Somogyi Néplap, 1973. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-07 / 5. szám

,Húszat veszek, ha olcsóbban adja” Piacnapon, pénteken NÉZZE CSAK aranyoskám, milyen hamvasak, üdék ezek a fürtök! Nincs ám ez meg- aszalódva! Olyan édes, mintha' most szedtük volna le a töké­ről. Kóstolja csak meg. Nem is drága, huszonöt forintért adom kilóját, fél kiló tizenkét forint — reklámozza egy né­niké a szőlőjét. Ki gondolná, hogy januárban, amikor a hő­mérő higanyszála a nulla fok alá ereszkedik, még efajta gyü­mölccsel is meglepik a piaclá­togatókat a környező községek lakói. Az év első nagy piaca volt a pénteki, már kora reg­gel megindult az emberáradat a vásárcsarnok felé, üres szatyrokkal, kosarakkal. Aki belekerült a forgatagba, azt igen hamar elsodorták. A nagy árutömeg láttán jól a fe­nekére kellett nézni az er­szénynek is. — Hogy a tojás, drágasá­gom? — kérdi egy öreg néni a portékája mögött gubbasztó, kezét melengető, fekete fej­kendős asszonyt. Amikor meg­tudja az árát és szemmel lát­hatóan sokallja, odébb áll. Választék az van. Majd más­hol, talán ott olcsóbban is ad­ják Aztán visszajön, még egy utolsó próbát téve megkockáz­tatja: — Ha húsawt veszek, adná-e egy harmincért darabját? — Azt már nem, inkább földhöz csapkodom valameny- nyit! — ripaikodik rá a nénike. Mint a hegyes tű, úgy szúr a nyelve, és ezzel lé is zárult a vita. Sokan mondják, hogy vásá­rolni tudni kell. Szükség van furfangra, színészkedésre, csa- lafintasagra, az eladónak és a vásárlónak egyaránt. A kiváló háziasszonyok leg­főbb ismérve, hogy olyan ott­honosak a piacon, mint saját éléskamrájukban. Törzsven­dégek ők a péntek reggeli pia­cokon, nem kell vadászniuk, régi ismerőseiknél mindent megkapnak, előre becsoma­golt áruval várják őket. A csarnokban is zajlik az élet. Mérik a túrót, a tejfölt, a káposztát Az egyik pulton a szétterített bab mellett riadtan szemléli a különös világot egy jól megtermett kakas, és kuko­rékolva fejezi ki csodálatát a türelmetlen, néha kötekedő embertömeg láttán. — Kicsi a szatyor, kedves? Nincs baj, itt ez a kosár, vi­gye él nyugodtan, látom én magát minden pénteken, majd legközelebb visszahozza. Néz­ze csak, maradt néhány szem almám is benne, egy-két fo­rinttal többet számolok, vigye el azt is, ne kelljen hazacipel­nem — hallom valahonnan, aztán hitetlenkedve csattan fel egy hang... — Ez magának nagy hal? Hát ilyenre vágyik, tisztelt asszonyom, akváriumba akar­ja tenni? Ponty ez kérem szé­pen, nem is akármilyen, nem kövér, nem sovány, csodálatos darab! Hogy pontosan egy kiló legyen? Ne vicceljen velem nagyságod, levetette velem a mérlegről a másikat, mert az öt dekával több volt. Ez any- nyival kevesebb. Ez sem jó? Ilyenek maguk mind, az ember soha nem tud eligazodni a furcsa kívánságaikon — mér­gelődik a kék köpenyes, svájci sapkás halárus, és máris újabb kérést teljesít... Gazdag az áruválaszték a bazárokban is. Mindent meg lehet itt vásárolni, amiben a gyerekek kedvüket lelhetik. A kiskéstől, a játékórától kezdve a géppisztolyig. Nem égy házi­asszony távozik úgy, hogy a nehéz szatyrok, kosarak tete­jén váásrfiát is visz haza gyermekeinek. Általános a vé­lemény, hogy a legeredménye­sebben csak asszonyoktól lehet vásárolni. A férfi kínálta por­tékának csak egy ára van. Az, ami korán reggel is volt. Al­kudni szinte lehet«' ‘-en. — Hallotta? A másik soron már egy forinttal olcsóbban adják az almát. Mi lesz, ha nem veszik meg ezt a gyönyö­rű pirosat. Egy óra múlva megy a buszom, az emberem nagyon dühös lesz, ha meglát­ja, hogy nagy részét vissza kellett hoznom! — sopánkodik egy kofa, és hogy gyorsabban teljék az idő, csak toporog, iz­gul, percenként az órájára pillant. — Sütőtököt tessék, olyan puha, mint a vaj, édesebb a méznél, ilyet sehol nem talál, i higgyél el nekem! — ajánlja j áruját egy vérbeli »piacos«. Rögvest fel is kap egyet, ko- I pogtatja, simogatja, és lendü- | letes mozdulatokkal, szenve­délyes szavakkal reklámozza. A BETONPULTOK roska­doznak terhük alatt, egyre ne­hezebbek lesznek a nylonhálók. Tíz óra felé aztán lassan ösz- szecsomagolnak az utolsó áru­sok is.,. Rőhrig Gábor Dokumentumfilm Petőfi Sándorról Évfolyamtársak Alighanem nevezetes kísér­let marad, amihez Kolonits Ilona, az Évfolyamtársa^ ren­dezője Petőfi ürügyén a relsza- badulás utáni elsőnek indult színészévfolyam hallgatóihoz fordult segítségért. Szólaltas­sák meg közös erővel az élő Petőfit. Kiben hogyan él a köl­tő, ki mit lát fontosnak költé­szetében ? A felszabadulás utáni első színészévfolyam egykori nö­vendékei ma beérett színészek: Békés Itala, Gordon Zsuzsa, Keres Emil, Kohut Magda, Körmendi János, Molnár Tibor, Szirtes Ádám, Táncsics Mária. A születésnapi aktualizáció egy kicsit túl egyenesen mon­datja ki a színésszel: tulajdon­képpen Petőfi sokat segített abban, hogy művésszé váljon. De így van, Petőfi példa! Olyan költő, aki mindenki számára példa lehet. Az, hogy vándorszínész is volt Petőfi, a ma színészének csak annyit mond, hogy milyen összetett egyéniség, hogy verseit ne le­leegyszerúsítve, hanem a ma­guk sokoldalúságában lássák. Kolonits Ilona tehát doku­mentumfilmet készített ma, Petőfiről. Élmény mindannyi­unknak a Szabó Árpád, G. Tóth János fényképezte doku­mentumfilm, melyet a hét má­sodik felében Kaposváron, a Szabad Ifjúság Filmszínházban vetítettek. Noha szünidő volt még ezekben a napokban, te­hát csak visszakérdezni lehet hétfőn, hogy látták-e a tanu­lók -a filmet, mégis ajánlatos magyarórán napirendre tűzni az Évfolyamtársakat. Esetleg úgy is, hogy a tanulóknak mit jelent Petőfi Sándor? Nem tudom, teljesült-e az a terv, hogy egy pedagógusokból álló bizottság javaslatokat ké­szít, mit nézzenek meg a gye­rekek, a különböző korosztá­lyok a moziban. Ha ez a bi­zottság már dolgozik, akkor a szünidő ellenére is sok tanuló fogadta meg tanára szavát, s látta az Évfolyamtársakat. Ha nem így van, az hiba. H. B. 'rizsről, a »szép -ámulá- sok szent városáról« újat írni nehéz feladat. ’ 'Ol is kezdjük a sétát? A lotre Dame-nál. vagy a Dia­dalívnél? Mindkét építmény egyben a város jelképe is. Mégis az Eiffel-toronynál kéz­iem, noha a három nevezetes- T közül a legkevésbé művészi : "fás. Verlaine egyenesen ta. még a környékét is ke- :v. te, hogy ne kelljen látnia. V 320 méteres torony de- •• ilt időben a legtávolabbi kül­városból is jól látható, de iga- ■-'n egészen közelről monu- «ntális, szinte nyomasztó. Az ■'-es párizsi világkiállításra ■ 11, akkor a világ legma­>b építménye volt, a vi- súcsot azóta persze nem ' rtja már. Gyalog is föl lehet ütni a csúcsáig, de miután elnéztem a torony tetejére, a liftet választottam. A liftben 'ábeli a nyelvzavar, japánok, hinduk, európai ■ és tengeren túli turisták, s hogy a zűrza­var még teljesebb legyen, minden emeleten átszállás kö­vetkezik, egyik lift le, a má­sik fel. Előfordul, hogy egy csoport tévedésből az ellenke­ző kocsiba száll és visszajut az eredeti kiidulási helyére. Az első emeleten 57 méter magasságban hatalmas kilátó- terasz van, valamint egy étte­rem, mely Az égbolton nevet viseli. Az elnevezés már azért is találó, mert az árak itt va­lóban csillagászatiak. A har­madik emelet 273 méter ma­gasban van. Tiszta időben állí­tólag 90 kilométernyire is el­látni. Alattunk terül el az annyi regényből és filmből jói nmei' L varos. Sorra tűnnek elő az ismerős építmények: a Dia­dalív, a Jézus szive (Sacré coeur) templom, a Chaillot-pa- lota, a Notre Dame. A toronyból lejövet még pár­szor feltekintünk a csúcsra, de sürget az idő, ábrándozni nem érünk rá, vár az Invalidusok temploma, Napóleon sírja. Nem véletlen, hogy a franciák ma szinte szent helynek tart­ják a templomot, a nagy csá­szár emlékét, valamint az épü­lettömböt, melyben Európa leg­nagyobb hadtörténeti múze­uma található. A dómban klasszikus szépségű szarkofág­ban pihen Európa egykori cso­dált és rettegett ura, a Csá­szár, aki miatt másfél évszá­zaddal ezelőtt annyi vér és könny hullott Franciaország­ban és más országokban. Az idő persze mindent megszé­pít, ma már csak a győztes lo­bogók láthatók; a zsákmányolt ágyúk, Napoleon kadja és hí­res, kalpagja, és egyéb relik­viái. Mellette fekszik fia, a Sasfiók is. A dóm túlsó olda­lán, a Szent Lajos kápolnában több emelet magasságban a francia történelem győztes csa­táinak zsákmányolt zászlóit tartják. Napóleon dicsőségét persze nemcsak az Invalidusok épülete zengi, a város számos pontján található emlékmű, s jó párat nem is a hálás utó­kor, hanem még maga a csá­szár emeltetett magának és a nagy Armadának. (Talán még­sem bízott az utókor hálájá­Az Invalidusoktól III. Sán­dor hídján megyünk át a Szaj­nán, mely elismerten a leg­szebb hídja Párizsnak. A híd közepe táján a korlátnak tá­maszkodva húsz év körüli fia­talember farmernadrágban. Előtte a járdán egy kalap, és a krétával írt három nyelvű felirat angolul, németül és franciául közli a járókelőkkel: »Berlini egyetemista vagyok, Párizsban szeretném folytatni tanulmányaimat, kérem a tá­mogatásukat.« Pár percre meg­állók, figyelem a berlinit, aki lehet, hogy egyetemista, lehet hogy szélhámos. A járókelők legtöbbje figyelemre sem mél­tatja a feliratot, egyesek elol­vassák, némelyikük egy-két frankot dob a kalapba. A fiú különösebb meghatottság nél­kül biccent a fejével, s valami köszönetfélét is mormol a fo­gai között. Eszembe jutnak a háborút követő évek. Egyete­misták voltunk mi is, bizto­san reménytelenebb anyagi helyzetben, mint most berlini barátunk. Havat lapátoltunk télen, statisztáltunk a film­gyárban, elvállaltunk minden létező munkát, de inkább el­süllyedtünk volna a szégyen­től, mintsem kiálljunk koldulni az utcára. Aki meg akarja ismerni Pá­rizst, metrón kell utaznia — mondta francia barátom. Iga­za ’ran, a párizsi metró íoga- iam. A mmkró y> néhány vom­Ül SORON Filmkockák, beszédes, kris­tályos fotók ugranak elém, ta­nulmányrészletek, megalapo­zottnak tetsző elméletek, só­haj tós nosztalgiák rémlenek föl bennem, amíg a község ut­cáit járom. Nem, nem ez a község az ihlető. Itt városias a zaj, hangyafutkosásra emlé­keztető sürgés van a postán, a Boltban, a doktor várójában, a gyógyszertárban, az iskolá­nál meg a tanácsházán. A visz- Szaugró, visszarémlő képek ih- letője a szomszédos fogyó fa­lu, az üresedő puszta, a bána­tos kisközség, ahol »tragédiák robbannak«, »indulatok fe­szülnek«, »ujjak markolják a régit«, »félő szemek tekinte­nek az új elé«. Legalábbis ez az állapot tükröződik a mai irodalom, filmművészet és szo­ciográfia némely alkotásából. Jól tudom, a most követke­ző példa a műalkotás erejével, feszültségével, esztétikai vér- tezetéveV szemben nem lehet cáfolat. De bizonyíték lehet. Sőt bizonyítékerejűnek kell lennie arra, hogy a rtépmozgás természetes folyamatában a jó­zan felismeréstől vezetve, a régihez