Somogyi Néplap, 1973. április (29. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-04 / 79. szám

A SZÍNHÁZ KOSSUTH-DÍJASA Olsavszky Elnézést az olvasótól — az alábbi írásban túlteng a személyes élmény. Olyan élménymor- zsák és egész estényi színhá­zi ajándékok rakódtak egy­másra, hogy küzdők a bő­séggel. Ol- savszky Éva kétszeres Já- szai-díjas ma már Kossuth- díjas színész­nőről írni ugyanis nagy feladat, a leg­nagyobbak és a legszebbek kö­zül való. Igaz, régebb óta fo­galmazódik ez az írás. Talán a Tóth Flóra alakítása óta, mert először A tanítónőben láttam Kapos­váron. Azután láttam Debre­cenben és me­gint Kaposvá­ron. Már sut­togták itt egy évaddal koráb­ban: jövőre visszajön Ol­savszky Éva meg Kun Vilmos. Visszavárták ide a nagyszerű művész házaspárt A debrece­ni közönség is szinte egyik napról a másikra szerette meg őket Azt hiszem könyébb dolgom lenne, ha csak egy szerepben láttam volna Olsavszky Évát. Akkor rácsodálkozhatnék. Az első rácsodálkozás azonban csodálattá magasodott, a néző 6zínész-felíedező öröme állan­dó várakozássá változott. Ne­héz fejtörésekké is kritikaírás közben; hogyan lehet egy szín­padra teremtett ragyogó, har­sogó csupaélet figurát, egy varázslatos művészi alkotó­munkát az értékelő cikk pár mondatában (néha félmonda­tában) megillető módon érté­kelni. Nagy örömmel vállalom most az írás elé az alkalmi jelzőt: hiszen lehet-e a mosta­ninál nagyszerűbb alkalomból — csak róla szóink Kritikákat forgatok. Félmondat, egy egész bekez­dés, néha terjedelmes cikk méltatja A tanítónőben, Az ember tragédiájában, az Ame­rikai Elektrában, Az optimista tragédiában, a Sirályban nyúj­tott alakítását és lehetne foly­tatni a sort. Mert nemcsak fő­szerepekben volt nagyszerű, jóllehet állandó főszereplő a színpadon. Ha most azt keres­nénk, hogy az e darabokban ábrázolt nőtípusoikban mi a kö­zös vonás, akkor néhány felü­letes jegy alapján könnyen el­juthatnánk egy olyan fogal­mazásig, hogy Olsavszky Éva a dinamikus, magabiztos nőket játssza, akik nemcsak a fér­fiakkal, hanem az uralkodás­sal, a hatalommal, a halállal is szembenéznek, kemény ki­tartással: Éva, Erzsébet (Don Carlos), Komisszárnő, Christi­ne — ez a modern Klütaim- nésztra —, Szent Johanna, Gertrudis, Júlia — Illyés Ke- gyencéböl — Filuména . .. Ezekben az alakokban ő a kö­zös csupán, aki megküzd ér­tük. Azok a vonások, melyek a nőalakok hiteles, izgalmas, drámai erejét teremtik, 6zinte földrésznyi távolságúak egy­mástól. Ugyanazon arc, ugyan­az a test, mozdulatsor, hatal­mas metamorfózisba öltözik át: Erzsébetből Komiszámóvé, vagy Stephanie-vá (A kaktusz virága). A Komisszár-nőben egészen különös tűz ég: a for­radalmár', Christine-ben a jégkristály hidegsége és ma­gát felolvasztó lelki roppaná­sa. Hogyan tér vissza ez az izr' galom a Filuménában, az, .egy­kori nápolyi prostituáltban? Éppen a küzdelem pillanatai­ban. Igen, a küzdelem szép drámai piVanatai Olsavszky É’\i .úgyszerű'bb alkotásai a szi iteren. s ez a belső er­kölcsi, tudati erő öröklődik: darabról darabra, amit úgy le­hetne hiányosan fogalmazni, hogy a nő méltósága.' De több ennél: az ember méltósága. S ez a legokosabb »feminiz­mus«, amit csak hirdetni le­het: utcai táblahordozó cé- cóknál, látványos szónoklatok­nál többet érő. Mert évszáza­dos alkotásokból meríti fel a bizonyítékok gyöngyét, nagy szerepeket formálva bizonysá­gul Johannától Tóth Flóráig, hogy a történelemben — ját­szódjon a francia hadak élén, vagy kis faluban — miként állta helyét, miként szenved­te sorsát fenséges nagyszerű­séggel és megrendítő tragédiá­val az ember, a nő. Maximus, a római polgár megöli Valen- tianus katonacsászárt, jóllehet korábban még a szeretett Jú­liát is nekiadta — látható ez Illyés Gyula Kegyencében. Eb­B runner Ferenc, a mikló- si szövetkezet elnöke 1973. február 17-én állt utoljára ebben a tisztségében a kis falu közössége elé, hogy ismertesse a vezetőség beszá­molóját az elmúlt gazdasági évről. Hetekkel előbb már Ké­szült erre a napra, gyűjtötte az erőt. Mert minden búcsú­záshoz erő kell. Hiába jár ugyanazokon az utcákon, ta­lálkozik ugyanazokkal az em­berekkel, ami ezután jön, az valami egészen más lesz. Az utóbbi időben már egyre nehe­zebb volt megmászni a dom­bokat, minden egy kicsit sú­lyosabbá vált. Ilyenkor szív­ből kívánta: »Bárcsak ne kéne várni már egy napot sem, hiá­ba, elfáradtam. Kell a pihe­nés.« Eddig rendben is volt min­den. De amikor ezzel is, azzal is beszélgetett, azután az asz- szonyok ilyeneket mondtak: — Mi lesz velünk, Feri bácsi, ha nem jön közénk egy kicsit fel­vidítani, amikor lógatjuk a fe­jünket? — akkor kezdett szo- rongatóvá válni a kép. Nem kell menni majd, nem kell in­tézkedni. Valami egészen más következik. Várta és félt tőle. Brunner Ferenc húsz évig volt elnöke a miklósi szövet­kezetnek. A február 17-i közgyűlésen elköszönt, nyug­díjba vonult. — Az ötvenes évek? Apám szokta mondani, hogy lesöpör­ték a padlást, sok volt a be­szolgáltatás. — Vezetékes rádió? Az mi? Nekünk tévénk van, meg eigy nagy rádiónk. De nagyon sze­retnék egy magnót is. A gyerek megfordul, bele­rúg egy göröngybe, arcán a gondolat: furcsákat kérdeznek tőlem. Aztán elszalad. Magsángult újságokat lapoz­gatok. Címeken akad meg a te­lein tetem: »A nagybajomi er­dőgazdaság dolgozói fogadal­mat tettek«, »Ítéletek az ős» munkát és a begyűjtést szafeo­Százakat tudnak maguk mellett ALKOTÓ HÁRMAS Lakatos András, Széli András, Sós Árpád. Éva ben a terror és besúgás táp­lálta történelmi korban min­denkit a nagy igazságkeresés hajt, egyre több vér folyik mégis. Ki látná át jobban ezt a kisszerű, de mégis vérfür­dőben fetrengő világot, mint maga az elajándékozott, meg­alázott Júlia. A császárt ölő tőrdöfés után , csak annyit mond: »Az ember megcsúfo­lásával istent sem lehet szol­gálni.« Júlia is Olsavszky Éva volt. És mi lesz még? — zakatol bennünk a kérdés. Hiszen színre hozta már Weöres költői egzotikus, lázas álmából a ba- nyakirálynőt, Uttagangát, és Huszka Jenőtől a Mária főhad­nagyot is. Az eddigi út olyan széles, az alkotás gyönyörű lépéseivel annyira bejárt, hogy nincsen szerep, mely el­rejthetné megformálandó ar­cát előle. És ez a legtöbb. 1969-ben így jellemezte őt a szűkszavú, és mégis sokatmon­dó Színházi Lexikon: »Egy­aránt kitűnően alakítja drá­mák és vígjátékok főszerepeit. Muzikalitása, temperamentu­ma, tánckészsége révén musi­calek és operettek énekes sze­repeiben is népszerű.« Zenés darabban nem ajándékozott meg vele bennünket mostaná­ban a színház. És mégi6, a prózai szerepeiben is ott buj­kál, lélegzik a zeneiség. Egy- egy nagy szerep — Johanna, Kamisszámő — szinte a ro­mantikus szimfóniák végleteit zengeti, a Tartuífe okos asszo­nya, akár a vasárnap délutáni házak között kúszó ünnepi mu­zsika, a Filuména recsegő olasz dalai pedig gramofonról tekerednek hozzánk. S mind­egyikben van tiszta melódia és ritmus. Azt hiszem nem túlzás: ő már úgy öltötte testre a shakespeare-i igazságot; hogy számára a színház az egész vi­lág. A megkapott nagyszerű lehetőség: félelmetes és bizton­ságos talaj pár négyzetméter­nyi deszkából, ahol ő is terem­ti az igaz látomást, a világot. tálók ellen«, »Termeljünk gu- mipitypangot«, »Tótújfalu vil­lanyt kapott«, »Vezetékes rá­diót építenek Nagybajomban«. Beleolvasok a sorokba. Húsz év milyen rövid, és milyen tá­voli idő! »Bizakodva néznek a göllei termelőcsoport tagjai a gazdasági beszámoló elé és ez jogos, mert szép eredmények­kel dicsekedhetnek. Egy mun­kaegységre 2,2 kiló búzát, fél kiló árpát, 1 kiló kukoricát és 3.2 kiló répát osztanak.« Pénz­ről, forintról szó sem esik. Az ötvenes évek. Vajúdóban, szü­letőben volt az új, a holnap. Olykor ellentmondásokkal, fáj­dalmakkal — Ki gondolt volna akkor arra, hogy mi lesz ebből? Sok­szor töprengek, és sehogy sem értem, miért is láttam annyira tisztán, hogy ennek így kell lennie! Nem azért, mert elnök voltam, vagy tán mert én oko­sabb lettem volna, mint a má­sik. Nem! De bennem volt, bennem élt az ambíció: szö­vetkezni kell Én hittem eb­ben. 1952. október 30-án alakult meg Kossuth néven a szövet­kezetünk. Akkor az elnököt kézfeltartással választották. Volt itt a faluban már egy csoport Vörös Csillag néven. Az ember már nehezen em­lékszik. Ügy ötszáz hold körül lehetett a mienk. Nehéz idők voltak. Állandó volt a mozgás, hol beléptek, hol kiléptek. Ló­fogatokkal dogoztunk. Nyolc helyen voltak a lovak, három- négy helyen a szarvasmarhák, paraszti istállókban. Hogyan is tudtunk olyan körülmények között létezni?! És tudtunk! Ha ötvenhatban nem vagyok két hétig beteg, akkor még néhány hónapra sem szünetel a szö­»Építsd világod: — lenn a mélyben / tervezi lombját a gyökér; / tudatos rendszere készen, / mire győztesen fénybe ér.« (Váci Mihály: Építs tetőt) ÉS ÖK ÉPÍTENI kezdték a jövőt, már akkor, csaknem húsz évvel ezelőtt. Széli And­rás 1955 júliusában lett igaz­gatója a BaLatonbo^jáfí Állami Gazdaságnak; akkoriban ez nem volt túl jóíiírű mezőgaz­dasági üzeme a megyének. Ki tudná mindazt ma már felso­rolni, mi mindennel foglalkoz­tak itt a lótenyésztéstől a ba­romfitartásig! Eredménytele­nül. »Rendet kellett rakni«, s ehhez rendszerezni képes em­ber kellett, így esett a válasz­tás Széli Andrásra, az aligai fiatal brigádvezetőre, akinek neve jól csengett a szakber­kekben is. s világnézetének szilárdságáról már sokszor ta­núbizonyságot tett. »De jó, hogy nem az első hónapokban kérdezte meg valaki, hogyan volt bátorságom ekkora fel­adatot vállalni!« Nem hagyták magára a megyei, a járási és a helyi szervek. S bátran tá­maszkodott a gazdaság kom­munistáira. 1955 decemberében helyet­tesnek, főkertésznek maga mellé kérte Lakatos Andrást, a Villányi Állami Gazdaság fő- kertészét; régóta ismerték egy­betegségemre. Ahogy felépül­tem, egy páran összedugtuk a fejünket, aztán 1957 januárjá­ban a Vörös Csillag jogfolyto­nosaként hat családdal újra­kezd tök. Kik is voltak? Borsi Lajos, a párttitkár, az én Ist­ván fiam, a Bauman Jakab, a Schul Ferenc, a Wágner János, a Kristóf Elemér és a Stein- bacher József. Egy brigádnyi szövetkezet. Elnök is voltam, brigádvezető is. Ügy dolgoz­tam, mint a többi tag. kaszál­tam, arattam. Ott álltam a sorban. Aztán szálingóztak vissza az emberek ... — Mintha meghallottad vol­na, hogy szóba kerültél. Borsi Lajos arcán meglepe­tés. — A tagdíjnyilvántartást hoztam, írd alá, légy szíves. — Majd utána. Ülj le. Régi dolgokról beszélgetünk. — Hát — van mire emlé­kezni! — Éppen az előbb mondtam, hogyan is tudott az emberben akkora erő lenni, hogy tudott hinni abban, amit nem is is­mert. — Eigyütt voltunk. Én art mondom — és ez ma is igaz — a vezetőknek kell egy aka­raton lenniük. Bruner Ferenc csak bólint. — Itt Miklósiban sok min­den nehezebb volt, mint má­sutt. Sokféle ember él itt, fel­vidékiek, telepesek, német aj­kúak. Ez aztán sok problémát okozott. Az 1959-es év két do­log miatt maradt meg az em­lékezetemben. Abban az évben kaptuk meg az első traktort, egy K—25-ös pufagót, és akkor alakult a faluban még egy szövetkezet. Két évig voltunk külön, aztán hatvanegyben egyesültünk Zöldmező néven. Na, ebből csak azt akarom ki­hozni, hogy a sok viszály, ami másban a kiváló szakembert. 1957 márciusában már Sós Ár­pád gépészmérnök, a gazdaság gépesítési főmérriöke is részt vett gyakran felparázsló vi­táikban. Olyan szakmai viták voltak ezek, melyek alapját je­lentették a gazdaság épülésé­nek. A »profiltisztítás« nem nép­szerű feladat, de a cél egyér­telműen az volt, hogy a szőlő- termesztést, oltványelőállítást tegyék a gazdaság elsőrendű tevékenységi formájává. Megkezdődött a »motorbi­ciklis korszak«. Széli Andrásék naponta bejárták a munkahe­lyeket, megbeszélték a részle­teket, vitatkoztak, érveltek, magyaráztak, kértek, követel­tek; kinél melyik módszerrel lehetett a célt elérni. És az emberek kezdték megérteni, hogy itt valami nagy és nemes elképzelésről van szó. Figyel­tek ezekre a mindig szenvedé­lyes »megszállóinkra«, annál is inkább, mivel nemcsak kö­veteltek, hanem példával jár­tak elöl a munkavállalásban is. Ki tudja, hány zsákban vitték vállukon a mások gondjait? Mert nemcsak a gazdaság ve­zetéséből adódó feladatoknak tettek eleget. Széli Andrást mint a járási vb-tagját tizen­hatodik éve sok ember ismeri, Lakatos András a harmadik ciklusban tagja az országgyű­lésnek, Sós Árpád tíz eszten­után két évvel úgy eltűnt, mintha sohasem lett volna. Igaz, Lajos? A miklósi szövetkezet nem tartozott a híres szövetkezetek közé, de ott sem említették a nevét, ahol baj volt. Sohasem volt mérleghiányos, és soha­sem volt túlságosan gazdag. Nem is lehetett, hiszen az adottságaik nem teremtettek módot erre. Amúgy csöndesen, szerényen ,de megtorpanások, kiugrások és buktatók nélkül mindig előrementek. — Talán majd most, hogy Nágoccsal egyesültünk. Ez most új távlatokat nyit. Bí­zom benne, és amíg csak bí­rom, dolgozok is érte. Brunner Ferenc húszévi el­nökség után nyugdíjas. Az »első vonalban« élte, dolgozta végiig izgalmas, mai történel­münket. Csendesen, türelem­mel, szerényen. Ilyen évek után naigyon nehéz megszokni az újat. Furcsa, hogy reggel, amikor elvégzi a ház körüli munkát, nem kell mennie se­hová. A legjobban talán az emberek hiányoznak. Talán két ember volt húsz év alatt, akivel erősebb hangon be­szélt. Mondják, sohasem ve­szekedett, sohaserfi volt durva, nem ragadtatta