Somogyi Néplap, 1973. január (29. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-17 / 13. szám
\ Buzsáki meditáció N am tartozik a megye nagyközségeinek sorába Buzsák, a neve — köszönheti népművészetének — mégis ismert országosan. A község sorsa, jelene sok töprengésre ad okot a szemlélő- dőnek. Azt hiszem, nincs most arra szükség, hogy taglaljuk, milyen eredmények állnak mögötte és milyen távlatok előtte. Az itteni lakosság élet- színvonala, a módos falu azt tükrözi: van jövője. A távlatok azonban nem maguktól teremtődnek, s a jelenben kell megkeresni azokat az eredőket, amelyek a jövő meghatározói lehetnék. Buzsáki vizsgálódásaim irányát közművelődési kérdések határozták ‘meg. Hogy miért? Elsősorban azért, mert e területen van. a legtöbb gond. Ahogy Balassa Béla, a járási pártbizottság első titkára fogalmazott: itt a legnagyobb a visszaesés. A . gazdálkodás feltételei ugyan javulnak, s több a munkalehetőség is, a szellemi életben viszont stagnálás, sőt visszaesés tapasztalható. Ez többek között azért is érdemes az elemzésre, mert a tanulságok — úgy vélem — túlmutatnak a községhatáron. Mint ahogy eredői sem a községben keresendők csupán. Abból induljunk lei, hogy a község közművelődési helyzete — más községekhez viszonyítva — egyáltalán nem rossz. Ha azzal vetjük össze, hogy mi jellemezte néhány éve Buzsák kulturális életét, és mi jellemzi ma, akkor már sokkal élesebben látszik a gond. Szó sincs arról, hogy ezt csak a kívülálló veszi észre, jól tudják a helybeliek is. Nemegyszer szerepel a községi tanács-vb napirendjén köz- művelődési téma, beszéltek róla az emberek falugyűlésen is, napirendre tűzte a párt- szervezet is. Hadd áruljak él valamit. Előttem Buzsáknak mindig van egy »-ikerpárja, s ez Ka- rád. A gondos hagyományápolás, az eredményes műkedvelő művészeti mozgalom kapcsolja össze a két községet, s mindezek irányítói is ugyanazok: a helybeli, minden elismerést megérdemlő pedagógusok. Most úgy látszik, Karád valamelyest jobb helyzetben van, s ezt az mutatja. hogy — bár a tv kamerái előtt, vagy a baranyai nép- művészeti héten egyformái szépen szerepeltek — az ottani hagyományőrzés teljesebb. A helybeli népdalhagyományokat lelkes és értő módon dolgozzák fel, s a lehetőségekhez képest megfelelő kóruskultúrával mindkét faluban. Az utánpótlás Buzsákon és Karádon is a lehető legjobb helyen, az általános iskolában folyik, rendszeresen és módszeresen; népdal- és gyermekjáték-hagyományok feldolgozásával. A kimaradó láncszem azonban Buzsákon a néptánc, jóllehet megfelelő fölszerelés, szép művelődési ház áll a csoport rendelkezésére. Csak... Mielőtt tovább folytatnánk, emlékeztessünk arra, hogy a gondokat jól látják Buzsákon is. Knézics István tanácselnök elmondta: az ok anyagi, és a kiutat abban látják, hogy az együttes fenntartója, a lengyeltóti áfész biztosítson zenekart. Az »áthidaló« megoldás egyelőre az, hogy a táskái ci- terazenekar szolgáltatja a talpalávalót. A gond azonban korántsem korlátozható csak a néptánc ügyére, hanem a közművelődés egészéit érinti, amely magában foglalja ugyan a sokoldalú hagyományőrzést, de több is annál. Lehet, hogy most maximalizmussal vádolnak: hiszen ahol már van hagyományőrzés, miért kell még »mellé erőltetni« a jó klubéletet, az irodalmi színpadot, az ismeretterjesztést, a politikai fórumokat... Azért, mert ez sem elképzelhetetlen, sőt szükséges is Buzsákon, csak mégsem úgy megy, ahogy kellene. H add folytassam azzal, hogy nagyon megszerettem a buzsáki pedagógusokat: lelkesedésüket, szorgalmukat, készségeket, amely összekapcsolja őket a helybeliekkel. Nemes alázat az, amelyet Németh Géza matematikaszakos pedagógus tanúsít, aki elméleti pedagógiával is foglalkozik, s emellett kórusvezető is. Micsoda szép példája a sokoldalú embernek, akinek lendítőerő az, hogy ebben a somogyi községben teljesedhet ki munkássága. Kórusának átlag életkora harminc és negyven között mozog. Ezt azért írtam ide, mert el akartam oszlatni azt a téveszmét, hogy csupán az idős korosztályt lehet mozgósítani a folklórértékek ápolására. Említhetem Knézics Istvánná és Németh Gézáné nevét, ők a már említett iskolai úttörőműkedvelők irányítói. Knézics István is pedagógusként kezdte, és most is ő vezeti a néptánccsoportot. Ha valaki megírná Buzsák hagyományőrzését, a megillető ter- iedeiemben, okvetlenül külön fejezetet kellene szentelnie annak a szívós munkának, amelyet Németh Gézámé végzett azért, hogy fennmaradjon a csodálatos buzsáki hímzés. Most is ő vezeti a népművészeti szakkört. Csupa példamutató dolog — igaz? És mégis gondokba torkollnak? Sajnos. És mindennek eredője már túlmutat a községhatáron. 1970-ben Buzsákot is érintette az a rendelkezés, hogy a művelődési ház vezetője, főfoglalkozású képesített népművelő lehet csak. A rendelkezés bevezetése óta képesítés nélküliek töltik be a tisztet! Azért a többes szám, mert a fluktuáció állandó. Január l-lől a harmadik népművelő kezdi itt a munkát. Azt hiszem, a fentiekből kitetszik, hogy nem nélkülözte a közművelődés a pedagógusok részvételét és a községi vezetés támogatását. A népművelő ösz- szehangoló, a közművelődés egységét biztosító munkája hiánycikk maradt. Tévedés ne essék, a pedagógusok nem sértődöttek (sőt elégedettek a tiszteletdíjjal), de így a részterületre szorultak. Az eddigi két népművelő nem találta meg helyét a faluban . . . Azért szólok az eddigiekről, mert nem szeretném, ha a most kezdő Balogh Klára azt hinné, hogy bizalmatlanok vele szemben. A dolga azonban nehéz lesz, s nem árt, ha az eredmény érdekében a pedagógusok példáján indul el. Mert a legfontosabb a beilleszkedni- tudás a falu közösségébe, a hang megtalálása. Sokáig beszélgettem Németh Gézával arról, hogy miért nehéz a mai népművelőnek. A környező munkalehetőségek következtében az emberek nagy részt ingáznak. Az egykori zártabb faluközösség mai élete sokkal mozgékonyabb, az utazás sok időt felőröl, több energiát is fogyaszt; a változó porták, az igényes környezeti és lakáskultúra megteremtése vitathatatlan, hogy jobban otthon marasztalja az embereket. Hiába adottak a közös művelődés feltételei, ha a népművelő személye, képzettsége (sajnos, a népművelőképzés sem számol kellőképpen e ténnyel) nem megfelelő. Érthető így némely részterület szép eredménye, de nem menthető más területen az eredménytelenség. B uzsák nagy folklórrendezvények színhelye. Ha úgy tetszik: kirakat, amelynek díszítettsége, félek, hogy néha látszat. A buzsáki hagyományőrzés pultja azonban valóban gazdag, s az lenne jó, ha a közművelődés más pultjairól sem hiányoznának fontos »áruk«. Még akkor is, ha ma még nincs is vásárlójuk, mert holnap már biztosan kellenek. Tröszt Tibor A somogyszentpáli Béke Tsz tíztagú brigádja vágja a Balaton jegét, amit majd a marcali, a kéthelyi és a somogyszentpáli áfész jégvermeibe szállítanak. üégvágás a Balatonon Egy újszülött elvesztette a szeme világát A járásbíróság ítélete szerint a kórház a felelős Végtelenül szomorú ügyet tárgyalt nemrég a Kaposvári Járásbíróság dr. Szenyéry Éva tanácsa: megvakult egy újszülött, s a szülők ezért beperelték a Kaposvári Megyei Kórházat. Felelős-e a kórház a tragédiáért? A járásbíróság rendkívül körültekintő eljárás után meghozott ítéletében a kérdésre igennel válaszol. Krisztina 1970. február 9-én 1100 gramm súllyal koraszülöttként jött a világra a siófoki kórházban. A mentőautó még aznap a kaposvári kórház koraszülöttosztályára szállította, s ott május 19-ig kezelték a csecsemőt. A szülők júniusban-megdöbbenéssel tapasztalták, hogy a kislány nem figyel sem a mozgásra, sem a tárgyakra. Gyanújukat a siófoki kórház július 17-én kiadott diagnózisa igazolta: a gyermek nem lát. Szemén az 1971. február 24-én a debreceni szemklinikán végrehajtott műtét sem segített. Az apa tavaly februárban keresettel fordult a bírósághoz, s annak a megállapítását kérte, hogy gyermeke vakságát a koraszülöttosztályon helytelenül alkalmazott oxigénkezelés okozta. (Krisztina a jobb szemével egyáltalán nem lát, a bal szeménél úgynevezett fénysejtés állapítható meg.) A kórház tagadta a felelősségét. A bíróság kihallgatta a két évtizede szemész szakorvos siófoki doktort, aki 1970 júliusában a gyermeket vizsgálta. A főorvos tanúvallomásában kijelentette, hogy a gyermek látóképességének elvesztését kizárólag az oxigénkezelés idézhette elő. A műtétet végző debreceni professzor elmondta, hogy a gyermek látásának elvesztését elsődlegesen a koraszülés okozta, másrészt az oxigénsátorban való elhelyezés. Kihallgattak egy hírneves szemészt is. Az ítéletben a vallomását mégsem értékelték, mert a bíróság álláspontja szerint a szemész mást mondott a vallomásában, mint amit leírt egy szakkönyvben.' Akadt, aki a bíróság előtt hangoztatta, hogy a káros folyamatot gyakori szemfenék- vizsgálattal észre lehetett volna venni. Ám a szakértők nem találtak adatot, amely szerint ilyen vizsgálatokat alkalmaztak volna. Dr. Szenyéry Éva tanácsa a kiegészítő szakvéleményben idézett szakirodalomra hivatkozik: az oxigénkezelésre koraszülötteknél csak szükség esetén kerülhet sor, és semmiképpen sem tekinthető olyan kezelési módnak, amelyre a koraszülöttek életben tartásához állandóan szükség van. A veszélyessége miatt azonban csak a kellő ideig szabad alkalmazni. A kórház kórlapjai és lázlapjai hiányosaknak bizonyultak, s most már nem lehet megállapítani hogy a gyermeknek erre a kezelésre mikor volt okvletlenül szüksége. Az viszont megállapítható, hogy a kórházban nem végezték el a szemfenékvizsgálatot, s ez a bíróság álláspontja szerint már feltétlenül orvosi műhibának tekinthető. Ráadásul az 1500 grammnál kisebb súllyal születettek fokozottan érzékenyek az oxigénre; nem kizárt az egyéni túlérzékenység sem, a kezelésnél tehát ezzel is számolni kell. Mindezek figyelembevételével a Kaposvári Járásbíróság dr. Szenyéry Éva tanácsa ítéletében megállapította, hogy Krisztina látóképességének elvesztéséért a kaposvári kórház a felelős. A bíróság megállapítása után a szülők kártérítési igényüket is bejelenthetik. A kórház föllebbezett a járásbíróság ítélete ellen, így jogerős ítélet a Kaposvári Megyei Bíróságon születik majd. P. D. A címben nincs tévedés, a szóban forgó ügyben a szükség a törvényt már megbontotta. A borravaló olyan tényező, amely az ország pénzügyi vérkeringését és az élet- színvonalat egyaránt érinti és hogy erre nézve hivatalos adatok nem ismeretesek, azt a Központi Statisztikai Hivatal hiányos kapacitásának tulajdonítom. Hajdanán — úgy tíz évvel ezelőtt — a borravaló elleni lázadás még mindennapos téma volt a sajtóban, a közéletben. Aztán megszoktuk ezt is, mint kisgyerek a verést; józan ember ma már nem emel szót a borravaló ellen, sőt, az igények gyors növekedését követve, a borravaló összegét emeli. Természetesen jómagam sem a borravaló ellen prüszkölök (az emberi élet túlságosan rövid ahhoz, hogy feleslegesen vesztegessük el az időnket). Nem is az a rossz, hogy borravalót kell adni. Borravalót kapni pláne jó — ezt állíthatom —, noha csak egyszer kaptam életemben, .amikor egy riport kedvéért beöltöztem taxisofőrnek egy farsangi éjszakára (a kapott borravaló jelentékenyen túlszárnyalta újságírói fizetésem aznapra jutó hányadát). Csupán az nincs rendjén, hogy a társadalom anyagi tevékenységének ebben a jelentős szektorában merő spontaneitás uralkodik. Ha a borravaló egyfelől jog, másfelől kötelesség, véleményem szerint okvetlenül szükség van a törvé'Szükség törvényt kíván Dokumentumkőtet a termelőszövetkezetek nyes szabályozásra. Jogászkodásról lévén szó, civil vagyok a pályán, mégis felvázolnám itt egy laikus elképzeléseit. Mindenekelőtt arra hivatkozom, hogy jogi szabályozás híján a borravaló átnyújtását és elfogadását egy igen kellemetlen álszemérem érzete lengi körül. A borravalót rendszerint dugva, lesütött szemmel, zavartan makogva és nyögdécselve kell átadni, viszont fölényesen, hanyag eleganciával, számolatlanul kell zsebre vágni. Valamikor a leánykéréshez kellett annyi lelkierő, mint most a borravalóforgalom lebonyolításához. Azt is meg kellene határozni, ki kinek tartozik borravalót adni. Szerintem: mindenki mi ’snkinek, aki foglalkozás ’ t fogva maga is kap borravalót. Ez volna egy egészséges, igazságos körforgás: ami borravalót kapok, azt továbbadom. Akik pedig foglalkozásuk jellegénél fogva soha, semmiképp sem kaphatnak borravalót, igazolják ezt hitelt érdemlően egy, borravalóra jogosultakból álló bizottság előtt (hogy aztán semmiféle liberalizmus meg Iför- mönfontság gyanúja se essen rájuk). Kapjanak erről egy pecsétes igazolást, amit borravaló helyett mutassanak fel a kellő pillanatban. (Ha aztán valahol, ennek ellenére előnyben részesítenék a borravaló adására kötelezetteket, némi borravalóval ezt is át lehetne hidalni!) A jogászoknak kellene válaszolniuk arra a kérdésre, hogy szocialista bérezési kategória-e a borravaló? Ha ugyanis az, akkor a borravaló nagyságát a nekem tett szolgálatok színvonala, a részemre elvégzett munka minősége szerint kellene megszabnom. Ha például tökéletesen elégedetlen lennék, törvényesen megtagadhatnám a borravalót, amit ma dehogyis merészelnék. Persze, a jogszabály- alkQtók gondoljanak arra is, hogy a borravalóra jogosultak közül egyeseknek még hiányos a szocialista öntudata, ezért nem tudnának azonosulni a premizálási elvvel. Ezeket ugyancsak pecsétes írással kellene ellátni, amellyel viszonylagos elmaradottságukat hitelt érdemlően igazolnák, s ha ezt felmutatnák, minden körülmények között igényt larlhalnának a borravalóra. Kétségtelen, a borravalóforgalomban a jogi szabályozás hiánya egy nemtelen versenyt is eredményezett. Ezért rögzíteni kellene a borravaló- tarifákat a különböző szakmai ágazatokban. Manapság megesik, hogy az ember egy szép borravalót ad az arra jogosult személynek, abban a hitben ringatja magát, hogy ezek után rendesen szolgálják ki. Csakhogy jön egy licitáló hiéna, abnormálisán nagy borravalót dug oda a szolgáltatónak, mire csakis ő lesz körülugrálva. Arra is megoldást kellene találni, amire az élet, a gyakorlat már régóta figyelmeztet: a borravalóra jogosultak sokasága csak bezsebeli a borravalót, de ugyanolyan pocsék munkát végez, mintha mestességi igazolást mutattak volna föl neki. Végül: feltétlenül be kellene vezetni a borravaló könyvelését és bizonylatolását, íme, mi történt egy ismerősömmel! Befeküdt a kórházba, vakbélműtétre. Hogy a műtét rendesen sikerüljön, előtte egy borítékban ötezer forintot csúsztatott a sebész' fehér kötényének zsebébe. Amikor a műtét után magára eszmélt, elborzadva vette észre. hogy egy száznegyven centiméteres vágás, illetve varrat van a testén. Először azt hitte, hogy túlfizette a sebészt, és ö — meg akarván szolgálni azt,a szép summát — sem a kést, sem a cérnát nem sajnálta tőle. Később kiderült, hogy a sebész nem tudta, miként került a zsebébe az ötezer forint, s bizonylatozás híján azt hitte, hogy smucig volt az ismerősöm, ezért lett akkora a seb. Horváth József II. kongresszusáról A mezőgazdasági szövetkezetek tavaly tartották II. kongresszusukat. A tanácskozáson a párt-, az állami és társadalmi szervek képviselői, a szövetkezeti mozgalom veteránjai is részt vettek. A szövetke- zeteg tagságát 442 küldött képviselte. A tanácskozás beszámolói. hozzászólásai, valamint az egységes állásfoglalás és a TOT alapszabályzata most dokumentumkötetben látott napvilágot. Ez a gyűjtemény bizonysága az elmúlt évek eredményeinek, s kijelöli a követendő utat is. Jóleső érzés olvasni e kötetben megyénk termelőszövetkezeti küldötteinek felelősség- teljes hozzászólásait, illetve ezek rövidített kivonatát. S Losonczi Mihály, a barcsi Vörös Csillag Termelőszövetkezet elnöke a termelés, a fejlesztés gondjain kívül egy olyan témát is megpendített, amire nem árt vissza-vissza- térni: »Íróink körében a mai paraszti, falusi, termelőszövetkezeti élet ábrázolása változatlanul tömérdek kívánnivalót hagy maga után. A paraszti ábrázolás írásaikban, színműveikben az esetek többségében álromantikus, úgy ábrázolnak, hogy nem ismerik eléggé a mai falut és annak 1 társadalmát. Az írók és újságírók, akik a parasztsággal foglalkoznak, többet tartózkodjanak életközeiben, s akkor bizonyosan jobban tudják ábrázolni a mai falusi életet.« Csillag János, a marcali Egyesült Vörös Hajnal Tsz párttitkára a szövetkezetekben dolgozó fiatalok, a nemzedék- váltás sokrétű, bonyolult problémáit taglalta írásos hozzászólásában. Felhívta a figyelmet arra, hogy milyen ellentmondás alakult ki országos termelésfejlesztési céljaink és a munkások elhelyezkedési törekvései között. Papp László tapsonyi tsz-elnök pedig a műszaki színvonalról szólva kiemelte: »Sok gondot okoz a különböző gépek hiánya.« Varga Sándor hetesi elnök az úgynevezett »középmezőnyhöz« tartozó tsz-ekre hívta fel a figyelmet. Javasolta azt is, hogy a fiatalok számára vonzóbbá kell tenni a termelőszövetkezeti munkát. Gondolataik nemcsak ott s akkor voltak aktuálisak; ma is azok. Ez a.kötet segít abban, hogy napirenden tartsuk az általuk fölvetett kérdéseket. L. L. Somogyi Néplap
