Somogyi Néplap, 1972. november (28. évfolyam, 258-282. szám)

1972-11-05 / 262. szám

A demokratizmus iskolája Diákparlament — diákgondok Parlament, demokratiz­mus — ízlelgetj ült a szót, nemcsak az iskolában, hanem az iskolán kívüli életben is. És éppen ezért nem véletlen, hogy a tanintézetek falain be­lül kapott nagy súlyt; a diák­parlamentek formájában is. Egy dolgot azonban előre kell bocsátani, s ez érvényes a már eddigi diákparlamentekre is. Az iskolai demokratizmus kér­dése nem újkeletű, hiszen már a felszabadulás utáni években célul tűzték ki az új típusú tanár—diák viszony kialakítá­sát, s ennek alapvetően de­mokratikus jellemzői lehetnek csak. Persze érvényre juttatá­sa nem ment, nem is mehetett máról holnapra, többek kö­zött azért sem, mert az isko­la túlságosan is oktatáscentri­kus struktúrája nehezítette ezt vagy néhány konzervatív tan­testület nem tette magáévá. A diákparlamentek léte, az isko­lai demokratizmus, vagy ha úgy tetszik, a demokratizmus iskolája fejlődésének bizonyí­téka, próbaköve. De — hang­súlyozzuk — nem ezzel kez­dődött. Engedtessék meg itt egy nagyon is szubjektív meg­jegyzés. A hatvanas évek ele­jén, mikor még magam is kö­zépiskolás voltam, már volt »diákparlamentünk-«. Minden osztályfőnöki óránk az volt. Tudtuk, hogy az olyan fórum, ahol őszintén szólhatunk, ahonnan továbbítják gondja­inkat. Ezzel tulajdonképpen csak azt szeretném alátámasztani — még beszélni, ezeket kell ér­telmesen és demokratikusan kikristályosítani. Alapvetően úgy, hogy ne alakuljon ki torz képzet némely tanuló fejében valamiféle »egyen jogúsdi« alapján. Feltétlen tekintély­tiszteletet említhetünk régi tí­pusú iskola jellemzőjeként, de azt most is állítjuk, hogy a tisztelet, a nevelők, a pedagó­gusok tiszteletének emberi te­kintélyének tudatában beszél­het csak a diák az iskolai de­mokratizmus adta jogairól. Mert az előbbi kötelessége, s csak e kötelesség megvalósí­tása után élhet jogaival... Olyan téma a tanár—diák vi­szony, amely még sok szót érdemel a további parlamen­teken. És ugyancsak ilyen té­ma az is, amelyhez a kérdés felvetése eljuttatott bennün­ket. A kötelességek és a jogok harmóniája... A demokratiz­mus iskolájának — tehát az iskolai demokratizmusnak is — alaptétele ez. Minek titkol­ni a ma diákja előtt, mindez a felnőtt társadalomban is né­ha egyensúlytalanul jelentke­zik. Azt hiszem éppen ők tud­nák sorolni a példák sokasá­gát, hogy némelyik felnőtt ho­gyan hivatkozik valós vagy vélt jogaira, közéletünk de­mokratizmusa által adott le­hetőségre, miközben elemi kö­telességeinek teljesítéséről nem hajlandó tudomást venni. Igen, mindennap találkozha­tunk ilyen demagógiával. Meg azzal is. amikor a jogok érvé­nyesítésének egyesek gátat vetnek. mindennapjait érinti, ha úgy tetszik »belügye«. Van azon­ban néhány olyan vonatkozá­sa mindennek, amelyről szól­ni kell; s ezeket jegyeztem föl a Táncsics Gimnázium diák- parlamentjén. Egyik a problémafelvetés. Az interpellációk, hozzászólá­sok igen tetemes része még nem »parlamentáris«. Nem felnőttesen átgondolt, viszo­nyított, mérlegelt, de nem is lehet az. Fiatalos, nehezen érthető, néha összevissza is, de feltétlenül tiszteletben tartan­dó, és elnézést ezért a katego­rikus kifej ezésért — nem min­denáron megcáfolandó. Erre ugyancsak utalt az igazgató, s azt örömmel éreztem a vá­laszokból is, hogy tisztelik a diák véleményét. Például a tárgyi nehézségek. Sokat vitatott téma volt. Ha fejlődik a kollégiumi hálózat, bizonyára nagyobb és tágabb lehetőségük lesz a tanulóknak a szórakoztató foglalkozásokra is. A diákgondok szorítóak, és nemcsak szólam az, hogy a mai iskola több alapvető gondjának megoldásához szük­séges a tanulóifjúság segítség- adása is. A KISZ-életről ugyancsak sok szó esett. Ügy tűnik, ma­kacsul visszatérő gondjai van­nak, és több területén is fel­fedezhető a passzivitás és az érdektelenség. Annyi kérdés és vitakészség ágaskodik a fiata­lokban, és mégis annyi a régi gond. Nem látszik például megnyugtatónak a középisko­lai KlSZ-tagfelvételelc módja sem, az alapszervezetek egy­máshoz való viszonya ... Végül a diákparlament a gimnazisták legfrissebb, leg- szorítóbb gondjáról, a felvéte­likről és az érettségiről, azok­ról a rendelkezésekről, ame­lyeket szóban ismertté tettek illetékesek, aztán más illeté­kesek másként harangoztak be, a különböző tömegtájékoz­tatási fórumokon, lapokban, rádióban, tévében. Nos, ez az ellentmondásos és mondhatjuk így is, anarchikus tájékoktá- tás nem könnyíti, hanem ne­hezíti, bizonytalanná teszi az iskolai munkát. Sok diák nyíl­tan megfogalmazza a vélemé­nyét: »úgyis azt tanulom csak, amiből felvételi lesz ...« Izgatott szülők, téves ta­nulói felfogások özönében ke­resi a legjobb módszert a tan­testület. Lehet, hogy ez a prob- léfamelvetés így éles, de ennél sokkal szenvedélyesebben és élesebben beszélnek a diák­parlamenten. Érdemes odafi­gyelni erre, és meghallgatni a gondokat. Tröszt Tibor amire Merő Béla, a Táncsics Gimnázium igazgatója is utalt a gimnáziumi diákparlamen­ten —, nemcsak ez a demok­ratizmus fóruma az iskolán belül, hanem minden óra, ha Úgy tetszik, minden tanár— diák kapcsolat. A partneri kapcsolat... Ügy gondolom, ennek a partneri kapcsolat­nak a tartalmi jegyéiről kell Azt hiszem könnyen be­látható tehát, hogy az iskolai demokratizmus alapjában vé­ve kettős célzatú; egyrészt a ma és a holnap iskolájának jobb légkörét, másrészt az in­nen kikerülő fiatalok szemlé­letét határozza meg. A diákparlamenten felvető­dött gondok igen jelentős ré­sze konkrét, az adott iskola Az öregség ünnepei Vérszínű levelek kupacai az árkokban. Zizeg a kukoricako- csány. Álmos tyúkok kapirgál- nak a porban. Bágyadtságot okozó őszi napfény. A ház előtti kispadon olyan apróra töpörödött asszony, mint akiről Váci Mihály írta a Nénike a tenyeremen című elbeszélését. Üldögél. Az öreg­ség »egyenruhájában«, talpig feketében. Rá gondoltam ak­kor, amikor egy fölmérést la­pozgattam, melynek szerzői azt hagyomány lett az, hogy az év bizonyos napján az öregeket ünnepük. Műsorral, ajándék­kal, szíves szóval. Egyszóval: »intézményesített« lett az öre­gek megbecsülése. »Intézmé­nyesített«, de mindenkinek kü- lön-külön szóló. Mór nem »farkastörvények« parancsolnak falvainkban, s az alig valamivel szűkebb roko­ni körökben. Móricz Zsigmond néhány elbeszélését manapság bizonyos borzadállyal olvassák a fiatalok. Azokat, melyekben az éhhalál küszöbén álló öre­gekről ír. A most felnövekvő ISKOLÁT ÉPÍTETT A KÖZSÉG Zamárdi képeslap Korszerű tanteremben tanulh atnak 'a gyerekek. Az iskolatörténet legszebb napjaiként ez év októberétől őriz majd meg néhányat az emlékezet, amikor a gyerekse­reg birtokába vette az új is­kolát. Régi, megsárgult képeslapo­kat nézegettünk a tanári szo­bában Friez László igazgató­val. Nemcsak lelkes gyűjtője ezeknek az értékes emlékek­nek, hanem a feldolgozásukra is vállalkozott/ Nem sok hiány­zik már az iskolatörténetből, A képeslapok Zamárdi változó arculatát mutatják, a század­előtől. Lehetne most egy olyan fölvételt készíteni Zamárdi- ban, melyen a község erejéből megvalósult új, négy tan ter­mes, korszerű iskola mutatná a továbbfejlődést. De talán nem szabad elsietni ezt a föl­vételt, hiszen még nincs ké­szen a tornaterem, az a szárny, mely ezután épül föl... Friez László igazgató és Kiss Péter tanácstitkár nem fogy ki a szavakból. A jelenre tulajdonképpen egy kérdéssel kérdezhetünk: — Hogyan sikerült önerőből ennyit haladni? — 1965-től vannak jegyző­könyvek, melyekben az új is­kola építésének igénye már olvasható. Több évig kellett aztán szorgalmasan gyűjte­nünk, hogy a tervből valóság legyen. A lakosság megértette, hogy a gyerekeknek új iskola kell. Ezért bizonyos áldozatot kell vállalni. Lemondtunk az utak javításáról, adósságunk a közművesítés. De nem lehet egyszerre mindent megoldani. És nekünk ott van Endréd gondja is! A társközség fej­lesztéséről sem mondhatunk le. Endréden egy új óvodát szeretnénk építeni. — A község szorgalmas gyűjtőmunkáját mivel jelle­mezhetnénk? — A lakosság huszonötezer forintot adott ' hozzájárulás­ként. És hogy csak egymillió­nyolcszázezer forintba került a négy tantermes iskola, ez nagy­részt a tabi költségvetési üzemnek köszönhető. Olcsó anyagot választottak, s nagy fegyelemmel dolgoztak. Az iskolaudvaron a fejlődés folyamatossága lenyűgöz. Be­pillantottunk egy mesterge­rendás tanterembe is, ez a legrégibb múlt, meg az az épület, ahol a tüzelőt raktá­rozták. Ezt tavasszal lebont­ják. Az új épület nem hasonlít egyetlen típusépülethez sem, ez a pécsi tervezővállalat sió­foki kirendeltségének munká­ját dicséri. Egyszerűségében van a korszerűsége, mely tá­gas zsibongót, világos tanter­meket jelent. Innen az első emeletről szép kilátás nyílik a tóra is. Mond­ják, ha tiszta a levegő, Tiha- nyig ellátni. Az iskola előtt húzódó kertet is megvásárol-«* ták már az iskola számára. — Milyen fejlesztés szerint fog felépülni a teljes iskola? — Most még várnunk kell, erőt gyűjteni — mondja a ta­nácstitkár. — Aztán nekikez­négy tantermes szárny fölépítéséhez, majd a tornateremhez. 1975-re talán a legfrissebb elképzelések is megvalósulnak. Az udvaron sportpályákat építünk, parkot létesítünk. 1975-ben elkészülhet tehát az a képeslap is, mely Zamár­di új büszkeségét mutatja be. Az első négytantermes iskolaszámy. Horányi Barna kutatták: hol és hogyan ünne­pelnek az öregek?, Annál is ak­tuálisabb téma ?ez, mivel kettes ünnep elé nézünk ismét. S az­tán — már nem is sokára — karácsony, szilveszter. Mi derül ki abból a felmé­résből? A kérdezettek 93 szá­olvasók nem ismerik azt a vi­lágot, idegenkednek tőle. Ta­lán az elbeszélések realitását is tagadják. Talán érveket is mondanak: »Nézd meg a mi falunkban a szomszéd Józsi bácsit. Mindenki becsüli. A fi­atalok tejben-vajban fürösz- tik.« Jevgenyij Turovszkij i/ífutmkaz infarktustól — Hát igen, rosszul állnak jön egy keveset, azután meg- az egészségeseket is, akiknek robbant a tapstól. Idegen em­berek fogtak közre, öleltek, csókolgattak, fényképeztek. Én meg csak mosolyogtam, s mondtam valamit a számhoz emelt mikrofonba. Nehezen jutottam el a doktorhoz, hogy gratuláljak neki közös győ­zaléka a karácsonyt szerettei­vel töltötte. S ezen nemcsak a házastársat, a gyerekeket ér­tem. Az úgynevezett »kívülál­lókat« is. Az is kiderült, hogy a névnapokon, születésnapo­kon az idős emberek 64 száza­lékát köszöntötték fel. A felkö- szöntöttek felének hat vagy annál is több látogatója volt. Olyan számok ezek, melyek mögött emberi érzések lüktet­nek. Bár egy felmérés mindig csak bizonyos, meghatározott számú embercsoportot »inter­júvolhat meg«; eredményeiből, adataiból következtetések adódnak. Milyen tanulságokat vonhatunk le a »mi« felméré­sünkből? Elsősorban azt, hogy az idős emberek túlnyomó többsége a mi társadalmunk­ban nincs egyedül. Ezek a szá­mok meggyőzően tanúskodnak a kijelentés igazsága mellett. Aki ismerős a falvakban, az egyre többször tapasztalja hogy felelős vezetők, tsz-szak- emberok is egvre gyakrabban kérdezik meg a fontosabb dön­tések előtt a legidősebbeket; mi a véleményük erről vagy arróL Egyes helyeken pedig A fölmérés tanúsága szerint egyre több lesz a derűs öreg­kort élő idős ember nálunk. S ebben benne van az is, hogy kivételek is akadnak. De ez már nem a fény és árnyék egyenlő aránya. Az árnyék egyre kisebb lesz. Ünnepekre