kötődés érzelmi szálai helyébe újak szövődnek, ame­lyeket új életlehetőség, embe­ribb életkörülmények sora táplál. S korántsem olyan tra­gikus folyamat ez, ahogy arról néha vélekedünk... Ez a folyamat — a fészek­rakás, egy új, egy nagyobb kö­zösségbe beilleszkedés minden­napjai — legalább olyan izgal­mas és társadalmunk képének legalább olyan lényeges vo­nása, mint a megválás napjai, la mint a pókháló szövi át a föld alatti Párizst. Még a ben- szülött párizsi is térképet hasz­nál időnként, ha nem a meg­szokott vonalán jár, nem is be­szélve a zöldfülű idegenről, aki még térképpel a kezében is eltéved. Nos, a párizsi met­róra el lehet mondani, hdfey gigantikus, hogy gyors, csak szépnek nem lehet nevezni. Mozgólépcső csak a legmoder­nebb vonalakon van, a föld alatti folyosók sivárak, leve­gőtlenek, a kocsik legtöbbje még a század elejéről való. A metrón — és természe­tesen egész Párizsban — számunkra szokat­lanul sok, nem európai arc lát­ható. Japánok, színes bőrűek Afrika minden részéből és ren­geteg az arab is. A metró fo­lyosóin, különösen a késő es­ti órákban, különös figurák láthatók. Alkalmi beat-zene- kar iortissimója zeng, egyikük énekel, s a kezében levő tá­nyért félreérthetetlen mozdu­lattal tolja az orrom elé. Jobb a békesség, gondolom, és fél frankkal jutalmazom a »sze­gény« művészt. A fordulóban egy toprongyos clochard (pá­rizsi csavargó) ül a földön, mellette üres üveg, véreres szeme bambán bámul a sem­mibe ... A föld alatti folyo­sókon zajlik az élet, de azért jólesik felérkezni a föld felszí­nére, a friss levegőre ... az őrlődő konokság, a régihez tapadó makacsság szétporla- dása. Túlzás lenne Lábodot tipi­kus somogyi községnek nevez­ni, még tipikus nagyközségnek sem nevezhető. Inkább egyike annak a tíz-tizenöt hasonló nagyságú településnek, ame­lyek azt a szintet képviselik »előfutárként«, amit a többi nagyközségnek is el kell érnie. Élvonalbeli tehát. De most arról szóljunk, hogy a régi községben szinte a föld­ből nőtt ki négy új Utca. Nem a külterületről, Rinyabesenyőről, Erzsébet-pusztáról, Nagyállás- pusztáról vagy Nagykorpádról beköltözők miatt, de azok miatt is. Meg amiatt is, hogy évről évre növekszik a lakos­ság, a gyermeklétszám is (ezért vált szükségessé az óvodabőví­tés), osztódnak a családok, építkeznek az emberek. A porta, ahova a kovácsolt­vas kapun át beléptem, olyan családé, amelyik néhány esz­tendeje költözött ide a Mike melletti Nagyszállás-pusztáról. Ott újjáépíthették volna házu­kat (ha kaptak volna házépíté­si engedélyt) azért a pénzért, amelyért itt Lábodon csupán némi építőanyagot vásároltak meg. Itt költségesebb volt, ál­dozatot, lemondást követelt a megtelepedés. Mégis elkészült a szép, háromszobás családi ház. A férj és feleség postai kézbesítők. — Talán még maradtunk volna Nagyálláson egy ideig, de jönni kellett több okból is. Tudtuk, hogy a településnek nincs jövője. Aztán tudtuk az is, hogy itt jobb lesz :.. — És jobb? — A kézbesítői fizetés itt sem több. De a körülmények! Azokat össze sem lehet ’hason­lítani — mondja Keszericze Imre, a családfő, és nyomaté­kül egy legyintéssel kíséri sza­vait, melyekkel a nagyállási körülményeket jellemzi. — A gyerekek miatt is. Itt van iskola, onnan pedig kollé­giumba kellett volna adni őket — szól közbe a feleség. — Itt pedig — tekintete a nyomaték, mellyel a kutyájával játszado­zó kisfiút simogatja. Keszericze Imre édesanyja a tűzhelynek támaszkodva hall­gatja fia és menye beszédét. Hozzá fordulok: — Nem fájt otthagyni Nagy­állást? — Nem fájt otthagyni. De­hogy fájt! 1928-ban kerültem oda férjhez. Amióta ide költöz­tünk, csak mindenszentekkor járok vissza. De valahogy nem is szívesen megyek oda már. Nem tudom elgondolni, minek is fájt volna? \ Miközben kérdező tekintet­tel nézett rám, eszembe jutott, hogy most válaszolnom kelle­ne az irodalomból, a filmekből, a régihez ragaszkodás divatos mítoszaiból, de nagyon sután hatna és ebben a helyzetben súlytalanul is. Közben maka­csul ismétlődött bennem az idős asszony kérdése: Minek is fájt volna? Minek is? Miben áll Lábod vonzereje? Jelenében. S mitől ilyen a je­lene? Erre már nem lehet ilyen egyszerűen választ adni Talán egy múltról és jelenről őszinte képet rajzoló falukró­nika adhatna. Erre most nincs lehetőség. (A művelődési ház honismereti szakköre a rég­múlt időt térképezi még). Ma­radjunk tehát bizonyos té­nyéknél. A népszámlálás adatai sze­rint növekszik a lakosság szá­ma, minimális az elköltözés. Munkalehetőség bőven van a tsz-ben, az állami gazdaság­ban, az erdő- és fafeldolgozó gazdaság itteni erdésztében és más alkalmazotti munkakörök­ben. A jövedelem? Többféle­képpen illusztrálható. A taka­rékszövetkezeti tetemes betét- állománnyal is, a nagyarányú gépkocsivásárlással is. A köz­ségben 436 tévé és 51,8 beje­lentett rádiókészülék van, 420 Somogyi Néplapot járatnak. Szinte követhetetlen gyorsa­sággal növekszik a lakások gé­pesítése, a bútorvásárlás, a bú­torcsere. Az itteniek 300 Ft községfejlesztési hozzájárulást fizetnek. Jó az út- és a járda- hálózat. Jó a közlekedés: vo­nat, busz van. Hamarosan el­kezdik az új iskola építését, igen közeli terv a törpe vízmű létesítése. A távolabbi terv — elhangzott a falugyűlésen — egy központi üzletház létreho­zása. A tanácselnök. Benke Imre, akivel sorra vettük eze­ket a tényeket, elmondta, hogy a község fellendülését a műve­lődési ház elkészültétől lehet számítani. Zsigmond Judit, a művelődé­si ház igazgatója örül és elé­gedetlen. örül, mert az állami gazdaság, a tsz, a nagyatádi áfész részt vállal a művelődési ház fenntartásából, az erdé­szet itteni egysége többet is segíthetne. Az elégedetlenség forrása az, hogy a helybeli ér­telmiség, néhány kivételtől el­tekintve, nemigen kapcsolódik be a közművelődésbe. Kesernyés cigarettafüstben vesszük sorra a lábodi »tény- halmazt« a Nagyatádi Járási Pártbizottságon, Szabó István csoportvezetővel. Egy tanulság mindjárt eligazodást teremt a sokféleségben: a vonzerő titka a dinamikus, jól belátható és nyomon követhető fejlőd s Tetteket, jó kezdeményezése­ket igazoló tendencia ez. De nem kevés izgalmat rejt az, ha az adatok mögé tekintünk. Igaz, hogy gazdag község Lá­bod, de tovább kell gazdagod­nia — szellemiekben elsősor­ban, Egy érdekes tapasztalat. A közművelődési lehetőségek­kel sokkal jobban élnek a »frissen« betelepülők, mint azok, akik egykor építették a művelődési házat, létrehozták az ifjúsági klubot. Nagy ebben a helybeli értelmiség felelős­sége. Mert igaz, hogy ízléses a lakáskultúra, ott ülnek az em­berek a képernyő előtt estén­ként. De mikor és hol találják meg egymást? Félő, hogy a betelepülők érdeklődése is lo­had majd a régiek példáján ... Szabó István a lábodi fejlő­lés egyik fő mozgatórugóját abban a tettsorozatban látja, melyet a lábodi gazdák józan­sága, szorgalma, gazdálkodás­hoz értése jelent: nyitott szem, szakértelem a közös gazdálkodásban! Szorító a kér­dés, de ezt tesszük fel végeze­tül: mikor érnek el odáig, Hogy ezeken túl is megtalálják egymást a számban és jövede­lemben egyaránt gyarapodó Lábod lakói? Tröszt Tibor Somogyi Nép/opl 5 Dr. Oláh Vilma*

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom