Somogyi Néplap, 1972. november (28. évfolyam, 258-282. szám)

1972-11-01 / 258. szám

Szalmazsákok és filléres vonatok Jubileumot ünnepelni mindig nagyszerű érzés. A jubi­leum határkő, mert magát a tartós, jó munkát tiszteljük a nevezetes évfordulóban. S mint a jó gazda, áttekintve az el­telt időszakot, az ünnep egyúttal felmérés is, számbavétele annak, mi, hogyan történt e korszaknyi idő alatt. De különö­sen jó érzés visszatekinteni akkor, ha a jubileümnyi idő egyet jelentett a születéssel, majd a szünet nélküli fejlődéssel, a rohamos gyarapodással. Megyénk idegenforgalmi hivatala, a Siotour az idén ün­nepli alapításának huszonötö­dik évfordulóját. Ez az idő nem nagy, még egy emberöl­tővel is alig mérhető. S mégis, ami e negyedszázad alatt tör­tént, akár a hivatal életében, munkájában, akár az általa megteremtett létesítményeket, szolgáltatásokat és a fejlődés hatalmas ívét tekintve, arra bízvást illik a történelmi jel­ző. Még akkor is, ha mindez alig egy karnyújtásnyira van tőlünk. Idézzük fel azokat a napokat, amelyeknek számtalan más gondja, tennivalója között megszületett az első szabály­zat, az első, amely Közép-Eu- rópa egyik legjelentősebb für­dőhelyének egy sajátos tevé­kenységét akarta teljesen új alapokra fektetni, az első, amely előtt nem volt utánzásra csábító példa, s amelynek a munkáját immár az új igények és az emberi személyiséget, gondolkodást átformáló, hatal­mas történelmi változások ala­kították. A kezdet cseppet sem volt rózsás. A második világháború hadigépezete többszörösen vé­gigszántott a Balaton környé­kén, s különösen annak fővá­rosa, Siófok sínylette meg az ide-oda hullámzó frontok pusztításait. 1945. március 25-e után, amikor rögtön az első órában megindult az újjáépí­tés, bizony kevés embernek ju­tott eszébe az idegenforgalom­mal törődni. Az első években, a még csaknem jelenlevő há­ború pusztításainak láttán, sokan úgy vélték, Siófok ra­gyogóan indult »karrierjének« befellegzett. Még 1947-ben is azt írta a Kossuth Népe: »Sió­fokig a villák nagy része még kifosztva, gazdátlanul, ajtóT ablak nélkül szomorkodik, itt hullámzott hónapokon át a harc ... Most Lelle vette át Siófok szerepét, épp oly diva­tos és álmondén, épp úgy foly­nak a kártyacsaták, szól a ci­gány, a dzsessz, harsog a rádió és nyekereg a dizőz.« Kevesen hitték, hogy a há­borúban porig sújtott falu — sajátos helyzetét és érdekeit legjobban megértve és felfog­va — éppen a legtöbbet teszi azért, hogy a gyökeres fordu­latnak megfelelő gyökeres vál­tozás következzék be. Ennek természetesen csak egyik ré­szeként alakult meg 1947. jú­lius 1-én a Siófoki Idegenfor­galmi Hivatal. A siófoki nem­zetközi hírű fövenyfürdő, mely a háború előtt is ezrével von­zotta a turistákat, a fürdőven­dégeket, nemzeti kincs, ame­lyet nem hasznosítani egyene­sen bűn lenne. Valahogy így gondolkodtak az akkori koalí­ciós idők vezetői, s elgondolá­suk találkozott a hazánkban akkor körvonalazódó új szo­ciálpolitika lényegével is, mely a korábbi szuperelegáns fürdő­helyek és nagypénzű turisták »csalogatásával« szemben a tö­meges üdültetésre helyezte a súlyt. Legyen a dolgozóké és a diákoké a Balaton! Nagyjából ez volt a központi gondolat, amelynek nyomán egymás után érkeztek a fővárosból az egyes üzemek képviselői, s bir­tokukba vették és tatarozták az elhagyott villákat, penzió­kat. Ez az alapgondolat hatá­rozta meg az újonnan megala­kult idegenforgalmi hivatal munkáját is. A hivatal első vezetője és egy személyben főpénztáro­sa, adminisztrátora és egyéb alkalmazottja dr. Bánki Sán­dor volt, s a falusi elöljáróság váratlan nagylelkűséggel 1000 forintot szavazott meg a für­dőhely propagandájára. A hi­vatal munkája sok részletre kiterjedt, ezek közül még ma is az idegenforgalmi munka alapját adja egyik-másik. Igyekeztek rendszeres kapcso­latot tartani az országos sajtó- orgánumokkal, a rádióval, ja­vasolták, hogy a hétvégeken az ország különböző részeiből in­dítsanak filléres fürdővonato­kat Siófokra. (A javaslatnak egyébként átütő sikere volt: később évente száznál is több vonat érkezett, s a fürödni vá­gyókat zeneszó és lelkes beszé­dek köszöntötték az állomá­son.) A hivatal sportprogramokat szervezett, s már akkor (!) szervezték az elő- és utósze­zon meghosszabbítását, többek között szőlő- és gyümölcskiál­lítással, lovasversenyek rende­zésével. Nagyszabású diák­üdültetési akciót kezdeményez­tek, amelynek eredményeképp ezrével érkeztek az ország minden tájáról a diákok. Napi 2,05 forintért szállást — szal­mazsákokat a honvédség köl­csönzött, szalmát pedig a foki állami gazdaság —, világítást, vízhasználatot, fürdőbelépőt és egyszeri étkezést kaptak. Virá- gosítási akciót is indítottak, és munkaversenyt hirdettek a 3alaton-parti községek között. Érdemes felfigyelni a hivatal munkájának azokra a részle­teire is, amelyek célja az volt, hogy felkutassák a környék nevezetesebb kirándulóhelyeit, feltérképezzék a fizetővendég­szolgálatra alkalmas helyeket, és az első idegenvezető-képző tanfolyam tervezetére is. Űj színt hozott Siófok és a Balaton életébe, amikor meg­indult a légiforgalom a fővá­ros és a Balaton fővárosa kö­zött. A kis, 21 személyes Doug­las típusú gépek félóra alatt tették meg ezt a nem túl nagy távolságot, s a menetdíj oda- vissza 90 forintba került. Ezt a közlekedési módot annyira megkedvelték, hogy 1948 au­gusztusában naponta kétszer is érkeztek gépek a kiüti »légiki­kötőbe« ... Még ebben az évben — az idegenforgalom kezdődő nagy- korúsodásának jeleként — kezdjék megszervezni a fizető­vendég-szolgálatot, amelynek legnagyobb akadálya volt, hogy a tulajdonosok jövedel­mére 60 százalékos adót vetet­tek ki. Létrejött a Balatoni Népfőiskola is, vezetője az a Molnár István lett, aki ma ér­demes táncművész és koreog­ráfus. A hivatalban megkezd­ték az idegenforgalom akkori­ban elengedhetetlen feltételé­nek tartott bőröndcímkék, sö- röspohár-alátétek kiadását, és összeállítottak egy siófoki prospektust is három: magyar, cseh és lengyel nyelven. A pezsgő, ötletektől teli munka, bár nagyon szerény keretek között folyt, és alig haladta meg az egyszerű propaganda kereteit, mégis elismerést ka­pott: 1949-ben Siófok az or­szágos idegenforgalmi munka­versenyben első helyezést szerzett. A munka teljes lendülettel folyt tovább 1953-ig. Erre az időszakra jellemző még Bor- sitzky Lászlónak — aki 1950 óta vezette a hivatalt — az a cikke, amely 1952-ben jelent meg az Idegenforgalmi Tájé­koztatóban. Siófok gondjairól szólva ezt írja: »Szükséges len­ne egy nagy befogadóképessé­gű kultúrterem felállítása, amelyben rossz időjárás esetén a nagyobb rendezvényeket tarthatnánk...