utal az a statisz­tika. Fűzzük tovább ezt a gon­dolati láncot. Ott csak »hiva- alos«, piros betűs ünnepekről volt szó. Vagy legalábbis egy ember életében annak számító születés-, illetve névnapról. Az öregség ünnepei azonban nem­csak ezek. Valamennyi hétköz- napuk ünnep, melyen jó szóval köszöntik őket. Azok a napok is »piros betűsek«, melyek — legyenek akár hétfők, akár szerdák — látogatót hoznak a házhoz. Nem felköszöntőt, de beszélgetőtársat, gyereket, test­vért, unokát, idegent. Hogy szaporodjanak ezek a lantárban nem pirossal színe­zett napok is, az már nem rajtuk áll. A fiatalabbakon an­nál inkább. k U a dolgok — jegyezte meg az orvos, amikor befejezte a vizsgálatot. — Hetvenkét éves korban az infarktus nem gye­rekjáték. Volt valami előzmé­nye? — Szurkoltam, doktor úr. — Szurkolt? Mivel? — Nem »mivel«, hanem »kiért«! Magáért, doktor úr! — Egy szót sem értek az egészből. — Mi ezen az érthetetlen? Maga tegnapelőtt tagja volt a válogatottnak a 4x100 méte­res váltófutásban. Igaz? Igaz. Na hát, én magáért meg a csapatért szurkoltam, és any- nyira felizgattam magam, hogy íme ... A fiatal, atletikus termetű orvos elpirult az örömtől, megveregette a kezem, és azt mondta: — Semmi baj, öreg! Én majd talpra állítom magát. Az orvostudomány még nem mondta ki az utolsó szót! »El­futunk az infarktustól!« Tud­ja, mit jelent ez? Most feküd­kezdjük a futást! Amikor a kék melegítőben először léptem ki az utcára, elég hitvány bőrben voltam. A doktor pedig vezényelt: — Rajt! — és megindította a stopperóra mutatóját. En pe­dig jó tízméteres óránkénti sebességgel száguldani kezd­tem, s lehagytam minden egy helyben álló tárgyat. Mellet­tem nagy horkantásokkal, mint a csődörök, eliszkoltak az egészséges futók. Az egyik­nek még arra is jutott ideje, hogy gúnyosan megkérdezze, nem a temetőbe ügetek-e ilyen »őrült« tempóban. Ali azonban a doktorral ügyet sem vetettünk a gú­nyolódókra! Mindennap fu­tottam, a doktor mérte az időt a stopperral, és kezdődtek a kellemes meglepetések. Elő­ször a kerület rokkantjait és nyugdíjasait hagytam le, az­után az óvodásokat, majd az asszonyokat, akik kontyba tűzték a ' r, c....:. Végül ót. ■ :tem ugyancsak elment a kedvük a nevetéstől. — Várj csak, apuskám! — dörzsölgette kezeit a doktor. — Futsz te még a válogatott­ban is velem! Rá kell állnod a 4xl00-ra. Nem nagy ügy, csak tíz másodperc alatt kell futnod a százat... Bekövetkezett a régen várt nap. Az ünneplő stadion meg­telt a tízezres tribünök hul­lámzó gúláival, napsütéssel, zászlólobogással. A doktor — az ismerős stopperral a kezé­ben — mellettem állt, egyik cigarettáról a másikra gyúj-. tott, és ellátott az utolsó tak­tikai tanácsokkal. Megszólaltak a hangszórók. »A négyszer 100 méteres vál­tófutás döntője következik. Felhívjuk a közönség figyel­mét az utolsó váltásban futó, hetvenhárom éves Alfréd Fo- mics Zsuravszkijra.« Teljes nyugalom szállt meg. Biztosan tudtam, hogy bajnok '■'.szék... Amikor átszakítottam a cél szalagot, a stadion szinte fel zelmünkhöz... A doktor hordágyon feküdt, fehérköpenyes orvosok gyűrű­jében. Megérkezett a mentő­autó is. Egészen sápadt volt, s a bal kezében görcsösen szo­rította a stopperórát. Odalép­tem a hordágyhoz: — Mi történt vele? — Infarktus — válaszolta komoran az egyik orvos. — Nagyon felizgatta magát a versenyen. Nem bírta a szíve. A doktor fölnyitotta a sze­mét, rám nézett, és halkan, csaknem suttogva mondta: — Ilyen az élet, öreg ... Én nyugtatóan megvereget­tem a kezét: — Semmi baj, fiacskám! Majd talpra állítalak! Az or­vostudomány még nem mond­ta ki az utolsó szót! »Elfu­tunk az infarktustól!« Tudod mit jelent ez? Most feküdj egy kicsit, azután megkezdjük a futást. Havas Ervin fordítása L£éPlap\S

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom