Somogyi Néplap, 1972. december (28. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-17 / 297. szám
Varázsos világ teremtője Látogatás a 70 éves Kovács Margitnál A HETVENÉVES Kovács Margit Kossuth-díjas keramikus — érdemes és kiváló művész — olyan töretlen ívelésű pályát, hazai és nemzetközi sikereket mondhat magáénak, ami csak nagyon keveseknek jut osztályrészül... Budapesten, a Pozsonyi úti, negyedik emeleti lakásán beszélgettünk a művésznővel az eltelt évekről, a pályakezdésről, európai tanulmányútjairól, művészi hitvallásáról. A meghitt hangulatú otthon olyan, mint egy szép kiállítási helyiség. A mennye- zeljtől a padlóig szinte alig van szabad felület. Kerek plasztikák, faliképek, edények, szelíd leányfigurík, komisz vénasszonyok, fény felé táruló szobrok — mind egy alkotásokban gazdag élet jelentős állomásait jelzik. A nyitott ablak mögött gyönyörű panoráma: a Duna üdítő kékje, a Margít-híd pillérei, s a Margit sziget, fáinak, bokrainak aranysárga, rozsdavörös foltjai. A város szívverése, a villamosok csilingelőse, a gépkocsik zaja megszűntén, pianóban száll föl Kovács Margit otthonába. Beszélgetés közben is szüntelen azon tűnődőm, mi adott erőt, szívósságot ennek a törékeny teremtésnek, hogy nyakába vegye a világot, s a régi mesterlegények módjára végigzarándokolja Európáit, éveket töltsön bécsi, müncheni, koppenhágai, párizsi kerámiám űhely ékben. — Nagyon szerettem rajzolni már gimnazista koromban. Azután egy időre valahogy elmúlt ez' a szenvedélyem, csak érettségi után támadt föl ismét. Akkori- KemyérszegSk. bah " Győrött éltünk, a szüleim pedagógusok voltak. Középiskolai tanulmányaim befejezése után Budapestre jöttem; Jaschik Almos iskolájában rajzolgat- tam, s itt kóstoltam bele az agyaggyúrásba is. Jártam egy Ideig iparművészeti iskolába, de rettenetesen unalmasan tanították a kerámiát. Elvágyódtam' ónnari, s hamarosan Herta Bucher bécsi keramikus műhelyébe kerültem. Ott úgy kaptam kézbe az agyagot, hogy egy életre megszeressem ... A Bécsben töltött két esztendő után egy évig Münchenben tanultam kerámiát és szobrászatét.- Családom közben Győrből Budapestre költözött, az én élet- utamnak pedig Koppenhága, pesten a Műcsarnokban, 1971-ben Győrött nyílt nagy sikerű gyűjteményes kiállítása. — Melyik dijat becsüli a legjobban? — Természetesen a Kos- suth-dijat. Különös őröm volt számomra, hogy éppen 1948- barí kaptam meg, a magyar történelem dicső napjainak századik évfordulóján. — Könnyen alkot, vagy aokat ▼ivódik, sokáig hordja egy-egy alkotás gondolatát? — Van, amikor hamar tüzet fog az ember, s olyankor gyorsan készül a mű. A megrendeléseknél is a teljes alkotói szabadságod szeretem, amikor csak annyit mondanak meg, hogy mennyi szabad felület áll rendelkezésemre. 1961-ben például kaptam egy meghívást Torinóba egy nemzetközi tematikus kiállításra, »Az ember és a munka« jeligével. Féltem egy kicsit, mert az idő rövid volt.. Azután úgy meglendültem, hogy négy hét alatt teljesen elkészültem. Olyan is van, amikor évekig a tudat mélyén lappang valami, felvillan a képzeletben, de hosszú időbe telik, amíg életre kel a mű. Nehéz a munka láza, de gyönyörű ! Azt szeretem az agyagban, hogy amikor a kezemben van, még annyi lehetőséget rejt magában, s tőlem függ, hogy végül is mi lesz belőle. Van időszak, amikor reggeltől