el magát. Meghallgatta, aki hozzá for­dult, ha kellett igent, ha kel­lett, nemet mondott, de min­dig nyugodtan, türelemmel. — Azt mondom, egy vezető­nél az a legfontosabb, hogy tudjon beszélni az emberek­kel. Ha ez megvan, akkor mindent el lehet érni. Apró emberke topog be az udvarról. — Papa, focizzunk! Az égkék szemben belső de­rűt vélek fölcsillanni. Most őrá is több idő lesz. Vörös Márta deig volt csúcstitkár a gazda­ságban, jelenleg a megyei párt- bizottság tagja. Mit bír el egy ember? Cementeszsákoknál is nehezebb súlyokat, bizony mondom. Voltak-e álmatlan éjszakáik? Ezt kérdezem. Mosolyognak. Még most is vannak. Akkori­ban —a teremtés kezdetén (így írom, ilyen bibliásan, mert ők csakugyan teremtettek itt) — a bizonyságszerzés gyötrelme hozott áttöprengett éjszakákat. Nem volt hazai tudományos tapasztalata annak, amibe be­levágtak, ők voltak a pionírok, csak a külhoni példákra hivat­kozhattak. De jók lesznek-e, beválnak-e azok itthon? S vol­tak honi szakemberek, akik előre »sajnálták« őket: »A be­teg is belehal, ha agyongyógy- szerezik; ti túl bőven méritek a műtrágyát!« Vagy: »Hohó! Ti a Lenz-Moser módszert vetté­tek át!« Mintha bizony tagad- nivaló lenne ezen. Ma idejár­nak a szakemberek, hogy ta­nulmányozzák: Bogláron túl­haladtak jó néhány nyugati módszert. Széli András ötvenhárom, Lakatos András negyvennyolc, Sós Árpád negyvennégy éves. És gyakran »csattognak a kar­dok« ma is! Az alapkérdések­ben azonban kristálykemény az egyetértés. A »villámlás­ban« született tervek megvaló,- sitásában pedig nagyszámú szakembergárdára támasz­kodhatnak, akiket ők »nevel­tek föl« a gazdaságban. Már nem kell állandóan újra ma­gyarázniuk a részfeladatokat. Persze az átlagosnak mondha­tó tizenkét óránál előbb egyi­kük sem hagyja abba a mun­kát. A minap korholta is egyi­küket a felesége: »Te előbb jársz be, mint a beosztottad!« 'A gyerekekre is több idő kel­lene. Három van. mindegyi­küknek. De: »többlettermelés csak többletmunkából lesz«. Így szól az egyik, már-már közmondás­sá lett megállapításuk. Hogy a test néha hűtlen szolgája a szellemnek? Sajnos, így van ez. Az igazgató valamikor hetven csikket is hagyott maga után egy-egy »rázósabb« napon. Le kellett mondani a cigarefctá- zásról egy-egy időre. A TERVEKRŐL faggatom őket. Tizenöt évre előre gon­dolkodnak. Hatékonyabbá akarják tenni a gazdálkodást, s ez nemcsak termékeik meny- nyiségi. hanem minőségi vál­tozását is ígéri. Ahogy mond­ják: »Az eszközarányos nyere­ség nem elég jelentős még, most 4,2 százalék. Ezt tíz év távlatában kilenc százalékra kell növelnünk. Ha ez sikerűi, az eredmény is megkétszerező­dik.« Maradhatnának »szép csend­ben« a huszonöt-harmincmil­lió forintos évi eredménynél. De 1973-ra már harmincnégy­milliót terveztek. Azt vallják: »Be akarjuk bizonyítani sok más mezőgazdasági és ipari üzemmel együtt, hogy már most, a közeljövőben túl lehet szárnyalni a tőkés országok termelési eredményeit.« Állami díjuk azt bizonyítja: eredményesen haladnak a ki­tűzött cél felé. Sok száz embert tudnak maguk mellett: a gaz­daság dolgozóit Lesik ó László Somogyi Néplap I 5 vetkezet. De akkor fejre állt minden. Kezdték széthrw-oolni, ami Mérge» voltam a woit korábban, az az. egyesülő*. Tröszt Tibor Hónapok, évek, emlékek

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom