Somogyi Néplap, 1973. március (29. évfolyam, 50-76. szám)
1973-03-11 / 59. szám
Korsó (Fíczere Mátyás munkája.) Berták László: Kezdődik a mese A járdán f elcsapódó kéz, öt érzék fél szárnya: kezem ma már történelem, akár a tegnapi bombázások, akár a kitöltött lottócédula Európában vacsora után. Űtmenti emlékmű, ki-kigyullad, magába zár egy korszakot. Különben béke van. A pornak porszaga, a füstnek füstíze. Föltérdepel egy cigarettavég, de nem sül el. Hónaljban harminchat öt, papucsban nyakkendőt szavak, kezdődik a mese: Ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte, ez megsütötte, ez — az icike-picike — megette. Johannes R. Becher: A KÖLTŐ TESTAMENTUMA Leélve mind a szilaj éveket, felébredvén a végső virradatra — utolszor, ó Föld, hadd dicsérjelek, s utána, Föld, ölelhetsz már magadba! A síromnál — beszéd felette nem kell — daloljatok ,el egy kis dalt talán. Zavarnátok a munkát gyászmenettel: temessetek az új nap hajnalán! Fejfámra csupán nevem és az év kell, s te is pihenj meg, kedves, egy nap ott. Te tudtad csak, ki rejtőzött e névvel, Te: hű, mikor mindenki elhagyott.. Akad cty déré, elvakult teremtés, ki aart hiszi, hogy hiányozni fog? Idő, mi a neved? Bizony: felejtés. S az önmagi ikat-felejfrők boldogok. fordítása 7ixiroztak Olyan fenségesen jó volt a vacsora, hogy bűn lett volna rá vizet inni, hitvesi engedéllyel leugrottam hát á sarki kocsmába, egy pohár sörre. Leültem az egyetlen, üres asztalhoz, aztán minden cél nélkül — csak megszokás- H&Ff béil 7T- körülsétáltattam a tekintetemet. “ ~ Sétálgató tekintetem ~ megakadt a szemközti asztalnál. Annál az asztalnál pontosan fél tucat húsz év körüli, válo- gatottan csinos nőszemély üldögélt. .. Mi az, hogy üldögélt! Ök hatan keményen mulatoztak. Kortyolgatták a jófajta konyakot, szódával, s kipirult pofikájukon láttam, hogy bizony egy icipicit már be is csiccsentettek. Nyilván ünnepeltek valamit. Születésnapot, névnapot, leánybúcsút, avagy az is lehet, hogy éppen szív- béli fájdalmakat altattak el így ... Ezen tűnődtem, s arra kaptam föl a fejemet, hogy a hat lány csivitelése hirtelen megszaladt. S azt kellett látnom, hogy mind a hat tekintet rám mered ... ök hatan fixíroztak engem, az egy szál, védtelen férfit. Mit tehettem volna kínomban? Szemérmesen lehunytam a szememet. Erre harsányan össze borultak. Mintha parázson ültem volna, fölpattantam, és szaladtam a mosdóba, megnézni, hátha félrecsúszott a nyakkendőm, hátha komikusán■ szemembe lóg a hajam, hátha tintás az orrom hegye... De nem! Rendben v>olt az arcom is, az öltözékem is. Visszaültem hát a sörö-dbör ők ved'n topábbra is kedvetlenül fixf-aztak. Kinomhän-keservembeh emlékezetemben kotorásztam: mi* is a mnaáneinsan üldöqélő nők. ha fixirozzák őket a férfiak. Még éretlen ifjú koromból tudom, bony a nők olyankor elfoglaltságot keresnek. Előveszik, a hivatalban félbehagyott kötést, horgolást, avagy szatyrukból előkerül valami folyóirat vagy regény, esetleg napilap ... Láttam olyan hölgyet is, aki végső elkeseredésében — illik, nem illik — a körömre- szelőnél talált menedéket... így kellene hát nekem is védekeznem. De jaj, mivel m kötni, te horgolni nem szoktam, pamutok, cérnák, kötőét horgolótűk nem leledzenek a zsebemben, s ily módon nem terelhettem el a hölgyek figyelmét magamról. Könyv természetesen nem volt nálam, sőt napilap sem lapult a zsebemben. És ők mind szemérmetle- nebbül fixíroztak. Engem, az egy szál védtelen férfit. Később kuncogva félhangos megjegyzéseket tettek, a fülemre, az orrom hegyére .... Ezt már nem lehetett tűrni! Fölhajtottam a sörömet, fizettem, s menekültem. De menekülés közben még egyszer végighordoztam tekintetemet a kocsmán. És elkeserített a közöny. Mert látnom kellett azt, hogy a kocsmában bőségesen voltak hölgyek. Volt kövér is, sovány is, csúnya is, csinos is. De annyi nőszemély között nem akadt egy lo- vagias hölgy, aki értem, az egy szál magányos férfiért, fölemelte volna a szavát. S 't: az öklét... Simen I4 ts T udom a Nevelőúr bisztosan föllesz háborodva, dehát ászt mondta, a legőszintében írjam le egy napomat, mikor a legboldo- gab voltam. Hogy ez a szokás ebe az intézetbe, ezt a dolgozatot minden új srácnak meg kell írni, mert ezáltal is jobban megismernek. És így jóban segíthetnek nekem a fejlődésembe. Jó, hogy most nincs itt senki a tanterembe, így nyugod- taban emlékezhetek arra a napra. 1970. november 14-e, szombat volt. A melót aznap is fél négykor csengeték le a gépműhelyben, ahol féléve dolgozok. Lecsengethették volna már kettőkor is, úgyse melózik komolyan hétvégén már senki, s még szép, ha valaki nem úgy hagyja a gépét, mint a szemétdombot. Szombatonmelóban, micsoda klassz haver vagyok. És ami nem egy csajnak imponált, legalábbis az érdekessége miatt, hogy én egy korty szeszt sem iszom. Csak jaffát vagy gyümölcslevet. Ez tényleg igaz volt. Így asz- tán a zsebpénzemet mindig bajnok piálta el, és a csajok, akik mellett kikötöttünk, Én azonban eltűrtem észt is, mert Bajnok máskülönben állati rendes tag. A nagyanyjával lakik egy szoba-kony- hás lakásban, az apját tíz éve elgázolta a vonat; részeg volt vagy öngyilkos lett, nem tudják. Anyja nemsokára férjhez ment. őt otthagyta a nagyanyjával. így aztán Bajnok császár lehetett a csajoknál: volt hová vinni őket. Nagymami alig látott, hallott, már nem sokat zakót. Aki akkor is ott feküdt az ágyon, totál részegen, ruhástul persze; tátott szájjal, véresre vert pofával hortyo- gott. — Ö, kisfiam, nem érted te még ezt — mondta. Odamentem apámhoz, egesz közelről néztem sokáig. Álati cefrebűz dőlt belőle, hogy hányhatnékom volt a szagától is. — Meg tudnám ölni — mondtam! Anyám tetapasztotta reszkető közevei a számat: — Istenem, kisfiam, ne mondj ijjetü! Nem szabad ijjet mondani akkor se, ha igaz!! Mégis az apád! Szembefordultam anyámmal: — Nekem ez az állat nem lehet az apám. Anyám átölelt: — Jaj, de boldog nap ez nekem, én istenem, de boldog is vagyok, ként mindig - ........—— nagyobb takarítást követe- _ . ,, telt a Főnök. Gergely Mihály: Én meg is csináltam. A melómra nem lehetett panasza. Meg is kaptam az első dicséretet a legelső hét után. Azt mondta: fiű, Életem legboldogabb napja ha így folytatod, nálam egy két év múlva betanított gépmunkás lehetsz! Ha már a jóédes szüleid nem adtak ipari tanulónak. Az igasság az, hogy anyám adott volna, de hát van két testvérem, öcsém és húgom, s anyám nem bir melót vá- lalni, mert beteges, apám pedig alig ad haza valamit a fizetéséből, mindet elissza. Szükség volt hát az én keresetemre nagyon, észt is őszintén megmondta anyám, amikor betöltöttem a tizenötödik évemet Az általános iskolát a hetedik után hagytam abba mert áz ötödikbe meg a hetedikbe elhúztak. Ismételnem kellett Nem vagyok magas növésű, ebben is anyámra hasonlítok, ezért is neveztek el a srácok a téren öcsinek. Így hívnak a kis csajok, s ez lett a nevem a gépműhelyben is. Még egy segédmunkás srác dolgozot ott, ő már betöltötte a tizennyolcat, sokat megenged magának igy hát az ő melójának nagy- részét is-nekem kellett elvégezni, Tiá ászt akartam hogy a haverság meglegyen kösz-' tünk. Azon a szombaton háromra én már mindennel készen voltam. Ne is mondjam, hogy Bajnok előb letette a lantot, ő már ászt leste, mikor mehet a zuhanyozóba. Ászt kérdezte tőlem: Na, öcsi, hová megyünk ma este? Közel lakott hozzánk Bajnok, a Szigetvári utcában, így hát amióta majd egy évi kerezsgélés után beléptem a gépgyárba, a régi srácok mellett sokszor Bajnokkal lötyögtem el az estéket. Azért szerettem vele járni, mert rá csodára buktak a csajok, és mellette nekem is mindig jutott olyan csaj, aki fán szóba se állt volna velem, ha egyedül kezdek ki vele. De Bajnok mellett valahogy én is külömb lettem, pláne, hogy nem takarékoskodott a dicsérettel: hogy én milyen stabil fej vagyok a vart. De mégjs, két percen belül neki mindig akadt valami sürgős dolga valamelyik szomszédban, és tapintatosan lelépett... Azt is meg kell mondanom, hogy még iskolába jártam, de én már kevés estémet töltöttem otthon. Éspedig apám miatt. Mióta az eszemet tudom, apámat én csak részeg álapotában láttam. Meg ha ritkán józanon került haza, akkor is megverte anyámat meg minket. Már akit otthon talált. Így hát tanulni én csak az iskolában tanultam, órákon, pláne, ha jól nyomta szövegét a tanár, abból én mindég jelesre feleltem. Legtöbbször nem is mentem haza. A nyám már nem is veszekedett emiatt Tudomásul vette. Csak mindig azért rettegett, hogy a srácok engem is rászoktatnak a piára, hogy egyszer majd a rendőrség, és keres engem is. Ami nem egyszer megesett apámmal nagyobb randalíro- zások után. Anyámat megnyugtattam: attól ne féljen, hogy én is piás leszek, mert én az életben egy kortyot meg nem iszok, ennyit legalsó tanultam apám példájából. Megcsókolt anyám: fiam, drága kisfiam, ó ha így lenne, de boldog ember lennél!! — Így lesz mama, ne féljen, nem fog csalódni bennem, tjgy megölelgetett csókolgatott, mint még soha. Szipogott, sírdogált közben az örömtől, hogy magam is majd elbőgtem magam. Mégse ez a legszebb napom nekem, pedig akkor láttam meg először, hogy mi is lakik az én mindig szomorú anyám lelkében, hogy menyire tud szeretni, hogy milyen éhes a szeretetre, amiből apám mellett talán semmit sem kapott. Még fiatal korában sem. Nem is értettem, miért ragaszkodik o.ynn alakhoz Mondtam is neki azon az estén; miért nem zavarta él már régen ezt a szemétala<M művész kaposvári festményeiből) hogy a fiam más ember lessz. Csa«tncgy észt megérhettem;! öcsémet és húgomat előbb ágyba dugta anyám, már aludtak ők is, mi meg sokáig beszélgettünk a konyhában a csikótűzhelyhez húzódva, hogy hogy is lesz az életünk egy hónap múlva, amikor véget ér nekem az iskola, és mehetek dolgozni. Segíthetek anyámnak. Anyám még szí- voskodott, hogyha túlkoros leszek is, a nyolcadikat végig kell járnom, mert a bizonyítványra mindenhol szükség lessz, másként néznek az emberre, ha valami iskolája van. — Ezt a témát befejesztük, anyám, dolgozni fogok. Nem akarom, hogy maga idő előtt elpusztuljon. Tulajdonképen szép este volt az is, a legelső, amikor anyámmal úgy elbeszélgettünk, amikor már ő is úgy nézet rám, mint akire nemsokára számíthat a család. A z én legboldogabb napom mégis az a november tizennegyed ike volt. Baj nők hazakísért, mert abba egyeztünk meg, hogy táncolni megyünk valahová. Fel kellett hát vennem az egyetlen rendes' ruhámat. No, meg zsebpénzt kellett kérnem anyámtól. A földszinten laktunk, szemben a ház bejáratával. Mindjárt feltűnt nekem, miért van nyitva a szoba ablaka. Szép napsütéses idő volt, de azért mégiscsak november. Pláne, hogy az enyhe idő miatt még nem is fűtöttünk, mert spórolnunk kellett mindennel, amivel csak lehetett, a tüzelővel is. A konyhai tűzhely belangyo- sította a szobát is, a benti kis vaskályhába csak a leghidegebb időben szoktunk begyújtani. Nyitom a konyhaajtót, Bajnokot magam elé engedem. Anyám egyedül volt a konyhában, olyan rettenetesen összeroskadtan ült az asztalnál, hogy megijedtem. Meg is kérdeztem: — Talán roszul van anyám? — Nem. Én nem; az apád. — ö? Mi van vele? Anyám különösen nézett rám. Sokáig némán nézett, aztán csak a fejével intett a szoba felé. Benyitottam az ajtón, és akkor megláttam apámat. Ott feküdt az ágyon, persze szokása szerint megint ruhástól, cipőstől, de nem oldalt fordulva, mint máskor, hanem hanyatt. És egyenesen kinyújtózva, ahogy sosem tete, és keze összekulcsolva a hasán. Valahogy különös volt az apám, de annyi különöset láttam én már az életben, hogy ez sem tűnt fel, erre sem figyeltem oda jobban. Az agyamban akkor is rögtön éreztem a szívem gyorsabb verését, mert az utóbbi időben egyre nehezebben tűrtem el apám viselkedését. És azt is elhatároztam már a napokban, csakugyan beváltom a szavamat, amivel az iskola befejezése után többször is próbáltam verekedő apámat észhez téríteni, ha verte anyámat. Rászóltam: ne bántsa, mert én is magánakmegyekM De hát még engem is könnyen félresepert a nagy kezével. És igazság szerint mindig féltem tőle, mert olyan volt akár egy bika. Megint beszívot a disznó! — gondoltam akkor. — Hogy sose lessz már ennek vége! Anyám erre még furcsábban nézett, majd így szólt: — Most már vége van, kisfiam. Nem értettem. — Hogy-hogy ? — Meghalt az apád! — Meghalt? — Igen. Tizenkettő után. Mindjárt a déli harangszó után. Mór volt itt Frőlich doktor úr kiállította a papírokat, és értesítette a hulla- szállítókat. Furcsa érzés öntött el. Felnevetem. Én ezt nem is hiszem! Ez nem is lehet igaz! — Jaj, kisfiam, csak nem nevetsz apád halála napján! — mondta ===== anyám. — Az apád volt,; ha kegyetlen vont is. De én csak egyre nevettem és berohantam a szobába, és egész közeliről belebámultam ____________ apám arcába. M ost is dőlt belőle a cefrebűz, de émelyítő dögszaggal keverve, majd elájultam tőle. Az arcát még sose láttam ilyennek. De annyiszor láttam halottat a moziban meg a tévében, hogy rögtön tudtam: igazat szólt anyám. Azért megérintettem a homlokát a kezemmel. Rögtön elkaptam: valósággal sütött a kihűlt test. És akkor teljes erővel kitört belőlem a nevetés, és tánclépésekkel mentem vissza a konyhába, ahol anyám rémült tekintete fogadott. — Jaj, kisfiam, csak meg ne háborodj! — Én? Hogy én, anyám?1 Egy szemét állatért? Tudja meg, hogy boldog vagyok, életemben először! Hogy ez az én életem legboldogabb napja! Soha máskor nem láttam, de akkor keresztet vetett magára anyám, és ászt mondta: Én megértelek fiam. mégsem illik így viselkedned apád halála napján. — Dehogynem anyám — mondtam én. Hiszen az ő halála napja a mi életünk kezdete! . . Anyámmal együtt vártam, míg a , hullaszállítók megérkeztek és apámat elvitték. Utána kiléptünk az utcára. Nagyot nyújtóztam, magasra felugrottam;, nagyot rikkantottam, és úgy nevettem, hogy majd belehaltam. Mondtam asztán Bajnoknak, hogy életem legboldogabb napját méltóan meg kell ünnepelnünk. Beültünk egy csehóba, és életemben először inni kezdtem. B oldog voltam, állatian jól éreztem magam. Néha hangosan felnevettem, hogy a szomszéd asztaloknál is felfigyeltek. Az ital, persze, gyorsan kikészített. És amikor megint felnyerítettem nagy örömömben és egy sosem látott krapek belémkötött, mit röhögök én, mint egy fakutya, hát úgy behúztam neki, hogy rögtön az aszta’ alá zuhant. És behúztam a másodiknak, a harmadiknak is. A hőbörgö krapekok odahoztak két zsarut, akik bekfsér- tek. A zsaruk erősen markolták a két karomat, pedig nem akartam én olajra lépni, de nem szóltam nekik. Egyre csak nevetgéltem. Bajnok ott jött mögöttünk hűségesen, bisztosan, hogy kihúzzon a pácból. Tőle kérdezte meg az egyik zsaru: — Talán dilis a haverod? — Dehogyis, törzsőrmester elvtárs, csak tudja, öcsinek ma van a legboldogabb napja! Hogyhogy, mi történt? Meghalt az apja! A zsaru káromkodott: — Hülyének nézel? Ugratsz, fiam? Akkor okosabb, ha halgatsz! A tárgyaláson tudtam meg, hogy annak az első krapek- nak eltörtem az álkapcsát, pedig hol volt az én ütésem Angyal horog jaitól! Másfél hónapig feküdt a kórházban. A másiknak három fogát vertem ki. Nekem is eltört az egyik ujjperecem, de ezt csak később vettem észre. Ezért ítélt engem a fiatalkorúak bírósága Javító nevelésre. Ezért kell itt élnem ti- zewyolc éves koromig, míg nagykorú férfi nem leszek.
