Somogyi Néplap, 1973. február (29. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-06 / 30. szám

SZÍNHÁZI MOZAIK Juli néni, a könyvbarát Éjjeli menedékhely A Jeune Théatre Populaire de Reims, amely tavaly ala­kult Robert Hossein vezetésé­vel, az idén mutatkozott be először a párizsi közönségnek. Leglátványosabb produkció­jukat hozták magukkal Remis­ből, Gorkij Éjjeli menedékhe­lyét. Ez az 1902-ben írt mű, mely a moszkvai társadalmon kívüliek kiúttalanul nyomorú­ságos sorsát rajzolja meg a forradalom előestéjén, kiváló alapanyagul szolgált Hosseln számára, és jó alkalmat adott neki, hogy megvalósítsa sa­játos elképzeléseit a totális színházról. Hossein nagy szí­nész, de filmes is. Az Odéon színpadát hatalmas vetítővá­szonná alakítja. A cselekmény két, egymás fölé helyezett téren játszódik: fölül egy nyomornegyedbeli utcában, ahol a faházak, por és szerhét között zajlanak a verekedések, melyeknek a ha­tóság vet brutálisan véget, s alul, az utca alatti pincében, ahol a mezítlábasok, az éjjeli menedékhely lakói élnek mocskos és testvéri összevisz- szaságban. Robert Hossein a rendezés­ben Gorkij szavaihoz tartotta magát. Meghökkentő sikerrel. Érthető és pontos szavú szí­nészekre támaszkodva színes forgatagot hozott létre, amely­ben markáns emberi sziluet­tek tűnnek fel — és ez a nyüzsgés és az élet benyomá­sát kelti. A théatre populaire műfajában, egy időálló és mé­lyen emberi remekmű alapján ennél nem lehet jobbat csi­nálni. Éjféltől — éjfélig A New York Herald Inter­national párizsi tudósítója hő­siesen megtekintette a Robert Wilson új drámai kompozíció­ját, az Overture-t (Nyitány) az Opéra Camique-ban. A pro­dukció szombaton éjféltől va­sárnap éjfélig tartott szünet nélkül, és ezzel alighanem a világ leghosszabb zárt téri elő­adása. Az iráni fesztiválon rendezett Wilson-előadás hét napig tartott, de szabad téren. A 37 színész, köztük maga Wilson is, hatórás műszakok­ban dolgozott, de fizikai fá­radtság soha nem látszott raj­tuk. Az előadás kezdetén egy magas, sovány, fekete ruhás nő lép a függöny elé, és 20 per­cig bámulja a közönséget. Az első ciklus kb. másfél órás képeinek egyikében vendég­ként fellépett Madeleine Re- naud is, egy széken ülve, mi­közben a többiek keringtek- másztak körülötte. Wilsonnak ritka érzéke van a képi hatások iránt. Az áttet­sző függöny, rajta egy dino­szaurusz csontvázával, a finom világításváltozások, a koreog- ráfikus rendezés, mely a szí­nészeket egy kísértő álomvi­Sz., Mrozek: Oilc Pontyot kell venni az ün­nepre. No, de hagy a ponty a végérájáig friss maradjon, a fürdőkádba kell termi. S hogy ezt a műveletet el lehessen végezni, előbb el kell távoli- tand a fürdőkádból a szenet. Bár az is igaz, hogy a sze­net ki lehetne hordani az előszobába, de akikor meg hova tegyük a 'krumplit... • Töprengünk, törjük a fe­jünkét, hagy mitévők is le­gyünk, s legvégül az anyó­sam jön rá a megoldásra: a krumplit hordjuk át a kony­hába, a szenet az előszobá­ba, 6 akikor beleteltet j ük a halat a kádba. Persze, ez ed­dig rendben is lenne, de mit csinálj unk akkor a nyilak­kal? Egy biztos: ki kell őket költöztetni a konyhából. Ezt így könnyű is kijelen­teni, de hogy hova köiLtözrties- sük a tapsifüleseket. Ez a kérdés nehezebbik oldala. Is­mét töprengünk hát egy ideig, egészen addig, amíg valame­lyikünk ki nem Mi, hogy köl­töztessük be a nyulekat a spájzba. No, de’ ott meg a nagyapa lakosztálya van. Mit csináljunk ővele? Át