Somogyi Néplap, 1973. április (29. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-30 / 100. szám
V alósággal kétségbeestünk. Sehogy sem tudtuk, hogyan csípjük el ezt a rőt dögöt! Kirabolt bennünket minden éjjel. Olyan ügyesen bújt el, hogy egyikünknek sem sikerült fölfedeznie. Csak egy hét múlva derült ki — végre-valahára —, hogy a macskának tépett fülei vannak, és hosszú farkából is hiányzik egy darab. Mondom, ilyen volt ez a macska, aki lelkiismeretének utolsó maradékát is elvesztette már. A csavargó gazember! Ezért — no meg különösen a villogó szeme miatt — Csórónak neveztük eL Mindent lopott: halat, tejfölt, vajat, kenyeret. Sőt, egyszer a kamrában szétszabdalt egy konzervdobozt is, amelyben gilisztákat tartottunk. Nem ette meg őket, de a szétrombolt doboz köré oda- sereglettek a tyúkok, és az egész gilisztakészletünket falfalták. S mikorra elérkezett a te- temrehívás ideje, a tyúkok kinn feküdtek a napon és nyögtek. Mi körülöttük tén- feregtünk átkozódva — no, de a halászatnak már befellegzett. Majd egy hónapba is bele- tellett, amíg a rőt macska nyomára akadtunk. A falusi gyerekek segítettek nekünk. Egy szép napon lélekszakadva vágtattak be hozzánk, hogy Csóró hajnalban átvi- harzott a veteményesen, fogai közt egy sügéres hordócskával. Lerohantunk a pincébe, és fölfedeztük, hogy a kis hordó bizony eltűnt. Tíz kövér sügér volt benne, azok, amiket a holtágban fogtunk. Ez már nem is tolvajlás volt, hanem rablás. Rablás — fényes nappal. Megesküdtünk, hogy elfogjuk a macskát, s meglakol gaztetteiért. Rajta is kaptuk még aznap reggel. Az asztalról elcsent egy jó darab májas hurkát és fölmászott vele egy nyírfára. Elkezdtük rázni a fát. Csóró elejtette a hurkát és az éppen Ruvim fejebúbjára esett A macska lentről vadul méregetett bennünket és fenyegetően berzenkedett. De mivel nem volt számára menekvés, kétségbeesett lépésre szánta el magát. F élelmetes fúvással levetette magát a nyírfáról. A földre vágódott, fölpattant, mint égy gumilabda és — hajrá! — a ház felé iramodott. A mi házunk meglehetősen kicsi. Elhagyott, isten háta mögötti kert közepén áll. Éjszakánként mindig fölébresztett bennünket a vadalmák koppanása, amint az ágakról a deszkatetőre potyogtak. A házikóban horgászszerszámok, körték, almák, száraz levelek hevertek szerteszéjjel. Csak háltunk benne. Egész nap, kora reggeltől késő estig a megszámlálhatatlanul sok patak meg tavacska mellett lebzseltünk. Halásztunk, tábortüzet gyújtottunk a part menti csalitosban. Hogy a nagy tóhoz érjünk, apró Ösvényt kellett kitaposnunk a magas, dús fűben. A virágok pártakoronái a fejünk fölött himbálóztak, és sárga virágporral szórták be a vállunkat. Estefelé értünk haza: fáradtan, napégetten, vadrózsáktól összeszúrkálva cipeltük haza az ezüstszínű halak csomóit, és minden alkalommal a rőt kandúr kalandozásairól szóló történetek fogadtak minket. No, de végül is rajtavesztett. Bemászott a kazán egyik búvólyukába, a ház alá. Onnan pedig nem volt más kiút. A nyílást elzártuk egy halászhálóval és vártunk. De a Konsztantyin Pausztovszkij Csóró kandúr csak nem jött. Mérgesen fútt, mint valami földalatti szellem, fújt csak ránk szüntelen, lankadatlan dühhel, s anélkül, hogy akár egy csöppet is kifáradt volna. Elmúlt egy óra, kettő, három ... Már régen le kellett volna feküdnünk aludni, de ő még mindig fújt, tombolt a kazánház alatt, s mi már- már végére értünk a türelmünknek. E kkor, végre elhívtuk Ljonykát, a község cipészének fiát. Ljonyka faluszerte híres volt rettenthetetlen bátorságáról és talpraesettségéről. Rábíztuk: csalja ki valahogyan a macskát a ház alól. Ljonyka vett egy selyem horogzsineget és rácsomózta egy napközben fogott koncér farkára, majd behajította a halat a búvólyukon át a föld alá. A fúvósnak vége szakadt Szilaj ropogtatást haTottunk: a kandúr megragadta a hal fejét. Ráharapott halálos harapással. Ljonyka pedig lassan elkezdte húzni a zsineget kifelé. Csóró eltökélten szembe szegült, de Ljonyka erősebb volt. No, és a macska semmi áron sem akarta elereszteni az ízletes ajándékzsákmányt Egy perc múlva a nyílás száján kibukkant a macska feje: fogai között a koncért szorította. Ljonyka fölkapta Csórót a gallérjánál fogva, s fölemelte a földről. Először vettük szemügyre amúgy istenigazából. A kandúr lesúnyta a szemét, fülét feszesen szorította a koponyájához, a farkát behúzta. A rablások ellenére bizony vézna volt ez a tűzvörös, sárgafoltos csavargó. Ruvim nézte, hosszasan nézegette, majd némi töprengés után megkérdezte: — No és... most mi legyen vele? — Verjük meg — mondtam én. — Nem használ — felelte Ljonyka. — Már gyerekkora Mihail Volfszon iA zálog* Tál — korsókkal Verseghy Ferenc népi fazekas kiállítási anyagából. Simon Lajos A KERTEK ALATTI ÜT Hej, pedig követelte ifjú gyomrom az ételt, pedig a nap tüzétől villámot szórt a szemem pedig már veszett ebként vágytam a korsó vízre, pedig mint édes anyaöl hívott a szalmazsákos ágy, pedig úgy vágytam lópokróc alá bújni, mint rabok szabad ég alá. Pedig rövidebb volt a kertek alatti út, de én tántorogtam haza, ahol a poros arcú asszonyok, ahol a batyuba kötött csecsemők sírtak-rítak, ahol a fáradtságot titkoló férfiak bandukoltak. Mindig azon az úton, hej, csak azon az úton. Es most is százezernyi kertek alatti út hozná közelebb hozzám céljaim otthon-melegét, de én egyre se lépek, én meg nem előzök senkit, én együtt akarok hazaérni az országúton mindenkivel! Igorral két hónap óta először futottunk össze az utcán. Fejével. rögtön az étterem ajtaja felé intett: — Benézünk, öreg? Ücsörgőnk egy kicsit, meg dumcsi- zunk. A pincérnő gyorsan kiszolgált bennünket, s mire az összes témát kimerítettük, nyolc rubel harminc kopejkát öntöttünk le a torkunkén. Ekkor közös erővel, összekapartunk hat rubelt. A pincérnő türelmesen leste erőlködésünket, figyelte ahogy kiforgattuk a zsebeinket. Ujjúval rám bökve, Igor így szólt hozzá: — Itt marad zálogba. A pincérnő végigmért, sarkamtól a fejem búbjáig, meg vissza. — Egyik lábad itt, a másik ott, és hozd a hiányzó pénzt! — mondtam Igornak. — Percek alatt kerítek pénzt, öregem — rikkantotta, és imbolygó léptekkel elhúzta a csíkot. • Megjelent a Junossty 197S/Í számában. Somogyi Néplap A zenekar valami szomorkását játszott. Én ott ültem az asztalnál, és álltam a pincérek, az üzletvezető, a ruhatáros, no meg a szakács szúrós tekintetét. Az utóbbi valamilyen oknál fogva, percenként bejött az étterembe, kezében hatalmas húsvágó késsel. Eltelt egy óra: Igor sehol! Az étteremben egyre több a vendég. Az én asztalomhoz is odatelepedett egy fiatal pár. Fölálltam, és elindultam kifelé, de az üzletvezető utamat állta: — Hova igyekszik? — Felszabadítottam egy új vendég számára a helyemet — mondtam békeszerető hangon. — Akkor hát aló mars, a konyhába! A pincérnő kivezetett a konyhába. Az egyik sarokban, egy hokedlin foglaltam helyet. — No, mi lesz barátocs- kám? — mondta egy órával később a szakács. — Csak nem munka nélkül fogod itt leélni az életedet? Ha főmé kezd a leves, dobd bele ezt a kanál borsot, és sózd is meg ízlésed szerint. Mindent úgy tettem, ahogy parancsolta. — Nagyszerű fickó vagy — mondta elismerően a séf, miután megkóstolta a főztömet. — Most pedig bontsd föl ezt a csirkét. De előbb kösd magad elé ezt a kötényt, mert még bepiszkolód a ruhádat. Széttrancsíroztam a csirkét. Tisztítottam halat, segítettem elmosogatni a töméntelen sok edényt. Közben az étterem becsukott. A pincérek sürögve tették záróra utáni dolgaikat, majd hazasiettek. Így én is megkönnyebbültem. Kivezényeltek az étterembe, ahol kellemesebb dolgozni, mint az ezer ételszaggal teli konyhában. Meg nincs is olyan nagy forróság ... Leszedtem a térítőkét, összeraktam az asztalokat, székeket, föltörültem a parkettát. És végeztem is. Utolsónak az étterem vezetője távozott. Barátságosan kezet rázott velem, és eloltotta a ■mliampokaL óta ilyen a jelleme. Inkább adjatok néki egyszer enni, rendesen. A macska várt, behunyt szemmel. Megfogadtuk a tanácsot. Bevonszoltuk Csórót a kamrába és pompásan megvacso- ráztattuk: adtunk neki disznósült pecsenyét, sügérkocsonyát, túrós lepényt és tejfölt. A macska több mint egy óra hosszat falatozott. Ügy jóllakott, hogy ingadozva jött ki a kamrából, s a küszöbre heveredett. Pimasz tekintettel nézegetett bennünket, és az alacsonyabban égő csillagokat. Megmosakodott, sokáig prüszkölt, aztán mereven föltartott fejjel hengergőzni kezdett. — Ez biztosan any- nyit jelent, hogy meg van elégedve — gondoltuk. De már féltünk is, hogy ledörzso- li a szőrt a tarkójáról. Aztán a hátára penderült, elkapta a farkát, és azt ha- rapdáita. Köpött egyet végül, s a kemencéhez vonult. Elnyúlt rajta és dorombolt békésen. Attól kezdve hozzánk szokott, együtt lakott velünk. És nem is fosztogatott többé. Sőt már másnap reggel páratlanul nemes cselekedetet hajtott végre. A tyúkok fölmásztak a kerti asztalra, és nagy tolakodás, karattyolás közepette nekiláttak szedegetni a pohánkakásából. A macska a méltatlankodástól remegve hozzájuk lopakodott, és éles csatakiáltással az asztalon termett. A tyúkok kétségbeesetten sopánkodtak, és leröppentek. Földöntötték a tejesköcsögöt és tollaikat hullajtva inaltak kifelé a kertből. Elöl sűrű csuklások között egy ostoba, hosszú lábú kakas futott, bizonyos Kaját nevezetű. A kandúr három lábon rohant utána, a negyedikkel meg püfölte Kaját hátát. Csak úgy repült a kakasról a toll meg a pihe! És bensőjében minden ütésre valami puffant, kongott, mintha a macska gumikarddal csapdosta volna. A kakas ezután révetegen feküdt egy darabig, szemeit forgatta, és halkan nyögdé- cselt Leöntöttük hideg vízzel — erre szépen fölocsúdott. Ettől fogva a szárnyasok sem mertek rossz fát tenni a tűzre. Ha ’ meglátták a kandúrt, máris kotkodácsolva, lökdösődve iszkoltak ... A kandúr pedig úgy jár-kel a házban és a kertben föl s alá, mintha ő volna a gazda, de legalább is az ispán. Vagy az éjjeliőr. Fejét a lábunkhoz dörzsöli. Vigyázni kell vele, mert a nadrág szárán vörö6 szőr csőm ókat hagy. Egyébként nem is hívjuk többé Csórónak. Milicistának kereszteltük el. Ruvimnak ugyan némi kételyei vannak: mi azonban egészen biztosra vesszük, hogy a milícia nem veszi zokon. Fordította: Baáb György Az első éjjel egy tizenkét személyes asztal tetején aludtam. Az üzletvezető nem volt szívtelen főnök, s a második éjszakára fölajánlotta az irodáját. Ott már volt egy széles dívány is. Elsajátítottam valamennyi vendéglátóipari szakmát. Csak az ablaktisztítást nem szerettem, mert a szóda kieszi az ember kezét, A kollektíva egyébként szívélyesnek látszott. Amikor pedig végezetül a lépcsőn elkaptam egy vendéget, aki fizetés nélkül akart lelépni, az üzletvezető megdicsért. — Ügy látom — mondta —, egy év múlva már tiszta lelkiismerettel nyugdíjba mehetek. Kinevelődik a méltó utód . .. És én teljesen elégedett voltam a sorsommal. Egy dolog keserített csak. Egyszer váratlanul megjelent Igor. — Öreg. elhoztam a hiányzó pénzt. E pillanattól kezdve szabad vagy! Szabad? Itt kell hagynom megszokott munkahelyemet? Es vajon legközelebb nem egy rosszabb helyen hagynak-e ott mint zálogtárgyat? Ki tudja? Ro neirtotta: Sigér Imre NYELVMŰVELÉS Beszéd és írás Miért könnyebb valamit elmondani, mint leírni? Majd mindenki úgy érzi, hogy bármit sokkal könnyebb szóban közölni, mint írásba foglalni, akkor is, ha mindkét esetben ugyanarról a tartalomról van szó. A »szóban közölni« és »írásba foglalni« fordulatok különbsége maga is tartalmaz valamit az élőszó könnyedebb jellegéből, szemben a másik súlyosabb, »veretesebb« megfontoltságából. »Verba volant, scripta manent« — a szó elröpül, az írás megmarad — így tartották a rómaiak: a beszéd esetlegesebb, az írás végérvényesebb. De miért, és miféle tényezők játszanak ebben közre? Vizsgáljuk meg, miféle eltérések vannak a közlés tartalmának kifejezése szempontjából a két megnyilatkozási forma között. Először is nyilvánvaló, hogy a beszéd nem rögzítődik automatikusan (csak a legmodernebb időkben vált lehetővé a beszédhang »konzerválása«, s ehhez is bonyolultabb eszközre van szükség, mint amilyenek az írás kellékei) az írás meg elválaszthatatlan az írásjegyek maradandóbb materiális foglalatától. Az írás mindig átalakítható hangos élménnyé. a beszéd írássá azonban csak külön eljárással. A beszéd »előnye« viszont éppen az, hogy nem kíván sajátos közeget: a beszédszervek mindenkinek anatómiai adottságai, s a beszédet hordozó rezgések közvetítő anyaga, a levegő mindenütt jelen van; sötétben is alkalmazható közlésforma; energiaigénye kisebb (írás közben az ember keze kifáradhat, lényegesen hamarabb, mint ahogy például valakinek a beszédtől a torka kiszárad) közvetlenebb a szónak abban az értelmében is, hogy nem kívánja meg a közlemény átalakítását grafikus formákká, elemekre bontás után, ami — bár a betűvetésben gyakorlott ember számára észrevétlen, automatikus folyamat — mégiscsak önálló részművelete a közlésnek. Ezt akkor vesszük leginkább észre, ha helyesírási problémákba ütközünk. Ennél is lényegesebb azonban az, hogy a beszéd és az írás eltérése nemcsak külső megvalósulásukra korlátozódik, hiszen az, aki azt mondja, hogy kifejeznivalóját könnyebb elmondania, mint leírnia, nem okvetlenül az írással járó többletmunkától riad meg. Spontán, beszélt nyelvi anyagon végzett vizsgálatokból az derül ki, hogy a beszédben eleve több közlést szolgáló építőelem van; míg a hanglejtés jelzését az írás (pont, kérdőjel, felkiáltójel, vessző stlb. kitételével) néhány alapvonulatra korlátozza, addig a beszédben a hanglejtés megannyi finomsága segédkezik a gondolatok és érzelmek differenciált kifejezésében. Az írásból hiányzik a. jelentőségteljes, érzelemgazdag, töprengő stb. szünet: kénytelenek vagyunk megelégedni annyival, hogy az egyes szavakat közzel elválasztjuk egymástól, valamint, hogy a nagyobb gondolati egységek közé bekezdéseket iktatunk. Elképzelhetetlen ezenkívül, hogy valaki írásban kifejezett gondolatait egyéb, olyan nem nyelvi természetű közlési segédeszközökkel kísérje, mint a kézmozdulatok, az arcjáték, a bólintás és így tovább. Csak nagyon szűkösen (betűtípusok eltérő alkalmazásával) adható vissza a hangerő játéka. Ugyanilyen fontos az is, hogy a közlemény nyelvtani alakzata is más, ha ugyanazt élőszóban mondjuk: nagyobb anyagon azt tapasztaltuk, bőgj' a spontán beszédben jelentősen több rövidebb mondatot vagy tagmondatot használunk, szavaink átlagos hossza is rövidebb. Az írott nyelvben több a jelző, a beszédben gyakoribbak az igék, az utóbbi tehát dinamikusabbnak hat. Ezt jelzi az is, hogy a nyelvtani szerkezetek kevésbé bonyolultak, bár az élőbeszédben mondataink »végtelen« hosszú összetételekben sorjáztathatnánk tag- mondatokat, ami az írásban pongyolaságot eredményez. A beszéd mint közlési folyamat gyorsabb, és a beszédpartner jelenlétében azonnali reakciót von maga után (egy szerelmi vallomás szavakban és ugyan az levélben — ha hozzáképzeljük a szituációt — »beszédesen« példázza az eltérést). Bizonyára az említett különbségek következménye volt, hogy a modern korban szükségessé vált a közlemények hangos élményként való rögzítése. Ugyanez lehet az oka, hogy a beszéd — meginduló folyamatról van szó, alig egy—két évtizedes jelenség — egyre nagyobb teret hódít el az Írásos közlésformától. Már régóta kiegészíti a távközlés levélformáját a beszéd: újabb vívmány a rádió, továbbá a telefon használatának rohamos általánossá Válása. Az elmúlt évtized utolsó éveiben indultak meg a kísérletek az automatikus beszéd- felismeréssel. Ennek lényege az, hogy az emberi beszédhangot a gép azonosítani tudja például közvetlen, hangbemondásos tárcsázáshoz); a probléma megoldása lehetővé teszi, hogy a számítógépnek a kérdéseket szóban tegyük föl, s a gép — mesterséges beszédhangon — szóban válaszoljon. Ebben az összefüggésben kell megemlítenünk a televíziót: a rádió hangélményét itt képanyag egészíti ki. Mivel azonban a kép eleve többletinformáció, a közlemény ínformációegyensúlyá- nak ökonómiája végett csökken a párhuzamos szöveg Információtartalma (ennek ellenőrzésére megkísérelhetjük - kép nélkül hallgatni 'a? szöveget). Az következik-e ebből, hogy az írás, az írott nyelv végleg betöltötte volna történelmi szerepét, s most majd a beszédnek helyt adva ki is szorul közlési formáink közül? Semmi esetre sem. Éppen az írott és beszélt nyelv különbsége az, ami szükségessé teszi az írás — más, tehát bizonyos szempontból gazdagabb — közlésmódjának megtartását. Nemcsak több érzékszervnek szól (az írás egyszerre vizuális és auditív nyelvi képződmény), hanem szerkezetét tekintve gazdagabb is. Az emberi szellem igazán nagy hatású, bonyolult szellemi konstrukcióinak talán túlnyomó hányada írásban fejeződött ki. Amiért szívesebben fejezzük ki magunkat szóban, annak oka a társadalmiságban rejlik, és ehhez az említettek csak hozzájárulnak: az írás kötöttebb, felelősségteljesebb. Az írásnak mindig »következménye lehet« — a szónak ritkábban. Írásban maradandóbban minősítjük magunkat Mivel bizonyos (XX. századi) társadalmi formációk olyan hierarchikus viszonylatokat hoztak létre, amelyekben a függőségek az egyén szem- potjából egszisztenciális érvényűek, s egyben a társadalom működése elválaszthatatlan az írott nyelv használatától, az írott nyelvben is kialakulnak azok a megoldások, amelyek miatt szívesebben választjuk az élőbeszédet. Írásban is hét -m.^beszélni«, az írás is lehet a írsa- daimi manipuláció eszköze. De eszköze lehet az ellene való védekezésnek is. Szende Tamás
