Somogyi Néplap, 1973. április (29. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-08 / 82. szám
I // ELŐRE HÁT MIND, AKI KÖLTŐ, Az élő Petőfi — élő költészet Rézzük csak egy kicsit a hétköznapok építőinek az oldaláról, hogy mit tegyen a költő, aki népe nyelvének nemcsak legjob ismerője, hanem még közelebbről — egészen belülről — ismeri az országot is. Talán éppen költészetünk' fogalmazta meg először, hogy minden ember fontos ... Ma ez a politikánk alapját képezi. S vajon a költészet meg tud-e felelni annak a roppant igénynek, hogy újrafogalmazza: minden ember fontos... Mielőtt erre az újabb kérdésre válaszolnánk, hesseges- sük el azokat a hiedelmeket, hogy egyre kevesebb feladata lesz a költészetnek, a költő pedig “-meghal-“. Nem új hiedelem ez, sót inkább elég régi. Az első ipari forradalommal együtt keletkezett, de a másodikban is él. Mintha a technika fejlődésének függvénye lenne a költészet elkor- csosulása. Talán van is e kettő között valami kapcsolat, de az csak olyan lehet, mint — mondjuk — a technika és a közgondolkodás közötti. Ki számít arra, hogy a gépek »(megsemmisítik-“ az embert, a gondolkodást, a képzeletet, és kihalnak (belőlünk az alapvető érzelmek? Ha él is ma még költészetéllenes szemlélet, azt remélhetőleg nagyon hamar legyőzi az élő költészet, amire — véleményem szerint — egyre nagyobb feladat vár. Mintha nőnének hadai ... Mert tisztul az ember, és olyankor fordul a “tiszta forráshoz ...« És több a gondja is. Alapproblémákkal — mint például a hazafiság, a humanizmus, a pártosság — kezdődik a sor, és az egészen hétköznapinak látszó, egyszerű kérdések erejéig terjed. A költőnek nem kell talán választ adni már arra, újra és újra megfogalmazva, hogy mit jelent az ember számára a család, a szerelem, miit adhat a lói végzett munka. És egyáltalán,: mit jelent embernek lenni... A személyiség teljesebb kibontakoztatása, amely napjainkba» feladat és mérce nem képzelhető el a költészet élő esc ja nélkül. ' ÄZ idén a költészet sápját külömó6 világossággal ragyogja be Petőfi öröksége. Ebben az évben ünnepeljük első Igazán forradalmi költőnknek 150. születésnap jót. Születésnapját — egész évien ét! S eat a születésnap tovább te tarthat — a nemcsak ünneplő, hanem az új felndatokal vállaló utókor számára. A mát s a holnapot te mérhetjük Petőfi Sándorhoz. Kezemben van Az élő Petőfi címen kiadott jubileumi kötet, melyben a Petőfi Emlékbizottság felhívása, Losoncai Pál megnyitó beszéde, Illyés Gyula megemlékezése és Aczél György ünnepi beszéde megjelent. Nyílt, őszinte szavak, és felelnek a kérdésre: mit tegyen a költő. “Petőfi Sándort ünnepeljük — olvasom a felhívásban —, aki az egész emberiség szabadságában jelölte meg az emberhez és a költészethez méltó küzdelem végső célját.-“ Ez a küzdelem ma is tart, és ebben az ügyben fáklyávivő Petőfi Sándor is. Vagy emeljük ki a következő sort: “A népért, nemzetért, emberiségért felelős költészet eszménye és gyakorlata Petőfi számára az élet gazdagságának irodalomba emelését jelentette.« S nem feledjük közben azt sem, hogy április 11. — a költészet napja — első proletárköltőnk születésnapjához kapcsolódik, amikor József Attilát ünnepeljük. Petőfi •»szellemének folytatói a legnagyobbak: Vajda János, Ady Endre, József Attila« — olvashatjuk a felhívásban, és így is gondoljuk, érezzük. Lssonczi Pál így emlékezett meg Petőfiről: — *A magyar nép mélyen a szívébe zárta költő fiát« — mondotta. Ezért lehetett “Petőfi örökségének folytatása, emlékének ápolása nemzeti üggyé...« És milyen szépen fejezte ki “rokonságunkat« Petőfivel a ma költője, Illyés Gyula: — “Petőfi mindnyájunknak rokonai. Aligha van magyar anyanyelvű ember, akinek szívébe nem fészkelte volna be magát. Csaknem úgy, mintha vérségi közünk volna hozzá.« Aczél György szavai te feleletül csengenek. “Petőfit követjük, amikor élkötélezeirtsé- get kívánunk — mondta. — Volt-e nála elkötelezettebb ember? És volt-e nála szabadabb? Cáfolta-e valaki meggyőzőbben — életével és műveivel —, hogy egy ügy iránti odaadás elszegényítené a telket?