estig dolgozom. Köny- nyen, lendülettel. Máskor kínlódva, gyötrődve. De a lényeg az, hogy az ember egy életen át azt csinálhatja, amit rajongva szeret... A munka nagy áldás, nem ismerek nála nagyobbat. De elkeseredés majd Párizs lett újabb álló- is. S az a szép benne, ha a mása. Párizsban egy kerámiagyárnak dolgoztam. Azután úgy adódott, hogy egyik nyáron hazajöttem . Budapestre. Eredetileg csak rövid látogatást terveztem, de annyi minden kötött ide, hogy végleg itthon maradtam. Kovács Margit 1928 óta állít ki rendszeresen. Első gyűjteményes kiállítása 1935-ben volt a Tamás Galériában. Két évre rá aratta első nagy nemzetközi sikerét. A párizsi világkiállításon Diplome d’ Honneurrel tüntették ki. 1948-ban a Fényes Adolf Teremben mutatta be műveit. E kiállítást, követte a Kos- suth-dij; 1953-ban a Nemzeti Szalonban állított ki, s még abban az évben megkapta az érdemes művész címet. 1958-ban a brüsszeli világkiállításon Grand Prix-ve 1 tüntették ki... 1968-ban Budapesten az Ernst Múzeumban volt gyűjteményes kiállítása, ezután nyerte el a kiváló művész címet 1970-ben BudaSomogyi Néplap lesújtott ember mindig újrakezdi. — Elsősorban ösztönösnek. Magam is az első megfogalmazás után kezdek korrigálni. A tudatos elemek ilyenkor dominálnak. — Mit tart a tehetségről, adottság vagy kifejleszthető képesség? — Adottság. De ez nem elég. A tehetséget is szüntelenül meg kell újítani, naponta kell frissíteni. Beszélgetés után átmegyünk a műterembe. Az állványon még frissen csillog az ag^jg. A kemence mellett bűbájos mázas figurák, nemrég hagyták el a tűz nászát. Körös-körül itt is hatalmas fali kerámiák. A népmesék, balladák hősei élik itt agyagéletüket. Itt van a Halotti Beszéd megrendítő szépségű kompozíciója és a híressé vált Kenyér- szegő. A MŰTEREMBŐL a padlástérbe nyílik egy, s abból újabb helyiség. A fekete gerendás, fehér falú helyiség intim világában egy teljes életmű van együtt. Csőrös kan- csók, népmeséi figurák, tálak, faliképek, portrék — a népélet megannyi üde színfoltját ' megörökítő kompozíció. \ Első pillantásra is feltűnik: mennyire együtt élnek ezek a figuf-ák. Mindegyik külön- külön is remekmű, de így, együtt sajátos, népmeséi világ hangulatát árasztják. Akár fiatalokat, akár megfáradt, megrokkant életeket ábrázol a művész, alkotásán átüt a lélek derűje, optimizmusa. Mennyi leleményesség, játékos báj, szelídség és tragikum, csipkelődő, csúfondá- ros kedv és megmerevítő fájdalom, elesettség meg fiatalos pajkosság sugárzik agyagfiguráiból! Minden mű egy- egy vallomás. Kovács Margit a lélek tüzes kohójából tépi ki szobrait, agyagtáblái izzó anyagát, s gyúrja, formálja életszerűvé. Kedvvel formálja, örökíti agyagba a felfokozott emberi indulatokat: örömöt, bánatot, születést, dús virágzást és elmúlást. Hamar Imre N éhány színésznő és egy őszhajú intrikus tartózkodott a társalgóban, versengve és hangosan szidták a darabot, amit a házi főpróbán láttak délelőtt Negyedóra múlva teljes volt az egyetértés köztük, de mintha mégis sajnálnák, hogy kimaradtak egy nyugati, devizás darabból. — Én mégis azt mondom — mondta Herczeg Antónia —, hogy a darab telt házak előtt bukna meg. Legalábbis a bérleti előadásokon, ha Emmus- ka levetkőzne a második függöny előtt. — Mindnyájan elnémultak erre a váratlan ellenvetésre. — Emmuska? — kérdezte a fiatal szerződéses táncosnő. — Akinek se melle, se feneke? Herczeg Antónia elmosolyodott, s oldalról az ősz hajú epizódistára tekintett. — Én, szólalt meg az int- trikus — igazat adok neked. Olyan darabot, amelynek se sztorija, se aktuális mondanivalója nincs, csak az erotika menthet meg. És ez ilyen darab. — De drága Pityi bácsi — vetette ellen a fiatal táncosnő —, láttad te Emmuskát levetkőzve az öltözőjében? — Cicám — válaszolta nyájasan az ősz intrikus —, más az öltözőben s civilben vetkőzni, és más a színpadon. Az egyikhez csak egy ruha és egy dívány kell, a másikhoz tehetség is. A fiatal táncosnő, aki a pletyka szerint az igazgató szeretője volt, * megbántottan elfordult a társaságtól, és hal- / kan odaszólt a lila hajú büfésnőnek: — Még egy konyakot, Len- kice! — Felírom, szivecském — válaszolta együttérzően a büfésnő, és egy gyűrött, lekávézott füzetet szedett elő. Eközben lépett be a társalgóba Emmuska bájos, szívarcú öltöztetőnője, karján egy bíborszín estélyi ruhával. — A művésznő — kérdezte- zavartan — nincs itt? A fiatal táncosnő (egyedül ő hallotta ezt a félszeg kérdést) mozdulatlanul, szinte dermedten, bámult az öltöztetőnőre, akinek a szoknyájába egy feltűnően csúnya négyötéves fiúcska kapaszkodott. gyerek olyan csúnya volt, olyan meghökkentően csúnya, hogy :i„inte elnémította a társaság többi tagját is. — Kit keresel, aranyom? — szólalt meg az epizódista nyájas, részvétteli hangon. — Emmuskát keresed? — Igen — válaszolta félszegen az anya. Hosszan hallgattak ezután, és nem néztek, nem mertek egymásra nézni vagy megszólalni, nehogy elárulják magukat, és ezzel megbántsák az anyát. — Azt mondta a művésznő — szólalt meg újra az ól- töztetőnő —, hogy vetessem be a derekát, és ... aztán ... Herczeg Antónia kedvesen és kényszeredetten mosolygott a gyerekre. — A kisfiad, Rézike? — hajolt át a pulton a büfésnő is. — Igen, a fiam — válaszolta az anya dacosan s utána a társaság szemébe nézett, mint aki kész megvédeni a fiát bármilyen támadással szemben. — Akarsz egy szelet csokoládét Lenke nénitől? — kérdezte a büfésnő. A kisfiú, aki eddig szótlanul és mozdulatlanul csimA m 11 át ilyen a frontátvonulás íatása az emberi szervezetre s az emberi lélekre? Nézzük, ml történik akkor, ha nincs frontátvonulás! Férfi érkezik az üzemi ebédlőbe. Leül egy asztalhoz, ahol már ül valaki. Pár pillanat múlva megszólal: — Bocsánat, meg se kérdeztem, szabad-« a hely. — Persze, hogy szabad. Nyugodtan ideülhet. De mi történik, ha frontátvonulás van? —r Bocsánat, meg se kérdeztem, szabad ez a hely. — Iagzán nem azért néztem önre, mert ideült! — Én meg nem azért kérdeztem, mert láttam, hogy ön idenéz, hanem azért, mert ilyen a természetem. — Hát éppen azért azt is megkérdezhette volna, amiért odanéztem, mert végeredményben foglalt is lehetett drontálvonuiás — Az a fontos, hogy mégsem foglalt. — Honnan tudja ezt maga? Lehet, hogy én csak puszta udvariasságból nem mondtam önnek, hogy foglalt a hely, mert egyébként is annyira meglepett az, hogy ön csak úgy ukk-muk-fukk Idejön, és levágja magát a székre. Anélkül, hogy megkérdezné, szabad-e a hely. — De hát ön mondta, hogy nem foglalt! — Persze, hogy mondtam. Mert mit mondtam volna? Mondjam azt magának, hogy foglalt, álljon fel maga víziló, mert a hely foglalt, Itt ül a legjobb barátom, csak éppen kiment, mert telefonhoz hívták, és most maga miatt nem tudunk zavartalanul beszélgetni? Ezt mondtam vol— De kérem! Én fel is állhatok! — Ember, nem érti, hogy a hely szabad? De ennyi erővel foglalt is lehetne! Ha most feláll, akkor tudom, hogy átkoz engem, amiért fölállítottam. Na hát, én nem szerelem, ha átkoznak, mert akkor nem tudok nyugodtan étkezni, és én nem szeretném, hogy az ilyen piszok alakok, mint maga, csak úgy átko- zódjanak! Én nem akarok gyomorfekélyt kapni... Márpedig, ha állandóan arra gondolok, hogy maga most miket kíván nekem, akkor előbb, utóbb kilyukad a gyomrom, és ennek maga lesz az oka. Maga, aki ideszemte- lenkedett anélkül, hogy megkérdezte volna, foglalt-e vagy szabad-e ez a hely ... Gél Jómmt paszkodott az anyja szoknyájába, ide-oda kezdte csavargatni a törzsét és a lábait. — Nem szereti a csokoládét — válaszolta fia helyett az ölitöztetőnő, s áttette a bal karjára az estélyi ruhát, így próbálva eltakarni a fiú arcát a felnőttek szeme elől. — Helyes kis kölyköd van — szólalt meg az ősz hajú epizódista. — Helyre kis kölyök. Ez az ügyetlen és vigasztaló mondat épp oly üresen pukkant szét mint általában a hazugságok. — Emmuska nincs itt, Rézike — szólalt meg a táncosKamondy László: Szí nés; a ntő / társ alsó íban nő. — Azt hiszem, lement az öltözőbe. — Köszönöm — válaszolta az anya hálásan. — Majd megmondjuk neki, hogy kerested, Rézike. — Köszönöm, művésznő — mondta az anya, és indulni készült. De nem tudott, mert a fia közben keresztbe rakta a lábait egymás előtt és rálépett az estélyi ruha szegélyére. M ’g visszavette a másik karjára az estélyit, a -gyerek, akinek az ujjait előbb le kellett fejtenie a szoknyájáról, előrelépett, és felmutatott a lámpára: — Lámpa — mondta. Csak most látszott igazán, hogy milyen csúnya kisgyerek, most, amikor újra felnézett a lámpára. Nyúlszája volt, operált nyúlszája, s olyan tág orrlika, hogy akár az eső is beleeshetett, ha magasra emelte a fejecskéiét. És hajszálai úgy meredte- előre a homloka fölé, mint a nyílvesszők. — Igen, kisfiam — válaszolta az anya —, az ott egy lámpa. Olyan lámpabúra, amin lukak vannak. — Miért? — kérdezte a gyerek. Az anya felsóhajtott, és a háta mögé tekintett: — Azért, kisfiam — válaszolta szelíden — hogy ne világítson a színészbácsik és a színésznénik szemébe a fény, ha itten társalognak. Ekkor robbant be Emmuska. — Rézike! — sisteregte a szokásos bemutató előtti hisztériával. — Hol lófrál maga? Már felkutattam magáért az egész színházat. Az egész színházat ! Fel s le rohangálok, fel s le futkosok, és maga sehol ... Én futkosok, maga meg itt fecseg ezzel a ruhával. Kivetetett a derekából? Nem, látom, hogy nem vetetett ki. — Nekem azt mondta a művésznő — kezdte bíborvörösen az öltöztetőnő —, hogy a társalgóban tetszik majd ... — Kivetetett a derekából vagy nem? — kérdezte Emmuska, és körülnézett. — Nem! — Nem vetetett ki, mert maga is meg akar buktatni engem! Az öltöztetőnő elnémult erre az igazságtalanságra. És elnémult Emmuska is, meri közben észerevette a gyereket, aki hisztériás indulata elől a büféspult oldalához simult. Hosszú csend támadt, de a társalgó egy másodperc alatt színpaddá változott, amikor Emmuska mosolyogni kezdett. Varázslatos mosolya volt Emmuskának. Olyan mosolya, mint a komikáknaik, derűt keltő, viszontmosolyt ébresztő. A kisfiú azonban — mint a csúnya és megfélemlített gyerekek — nem mosolygott visz- sza Emmuskára, mert gyanakvó volt már az emberek iránt, és egyedül csak az anyjában bízott. — Zolika! — csapta össze a kezét a színésznő, mikor felismerte az anyja szeméről a gyereket, és azt is megértette miért nem látta eddig a színházban. — Te fii« tőlem Hát olyan csúnya néni vágyó) én? Olyan csúnya? A gyerek közelebb lépett a anyjához, de úgy, hogy közbei súrolta a hátával a büsíés pultot. — Művésznő — szólalt mei az anyja és közben a gyéréi felé nyújtotta a kezét —, ki vetettem az estélyi dere .. • A színésznő aprókat legyin tett, és tovább nézte a kis fiút, aki lassan foglya let Emmuska gyönyörű szemének. Ugyanolyan szép a szemec — szólalt meg a színésznő —, mint az anyukádnak Ugyanolyan szép és szelíd. Az anya szeme bepárásodott. — És ugyanolyan pici, icipici, pisze és vidám orrod van mint nekem ... Ugye, gyerekek? — nézett körül. — Ugyanolyan szép, pisze és vidám orra van, mint énnekemA gyerek felnézett, és elmosolyodott. Elmosolyodott, és mert itrl nem volt kiközösített, mint az óvodában, megszépült az arca a mosolytól. — És a fogaid! — csapta össze a kezeti Emmuska. — Azok a pici tejfogaid! Hogy milyen szépek a te fogaid! — Mutasd! Ham-ham! Mutasd! — Ham-ham! — utánozta a gyerek. Hi-iii! — hisztériázott Emmuska és a gyerek felé hajolt. Hi-iii! — mutatta az ínyét a gyerek, s utána felmosolygott az anyjára. — Még egyszer! — vezényelt Emmuska. — De most hosszabban, hangosabban, és gyere utánam, hiii ... i, hiiii ... i. A színésznő kanyarogni kezdett a társalgóban, mint az ostor, és a gyerek egyre felszabadultabban lépegetett utánaA többiek szótlanul figyelték a varázslatot. A színésznő már a fal előtt topogott, min egy őrmester. Egyszer csak hirtelen megfordult, ölbe kapta a fiúcskát, s kétoldalt az arcához szorította az arcát. A kisfiú átölelte a nyakát, és boldogan hozzá simult. — Ha tejfogaid vannak — mondta Emmuska —, akkor te biztos nagyon szereted a tejcsokoládét, ugye? — Szeretem — válaszolta a gyerek. — Lenkice, a legnagyobb tábla tejcsokoládét Zolikának! Lenkice átnyújtotta a nagy tábla tejcsokoládét a gyereknek s utána halkan odasúgta: — Erre csak a művésznő volt képes! E mmuska bosszúsan ösz- szeráncolta a homlokát, mint mikor idő előtt beletapsolnak a monológjába, aztán letette a gyereket a földre, és visszavezette az anyjához. — Puszi? — kérdezte, mikor leguggolt eléje. — Puszit nem kapok? — A gyerek kétoldalt megcsókolta a színésznő arcát. — Ne haragudjon, Rézike, de ma olyan ideges voltam.. • — Köszönöm, művésznő — válaszolta az öltöztetőnő, — én mindig tudtam, hogy a művésznő... — Butaságokat beszél, Rézike! — szólt rá Emmuska. — És mars vissza az öltözőbe! öt perc múlva ott leszek. Az anya boldogan sietett vissza az alagsorba Eronviska meg fáradtan lezuhant egy székre. — Csodálatos voltál — szólalt meg Herczeg Antónia. — Délelőtt isA színésznő mosolygott. — Szegény — mondta —, szegény Pityi bácsi! Én... meg fogok bukni pénteken! — Nem! szólalt meg a fiatal táncosnő. — Te nem. Csak a darab. A színésznő elkomolyodott, és szó nélkül elindult a kijárat felé. — örülök — nézett vissza a társalgó küszöbéről a fiatal táncosnőre —, hogy. •. szeretsz engem. Egyedül te szeretsz, itt senki más — tette honi, és j
