgy mint a vezérnek, aki pedig igazán mondhatná az Icának, hogy X kartársnő. De nem mondja... Es akkor jövök én, és okoskodom. Mintha valami felettes szerv lennék. Kényszeredetten bököm ki hát: — Igen, őt. — Milyen ügyben? — érdeklődik a hang tulajdonosa, aki már valószínűleg a körmét fújja, hogy hamarább száradjon rajta a lakk. — Hivatalos ügyben ... — Akkor talán nekem is elmondhatja ... Elmondom. Hosszan tagoltan, tőlem telhetőén viszonylag értlemesen. ö pedig türelmesen hallgatja. Nem szól közbe. Pedig mindig várom, hogy kérdezzen valamit a dologgal kapcsolatban, hogy félbeszakítson, apró kis töredék szavakkal, érdeklődésmor- zsákkal, amelyekkel jelzi, hogy közt vem az ügyhöz, hogy érdekli egyáltalában, amit mondok. De semmi. A végén aztán sajnálkozva közli: — Sajnos, én nem tehetek semmit! — És az X kartársnő? — Az Ica szabira ment... — Es a helyettese? — A Béla? Nem tudom ki az a Béla, de már neki is örülnék, ha volna: — Igen, 6... — Értekezleten van. Nem is szabadul onnan délutánig, ha csak meg nem lóg. Bélának pedig különös tehetsége van az ilyesmihez. Pillanatok alatt úgy fel tud szívódni, hogy az ember a nyomát sem találja... Olyan az egész társalgás, mintha valami kedélyes vállalati büfében ücsörögnénk és megtárgyalnánk paj- táskodó modorban az apró- cseprő személyes, titkos és benső dolgainkat... — Es ha bejön az Ica, mit mondjak, ki kereste? Egy pillanatig tűnődöm aztán hirtelen rávágom: — A Géza! Szerintem meg fogja mondani neki. Aztán majd törhetik a fejüket, hogy tulajdonképpen ki is az a Géza ... Ágh Tihamér Régi igazság, hogy minden igazan, nagy költő a maga és társadalmi új, égető kérdéséit, sorsdöntő gondolatait dalolja meg; egész egyénisége, sót szuKsegkepp alkotásainak egész verstani és nyelvi megiormálása is1 eltér a megszokottól, az elődökétől. Már Petőfi Sándor azt magyarázta művei 1847-i kiadásának előszavában, hogy az ő verseit jellemző »szaggatottság« egyrészt a világ megújításáért folytatott tüzes harc követKezménye: »Az én életem csatatéren folyt, a szenvedések és szenvedélyek csataterén; regi szép napok holttestei, meggyilkolt remények halálhör- gése, el nem ért vágyak gúnykacaja s csalódások bo- szorkánysipításai között dalol féltébolyodottan múzsám ...« Másrészt az egész kornak a addigi fejlődésben való csalódottságával okolja meg sajátos, lázas hangnemét: hiába nőtt fel az emberiség, »még mindig a középkori öltözet van rajta, ..'. de ő ... más ruhát kíván ... háborog, mint a vulkán, melynek közel van kitörése. Ilyen e század, s lehetek-e én roásforma? én, századom hű gyermeke?!« Amit Petőfi saját forrongásáról, verseinek szaggatottságáról és kora megna- sonlottságáról mond, az megfelelő átértékeléssel a ml századunk költőire is sokban vonatkoztatható. József Attilának — első és immár klasszikus proletárköltőnknek — megtépett lelkét addig elgondolhatatlan képalkotása, sejtelmesen távoli asszociációi is érzékeltetik. »A semmi ágán ül szívem« — jajdul föl reménytelen fájdalmában. Még Babits Mihály is, aki sokáig az egyéniség elefántcsonttornyába zárkózva énekelt, öregen — Jónás próféta szerepében élve magát — már a kollektív felelősséget akarta fölébreszteni kortársaiban. S gyötrődve döbbent rá, hogy nem talál erre eléggé lélekbe markoló nyelvet: »hozzám már hűtlen lettek a szavak!« Kortárs költőink közül pedig még többen, még tépet- tebb lélekkel tárják olvasóik elé azt a velőkig nyilalló fájdalmat, amely eltölti őket: akár világméretű iagzságta- lanságok, akár egyéni testilelki sérülések gyötrik felfokozott érzékenységű bensőjüket. Ilyenkor pedig hangjuk is gyakran harsányabb, képeik elevenbe maró vadságukkal megrendítőbbek, mondatformálásuk töredezettebb lehet minden elődjükénél, hogy áttörje a közönyt, ledöntse elszigeteltségük börtönfalát. »Felüvöltenék magányomban, de félek, nem hallaná senki« — tépelődik Ladányi Mihály Mint a harangok című versében. Ke- resztury Dezső pedig már a mai versmondatnak és értel- rendjének szétzilálódásámi ról — s az ebből áradó sejtető erőről — beszél Szavaink című költeményében: »Költészet ez még? Dísztelen törmelékek, a zűrzavar a zűrzavar / szavai: értelem nélküli üzenetek a széthullt/ egység honából. Titkos zeng- zetek, hangtest- / építmények, fény, füst; még botránykő sem: a Semmi tükre« stb. Nemegyszer alig vehető észre a versbeli szókapcsolás szokatlansága, de azért a költőnek ezzel kifejezett váratlan mondanivalóját még a stílus rejtelmeiben járatlan olvasó is megérzi, bár tudatosan talán nem képes megmagyarázni. Zelk Zoltán Sirály című asszonysiratója egyebek közt ezzel a vissza-visszatérő két sorral érzékelteti saját kába, céltalanná vált mozgását, illetőleg emlékek közt való tétova tapogatódzását: »Megyek az utcán sehova. Megyek se ide, se oda.« Tudva levő, hogy az állító jellegű megyek (az utcán) mondatdarab után nem kóvetkeznetne szokásos nyelvi szabályaink szerint t a- g a d o értékű, célra is utaló helyhatározo: senova, illetőleg: se ide, se oda. Tagadásban ugyanis már elöl ott állna egy második tagadószó: Nem megyek ... senova. A költő azonban a maga céltudatos szabálytörő szerkesztésével azt jelzi, hogy szinte szándékosan indul a céltalanságba, matat az emlékek szertefoszló világában keresi a semmit. Voltaképp a helyesírás — a mondat típusára, tagolására és zenei egységeire utaló írásjelek és a mondatkezdő nagybetű elhagyása stb. — ugyancsak gyakran érzékelteti a képáramlás kuszaságát, a kommunikációs egységek egymásba torlódását. Ennek szemléltetésére Mezei Andrásnak szinte mámorosán elkeseredett, szaggatott menetű Rózsa virágzik vér vér című verséből idézek egy részt, amelyben a kenetes közhelyektől való irtózást például szabálytörő egy beírás is mutatja: »Voltak még ész-okok mindamellett de megették villával késsel, szétosztották a testét csontot is törve mint más a libamellett ész-okok ellenére és mindamellett és mindamellett mert naerrőlvanszó mert naezavógcél élhettünk volna szebben fiúk de mindamellett fejet föl hasat be és kiamellet bulira murira ihajcsuhára.« Csábító volna a merőben konkrét tárgy nélküli, úgynevezett nonfiguratív festők hangulatkifejező színfoltjait, vonalkompozícióit utánzó költői próbálkozásokról is beszélni ebben az ösz- szefüggésben. Mégis inkább olyan példát említek befejezésül, amelyben egy kedves költőtárs halálától okozott érzelmi-gondolati zavarodást a szerző fájdalmas és sötét, jórészt összefügéstelen mondatdarabok — jelentéstani szempontból: képtörmelékek — vad egymásutánjával érzékelteti. Maga az alkotó, Weöres Sándor, »Három repedezett szikla- vagy felhő- gomoly-alakzat«-nak mondja a Devecseri Gábor emlékére írt rövid ciklust. Ennek második, Post Mortem (= A halál után) című darabja már a testileg halott barát szellemi sugárzásának vigasztaló tudatát is sejteti: »sem kéz végtelen / körülötte változtatja / és érzi sötét // ő végben / mozdulatlannak időn- klnt // vakító síró / végzetes az lányom« stb. Bizonyosan sok más változatra is kitérhetnénk még, hiszen az ilyen szerkesztésnek a groteszk alkotásokig sok lehetősége akad. S arról is szólhatnánk, hogy elvétve a mindennapi életben is tanúi vagyunk, miképp némui el valaki egy váratlan helyzetben; mint kezd esetleg dadogni, révetegen keresve a szavakat; hogyan hadarja zavaros fölépítésű, töredékes és összefüggéstelen mondatait. A költő azonban kivételesen — s ez is fontos! — a félszeg, kínban megszülető, esetleg merőben hibás mondatformációkat tudatosan alkalmazza: művészi magasságba emeli, ha lázas vagy réveteg megnyilatkozásának ez a pontos, egyértelmű köntöse. Dr. Tompa József