« Nem kell kommentálni e gondolatot Magáért beszél. Folytathatnánk e sorok olvasását, hogy feleletet adjunk mindenkinek: a költészet él, a költő nincs “halálra ítélve« a jelen és a holnap feladatainak megvalósításában. S az ember nem személy tel enedík el, mert mindig a gépek, a technika ura marad, és társa az embernek, akivel és akiért éL A költészet napján megkülönböztetett figyelemmel olvassuk költőink »válaszait«, s gyönyörködünk izzó, virágzó soraikban. Herényi Barna Veress Miklós SZABAD S A Q Kondor Bélának Martyn Ferenc: Petőfi-illusztráció. luhász Ferenc Reményem csillaga Minden évben új ráolvasom műveit. És megkönnyezem műveit. Mert reményem csillaga ő. És kemény és tiszta könnyei, titkolt kemény könnyei kimossák szívem rostjaiból. zord üregeiből az irgalmatlanságot és a halált. Állok költészetében, mint a csillagos égben, mint hajnali tiszta patakban, mosván sorsom fáradalmait, beragyogva költészete tékozló és kemény lángjaitól a vers-égi testek hatalmas konok tüzétől. Mert művében, mint a csillagokban: tűz van és jövő, mert műve lángérintése életet ad és nem halált, mert művében elmerülvén, mint a remény tisztítótüzében, a megváltás piros üzenetében, a fölemeltetés kristályos vizében: megtisztulunk önmagunk átkaitól és bűneitől, és reményünk van és van szerelmünk és szabadságunk van és hitünk a világra. Költészete a tiszta természet és a tiszta szabadság, költészete a lángoló és elfojthatatlan, a megvalósult és megtörhetetlen életszeretet, a hit az életben és hit a tisztaságban, a hit az ember értelmében és a lét gyönyörű szabadságában. Mert Petőfi Sándor, ez a makacs és dacos, ez a könnyen tombolni -tudó és pacsirta-röptű férfi, ez a kis dühös szakállal lezárt ős-szív arcú, ez a végJtelenség-hom- lökú, ez az angyalszív-arcú, akinek alsó állkapocscsücskén, mint lila bogáncs, kis virágzó szakáll dagadt, ez a fiatal férfi, akit oly kegyetlenül és oly reménytelenül löktek a földbe, akit oly korán, rúgtak a földibe, ez a pikával átdöfött, ez a baltával agyonvert, ez a halállal virágcsikóként fehéren és harmatosán szembenéző, ez az eléghetetlen a halál min- denségközönyébe sohasszét-nem-olvadó, soha-át-nem-párolgó remnénysógcsillag: életünk és reményünk csillaga, kegyetlenül és föloldhatalanul világító égitestje magányunknak, a bennünk és körülöttünk virágzó és tékozló természetnek, a bennünk és körülöttünk tajtékzó és piros lávái fúvó, lángoló földanyagot, égő csillaganyagot fújó történelemnek. Költészetünk bonyolultabb lett az idővel az időben és rejtelime- seíbb, titkosabb és kegyetlenebb, de nem teljesebb és valóságosabb, mint az övé, mint az övé vote. Petőfi Sándoré, létismereitünk a létezés állapotainak, anyagainak és jelenségeinek, folyamatainak, az anyag és az anyagtörténélem több megismerésével akaratlanul és nagyobb lett, mint az övé, mint az övé volt, Petőfi Sándoré, és mégse tudunk többet és nagyobbat az emberszív öröméről és gyötrelméről, a természet indulatairól, a történelem tébolyáról, a létezés gyöngédségről, mint amit ő tudott: Petőfi Sándor. Mint amit ő tudott, reménységünk és hitünk tiszta csillaga, ez a lobogó piros magányosság, ez a sikoltozó puszták' behavazott ifjú vándora, ez a halhatatlan akarat, ez a hallhatatlan étetaka- rat, ez a természet legtisztább állapota, ez a természet gyöngéd kegyelme, ez a halhatatlan feddő lángolás, vérző rejite- keinket és kusza rejtelmeinlket tiszta nagy csiílágtüzével bevilágító hatalmas fiatal kiáltás, a szabadságszeretők és forradalmat szeretők ifjú apja és kemény nevelője: Petőfi Sándor. • A költőt a Kossuth-du első fokozatával (Öntették ki az Idén, a Petöfi-évben. Baranyi Ferenc Reminiszcenciák egy Feli-versre Fodor András Az ezredik este Hányadik este már? Talán az ezredik. Sövények közt a lejtőn, a sötétség hullámain imbolygó lábak, nagy saruk hajója, araszoló kampósbot evezője billeg felénk, ahogy húsz éve mindig. Közénk áll. Fordul. S hirtelen két végtelen közt kifeszüL a tér, s az idők útján oda-vissza megkezdődik megint az eszmék vontatása. O tudja meddig tart a lépés, hol van a titkos érc, amely fölött bökkenve meg kell állni, míg autóbuszok horkannak a völgyben, mulatók muzsikája csavarog át a temibredŐkőn. Mit lát belőle a város? Reflektorok kivont szablyái föl-fölmutatják egy öregember boltos homlok elé húzott, elutasítón-riadt kezét Ki nézte meg az ujjak különös hosszú rajzát? Hasonlót már csak szobrokon találati. Mozdulatára mégis ébrednek mind a tárgyak a voltak. Jóé János, laki fia veszteiért megátkozta az Istent fölmegy a hegyre egyed®, a várkonyi gesztenyés fölé. Gyönyörködik helyettünk, vakok helyett a teremtésben. S Rómában az Abruzzo Tavernába bejön hetenként egyszer a vaskos dudás a hegyekből — s míg tart a canzonetták véget nem érő huzakodása, bemegy a konyha menti kissaobáiba, s járják az abruzzóiak ördöngős róbogássaL A magyar tánc is fölte tszük, ahogy először tóttá Medinán, miikor a templom mellett, a lakodalmi tisztásra kilépett • Varga házaspár, és elkezdte tessú-feranea, gyönyőrű-méltótógueas. S a Lukács-napi búcsú, a fák alatt mint annyiszor; színes ruhákban összefogózva. éles-magos hangon danolva körben pilikéznek a menyecskék, lányok, toragnaflr véghetetlenül... Autók sárga lángja, dörejlő motorok. Egy aggastyán dermedt árnyéka, úgrál kerítósrácson, betonfalakon. Nesn, ő nem ád mentséget e kornak. Két végtelen között csak átkot tud sisteregni rá. Miben bízhatni itt, hol városok fuldokolnak koromban, ködben, itt, hol tincseinek, hazudnak, ölnék, veszett kutyáikként egymásra aszúinak, hidrogénibomibákkal fenyegetőznek, itt, ahol elme, ösztön együtt pusztító gyilkot készít maga ellen. Itt, bei valaha volt egy város, a görög építőké. Faragott kváderkövei közé, — fejtse meg aki tudja, hogy csinálták — nem fér be még a zsilettpenge sem. Csodálkozások oszlopa köriben. Ujjúnkban, arcunkon sose érzett tapasztalások pórusa... Igazsága vas» arcnak és szónak igazság a kavargó mocsok melybe sárcsillagot fröccsoirtiw Kpntk a fiist-itaiásznyás városok és igazsága van a gépinek s a kéznek is mely beletört Elhamvad a nyár mire zöld máglyáján a színek beérnék De a gyümölcs meghajtja fejét mert már a magvában hordja wurftt s a búza meghajtja fejét kaszákat vár hogy learassák csak az ember nehezí ti meg a szárnytól mit úgy hívások szabadság Ö szárnyas emberek szarvak tárgyak lovak repülő éjjétek ny ughatatlan tarvak vergődik a föld üvölt és sebe fötezakad O saároyau emtotk hát meddig juthat el s íkmí stem éfteet ét «V» lessek, ke tónak vagy vteáse* (Pet&a Sándor» Nő még aena volt fiyess igaz hozzám, ha csillag lehetnék — beragyognám, ha feShő tehetnék — száraz árnyam kísérhetné őt a pára-nyárban, ha forgószél tennék —■ táncba vtesstésa. keringőznénk háztetők gerincén. Ha sehe« folyóban frikteketasss deszkástól tennék, belén» fogódzna, * ha 6 maga tenne a folyó — hát én tennék rajta a duzzasztóját, mely tatása elé falat vonva erejét sodróra százszorossá. Ha fotósam tóé fated vonna, hogy botlástól lábamat megóvj*: odaparanesothnám őt a fáihoz, antit véddteaein» rakott, ahhaa — • ktrOoffindk. Lennék pnskatfiWéss». Stóvéba mmnirr n'iii Hol is vagyunk? A Seséher úton 1970 nyarán, vagy a Karthágói háborúik korában? Égy férfi. áti. közöttünk. Feszült arcával iszonyatba néz. Megrendült, fátyolos-rekedt hangon jelenti szemtanúként: ott lent, Szicíliáiban, a kőbányákban hogy veszett el az Athéni ifjak szme-vtrága... így búcsúzott az ezredik este. AJÄNGAS Attila, míg zenédbe hívod a verset: “A hóhullásban szép az öregember« hellód-e, hogy dalolta kedvedért útmenti villany dúc alatt, S&pphőd patakcsobogiást szőkíti éltetve a hangok fcogó változatára, égy. ahogy imca alá Baranyáiba, «SsSti a bő, éngöra belépőit*
