Somogyi Néplap, 1973. május (29. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-20 / 116. szám
Fába írott, szőnyegbe szőtt mesék... »►Kék, sárga, piros összekent színeket láttam álmaimban és úgy képzeltem, ez a rend;« (József Attila) Az emeletes szekrény, amelynél megálltam s melynek megtaipintásától még a teremőrök zord pillantása sem tudott elriasztani, a Németalföldön készült, az 1600-as évek elején. A sötétbarna színű bútordarabon hiába kerestem tekintetemmel csak egyetlen ujjnyi sima felületet is, nem találtam. Talán ezért is támadt bennem a kényszer- . érzet, hogy megfogjam, ujja- immal végigszántsak a sűrű barázdákon, amelyek vad összevisszaságban és mégis szabályos renddé sokasodva díszítették a szekrényt. Amint hozzáértem a fához, képtelen gondolatom támadt. Vajon ha ■száz év múlva egy látogató itt, az Iparművészeti Múzeumban megáll majd a huszadik század/i ember fal mögé rejtett »beépített« szekrénye előtt, feltámad-e benne a vágy, hogy megérintse a sima fehér ajtókat? És mit gondol majd rólunk, ma élőkről? Hogyan értékel bennünket? Mint ahogyan mi ítéletet mondunk — tárgyaik ismeretében — a száz-kétszáz s netán kétezer évvel ezelőtt élt emberekről? Az Iparművészeti Múzeum impozáns, szép épülete több mint 60 ezer tárgy otthona. A kőbe, fába »írott«, agyagba égetett, szőnyegbe szőtt mesék az ember örök vágyáról, a szép megteremtéséről vallanak. Dr. Radocsay Dénesi, a múzeum főigazgatóját arról kérdezem, miiyen elgondolás szerűit válogatják a kiállított anyagot. — A múzeum, azzal, hogy kiemel és csoportosít, dialektikus fejlődésében mutatja be a különböző korok emberének alkotásait. Hy módon szerelnénk átfogó képet nyújtani az elmúlt századok iparművészeti ' alkotásaiból. — Engedjen meg egy szubjektív kérdést. A múzeum gyűjteménye, a tizenha tövűik századtól kezdődően napjainkig elsősorban Európában készült tárgyiakból áll. A kiállítási termeken végigjárva, úgy érzem*: a csaknem négy évszázad alatt a tárgyak csupán anyaguk minőségében, a díszítés módjában változtak, tartalmi és formai egységüket megtartották. Ezután az ember belép az új magyar iparművészet kiállítási termébe, és nem a tárgyak új formájával, hanem merőben . más. ismeretlen formákkal Várnai Zseni gyűjteményes kötete Legidősebb költőnk Várnai Zseni versei mindenkor összefonódtak a békéért, a szabadságért vívott küzdelemmel. Ezt bizonyítja a »Vers és világ« című, most megjelent összefoglaló kötete is. Várnai mindig józanul ítélte meg az életet, az eseményeket, és ebben a művében is beszél a mindig leselkedő rémről, a i háború vissza-visszatérő fenyegetéséről. Ez nyilvánul meg a kötet indító versében, a Feltámadás című drámai költeményben is. Figyelmeztet a »Gonoszra«, »aki« ezekkel a szavakkal búcsúzik:-Elmegyek, de újra visszatérek.... Ha eljön majd a kellő pillanat.« A költő asszony idős kora ellenére is fiatal maradt. Gagarinról, Tyitovról ugyanolyan örömmel, lelkesedéssel ír, mint amilyen fájdalommal, szomorúsággal énekel Martin Luther King haláláról. Elengedhetetlennek érezzük, hogy végül ne idézzük a »Mintha örökig élnél... « című versében kifejezett költői alapelvét, ans poeticáját:-Ügy tégy mintha örökig élnél Ügy folytasd minden dolgodat Ügy tégy mintha örökig élnél! Hinned is kell, hogy Így Igaz! Megérik majd munkád gyümölcse, Kertedből kipusztul a gaz. Gj. Z. találkozik. Valóban ilyen szakadék lenne a mad és a régebbi korok emberének ízlése és igénye között? — Annak, hogy a változás ilyen szembetűnő, részben a helyszűke is az oka. Sajnos, meglévő gyűjteményünknek csak mintegy öt százalékát tudjuk kiállítani. Ezért úgy döntöttünk, hogy az európai nemzetközi gyűjtemény bemutatását befejezzük a század elején, és nyitunk egy új kiállítási termet a legújabb, magyar iparművészeti anyagból. Való igaz, hogy megszakítottuk a folvtonosságot. ez a szükségből fakadó megoldás azonban csak kiemeli a valóságot. A tér—idő egységének megbomlása együtt jár a megszokott látvány egységének megbomlásával. És az ember ebben a században lépett az űrbe! A kiállított térplasztikák, a leskülömbözőbb anvag- és színkombinációk mindmind ennek a megváltozott világképnek, egy új esztétikai mércének a visszatükrözök Az iparművészeti tárgyak, kevés kivételtől eltekintve, egyben az ember hasz-, nálati tárgyai is; ily módon közelebb állnak hozzá, mint a csak díszítésül szolgáló képzőművészeti alkotások. — Segíthet-e és feladatának tartja-e a múzeum, hogy megérthessék az emberek a sokat vitatott művészeti törekvéseket? — Természetesen. A múzeum, amikor megvásárol egy iparművészeti tárgyat, rangot is ad annaik. Aki itt találkozik egy számára szokatlan, új formával, semmdesetre sem megy el mellette olyan közömbösen, mint esetleg egy kiállítási teremben. Legalább Is megkísérli megérteni, hogy a tárgy miért van itt, és ezzel a legfontosabb mozzanat, az érdeklődés már megtörtént. Az itt látott tárgyak tehát — ha közvetve is — befolyásolják az embereik ízlését. Ez természetesen nagy felelősséget is ró azokra, akik az anyagot válogatják. A mostani kiállítás, egységesen, csak a díszítő tárgyakat tartalmazza. Egy év múlva egy másik egység, az új használati tárgyak kiállítását rendezzük meg. Régebbi korokban a művész és mesterember fogalma többnyire összefonódott. Raffaelló- ról tudjuk, hogy faliszőnyegeket is tervezett, Verocchió, Cellini szobrász és ötvös is voltak, egy személyben... A mai értelemben ismert iparművészet az elmúlt száz év folyamán vált önálló művészeti ágazattá, A gyáripari tömegtermelés megszüntette bizonyos tárgyak egyéni birtoklásának kiváltságát. Ma már az embereknek módjukban áll — még szerényebb anyagi körülmények között is — egyéni ízlésük szerint alakítani környezetüket, a »ho- .gyan« viszont sokaknak gondja. Érdemes elmenni tehát az Iparművészeti Múzeumba, és meghallgatni, mit mondanak a »néma társaik«. Talán segítenek megérteni az »összekent színek« rendjét. L. I A szürke, egyhangú, külvárosi környezettől teljesen elütött a modem, előregyártott elemekből épült bútoráruház. Ügy állt ott egymagában — a kis tér egyetlen díszeként —, mint jólöltözött vendég a kopott háziak között. Hatalmas ablakai hősiesen vertek vissza a júniusi nap sugarait. Az áruházban viszont hátborzongatóan jól működtek a légkondicionáló-berendezések. Olyannyira, hogy Demjén Ferenc a délelőtti kirakatrendezés után egy kissé megfázott. Így hát törülközővel a nyaka körül, bolyhos munkásszvet- terében ült egy íróasztalnál, és telefonált. — Szeretsz? — kérdezte a női hang. — Nagyon. — Akkor hozzád feleségül! Demjén kecskemekegést hallatott. — Várj egy picit... — válaszolta, és az íróasztal üvegéről egy félbe vágott citromot emelt föl. Hátradöntötte a fejét, és- a gyümölcs levét a szájába csepegtette. — Na, itt vagyok. — Szóval? — Milyen szóval? — Ne csinálj úgy, mintha nem hallottad volna amit mondtam ... Feri, én rettentően szeretlek! — Ret t - term - tőő -enn! — Hülye! — Szeretsz? — Igen — majd valamivel halkabban folytatta —, ... te, úgy szeretnék veled lenni ma este! Körülöttem mindenki programot csinált, víkendre megy ..., én meg ... itt aszalódon! a szombat déili hőségben. Demjén lemondóan sóhajtott, és kókadt fejjel nézte az üveg alá dugdosott külföldi képeslapokat. Az egyiken pompás yacht szelt át egy való6zínűtlenül kék öblöt, a másikon a Buckingham-palo- ta játékkatonára emlékeztető medvebőr süvegese állt feszes vigyázban; a harmadikról csinc* lányok integettek ... Egyszerre csak vakmerő gondolata támadt: — Tudod mit? Gyere ide! Már csak én vagyok Itt, meg a teljes kényelem... Senki sem zavarna bennünket. Meg aztán kellemes hűvös van, szerintem eszményi program hétvégére! ... — Nem lesz ebből baj? És oda, a világ végére? — A múltkor azt mondtad, hogy még oda is utánam jönnél! A lany elnevette magát: — Mit vigyék? — Sok hideget! És tudod : a szalámit imádom ... és persze valami italt is, esetleg vodkát! Ja, mad elfelejtettem, és magadat... — Disznó! — Röf-röf! Demjén letette a telefonkagylót. Kettőt-hármat perdült a forgószékkel, majd rágyújtott. Elsétált a nagy üvegtáblákig, leengedte a műanyag fényvédőket, és bekapcsolta a rádiót. A szokásos szombat délutáni tánczene- műsor mentw Egy darabig tétovázott, aztán kivette táskájából a borotválkozókészletet, és katonás léptekkel az öltözőből nyíló zuhanyozóba masírozott, Útközben játékosan tisztelgett két állólámpának és az »IRODA« feliratú ajtónak. A habot jó keményre pamacsolta, miközben lábai tovább meneteltek — egy helyben. A halványzöld fényvédő ré-' sein már egyenesebben törtek utat a napsugarak, amikor Éva megérkezett. Ahogy az ajtókeretben állt — óriási reklámszatyorral a kezében — és vékony ruháján áttetszett sudár alakja, úgy rémlett Demjénnek, hogy egy valószínűtlen festményt lát. Festményt, melyből csak egy van, és csak az ő számára készült. Egy festményt, melyet teljes valóságában csak ő lát: mindig és mindig, hiszen Éva megjelenésével megállnak az órák, lelassul a föld forgása, s minden egyéb megyek Hámori András fl hölgyet csak nézni szakad elhomályosul, mellékessé válik. Arra sem emlékezett később, hogy mikor vette él a csomagot, mikor bontották meg a vodkásüveget — Wibo- rowska volt, ezt szerette a legjobban — és mikor siily- lyedtek mélyen, egyre mélyebben a széles heverő puhaságába. Demjén olyan közel húzódott a lányhoz, hogy orrát csiklandozták a hajszálak. S zerette ezt a fiúsra vágott, izgatóan kunkoro- dó frizurát. Egyszer azt mondta Évának: »Olyan vagy, mint Anne Girardouet!« Most is ez jutott az eszébe, és hatalmasat tüsszentett. — Meg vagy fázva — aggódott a lány —, hozok egy kis vodkát. — Megéheztem, vacsorát is kérek, Anne Girardouet! Éva lehajolt, és kedvesein végigsimogatta a fiú arcát. Demjén felkapcsolta a henger alakú hangulatlámpát. A lány szemérmesen összerándult. — Ne hülyéskedj! Beláthatnak kintről! — A fényvédőket leeresztettem — jegyezte meg orrhangon Demjén. — De lia nem kapok vacsorát — folytatta vicces-kamolvan —, akkor biz’isten fölengedem, mindenki gyönyörűségére! — Megfennéd? — Meg én! Sőt, még kala- poznék is: tessék, tessék! Itt látható Anne Girardouet, alias Gál Éva, kimondottan egyedi darab! A bútorok eladók, a hölgyet csak nézni szabad! Tessék, csak tessék!... Demjénnek most különösen tetszett a lány. Nem először látta így, mégis mindannyiszor valami új, addig még soha nem ismert részletet fedezett föl rajta. Pillantása hosz- szan elidőzött kicsiny, de formás mellein, ahogy meg-meg- rezdültek cipószelés közben. És milyen otthonosan mozog mindenütt — kalandoztak tovább a fiú gondolatai —, ahol csak együtt töltenek néhány órát. A kényelmetlen baráti szívességek, a házmesterek! ggjZe Imre vizslapillantásai, a »kétórás kéglik«, víkendház a Csillaghegyen, hűvösvölgyi játszótér, megannyi nyugtalan-szerelmes perc ködös színhelyei, egymás után villantak eléje. Éva csinosan elrendezett dekoritlemezen tálalta a szendvicseket. Ügyesen a fiú mellé csúsztatta a tálcát, és az ágyra kuporodott. Ferenc és Éva törökülésben ültek a széles, narancsszínű heverön, és jóízűen falatoztak. A fiú teli szájjal magyarázott. — ... nézd, két éven belül meg lesz a lakás, és akkor összeházasodhatunk. Azt hiszem, megférünk majd egymással ... — Két gyerekünk lesz. Vagy esetleg három? — Hm, elég lesz kettő is — harapott Demjén egy hatalmasat —, egy fiú meg egy kislány. A nappalit úgy fogjuk berendezni, hogy közepén térelválasztót csinálok, telis- tele könyvekkel... — Mi legyen a nevük — vágott közbe Éva. — Majd eldöntjük ... Szóval, az ablak alá csak növényt teszünk, és beljebb kezdődik a dohányzógamitú- ra... — A kisfiú Ádám lesz, a kislány meg Éva! — Persze, persze ... Te, mit gondolsz, milyen színűre fessük a falakat? — Demjén megtörölte a kezét. — Vagy vegyünk tapétát? A lány lecsúszott a heverő- rőL — Mi az, nem válaszolsz? — kérdezte Ferenc. — Válaszolnék, csak... — Csak? — Tulajdonképpen látnom kellene azt a lakást... — Éva el bizony talankodva nézett Demjénre. — Én is szoktam álmodozni és... — ... és most elrontottad a játékomat! Éva a heverőmellé guggolt, és fejét a fiú lábára hajtotta. Inkább kérlelve, mint vigasztalva szólalt meg: — Ne haragudj, de most hagyjuk abba ... Én félek ... — Ugyan mitől félsz? — A játék végétől. Amikor ráébredsz, hogy megint csak álmodoztál! Amikor késő éjjel kísérsz haza ... Demjén ingerülten rántott a vállán: — Fantasztikus, hogy néha milyen józan ‘tudsz lenni! — Ez csak azért van — egyenesedett ki Éva —, .mert a helyedbe tudom magam .képzelni....— Na, ne nevettess! És ilyenkor mit érzel? — Azt, hogy nagyon szeretlek. — Igen? — grimaszolt a fiú. — Akkor az előbb ki beszélt a gyerekekről? Talán én? — Igazad van. Nem kellett volna. Én sem vagyok következetes, de ez nem zavar annyira engem, mint téged- Te teljesen beleéled magad, aztán rágódsz ezen és minden egyes »játék« után keserűbb leszel. AMÍG Amíg szalad a fény előttem, amíg lépked velem az árnyék, amíg azt érzem: felelőtlen és hamis fecsegés a tájkép, amíg a vízben partra gondol, s a partról vízbe ér V lábam, amíg a vérem úgy dorombol, hogy szívverésem megtaláljam, amíg naponta küzdenem kell a levegőért is, hogy éljek anpg tegnap« szerelemmel élnek holnapi — szemefények,. amíg halottakat kísérek sírok közé,‘mint síró. élő amíg pöfónt tűről az öklöm, ez. az álmom lesz boldog — végső amíg pofon torol az ölöm, amíg ököltől indul vérem, amiig anyámtól ázt Öröklőm: nem kell sírni a semmiségen amíg a szépet szépnek látom, 6 eredményét a szép szavaknak —' addig hiszem: nem kényszer — álom, hogy ember vagyok és az maradjak. Szitás János ftrinthív kritika E&ZPRBSSZiÚ. (Bér Endo» tostménpej D emjén fölpattant a he- verőről. — Tehetek róla? Igen, keserűbb leszek! De nézz körbe! — mutatott a köröttük kiállított bútorokra. — Ezeket a bútorokat mind mások veszik meg, nem én! Én nem vehetem meg, nincs hová vinni őket... Érted?! — Ne csináld a cirkuszt! — hűtötte a lány. — Ezen nem érdemes bosszankodni, hiszen ... — Miért nem? Hát nem én rendezem be minden hónapban ezt a ..., ezt a zsibvásárt? Nem én tartok lakberendeztem be minden hónap- »Talán azt a garnitúrát ajánlanám a kedves vevő figyelmébe. Vagy inkább ezt a Variát óhajtja?« Nem, ez egyszerűen kész röhej! — Demjén hadonászott még egy keveset, majd tehetetlenül ledőlt az ágyra. Csend lett. Éva letürten rámolta össze a maradékot. Már nem szólt semmit, ismerte Ferencet. Aztán az összegyűrt takarót fázós mozdulattal magára terítette. Demjén ivott egy korty vodkát, a maradékot Évának nyújtotta. Rágyújtott, s a füstöt hosszan maga elé fújta. Később eloltotta a hangulatlámpát, és megsimogatba a lányt. Odasétált az egyik kirakatüveghez, és fölengedte a fényvédőt. A kis tér majdnem kihalt volt,. csak az autóparkolónál esókolózott egy szerelmespár., Nagyon valószínű, hogy már a barlangjában békésen ücsörgő ősembert is érte kritika. Ősemberünk zord kritikusa a neje lehetett, aki így förmedt rá: »Olyan vagy Kiki, mint egy rakás tömegszerencsétlenség! Itt ülsz ahelyett, hogy feltalálnád á tűzeti Kezd már unalmas lenni az örökös hideg koszt!« Ki-ki tehát föltalálta a tüzet, mellékesen rajzolgatott is barlangja falára, s mikor az egész falat telepingálta, barlangtárlatot nyitott. (Ebből fejlődött ki később a pinceszínház). A tárlaton az őslakosság mély betekintési nyerhetett az ősember küzdelmes életébe, személyes gondjaiba. Ki-ki óvatos ember lévén, n}űvei,t__ két csoportra osztotta. .Az egyikbe tartoztak, a vüágqs, érthető s nagyon kifejező barlang- karcok, kőgrafikák (pl. »A vadászat«, »Ünnepen« stb.), a másikba pedig az enyhén szólva absztrakt, karcolmá- nyok és non-figurativ csont- szobrok (»Agyarvágó tőné- zetböl«, »Hevített jégkorszak« és »Bőrszőrme súrcogtatva« stb.). Ezekután rajta már semmi nem múlott. Mert ha a fősa- mánnak — aki niásodállas- ban a Kőművészeti és Kikészítő Bizottság elnöke is volt — tetszettek a művek, annál az egyszerű oknál fogva, hogy szerencsés vadászatról tért haza embereivel (megkergettek egy mammutot), a kezdő művész pályája meredeken fölfelé ívelt. Ha viszont az allcotások nem nyerték el a fősámán tetszését (a mammut őket kergette meg), akkor egyes szépérzékkel bíró törzstagok, a kritikusok engedélyt kaptak arra, hogy az ifjú titánt a Rossz Szellem bérencének titulálják, vagy a latban sokat nyomó és súlyos érveket jelerjő ökölkövekkel lepocskondiázzák. Szükségtelen bizonygatni, hogy túlzott érvelés esetén, a pályakezdő hamar kilehelte a lelkét... Teljesen megbízható és mégis hiteles források szerint több őskori művész is sikerrel - debütált a kritikusok előtt. Ezek közül az egyik lángész, a többi a fősámán rokona volt. Ez utóbbiakat a kritikusok kivétel nélkül főfő posztimpresszionistáknak nevezték ki, rövid szónoklat kíséretében, melynek lényege az volt, hogy az új, páleopri- mitiv festészeti stilus győzött a környék egyhatodán, de győzni fog az egyötödén, egynegyedén, sőt egyharmadán is! Ettől kezdve a már elismert művésznek joga vo't olyan alkotásait is bemutatni a nyilvánosság előtt, amelyeknek láttán a közönség több tagja eltöprengett azon, hogy a kés megjelenése vajon nem hát- ramozdítója lett-e az embert fejlődésnek.