lehetne telepíteni abba a szobácská­ba, ahol most a tévé van, a tévét pedig ez albérlő ágy* begyére tehetne álManá. De lág álomfiguráivá változtatja, mesteri teátrális vizualitásra vall. A mozgás is álomszerűén lassú; maga Wilson Is kitű­nően mozog és táncol. A néma­filmekre emlékeztető zenekí­séret lágy, az emlékezet mé­lyében őrzött dallamokat mu­tat be, és ügyesek a hangef­fektusok is: a madárcsicsergés, tengerzúgás, esőkopogás, a rá- dióbemondó monoton szövege. A Moliére-év küszöbén Pierre Dux, a Comedie Francaise Igazgatója, a Monde munkatársával folytatott be­szélgetésben színháza helyze­tét, problémáit elemzi. — A Comedie Francaise ha­gyományőrző színház (théatre de référence) és hasznos, ha az is marad, mert rajta kívül nincs több ilyen társulat. Vilá­gosan tudjuk, hogy ha bizo­nyos klasszikusokat harminc éven. át nem játszanánk, a vé­gén senki sem tudná, hogyan interpretálja őket. 'Közvetítő szerepe van tehát a Comedie Francaise-nek; ez a szerep bi­zonyos korlátokat kényszerít ránk, és akkor cselekszünk helyesen, ha nem lépjük át őket. — Ezek a korlátok az inter­pretációra vonatkoznak? — Igen. A rendezés fejlődé­se súlyos probléma a Comedie Francaise-ben; lényegében két álláspont hadakozik egymás­sal; a mindenáron a hagyo­mány mellett kitartók, és az új hívei. Tartsuk tiszteletben a moliere-i gondolatot, mond­ják az előbbiek. De ki állít­hatja magáról, hogy ő ismeri a moliere-i gondolatot? Ha ez azt jelenti, hogy úgy rekonst­ruáljunk egy előadást, aho­gyan azt az ősbemutatón ját­szották, akkor XVII. századi rendezéseket láthatnánk ma is. Ennek az ellenkezője sem igazi megoldás; belevetni pna- gunkat akármilyen újításba, anélkül, hogy figyelembe ven­nénk az eddigi hagyományo­kká t. A magam részéről hiszek ezekben a hagyományokban, melyek a világosságra való törekvésben, a tökéletes dik- cióban és a mondat logikus, a megértést elősegítő elemzésé­ben nyilvánulnak meg. — Az új rendezéseket ért­hetetleneknek tartja? — Nem érthetetleneknek; za­varosaknak. Ügy látom, hogy bizonyos magától értetődő dolgokat ok nélkül figyelmen kívül hagynak. Sokkal nehe­zebb egy napjainknak megfe­lelő Moliere-adaptációt csi­nálni az eredeti szövegtől való eltérés nélkül, mint bármi mást. A Gorkij Színház Svájcban és Ausztriában Tovsztonogov, a leningrádi Gorkij Színház főrendezője, nyilatkozatot adott az APN munkatársának, színháza sváj­ci és ausztriai vendégszerep­nt m a így meg hova a csudába te­gyük az albérlőt? Persze, az albérlő a fürdőkádban is al­hatna, de akikor meg a hal­nak nem lenne helye... Mit tegyünk? A helyzet kilátástalan. Itt yarn az ünnep a nyakunkon, s nem tudjuk hova tenni a pon­tyot! Keressük a megoldásit így is, úgy is, meg amúgy is, de hiába. Nincs megoldás... S még jó, hogy segít a vé­letlen. Délután ugyanis a szo­kásosnál hamarabb érkezem haza, és mit látok otthon ... Rettenetes dolgot! Az albér­lőm az én ágyamban alszik. (Még szerencse, hogy egye­dül!) De ez adja a megoldás kulcsát, mert így a szenet a fürdőkádból gyorsan át lehet hordani aiz előszobába, a burgonyát az előszobából a konyhába, a nyulakat a konyhából a spájzba, a nagy­apát a apájából oda, ahol a tévé van, a tévét pedig oda, ahol az albérlő ágya volt, mert ugye az albérlő úgyis az én ágyamba szundikál... De hova menjek ekkor ón? Hol lesz az én helyem?! Hat hol lenne? Lenn az ut­cán, a haffiüzleit előtt, a sor végén... — i ~ a---»-J». f SMFMC nWMi lüIUHdMj léséről, illetve