Somogyi Néplap, 1973. április (29. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-01 / 77. szám
Népi hagyomány. (Szabó Béla szgrafittőja Buzsákon Garat István PÉT ÖFI-RAPSZÓDIA Szítom a könnyű lelkesedés tüzét gyakorta? — Mit számít a vád! Ha középkori volnék, öles fákból egy toronymagas máglyahegyet raknék, s alágyújtanám ujjungva: lobogj hát! Lobogj az égig, légy emléktüze egy épphogy negyedszázadot megért fiatal szívnek, kinél tett és elvek úgy fedik egymást, hogy tündöklik máig benne a lélek geometriája — Kihez szaladnék szukölve, vonítva — sebzett vad lábát vonszolva az erdőn — ha a butaság, gonoszság s gyanakvás tritonját döfi belém fenkedve, ha nem tehozzád — meg nem alkuvó? Mészáros fia — háttérben bárd s tagló, parasztok sarja én — egyenesített kasza mögöttem Dózsa seregéből: mért félnők hát? — Nincs féltenivalónk se, lőhettük a vád s gúny sebes nyilát a dölyfös gazdag türemlő nyakába, s egyéb hatalmi tébolyba merült korcs ivadékok gömböc-jellemére — Greenvichi délköröm vagy te és delfi jóshelyem is egyúttal — szájalhatnak az avatag és finom »életérzők« — egyes-számú kilométerkövem-:— - — tőled mehetek északra és délre, iránytűd vezet keletre, nyugatra. Választóvize változó korokban az alkotó fém-egyéniségének — Gyullassz fényt bennem, adj világosságot, fogjad ceruzát szorító kezem, hogy méltó legyek koromhoz, mely roppant nagyra gyürkőzött: emberséges embert — tiszta homlokú, felszabadult embert formál fellobbant, forradalmi tűzben — ki levetvén hiedelmek kacatját erőt nem firmamentumon túli képzelt világtól vár, hanem csupán a közösségnek kohéziójától, amelynek szerves részei vagyunk mi is: korunkban élők mindahányon. Fogjad ceruzát szorító kezem, Petőfi, hogy ne dülöngéljenek az elszánt hit vezette soraim, hisz lagymataggal egy követ nem fújtam, de hördültem csak szarvasként fortélyos vashuzalokba akadt agancsommal. Borítsák rám a jéghideg közönynek Himaláját is — mit törődöm én! Ha küldetésem van, helyem megállóm, ha nincs — szóródjam pelyvaként a szélben — E zek szerint, születhettem volna Amerikában is?! — anyáin rámnéz, s hirtelen nem érti mi az, ami engemet annyira mélyen érintett. Nézek vissza rá. — Hasonlítunk mi egymásra? — gondoltam hirtelen. Néhány hónapja ismerkedünk. A fiú interjút készít az anyjával, hogy megismerje .... Furcsa. Látom, hogy végre bólint. — Igen, fiam. Anyám szavai közül világi- tott elő a hajójegy. Váratlanul kellett elképzelnem a papírlapok sápadtságát, ö talán sose gondolt arra, ami bennem képeket hasítgatott egymásra. Belső tájakon felma- gaslottak a Sziklás-hegység csúcsai, a lábamig ívelt a Mississippi nagy kanyarja, s hullámai érintették a talpamat. Valahol megvillant az öt tó kéksége, és fülemben hallottam a nagy vízesés móriját. Megborzongtam. — Nem értem azt a hajójegyet! — mondtam kiáltva. — Megküldte a nagybátyánk, apánk bátyja, hogy menjünk utánuk Amerikába... Mit nem értesz ezen? — mondta anyám, és megigazította nyakán a kötést. — Nehéz idők voltak. Sokan kimentek akkoriban a mi falunkból, Alsórajkról is... Megállj csak! Ha jól emlékszem, huszonkettőben vagy huszonháromban lehetett... — ráncok játszottak a homlokán. — Húú! — fújtam meg- könyebbülten. — Ennek már ötven éve... És mi lett a hajójeggyel? Nem válaszolt azonnal. Elindult a szanatórium kertjének ösvényén, ahoi meg- megálltunk séta közben. Betegsége több mint fél évre a fővároshoz kötötte. Túl volt már három műtéten. Egész életemben sem beszélgettem vele annyit, mint a látogatásokon. Kérdéseket gyűjtöttem össze, aztán a válaszait leírtam. Először furcsálta a dolgot, de hamar megszokta. Kék füzetemben szaporodtak a teleírt lapok. Arról már elég sokat megtudtam, hogy mit tud a világról, a földrészekről, történelemről, népekről? De arra is kíváncsi voltam, hogyan élt gyerekkorában, hogyan akart boldog lenni? A saját .kölyökarcomat, a vele töltött csonka nyarak heteit is kerestem. Együtt bolygattuk meg az emlékek rétegeit. Az átforduló szavak közül került napfényre a hajójegy is. — Mi lett? — fordult felém, szemüvege vastag lencséjének tükrén edkenődött a táj. — Nem is tudom. — Miért nem mentek ki, ha itt nem boldogultak? — Ezt se tudom. Csak arra emlékszem, hogy anyánk már nem élt, és dologidő volt Talán apánk félt, nem mert nekivágni a nagy Amerikának, négy gyerekkel. Én tizenkét- tizenhárom éves lehettem. De mondom: dologidő volt. Anyáimnak mindig »dologidő« volt. A kukoricasorok többször is körülémék a földet, amit megkapált felesben, de inkább csak harmadosban. Annyi földjük nem volt, hogy abból megéljenek. A sose látott hajójegyet hirtelen hajnali ragyogás vette körül. A mi régi hajnalaink. — Azokra a hajnalokra emlékszik? Rámnézett, és nem szólt. Neki sokkal több koránkelésre kell emlékeznie, mint nekem. Hát persze! Nem is értheti, mit kérdezek. — Hajnaloikra? — rám emelte tekintetét, de túlnézett rajtam. Én aligha foglalok el sok helyet az ő hajnalaiban. Engem a nagyszüleim neveltek, távol anyámtól, másik faluban. Csak néhány hetet töltöttem vele. De jól látom ma is mozdulatait. Az ablakon félhomály. Kint az udvaron — ó, az is mások udvara volt! — kapa pen- dül. Most veszik ki a vályú— Miért ne fmám le? — Kezemben megállt a toll, hiszen már megszokta, hogy mindenféléket kérdezek és leírom a válaszait. — Minek ezt leírni? — szemüvegében újra láttam a budai hegyek kicsinyített, torz képét. — Amiért a többit. Ezt mégse kéne ... — Miért? — Erősebb hangon kérdeztem. Hát nem érti, hogy engem kiforgatott az a kis papír? — gondoltam. — Miért? Miért? — Kissé ingerült lett. Láttam, hogy elrontottam a dolgot. Gyors, kapkodó kérdéseimre csaknem mindig visszahúzódott Kiss Dénes Hajójegy Amerikába bői, ahol egész éjszaka ázott, hogy a nyele beledagadjon a vas szorításába. Aztán jön be és sürget engem is. Hallom a harmincéves szavakat »Iparkodjunk, fiam!« — Igen, a régi hajnalokra. A paprikás túróra... — hirtelen előjött annak is az íze ... Közbevágott: — Hagyd ezt! — S nem nézett rám. — Jó, hagyom ... Pedig azóta sem ettem olyan jóízű paprikás túrót — mondtam. S ujjaimon éreztem a ruhába csavart, fűbe helyezett bögre hűvösét is. Előjöttek a fa tövénél, ahol hűsöl- tem s ahonnét anyám kapáló mozdulatait figyeltem, a kifürkészhetetlen útjaikat járó hangyák. Éles bennem az a látvány; amikor találkoznak, megállnak, megtapogatják egymást, mint amikor az emberek kezet fognak, egymás vállára vernek ... Igen, előjönnek a hangyák is a hajójegy nyomán. A szanatórium épületei nagy kertben áltak a fák közötti tisztásokon, betonszigeteken a zöld tengerben. A sétaúton mindenütt padok várták a betegeket. Kis rönkpadra ültünk le. Látni lehetett a budai hegyeket, de én egyre csak a hajójegyre gondoltam aznap. Sehogy sem tudtam elképzelni hogy milyen lehetet akkor egy hajójegy, ami Amerikába szólt. Azt sem tudom, ma milyen. De azt tudom, hogy százezrek utolsó reménye volt az a kis papír és hullámveré- ses sorsuknak lett végső mentő-vitorlája, át az Óceánon, vagy ha úgy tetszik: megadási fehér zászlója. Együtt úszott minden azon az emlékhajón, ahol a sose látott hajójegy világított. A kapa hajnali koccanása, a füvek élén szikrázó harmat csillagvilága, a korai napfelkelték öntudatlan öröme. Hiszen a hajnal már úton talált bennünket azokon a nyarakon. — Ezt a hajójegyet is leírod? — fordult felém anyám. csöndjei mögé. Száját konokul összeszorította, elfordult, Istenem — gondoltam — akár a hároméves lányom! Csak köztük hatvan év íve áll láthatatlanul. A két part, a két ismerős mozdulat. Köztük feszül az idő hídja. Egyenes, magas homloka felett fehér, kórházi kendő. Tudtam, fordítani kell a szón, ha azt akarom, hogy újra beszédes kedve legyen. A szokásos tucatkérdéseim közül kerestem egyet. — Mit gondol, hány lakosa lehet Magyarországnak? — kérdeztem, mert úgy látszik ez a kérdés kimaradt Ügy rémlett, az ilyen kérdé- sekett szereti. Néhány napja elmagyaráztam neki, hogyan működik a benzinmotor. Nem tudta, de nem szegyeibe. Figyelmesen hallgatott Szerettem ezért! Hiszen tudom, sok ötven-hatvan éves asszony — de talán férfi is — él ebben az országban, akik nem tudnak hasonló, mindennapi dolgokat — Hány? — nézett rám újra, egy kis tűnődés után. — Hát látod, azt nem tudom. — Budapestnek? — Azt se, fiam. — Mégis, mit gondol? — Mit? Hm... talán millió... — Kettő — mondtam — Magyarországnak meg tíz. — Annyi lenne? S megint játékba kezdtek homlokán a ráncok. — Igen ... Itt körülöttünk a közelben, egyetlen fővárosnak sincs ennyi lakosa — tettem hozzá. Ért mintha egy kis büszkeséggel vette volna tudomásul. — Nincs? Nahát, ezt se hittem volna. — Fölállt a pádról, újra sétálni kezdtünk. Hagytam a csöndet. Ha derűs volt, hallgatásaiból később mindig kincseket ástak elő a szavak. Talán, hogy bé- külékenyeégét is jelezze, ő hozta szóba a hajójegyet — Hiszen talán nekivágtunk volna a nagy útnak, Amerikának, de apánk beteges volt Huszonnégyben meg is halt. — Hány éves korában? — ötvennyolc volt szegény. Sólyom László Apropó, erről jut eszembe,,. A minap az utcán elkapott dváló epinódistánk, Apropó, aki annak köszönheti becenevét, hogy mindig tele van jobbnál jobb sztorikkal, de a 'Húgért nem meséli el azokat, ha csak nincs valami apropó«. Hála azonban Apropó dús fantáziájának, miniig akad valami apropó. S 'ia mégsem, ő kerít egyet. Ha kell, a föld alól is. Most azonban nem kellett : föld alatt keresgélnie az ■iropót, mert alighogy átesünk a kölcsönös üdvözlésen és elsóhajtottuk, hogy »haj- hajh, múlik az idő«, eltipegett mellettünk az apropó — egy idős hölgy személyében. \rra lettem figyelmes, hogy a barátom szava elakad, s te- ' intete követi a távolodót, aki lopva vissza-visszapillant, majd eltűnik a közeli üzletben. — Apropó — fordult hozzám Apropó barátom —, róla jut eszemben az a régi szép történet... Igaz történet! Azért hangsúlyozom, hogy igaz, mert magam is csak nehezen tudom elhinni, hogy ö *s én valaha ... Hűha1. — sóhajt, legyint és dicsekvő hangon: — Láttad, hogy megbámult? — Igen, de azt hittem, hogy egy a sok tévénéző közül, akik ismerik az ábrázatodat. — Tévénéző! Hol volt akkor még a tévé?! öregem, akkor még a rádió is gyerekcipőben járt, sőt majdhogy- sem még ő is, Adélka, mert úgy hívták: Adélka .., Csodaszép volt! Az alakja, az arca, tetőtől 'talpig minden egyes porcikája, de a szeme ... a szeme ... Még most is sejteti, hogy ... Láttad? — Csak futólag. Mindegy. Nekem elhiheted. Olyan szemet sem azelőtt, sem azóta,... Ha az a sötétkék szempár a sűrű pillák alól valakire ránézett, annak a valakinek nem csak a szívverése állt meg, hanem a hangja is elakadt. — Igen, ezt tapasztaltam mz imént. — Tehát hajdanában-daná- ban, főiskolás koromban, a Julius Caesarban statisztáltunk. Adélka Caesar apródjá volt, én meg egy a tömegből, akinek a szerepe szerint kiáltania kellett, hogy »Éljen Caesar!« Én kiáltottam is nagy lelkesen mindaddig, amíg Caesar oldalán meg nem láttam Adélkát, illetve a szemét, amely természetesen rám nézett. Akkor aztán csak tátogtam. Tátogtam, mert hang nem jött ki a torkomon. Az ügyelő a második alkalommal észrevette akaratlan szabotálásomat, és figyelmeztetett: ha még egyszer ... Nekem nagyon nagy szükségem volt a gázsira, ezért megkértem hát Adélkát, hogy ezentúl nézze inkább a bal fülcimpámat Adélka, aki viszonozta nagy szerelmemet, azt mondta, ne- ktzínt ing ezni, hogy ne nézzen a szemembe, ha erre alkalom van, de majd erőt vesz magán. A következő előadáson örömmel tapasztaltam, hogy Adélka szófogadó kislányhoz illően a bal fülcimpámat nézi. Én tehát zavartalanul és dupla hangerővel ordítottam, de szükség is volt erre, ugyanis a mögöttem álló Laci barátom — mint utólag magyarázta — hirtelen berekedt. Adélka aznap este azt mondta, hogy nem érzi jól magát, siet haza lefeküdni, még a villamosig se kisérjem el. Mit tehettem? Bánatosan, magamban bolyongtam az éjszakában s a bolond lábam Adélkáék háza felé vitt. Azon vettem észre magam, hogy — a kor szokása szerint — bámulom a sötét ablakokat, ét sóhajtozom ... Élszégyeltem magam, t másfelé akartam indulni, de egyszer csak észrevettem, hogy a kapumélyedésben vadul csókolózik agy pár. Akkoriban még nagyon elbújtak a párok a sötétben, s én hiába is néztem volna ott irigykedve, ha nem szólal meg epekedve a fiú: »Szeretsz?«, és nem válaszolja a lány odaadóan: »Nagyon!« Eltaláltad, ők voltak: Adélka és Laci... És én hülye, azt hittem, hogy a bal fülcimpámat nézi. Kiváló epizódistánk, ahogy kimondta a poént, mint jó színészhez illik, távozni készült. Épp ekkor jött elő az üzletből az idős hölgy. — Megállj csak! — kaptam el a kabátját. — Én ezt a hölgyet véletlenül jól ismerem: Schittinger Gyuláné született Cug Manci. Ott laktak mellettünk Üjpesten ... Soha nem volt Adélka, és soha nem volt színésznő! — He-hehe! — nevetett a kiváló epizodista. — Most, hogy jobban megnézem, valóban ... Igen, igen... összetévesztettem ugyanúgy, mint a múltkor ... Apropó! íaasJ mesélni kezdés.„ — Maga pedig tanégy lehetett ugye? — Ha jól számoltál..". Igen, tízennégy-tSsenÖt évesen már teljesen árva volt, négy testvérével együtt Talán ő is erre gondolt Beburkolózott a köpenyébe, mintha szél támadt volna, pedig szép, langyos idő volt. — Ott Alsórajkon, saját házuk volt? — Azért kérdeztem ezt mert anyámék Tőrjén laktak, több albérletben is. csaknem tíz éven át. Ott született a húgom is. Akkoriban vékonyan ledeszkázott, pince fölötti befűthetetlen »szobában« laktak. — Hát milyen lett volna? ... Tömésiház volt, akár a nagyapádéké Pacsán, de a sajátunk — mintha szemrehányóan nézett volna rám. — Jó, jó — csitítottám. — Csak azért kérdeztem, mert Türjén ... — Az más volt — vágott közbe. — Szóval ezért huza- kodsz annyit, azzal a vacak hajójeggyel?! — Nem, nem. Dehogyis — dadogni tudtam csak, mint akit rajtakaptak valami szégyenletes dolgon. — Igazán nem. — Nem voltunk mi azért olyan szegények ... A fene art a hajójegyet, minek is szóltam róla! — rántott a szemüvegén, igazgatta a kendő alatt, mintha lecsúszott volna a füléről, pedig nem volt azzal semmi baj. Űjra némán sétáltunk, ki-ki őrölte a maga hallgatását. Ennyit tudtam meg arról a soha fel nem használt hajó- jegyrőL Nem tudom, hogy a pénzhez jutott nagybácsi küldte-e, vagy valami toborzóiroda. Az bizonyos, hogy az Óceánon túli rokon soha többé nem jelentkezett. Eltűnt nyomtalanul, mint annyi tízezer kivándorló. De az az igazság, hogy a sose látott hajójegy utólag még most is borzongat. Arra kell gondolnám: kévésén múlott, hogy nem az Egyesült Államok vagy Kanada lett a szülőhazám! Én. akkor mi lennék? Amerikai vagy amerikai magyar? Müyem nyelven beszélnék? Talán tudnék valamit magyarul, de a szülőföldem mégis tón a Huron — vagy az Ontario-tó vidéke lenne. Kanadai vagy más amerikai táj vonzana vissza, ha elutaznék valahova. Mert valami gyökérhez ragaszkodik azember. Utána nyúlnak a föld alól is! Mégis furcsa megtudni, hogy az öt tó egyike lenne a Balatonom, s a Missouri vagy a Mackenzi a Dunám... — Csak a hajójegyről ne kérdezz! — intett le egy későbbi beszélgetés kezdetén anyám, amint elővettem a füzetet T öbbször nem került szóba. Bár elhatároztam, visszatérek rá alkalomadtán, mert nem hagy nyugton a gondolat. — Ahogy akarja, nem kérdezem — válaszoltam hát pedig abban a pillanatban olyan érzés fogott el, mintha utólag tudnék arról, hogy életveszélyben voltam. A képzelet ontotta a képeket. Mi lett volna, ha a még nem létező sorsom átringat az An- lanti-óceánon? Talán sose látom a nyugalmat árasztó zalai dombokat, a méltóságos szelídgesztenyéseket. Nem úgy járnék a Dunához, ehhez a mind piszkosabb színű folyamhoz, mint régi, kedves ismerőshöz s nem úgy várnám a Balaton megpillantását mint valami ajándékot Nem ismeném Arany, Petőfi, Ady, József Attila csodáját s Vörösmarty komor sorait: »Hazádnak rendületlenül...« — Hát akkor beszéljünk másról — mondtam anyámnak, de egyre csak látom azoknak a papírlapoknak a sápadtságát, érzem a múlt idejű fenyegetettséget Radnóti is eszembe jut: »Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám ...« És így van jól, te vacak, sosemvolt hajójegy! Örülök, hogy nem az én sorsom hajóján lettél vitorla. Erre gondolok, és mintha megnyugodnék. — Gyógyuljon meg máiéi előbb! — intek vissza búcsúzóul anyámnak, aki eljött a szanatórium kapujáig, és a vasrácsok közül néz utánam. Holnapután újra jövök, jönnöm kell — gondolom, mert ahogy újra visszanézek, már olyan távolinak látszik törékeny alakja a kerítés mögött mintha valóban köztöuk «eins *z óceán.