« A hivatal ekkorra már ki­nőtte az eredetileg rászabott ruhát. S '1954-től, hasonlóan az ország több megyéjéhez, át­szervezték, megyei hatáskörű­vé fejlesztették új, még na­gyobb ívű korszak kezdetét je­lezve. (Folytatjuk.) Csupor Tibor YUGBlJASO: A z a néhány pad, ame­lyik a városi parkban a délelőtti nappal szembefordul, ilyenkor ősszel a nyugdíjasok tanyája. Ott ül­nek vastag felöltőben, sállal a nyakukon, s ősz hajuk csak azért nem látszik, mert a ka­lapot fázósan behúzzák a fe­jükbe. Ülnek és hallgatnak. Néha elhangzik egy-egy kérdés; a temetőben egy friss fejfa név­adójára halkan emlékeznek, aki valamikor egy padban ült velük az iskolában, s ilyenkor szomorúan bólogatnak, hogy az ember nem él örökké. Az ősz letép a hervadó fák­ról egy csomó sárga levelet, s valami láthatatlan seprűvel odasodorja a padok vaslábá­hoz. Egy újabb öreg érkezik a pádhoz. Reszket a keze, ahogy megtörli a szemüvegét, és leül közéjük. Itt már min­denki ismeri egymást. Az új jövevény fakó arcával és sas­orrával olyan, mint a varjú, de a természete is olyan. Egész nan tipeg-topog a vá­rosban, összeszedi a rossz hí­reket. aztán csak telekárogja á barátai fülét, hogy el ne fe­ledkezzenek róla; a nagy ka­szás itt suhogtatja szerszá­mait az Hedten lapuló bér­házak fölött. A szemüvegest nem szere­tik a többiek. Nem is marad sokáig, csak előbb elmondja legújabb hírszerzeményét: — Hallottátok? A Decsi Jöska agyvérzést kapott. Tel­jesen eszméletlen. Aligha éri meg a hét végét! — Az ügyvéd? — Az, az. — Hiszen az még csak 56 éves volt! — Hát aztán? Mindig csak mi kerüljünk sorra? — vág bele a szóba egy piros arcú nyugdíjas. Lassan kezdi ki­gombolni a kabátját, mert tíz óra felé jár, s a nap elfe­ledkezett róla, hogy szeptem­ber utóján nem illik ilyen nyáriasan sütni. — ötvenhat év! Veszedel­mes életkor! Aki a hatvanat megússza, i az ma már re­ménykedhet, hogy hosszú éle­te lesz! — bölcselkedik to­vább a piros arcú, s a többiek is egyszerre megpezsdülnek, mintha valami életelixirt fecskendeztek volna az ereik­be. — Vigyázni kell ebben a korban! Ez úgy hangzik, mintha ne­kik már nem kellene vigyáz­niuk. Az öreg varjúnak ez nem tetszik, hamarosan föl is kel, és elindul újabb hírva­dászatra. A többiek egyszerre fellé­legeznek. Vidámak lesznek, már tréfálkoznak is egymás­sal. Nincs itt semmi baj! Az élet szép, a nyugdíj elsején megjön rendesen, s a park­ban csinos nők ülnek a pa­dokon. A szomszéd padra például éppen most telepszik le egy barna kosztümbe öltözött asz- szony. Már nem fiatal. Nagy, fekete kontyában néhány ősz hajszál csillan meg. De a lá­ba karcsú és fiatalos. Köny­vet vesz elő a táskájából, és olvasni kezd. A két nyugdíjas összesúg a pádon. Az arcukra kaján mosoly ül. Arról beszélnek, hogy ha ők ketten olyan nagy legények, akkor meg mer­nék-e szólítani a pádon ülő asszonyt. A pirospozsgás visszasúg. — Engem még most is megnéznek a nők! No, nem a lányok, de a negyvenévesek. Van köztük még harmincöt is! — Hát akkor menj oda. — Azt hiszed, nem merek? — Azt! A pirospozsgás szótlanul fölkel, megigazítja a felöltő­jét, és merészen átül a pad­ra, a nő mellé. Cigarettát húz elő a zsebéből és tüzet kér. A nő mosolyog. A táskájából öngyújtót vesz ki, és fclkat- tintja. — Mit tetszik olvasni? — Mikszáthtól a Fekete vá­rost — A tévében látta, ugye? Újjávarázsolt gyermekparadicsom Zamárdiban Egymillió forintot költöttek a zamárdiak az óvoda csinosítására; az épület tatarozására, belső dekorálására. A kis lakók örömmel vették birtokukba az újjávarázsolt gyermekpa­radicsomot. Tizenkét lakáskulcs A fogyasztói társadalom »csodái« közé tartozik többek között a nevető masina, vagy mondjuk inkább így: röhögő­gép. Egyszer a televízió is ké­szített egy igen szellemes és vitriolos rövidfilmet erről, ala­posan megfricskázva a kon- zervkacajt. Valóban szörnyű találmány, az ember először elképed, amikor hallgatja, az­tán, ha nem rendelkezik külö­nösebb lelkierővel, akkor ma­ga is átveszi a nevetést. Per­sze van mindennek egy igen érthető magyarázata — s itt a humor olyan klasszikusait hozhatjuk fel, mint Arany Já­nos vagy Henri Bergson —, s ez pofonegyszerű dolog: sze­retünk nevetni. Mindennap­jainkhoz hozzá tartozik a mo­soly, a kacagás, a somolygás, a bájkacaj és valljuk meg: a kárörvendő röhej is. Ezernyi fajtája és ezernyi oka lehet annak, amiért nevetünk. És a művészet sem titkolja azt, hogy szeret megnevettetni bennünket, sőt a könnyű mú­zsa egyben a leggazdagabb is. A leggazdagítóbb is — szó szerinti értelemben. — De ez a szeretet néha elgépiesedik, itt is jelentkezik a gyártási utasítás, a konzerválási elő­írás, a garantált geg-sorozat. A vitriol helyett ecetet is — Igen. — Én is rögtön elolvastam. Sokat járok a megyei könyv­tárba. — Én is beiratkoztam — mondja az asszony. A pirospozsgás föllélegzik. Ügy érzi magát, mint húsz­éves korában, amikor valami lánnyal ült itt a pádon. Tele van optimizmussal. Az asz- szony barna kosztümszoknyá­jából ingerlőén domborodik ki a térde. A pirospozsgás át­kacsint a barátjának, aki szájtátva nézi a jelenetet. Aztán hirtelen hersegni kezd a kavics. Megjelenik egy fekete ruhás, erőteljes férfi. Autókulcsot pörget a kezében. Már messziről odaszól az asz- szonynak. — Mehetünk, Giziké! Ez csak a férj lehet. A pi­rospozsgás hirtelen feláll, megköszöni a tüzet, és fürgén átül barátja mellé a padra. Onnan néz az asszony után sóvárogva, aki a férje kar­ján távozik. — Miért nem mutatkoztál be? — mondja peki a barátja kajánul. A pirospozsgás gőgösen fel­veti a fejét. Nincs itt semmi baj! A nap melegen süt, a nyugdíj elsején szépen meg­jön. és az asszony térdének emléke megmelegíti a szivét. — Ugyan. Még csak az kel­lene. hogy ez a pasas otthon féltékenységi jelenetet ren­dezze n az asszonynak! Tari Jás>M használnak, azt is hígítva, sőt néha kölnivel illatosítva. Ez a fajta színházi »nevető masina« mostanában a kabaré meg a zenés vígjáték. Termé­szetesen vannak csodálatos művészi kivitelű »gépezetek«, kitűnő és elsőrangú — nyu­godtan mondhatjuk — mara­dandó élményt adók. És van- 1 nak gépezetek, amelyek né­hány órára próbára teszik re­keszizmainkat, viccözönt zúdí­tanak ránk, csipetnyi pikan­tériával ... Nem, azért ez nem légiesein könnyű áru! Né­ha nehézkes, fondorlatos poén­előkészítés is felfedezhető ben­ne, kiizzadt zenei betétekkel. Nos, mindez egy vonulat a színházi műsorokban, évadok­ban, kasszatöltő. Jól illik e sorba a Piros jaguár, a Ne szóljatok bele ... Most beil­leszthető a sorba a Tizenkét lakáskulcs is. Azt előrebocsá­tom, hogy ez a darab jobb az előző kettőnél. Többek között azért jobb, mert több benne az irónia, bár itt sem elég. Igaz, mondhatná valaki, a színlapon az áll, hogy bohó­zat. Lehet, hogy a színlapon bohózat áll, a színpadon még­sem teljesen az. És ezt nem­csak azért állítom, mert a bo­hózatnak immár klasszikus is­mérvei vannak, jól kitaposott útjai, jól felfedezhető hatá­rai... Nagyon sokban az úgy­nevezett francia házassági bo­hózat mintáját követi, de igen jelentős eltérésekkel, lemara­dásokkal. Ha bizonyos lennék abban, hogy nem találják ezt sokan sértőnek, azt írnám in­kább: egy maii operett, bohó- zati elemekkel, a zenés víg­játék vonzáskörében. A helyzetnek kell előtérbe lépnie í— ha a jellemeket olyan banális, agyonírt kaba­réfigurák hordozzák, mintegy anyagbeszerző, vagy az igaz­gató a titkárnőjével, a fiatal OTP-gyámság alatt álló há­zaspár és a házmestemé. Saj­nos a komikus helyzet oldalá­ra sem billen döntően a mér­leg ... Néhol kiválóan szelle­mes a darab, de aránytalan, s túlpoentírozott. Szóval szóra­koztunk is, bosszankodtunk is. És hogy többet szórakoztunk, mint bosszankodtunk, az an­nak köszönhető, hogy Laczkó Mihály rendező megpróbált jó arányú darabépítést követni, erőteljes vonallal megrajzolta a jellemeket, és minden ere­jét a színpadi helyzetekre for­dította. Ahogy mondani szok­ták, ez hozza fel valamelyest a darabot Mégis éppen az anyag kevertsége és arányta­lansága miatt eltérő játékstí­lusok keveredtek. A fiatalok, Horváth Zsuzsa, Réti Erika és Kiss Jenő könnyed, színes já­tékához jól idomult Farkas Anny minden korábbi ope­rettszerepet teljességgel feled­tető, nagyon rokonszenves, hi­teles házmesteméja, és Kom- lós István háziúra. Csorba István stílusa más fogantatá­sé, rendkívül sok látványos burleszkelemet alkalmaz, né­melyikbe szinte belehajszolja a közönség, és meglehetősen nagy erőpróba ezt a játék vé­géig tartani. Azt tegyük hoz­zá, hogy a »ktsz-vezér« kissé giccses figurájához mindez jól illett. Tetszett Fontos Magda kacér és csapodár kisiparos- nagyvilági úrhölgye, de az nem tetszett, hogy övé marad az erkölcsi győzelem. Kancsa- lítana a könnyű múzsa? Kel­lemes epizódfigura volt Forró Pál és Mészáros Joli. A da­rab zenéje — bár nagynevű a szerző / igénytelen; ma már elöregedett slágerekké váltak ezek a számok, és hiába les­tük, nem örökzöldült ki egy sem. Sokkal jobb viszont a koreográfia és a táncosként is kitűnő Horváth Zsuzsa. Tröszt Tibor Tanácskozás az űj rendszerű munkás-továbbképzésről A kormány múlt évi hatá­rozatának megfelelően még novemberben megkezdődik a munkások új rendszerű to­vábbképzése. Célja, hogy a munkások — s elsősorban a szakmunkások — meg tudja­nak felelni a gyors ütemű mű­szaki változásokból, a társa­dalmi fejlődésből adódó köve­telményeiknek, s továbbképzé­sük együttjárjon általános és politikai műveltségük állandó emelésével is. A továbbképző tanfolyamok szervezésével megbízott válla­latok, továbbá a SZOT és a szaktárcák képviselőinek rész­vételével tegnap tanácskozás volt a Fáklya Klubban. Az új rendszerű továbbkép­zés fráwfzeté.sébiaa és k&er­jesztésében a kormányhatáro­zat — a feltételek biztosítását is figyelembe véve — fokoza­tosságot írt elő. Az idén —• első lépésként — hat iparág 50 vállalata és — a szövetke­zeti vállalatok részére — az QKISZ hat központban kezdi meg szakmunkásainak to- vábhképzését ismeretfelújító, korszerűsítő jelleggel. A nép- gazdasági és ágazati igények­re alapozva 14 szakmában mintegy 1600 szakmunkás — kezdi meg szakmai ismeretei­nek a legfejlettebb techniká­hoz igazodó bővítését, korsze­rűsítését 5 Somogyi Néplap

Next

/
Oldalképek
Tartalom