arról a nagy sikerről, amelyet színészei a két országban arattak. — Nem csinálunk titkot ab­ból, hogy művészetünk lénye­gében propagandisztikus. Az a tény, hogy a nézőtér bizonyos értelemben minden alkalom­mal »kettéhasadt«, és hogy a sajtó, mely a színészi tudás művészi nívóját és a rendezést dicsérte, mégis sok mindennel nem értett egyet — teljesség­gel megmagyarázható: a forra­dalom és az értelmiség problé­mája egy olyan polgári or­szágban, mint Ausztria, bo­nyolult érzelmeket vált ki, sőt mondhatnánk, tiltakozást ébreszt. Erre úgyszólván büsz­kék vagyunk. — Miben különbözik az ön véleménye szerint a szovjet közönség a nyugatitól? — Azoknak a dolgoknak a hiánya, melyek a Szovjetunió­ban elválaszthatatlanok a hét­köznapoktól, különösen szem­betűnik Nyugaton. Rögtön érezhető, hogy a színház Nyu­gaton egy elitet szolgál. Erre már a színházjegyek árából és a közönségből is lehet követ­keztéim, amely Nyugaton a színházat látogatja. Ha ez a merev közönség (különösen Svájcban) előadásaink alatt »robbant«, amikor a függönyt többször is fel kellett húzni, és a közönség elragadtatásá­ban a lábával dobolt, termé­szetesen világossá vált, hogy »rést« ütöttünk ebben a kö­zönségben — mondta egyebek között Tovsztonogov. Broadway Rendkívül izgalmas könyvet publikált Marilyn Stasio, a Cue című újság színikritikusa. Broadway s Beautiful Losers (A Brodway szép vesztesei) cí­mű művében öt olyan broad- way-i bukást elemez, amikor a műveknek minden esélyük meglett volna rá, hogy sikert, is arassanak. Az öt mű egy- két-három előadást ért csak meg, és Stasio mélyrehatóan elemzi mind a műveket, mind a bukás okait; így a kritiku­sok hatalmát, az időzítés, a szereposztás hibáit; a közönség elrontottságát, • s az egész broadway-i üzemeltetés teljes bizonytalanságát. A kritikus szerint az amerikai színházról kevés Ilyen jelentős könyv született. Stasio diagnózisa nyomán felmerül a kérdés: milyen mércék uralkodnak az amerikai színházban, ha ilyen tisztes, sőt jó művek egy este mindörökre kimúlnak — és vajon hány ilyen mű férne még bele az alcimbe: »öt mél­tatlan sorsú dráma különös története«. JULI NÉNIT úgy ismerik Szentgáloskéren, mint aki na­gyon sokait olvas. A helyi könyvtárban rendszeresen megjelenik újabb és újabb könyvekért. — Gyakran magam sem tu­dom, milyen olvasnivalót ad­jak Juli néninek — mondja a könyvtáros. — Alig van olyan regény a polcokon, me­lyet ne ismerne. Az útszéli kis sárga házhoz kalauzolnak. Botra támaszko­dó anyóka jön elém. ö az, akit keresek, Zóka József né, vagy ahogy a faluban isme­rik: Juli néni. Kis, földes szo­bába tessékel. — Hát itt lakunk - kettesben a lányommal. Naphosszat itt üldögélek, töprengek és ol­vasgatok. Hetvennyolc évet éltem, és ami még hátravan, azt szeretném kellemesen el­tölteni. Ha egy-egy könyvet a kezembe veszek, sokszor úgy érzem, hogy újra fiatal vagyok, és mindaz, amit ott leírnak, velem történik. Ami­kor valóiban fiatal voltam, előfordult, hogy az egész éj­szakát olvasással töltöttem. Akikor még szemüveg sem kellett. — Milyen könyveket sze­ret Juli néni a legjobban? «- Mindent, ami jó. A vi­dámakat és azokat, amelyek­ben szerelemről van szó. Ha könyvet tudnék írni, akkor én is a szerelemről írnék. De nem tudok, így csak olvasgatom őket Egyszer a rádióban is beszéltek rólam. Art mond­ták, hogy én kölcsönzőm a legtöbb könyvet a könyvtár­ból, pedig vannak idősebb asszonyok rajtam kívül, akik legalább ennyit hazavisznek. — Melyik könyv tetszett legjobban Juli néninek, amit esetleg többször is elolvasott? — Hát talán Jókaitól az Aranyember, meg az Ordasok között. Ezt -nem tudom ki ír­ta, mert az idegen neveket mindig elfelejtem, meg van, amit nem is tudok elolvasni. Ezért nem olvasok útleíráso­kat, sem. Azokban sok az olyan dolog, amit nem értek. Én csak hat osztályt végez­tem, az iskolában pedig in­kább játszottunk, mint tanul­tunk. Jelenleg ezt kezdtem el — mondja, és K. J. BeneS: A piros pecsét című könyvét teszi elém. — Még nagyon az elején va­gyok, de eddig tetszett. Az új­ságot is elolvasom minden­nap, és A fiú meg a katonák című regény folytatását már alig várom. Érdekes elolvas­ni a háborús könyveket. Én két háborút éltem át, tudom, hogyan volt akkor, összeha­sonlítom a könyvet a valóság­gal, sokszor a kettő meg is egyezik. Persze nem mindig, de nem is volna jó, ha az ember csak azt olvashatná, ami megtörtént. A könyv azért könyv, hogy többet mondjon, mint amennyit látunk. Maga azért örülhet, hogy* a háborút csak könyvekből ismeri. Sok­szor mondtam magamban, mióta háborúznak Vietnam­ban, mi lehett ott De hála isten, most már vége, és higgye el, ennek legalább úgy örülök, mintha én is köztük élnék. A TANfTÖNÖ, aki a könyv­tárat vezeti, meg szokta kér­dezni, »Na, Juli néni, hogy tetszett ez a könyv?«. Ilyen­kor elmondom neki, hogy jót adott-e, vagy hogy miért nem tetszett. Én mondom magá­nak, sokat Láttam a 78 év alatt, de a világot csak most ismertem meg igazán, és ezt a könyveknek köszönhetem. A szűk kis ablakán a téli nap bekukkant a szobába, rá­tekint az idős asszony remegő kezeire, melyeket a kapa nyéS le edzett kérgessé. Ezek a ke­zek most lassú, kimért moz­dulatokkal a könyvek lapjait forgatják. A néni pedig bol­dog, mert az ő világa tele van széppel és jóval, barátai Gárdonyi, Jókai, és rajtuk kí­vül még nagyon sokan feled­tetik vele a hétköznapok gond­jait Dán Tibor Hol vannak az érettségizettek? „A szakmunkásképző iskolákban a tanulók egyes szakmákra való képzése — az iskolai előképzettségtől és at­tól függően, hogy a szakmák nagyobb elméleti tudást vagy több gyakorlati képzést igé­nyelnek-e inkább — különbö­ző tagozataikon történik. Ezek a tagozatok a következők: »A« tagozat (hagyományos képzés) »B« tagozat (emelt szintű képzés) »C« tagozat (középiskolát végzettek képzése) »D« tagozat (csak munkavi­szonyban állók résziére).” Az idézet a megyei tanács vfo munkaügyi osztálya által januárban kiadott pályavá­lasztási tájékoztatóból szár­mazik. Az oktatásnak ezt a formáját a szakmunkáskép­zésben a 13/1969. számú mű­velődésügyi minisztériumi rendelet valósította meg. Nagy Lajosnétól, a megyei tanács vb munkaügyi osztá­lyának főelőadójától a B-tago- zatú — közismert nevén — emelt szintű képzés megyei tapasztalatairól érdeklődtünk. — Ennek az oktatási for­mának az a lényege, hogy a három évig tartó képzés alatt a tanuló elsajátítja a szakkö­zépiskola első két évfolyamá­nak anyagát is, és különbözeti vizsga nélkül felvételt nyer­het a szakközépiskola TtL «**­I tályának esti tagozatára, ahol középiskolái végzettségét (érettségit) szerezhet. A megyei tanácson éven­ként fölmérik a szakmunká­sok iránti igényt. Figyelem­mel kísérik gz általános isko­lákban végző nyolcadikosok létszámát is. 1973-ban 4500 szakmunkásra lenne szükség a megyében, az általános iskolát pedig 4680-an fejezik be. Az­az a végzők száma alig halad­ja meg az igényt. A szakimun- j kásképző intézeték 2438 tanuló fölvételét tervezik. A létszá­mot az eddig szerzett tapaszta­ltatok alapján állapították meg; a nyolcadikosoknak mintegy fele jelentkezik a szakmun­kásképzőkbe. A mintegy 2240 ipari tanuló közül 938-an tanulnak B ta­gozaton. (Ez meglehetősen ala­csony arány. Hiszen csak a 6 kaposvári intézetben 1332 szakmunkástanuló van!) Az első B tagozatos, évfo­lyam 1970-iben végzett. Lás­sunk néhány nagyon jellemző és rendkívül figyelemre méltó adatat. Az 503. sz. Ipari Szafc- I munkáskén?» Intézetben az említett éviben 145 B tagozatos végzett. Ezek közül csak 89-en jelentkeztek a gépipari szakkö­zépiskolába (a többiben nem volt meg az igény a magasabb elméleti és szakmai képzettség iránt), de csak 80 iratkozott be. Ebből a 80 fiatalból a má­sodik év végére Lemorzsoló­dott 47 (!), 33-an jelentkeztek érettségire. Az első nefcifutás- i m es húsénak sikerűit. Ezek az adatok sokat sej­tetnek. Talán nem lenne fö­lösleges elgondolkodni a szakmunkásképzés jelenlegi rendszerében oktatott fiatalok alaposabb elméleti képzésén. A matematika, fizika, kémia, magyar és történelem oktatá­sára a tanárok rendelkezésére áll' egy tematika. Nehéz elhin­ni, hogy a nagyfokú létszám- csökkenés, a lemorzsolódás okai egyedül a gyerekekben keresendők. Ez az egyik oldal. A másikat Pintér Kálmán­nak, az 503. sz. Ipari Szak­munkásképző Intézet igazga­tójának a véleménye világítja meg. Szerinte »a gyerekekben nem tudatosítják kellő mér­tékben a szakmunkásvégzett- ségben rejlő lehetőséget, a »kék köpeny« szeretetét.« Eb­ből pedig csak art a követ­keztetést lehet levonni, hogy erősebben vonzódnak az álta­lános iskolákban, gimnázium­ban végzettek a »fehér kö­penyhez. Még egyszerűbben: nem szeretik, a fizikai mun­kát! Ez a probléma nagyon éle­sen, bukkan fel az érettségi­zett, de utána szakmunkás­képzőibe jelentkezettek eseté­ben. őket a C tagozat temati­kája alapján képezik. Az 1971/72-es tanévben a megye gimnáziumaiban végzett 844 fiatalnak — ha nagyon opti­mális arányt veszünk figye­lem,be — legföljebb 30 száza­lékát vették föl egyetemre. A visszamaradt 600-ból csak klJő-on jelentkeztek szakmun­kásképző intézetbe. Hol a többi érettségizett? Hol dol­goznak, miért nem választot­tak szakmát? Csak az említett tanévben több mint 400 fia­talnak lehetne föltenni ezt a kérdést. — Nem tudjuk, hova lesz­nek az érettségizettek, pedig próbáltuk nyomon követni őket — válaszolta kérdésünk­re Pintér Kálmán. — Azt tud­juk, hogy egy részük elmegy Laboránsnak, asszisztensnek, adminisztrátornak, betanított munkásnak. Meg kell mon­danom, hogy szívesen várnánk őket intézeteinkben — csak­hogy nem jelentkeznek. A pá- lj^választási tanácsadás in­tenzívebben hat a nyolcadik osztályos általános iskolások­ra, mint a gimnáziumokban tanulókra. És — sajnos — az is az igazsághoz tartozik, hogy érettségizett tanulóink nem vesznek részt olyan kedvvel, olyan szíwel-lélekkel a szak­mai ismeretek elsajátításában, mint a többiek. Ez szorosain összefügg az előbb mondottak­kal. Az érettségi után »eltű­nő« fiatalok . megkeresése, megkérdezése külön fejezete témánknak. Art már most le­szögezhetjük; időiben és vál­toztatott módszerekkel kellene foglalkozni velük, hogy meg­találjak .helyűiket, és a nép­gazdaság szakmunkásgond ja is enyhül,jön. A következő években ez nagyon fontos fel­adat lesz. Mészáros Attila Somogyi Nép/of>| 5 (

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom