Somogyi Néplap, 1973. február (29. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-11 / 35. szám
Győrffy László HÁZASSÁGI EVFORULŰ Tizenhat évvel ezelőtt lettem a feleséged. Ma csak azt mondhatom: köszönöm. Köszönöm, hogy szerettél, hogy dolgoztál értem, hisz mindig azt mondtad, értem dolgozol (ma már tudom, nem értem dolgoztál!); köszönöm, hogy őszinte voltál, hogy semmit vagy majdnem semmit nem tagadtál előttem. Köszönöm, hogy megvallottad (bár nehezen!), amikor ott, a folyóparton, a barátod nyaralójában összevesztünk, és te elkóboroltál, egész délután nem láttalak, este pedig enyhén illu- rninált állapotban az ágyamhoz lopóztál, s megvallottad, hogy nőkkel kószáltál a fül- lesztő délutáni hőségben, végig a folyóparti halászkuny- hők mellett, és a nők közül az egyik hajlandó is lett volna veled lefeküdni. Megvallottad, hogy a testem már nem ingerel, már csak tisztaságot és józan sze- retetet adok neked, de megvallottad azt is, hogy neked erre és csakis erre van szükséged, hisz negyven felé már az ember nem étdorbézolt éjszakákra, de kiegyensúlyozott, józan, tiszta munkára vágyódik. És tőlem ezt kapod. Ékről persze ostobaság beszélni, és főleg kettőnknek. Túl aljasnak kellett volna tartani magadat, hogy míg én a gyerekeddel a Mátrában voltam, te a barátnőim közül kiválasztottál valakit, mint egy szarvasbika a tehénesor- dából, és... De hagyjuk! Nem tudom Id volt az, nem is érdekel, csupán tudom, hogy jó ideig játszottam magamban a szégyen és a harag félelmetes társasjátékát, mikor néha összejöttünk egy pohár borra, beszélgetésre az ismerőseinkkel. Vajon melyik volt az, kinek a felesége (vagy húga, lánya!); aztán rájöttem, ostoba játék és értelmetlen; az a nő is csak kíváncsi volt, mint te. És ez is körülbelül négy évvel ezelőtt történt. Akkor nagyon rossz volt A gyerek betegeskedett, te ideges voltál a munkád miatt ' (egyetlen tisztességes megbízást sem kaptál a tervezőiro- - tíában, így prémiumot sem, a Ä fizetésed sem emelték); talán azért viselkedtél úgy, talán azért csaltál meg. Rossz évem volt. Később, egy év múlva megváltoztak a körülmények, s nem téged akarlak bántani ismét, de ehhez neked nem sok közöd volt. Áthelyeztek egy másik osztályra, ahol- elfogadták és megdicsérték a munkád, Jutalmakban részesítettek. Igaz, a te érdemed: tehetséges ember voltál. Bár apróságokról van szó, de még leírni is kellemetlen: te nem rám gondoltál először az ilyen alkalmakkor, hanem magadra, aztán a gyerekre, a kollégáiddal rendezett ban- kettra, és csak végül rám. Ez a végül esett rosszul. Csak a gyereket lett volna jogod elém helyezni. De most nem is erről akartam fmi neked. csodálkozom, miért fecsegek ennyi ostobaságot összevisz- sza, mikor annyi fontos mondanivalóm lenne. Ne haragudj, egy kicsit nehezen kezdem el, de a történtek után ez érthető! Ha egy hétnél tovább bírod ital nélkül, én soha nem írom meg ezt a levelet, de így, azt hiszem, nincs más választásom. Ha a gyerek halála után eltelt két év múlva sem tudsz a rögeszmédből szabadulni, akkor reménytelen önmagamat áltatni azzal, hogy egyszer majd belátod tévedésedet. A gyerek halálához semmi közöm. Megfázott, tüdő- gyulladást kapott, az orvos nem vette észre, és hogy ez akkor történt, amikor ismét velem nyaralt, erről igazán nem tehetek. Viszont nem tudom elhallgatni, hogy pár héttel ezelőtt, amikor néhány napos hallgatásod után a köszönésen kívül ismét szóba álltái velem, és hogy a gyerekre terelődött a szó, úgy közölted velem, hogy te nem csaltál meg akkor nyáron, bár alkalmad is lett volna rá, de nem tetted, mert a józan, segítő szeretetemre gondoltál és a gyerekre (ebben a sorrendben!); úgy közölted ezt velem, mintha korbáccsal vágtál volna az arcomba. Tudom, nevetséges, női fogalmazás, de csak ennyi telik tő- . lem. Aljas vagy. A gyerek ha lála után (mikor azt hiszed, en,nek a halálnak én voltam az okozója!) arra vagy büszke, hogy nem csaltál meg akkor nyárom. No de most már ez is csak apróság... Két éve nem beszélsz velem. Néha kitörsz, és üvöltözöl. Két éve hazajössz az irodából, köszönsz, szótlanul eszel, levetkőzöl, kiveszed a táskádból azt a két-három sörösüveget és kezdetben az újságokban lapozgatva, később lemezt, vagy rádiót hallgatva kiiszod szép sorjában mindegyiket. Aztán vagy ostoba félszavakat morogsz felém, amiből, ha nem válaszolok rá elég óvatosan, üvöltözés lesz, vagy újra felöltözöl és” elmést hazulról. Sétálni vagy tovább inni. Éjszaka hazakullogsz. és reggel álmosan, kótyagoáan, fejfájósan dolgozni akarsz, persze nem tudsz. Két éve élünk így. Tudom, hogy rövidesen elküldenek a tervezőirodából is, beszéltem a főnököddel (most ne légy ideges, ezt a te engedélyed nélkül kellett megtennem). O mondta: nem akartak bántani, azért helyeztek eleinte figyelmeztetésül egyik osztályról a másikra. Természetesen eredmény nélkül. Pedig végre tisztességes helyen dolgozhattál Nos, én csak egyet mondhatok: két évig figyelmeztetésül én m mindent eltűrtem, elviseltem, és bár őrült rögeszméd nemcsak sértett és fájt, de hazug Is volt, mégis szerettelek, s meüetGalambos Szilveszter íÁlorfr Ä múlt éjjel álmomban magamhoz hívattam a főnökömet. A félelmetes Dobcsá- nyi remegve állt meg előttem. — Hivatni tetszett? — re- begte, és zavarában rágcsálni kezdte pettyes nyakkendőjét. — Az utóbbi időben nem vagyok magával megelégedve, üobcsányi. Pedig maholnap már ötödik éve, hogy a beosztottja vagyok. — Igenis — Jelelte tisztelettudóan. ■ * 1 — ön lelkiismeretes, komoly vezető, »ki nem tűri a fegyelmezetlenséget. Az előléptetéseknélmindig a jó munkát és a dolgozó emberi magatartását vészi figyelembe. • — Én már csak' ilyen vagyok — mondta restellkedve. — Még megbocsásson, de ilyen alapon én soha nem fogok előbbre jutni önnél. Tehát ezt a magatartását a leghatározottabban elítélem. — Mit csináljak? emberek vagyunk. Velem, is előfordulhat, hogy nem tévedek — vallotta be elpirulva. — De ennek mától fogva vége! Lazítani fog... Megértette? Lazítani! Föl illetes lesz. Döntéseiben pedig elhamarkodott s érvényesülni hagyja a, kevésbé rátermetteket is a tehetségteleneket is ... Utóvégre mi is vagyunk egy páran — mondtam Dob- csányinak szigorúan.-r Ahogy - 'hajtja — felelte hétrét görnyedve. — És még valami.,. Ha a jövőben a legkisebb szabályosságot észlelem, akkor elsején kikérheti a munkakönyvét. Megértette? Ügy megijedt, Tigoy felébredtem. tad kellett maradnom. Harmincöt éves korában agy asz- szony még nem olyan öreg, hogy ne szülhessen gyereket. A mi fiúnk halála a te för- ..teimes vádaskodásod nélkül is, de azzal együtt meg egyszerűen elviselhetetlenné tette ezt a két évet és a következőket is. Kértelek erőszakkal és mindenféle »női fogással-». segítsünk magunkon. Gondolhatod, milyen erőfeszítésembe került a szorgalmas, megértő, gondoskodó, de az ágyban vonzó és kívánatos feleség pózában tetszelegni. Milyen erőfeszítésembe került valósággal elcsábítani téged, remélve azt, hátha Ismét ösz- szeköt bennünket valami. Az ittasságod soha nem volt számomra mentség, ha így beszéltél. Ilyen körülmények között próbáltam idézni az első örömöket és gyönyörűséget, amit tőled kaptam, Ilyen körülmények között próbáltalak szeretni ebben a két évben, de most már nem megy. Nekem is van munkám, de ha így folytatom, rövidesen nem lesz. Én tudom, téged korábban alig, most már egyáltalán nem érdekelnek az évfordulóit, dátumok, de ezen a napon, ezen a tizenhatodik házassági évfordulónkon add a szavad, hogy minden megváltozik kettőnk között, különben elhagylak. Ne haragudj, nem megy tovább, bár ennek semmi köze a gondoskodó szeretetem- hez! Azt tizenhat évi együttélés után nem lehet máról holnapra megszakítani, mint az idegeket őrlő estéket és éjszakákat. Tudom, majd hozzá kell edződnöm ahhoz, hogy nincs kiről gondoskodnom. Ha elválunk, ezt még hosszú ideig nehéz lesz elviselni és megszokni. Ü.1A vacsorád nem a jégszekrényben van, hanem a sütőben. Tíz óra felé jövök haza, és ma én is meginnék veled egy üveg bort. Nádasdy Éva Szelíden Enyéim közül már jönnie -kell valakinek e száraz lobogásban az érkezés előtti neszekre figyelek ez a kopácsolás nem a szívem- — ...... a z óra: kegyetlenebb a lélek hangja rezdül ő majd másképp érkezik szelídebben őzek filigrán lopakodásánál imégis várom, hogy megérkezzen valaki enyéim közül és szelíden köszönjek titkolva hogy hozzám igazán még sohase jött el 6 mert fogva tart engem egy idegen kopácsolás is: az idő H átával a szélhordta Sókupacnak támaszkodva, magányosan ácsorgott Lehota háza, s hallgatta a szél gurgulázó ugatását, mely a tél fehér lován rohangált összevissza a pusztaságban. • A hideg keresztülfúrta magát a ház falán, s zajtalanul topogott az ágyban fekvő takaróján. Nem lehet tudni, hány óra van ilyenkor. Az udvaron nem szólt hajnalban a kakas, A házban nem ketyegett óra, csak a tél fehérsége riasztott halvány reggelt a szobába. Lehota Ábel begörbült vállal méregette végig a szobát, s kinézett az ablakon, melynek üveglapjára pálmaerdőt varázsait a fagy. Körülötte a ház minden eresztéke hideget árasztott: a kilincs és az ajtó repedése, s a cseréppel fedett tető. A sározatlan padlásról lehangzott a szél dobbanása, amint döngve nekicsapódott a homlokdeszkázatnak. Néha úgy érzett, mintha a részeg szél Itt hen- tergett volna a szoba deszkából ácsolt bútorai között, ahol tótágast állt a mindennapi szegénység. Olyan hideg volt, bent, mint künn, juhszélen. A szürke árnyékkal füg- gönyzött szegletben, holmi ócskaságból magasra púpozott ágyban feküdt Lehotáné a gyerekkel. Noha nem volt beteg, ezt tette már hosszú napok óta. Szinte bukdácsolt a levegőből áradó ,álmosságban, mint aki egyik ájulásból a másikba zuhan. Ha megszólalt, emberére lázadott: — Miért nem vagy te olyan ember, mint más? — kérdezte ezredszer, mióta együtt érezték Ínségüket. — Mások segítenek magukon ... Én szerezzek neked gazdát? Várod, hogy megdögöljek az ágyban, kölkestül... Azután példákat mondott másokról, és az istent emlegette. Fölkelni ma sem mert, félt, hogy elillan testéből ezer bajtól megfogyott ereje, amivel a januárban született gyerekét melegítette. S valóban nem volt más melegség ebben a hajlékban, mint az ő sűrű sóhajának lehelete. — Mit akarsz velünk? — kérdezte csengőn, mintha az istennel beszélne.' L ehota szótlanul, állt a jégvirágtól megvakult ablak előtt,' szeme' sarkában, mint letörülhetetlen pecsét, világított avború, mely annyira hasonlóvá teszi a szegény embert Krisztushoz. Nem volt érzésében semmi önvád. Eddig mindennap ott álldogált az emberpiacon és nem kellett senkinek se ő, se más. — Fogadjon meg, hűséges embere leszek! — könyörgött legutóbb egy nagyparasztnak, s az röhögött, mintha valami jó tréfát hallott volna: — Ügyéé! Ilyenkor miny- nyájan azt mondjátok! Szátokba folyik a víz, mi ? ... Majd szóllok ... Talán egyszer majd szól a gazdag paraszt. De most nem volt a házban akkora darab kenyér, hogy cuclit rághattak volna belőle a gyereknek, és nem volt a katlan alatt két hét óta tűz... Nem volt itt se isten, se szentség. Mindenestül le akart szakadni Lehota Ábel felett az ég. Azon SonddBroawtt, na! lehet rettenetesebb: az éhség-e vagy a hideg. — Meg kék fördetni a gyereket — nyögte az asszony. — Megfürdetjük — ígérte Lehota. A hangja úgy csengett, mint a hamispénz. A fejsze ott volt letámasztva párjával a tűzhely előtt. A széles poíájú, hosszú nyelűt akasztotta karjára, és indult kifelé. Szemhunyorításig állt a ház előtt, s végignézett a táj mindent elborító fehérségén. A közeli rét befagyott tócsái felett téli madarak fel- hőztek, olykor sikongva csaptak az ég felé. RIDEG SÁNDOR* Irtás szélén Mintha el taszították volna, úgy indult el a süppedő föl1 deken keresztül a messze so- tétlő erdő felé. z ég kalapja nevetségesen keskenynek látszott, s mint lerongyolódott fehér firhang szállongott; alá a hó. Szembe fújt a szél. Lehota izzadtan lépett át a bodzával szegélyezett erdő árkán. A széltől vert erdő riogatva zúgott. Az óriás fák gallya úgy kelepelt, mintha ezer toronyban egyszerre szólna a húsvéti kérepelő. Azután pillanatig tartó csönd lett Az irtás szélén arasznyi vastag akácot szemelt kd Lehota, tövétől elkotorta a karate t, s lecsapott fejszéjével. Az erdő recsegve visszhangzott, mintha segítségért kiáltott^ volna. Volj ebben a hangban valami rémületkeltő. Lehota kezében megállt a fejsze. Hosszú percekig hallgatózott. A fák zúgása végig- borzohgott a havas erdőn. Le- hotának úgy rémlett, mintha a nevét kiáltották volna messziről: Ábel!.S egyszerre megroppant háta mögött a gally. Nem volt ideje, hogy eldobja a fejszéjét, és futásnak eredjen. Az új erdőőr, a romlott ember — így nevezték a környéken — barátságosan nevető arccal, puskára támaszkodva állt Lehota előtt. Becsukott félszemmel hosszan nézte a megriadt Lehotát, és megszólalt: — Fényes nappal ? ... Vagy talán verebet akartál fogni az orroddal? Ide azt a szerszámot, és gyössz velem!... A puskás válla kiszélesült, hangjából megmásíthatatlan keménység áradt. Előrebofiott frtaacw Ptnyae* «fiamájával néhány lépést, éa kifejtette Lehota markából a fejszét. — Aztán nehogy nekilódulj — szólt —, mert beléd eresztek... No, mehetünk. — Hová? — szorult ki Lehota torkán a hang, s az arca sárszínűvé vált. Mély ijedelem szántott végig a testén. Előre-hátra tántorgott, s hangját könyörgésre fogta. Nem akarta, hogy bekísérje az erdő rossz hírű kisistene, és talán megverjék. — írja föl a nevem! Lehota Ábel vagyok. Házam van a bogárzó mellett... Mindenki ismer a környéken. — Csak semmi cifra!... — mondta a puskás. — A felügyelő is nagyon kíváncsi rád, bent. ö még nem ismer téged... .Lehota szálfának dőlve nyöszörgött, térde ingadozott. Bizonysággal tudta, hogy nem megy be a romlott emberreL — Családos ember vagyok .. 1 Megfizetem a büntetéspénzt — mondotta. — No, aló előttem, már Ábel vagy ... Fene szép neved van! Lehota visszafelé forgott, a puskás vállánál fogva tolta maga előtt. — Nem megyek! Érti? — kiáltott Lehota. — És mi jogon tegez engem? Minden elszántsága a szemébe olvadt föl. Fagyos könnye végigfolyt beretválat- lan, szegletes arcán. Szűkölt, mint a farkasverembe esett eb, s minduntalan kitépte magát kísérgetője keze közül. Az erdőőr szája körül fekete csíkokban elevenedett föl a harag. Szitkozódva emelte feje fölé puskája csövét Lehota arcába. A szája csikorgóit, mintha kavicsot rágott volna: — Az anyád szentség«!... Égrengetőjit a zsivány fajodnak!... Megtaszította Lehotát, éa az inába rúgott Lehota fölhemperedett, és úgy maradt fekve. Fogásra lesve, szeme sarkából figyelte a vadőr minden mozdulatát aki puskát szorongatott a kezében. Most csak a fejszéje nyelét szerette volna még egyszer megmarkolni. A puskás lehajolt hogy . felemelje emberét Lehota egyetlen szorítással lerántotta magához a gallyak közé. Félig megfagyott ujjait a sze- mébe véste, fogával rázta a v^dőr arcát. Ellenfele ökle a "beleit" döngette. Henteregtek a hőben, fuldokolva. --- --- gymás torkát szorongatták. A kezük és az arcuk véres és nyálas lett a pirosán loccsandó ütésektől, amint egymásba markoltak. Lehota már kezébe kaparintotta baltáját egy szúrás árán, azután újabb szúrásokat kapott, az utolsót, a legmélyebbet mér nem érezte... A fölötte zúgó erdő egyetlen piro6ságban lobban föl szeme előtt. Teljes erejéből sikoltani akart, de nem fért ki hang a torkán, s könyökéről a hátára zuhant. Feküdt az irtózatosan hidegre változott havas földön, mozdulatlanul, mintha sohasem lett volna ilyen fehér ágya. Madzaggal felkötött csizmája talpán fekete cafatban lógott ki a kapcája, mint valami óriási varangy kitaposott bele. Az erdőőr dülöngve töröl- gette bevérzett arcát, s megnézte a zsebóráját: éppen kilencet mutatott. Mintegy fél- percig bámulta a mozdulatlanul fekvő Lehotát, s mintha megrémült volna tőle, elsietett, hogy tisztázza magát, ott, ahol kell, mielőtt minden nyomot el nem lep a hó... •Az lró születésének 10. évfordulója alkalmábólBoór András TÖREDÉKEK 1. Elnéző szerelmeddel a legszebb emlékek is lassan szétgurulnak kívánom most láttalak volna bár sokszor szigorúbbnak 2. Milcof igent mondtál Eljött azzal a perccel Egy életem mellé Halálom ezerszer
