Somogyi Néplap, 1972. október (28. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-11 / 240. szám

SZAKSZERVEZETI NAPOK Olvas-e a munkás? Talált és csinált kövek Látogatóban Kiing József szobrásznál Tegnap a Latinca Művelődési Központban tanácskoz­tak a szakszervezeti kultúr osok és könyvtárosok. A szak- szervezeti könyvtárak szerepéről tartott előadást Gelen­csér István, az SZMT központi könyvtárának vezetője; a könyvtáros személyiségéről Gönczi Imre, a SZOT kultu­rális osztályának munkatársa. Az előadást vita követte. Ez a tanácskozás elsősorban a szakemberek számára volt izgalmas, hiszen a gyakorlat legapróbb részletei, kérdései vetődtek fel — egy sokkal szé­lesebb réteg érdekében: a munkásolvasók érdekében. Hogy miért? Mert a statiszti­kák általában itt is »-jó ké­pet« mutatnak, ami az össz- olvaisólétszámot illeti. Kevéssé szívderítő azonban a kép, ha azt is megnézzük, mi van a számok mögött. Olvas-e a mai munkás? És ha igen — mit? S ha nem, miért nem? Olyan kérdések ezek, amelyekkel a szakszervezeti könyvtárosok nap mint nap szembenéznek. Ahogyan az egyik előadó némi iróniával megjegyezte; ha a statisztikát vallatjuk, mindig van hivatkozási alap. A taná­csi könyvtár gyakran hivat­kozik a szakszervezetire, a szakszervezeti a tanácsira, ha a munkásolvasókat kérik szá­mon. Egy bizonyos, mindkettő­nek alapvetően küldetése, hogy olvasóvá tegye a mun­kást. S ha a csaknem száz so­mogyi szakszervezeti könyvtá­ros igyekezetét nézzük, azzal tulajdonképpen nincs is baj. De szembe kell nézni egy di­lemmával is: »a mit adunk, és mit ajánljunk« kérdésével. A divatos, de felszínes művek iránt nagy az érdeklődés, ha­talmas az úgynevezett lektű­rök vonzása, s kevésbé a mé­lyebb, gazdagabb mondaniva­lóid irodalomé. Egy bizonyos, úgy nehéz lenne eredményt elérni, hogy az olvasnlányo* kalandregényt vagy krimit »■leparancsoljuk« a polcról. Ezek mellett kell népszerűsé­get szerezni a magasabb szín­Szibériai napok Irodalmi műsor a textilmű vekben Gyárlátogatáson, Komszo- mol-találkozón vettek részt előzőleg azok a szovjet ven­dégek, akik tegnap a Pamut- fon ó-ipari Vállalat Kaposvári Gyárában ott voltak az MSZBT-tagcsoport rendezé­sében megtartott szibériai na­pok programján. Délután irodalmi műsorral folytatódott a találkozó, ami­kor Róna Imrének, a megyei párt-vb tagjának, gyárigazga­tónak a kalauzolásával szinte bejártuk a tízezer kilométeres országrész, Szibéria gazdag vidékét. — Ebben az évben orszá­gunk lakossága átfogó prog­ram keretében ismerkedhet meg a Szovjetunió egyik sok­színű, magyar vonatkozások­ban is gazdag területével — kezdte ünnepi beszédét a gyárigazgató, majd Lomono­szov szavait idézte: »Oroszor­szág nagysága Szibériából fog kinőni.« S mit mond a jelen? — A tajga sűrűjében, a sarkvidéki tundrán, a mocsa­rak helyén és az örökké fa­gyott talajon a fúrótornyok erdeje magaslik, utak és cső­vezetékek épülnék, gyárak és villanytelepek, városok léte­sülnek. Annak, ami ma Szi­bériában történik, mélységes jelentősége van az egész vi­lágra nézve, és aki semmit sem tud róla, nem ismeri földgolyónk jövőjét. Aki hisz a jövőben, annak hinnie kell Szibériában is — fejezte be megnyitó beszédét Róna Imre, majd a gyár irodalmi színpa­da mutatta be műsorát, mely­nek kezdő sorait a szibériai táj ihlete, s írója a mai szov­jet irodalom egyik legnépsze­rűbb alakja, Jevtusenko. Szülőföldem, Szibéria — val­lomása után az ország rend­kívüli küzdelmeire gondoltunk Dietrich dalát hallgatva. Ho­va tűnt a sok virág?... Az irodalmi műsor gerincét egy Jeszenyin-összeállítás alkot­ta, melyben az ember legne­mesebb egyéni vonzalma, a szerelem, és a társadalom irán­ti odaadás hangja, a szülőföld szeretete szólalt meg. A gyár sok dolgozója — köztük foglalt helyet Csapó Sándor, a városi pártbizottság titkára is — hallgatta meg a műsort, majd közösen megte­kintették a Szibéria című fotó­kiállítást. vonalú irodalomnak. Nem könnyű dolog — .kétségtelen. De így lesz az olvasgató üze­mi dolgozóból — olvasó mun­kás. S ez minőségi különbség, amelyhez szükséges az is, hogy a szakszervezeti könyv­táros bizonyos tekintetben pe­dagógus legyen, s ne csak a könyvtár polcai között éljen, hanem a szakszervezeti moz­galom egészében, jól ismerve az üzem légkörét is. Hogy mi­lyen fontos dolog ez, jól pél­dázza önmagában az a tény is, hogy a szakszervezeti napok kiemelt rendezvényén tanács­kozhattak erről az illetéke­sek. De érdemes — és a vita alapján tesszük szóvá — szól­ni a szakmai műveltségiül, il­letve ebben a vállalati műsza­ki könyvtár szerepéről. Saj­nos ez a kérdés még túlságo­san nyitott, rendszertelen. Na­gyon jó példa alakult ki a sió­foki MAHART-nál. ahol a szakszervezeti könyvtáros eevben a műszaki könyvállo­mány gazdáia, részt vesz a termelési értekezleteken, ajánl és beszerez, s módja nyílik arra is, hogy ne csak a mű­szaki értelmiségi, hanem a munkásolvasó kezébe is adjon szakkönyvet. Folyik már a Keil a jó könyv- pályázat értékelése. Kiemelkedő eredményt ért el ebberi a Volán 13. számú Vál­lalat, ahonnan a legtöbb pá­lyázat érkezett. Hogy miért? Mert a vállalat vezetői érté­kelik, segítik a szakszerveze­ti könyvtáros lelkes munkáját, jó példával járnak elöl az ol­vasásban is. így összegezhető tehát a szakszervezeti napok e ta­nácskozása: nem mindegy az, hogy mit adunk olvasni, de az sem kevésbé fontos, amit ajánljunk. Ez utóbbihoz pe­dig elengedhetetlenül szüksé­ges — egy hozzászóló szóvá is tette — a továbbképzés, amely még nem megfelelő. A meg­oldás olyan útja is elképzelhe­tő, amelyről nem esett szó itt: együttműködve a tanácsi könyvtárakkal. Hiszen nem kizárt dolog az, hogy a taná­csi könyvtárosok továbbkép­zésén részt vegyenek szakszer­vezeti kultúrosok is. Végül is egy az érdek: az olvasókért — a mind több munkásolvasóért. Tröszt Tibor Levélféle egy „ “ EGYSZER azt írtam valahol rólad, Géza: »Nagy füsttel égsz, mint a fa. De — égsz!« Nem is olvastad. Azt hiszem, az a fajta ember vagy, aki nemigen olvassa el magáról a megjelent sorokat. Nem rá- tartiságból. Inkább, mert saj­nálod magadtól ezt az időt. Nem. Rosszul fogalmaztam. Nem magadtól, másoktól. Azoktól, akiket vezettél. Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan ég el a »fa«. Abban a cikkben azt írtam, hogy a te típusoddal, veled még tíz év múlva is találkozom majd, ha betérek abba az irodaépü­letbe. Rosszul gondoltam. A betegség ledöntött a lábadról. Valamelyik kórház ágyát nyomod ma is? Lehet, hogy éppen újabb műtét előtt? Nem tudom. Azt viszont igen; ke­veset tudtam rólad. Pedig aránylag gyakran beszélget­tünk. A »hivatalos« beszélge­téseken túl is. És mégis: ke­veset tudtam rólad. Szeret­tem, ha beszélsz. Sokszor nem is arra figyeltem, mit mon­dasz. Csak a hangod zenéjét hallgattam. A szenvedélyessé- gídre figyeltem. A számomra sghétköznapi'bb dologról sem .adtál ügy beszélni, hogy ne .orrósodjon fel a hangod. Csak ..ísőbb jöttem rá: számodra nem létezik hétköznapi dolog. Egyszer azt mondtad: »Pav­lov vagy valamelyik nagyokos megmérte a kutya vérnyomá­sát. Hatvan volt vagy hetven. Alikor ráemelte a fejszét Csak úgy spriccelt fel száz­húszra! Fölemelt fejszék alatt élek én is. A legélesebb fejsze a felelősség fejszéje.« Felírtam, mert tetszett a hasonlat, de nem gondoltam végig. Eltemettem az ötletek, témák című zsebkönyvembe, sok máshol hallott mondat mellé, hogy egyszer majd harsonázás nélkül, de feltá­masszam ezeket a , »halott« hasonlatokat. Egyszer csak elkezdtél utaz­ni a hébe-hóba kivett szabad­ságaid alatt. Csak most ér­tem, miért siettél ebben is úgy, mint mindenben. A »mindent megismerni, min­denütt ott lenni« megszállottja voltál. S a »mindenkin segí- tenié«. Furcsa. Vannak emberek, akiknek egyetlen kis porciká- juk is ki tudja fejezni men­talitásukat. Neked a szemed ilyen. Az akkor is mosolyog, ha a legnehezebb helyzetekről számolsz be. Charme-od nincs. Csak füiberagadó mondandód. Pedig a pokolba kívántak né­ha. Mert aki mások terheit is a vállára veszi, azt bizony pokolra kívánják néha. Nem szívesen megyek azóta a szürke nap óta abba az iro­daépületbe, amióta a fehér és szirénázó autó vitt el. Mem mintha munkatársaidat nem becsülném. Mégis: úgy érzem, valami megváltozott attól, hogy nem tűnsz fel közöttük nap mint nap. Obiam iroda­épület lett, mint a többi. Ko­pognak az írógépek, számosz­lopok végére kerül az ered­mény, terveket kovácsolnak. Szabályos munkanapok ezek. A te jelenlétedtől, »nyüzsgé­sedtől« viszont mintha piros­betűsek lettek volna azok a hétköznapok. Nem tudom, hogyan boldo­gulnak nélküled. Egy appará­tus élő motorja nélkül. Nem tudom még azt sem, milyen eredményekről, kudarcokról adnak majd számot az év vé­gén. S azt sem tudom, hogy lesz-e olyan is, aki azt mond­ja majd: »Igen, igen. Jó ve­zető volt, de ...« Már volt ar­ra példa, hogy éppen azok, akik szemébe leginkább di­csértek valakit, sárral dobál­ják meg a háta mögött. MENNYIRE törékeny váza az egészség! Vajon vannak-e, akik hozzád hasonlóan nem érnek rá (nem akarnak?) tö­rődni ezzel? Vannak bizonyo­san. Vigyázzunk rájuk! Arra az iskolaigazgatóra, aki a fel­adatai mellett legalább tucat­nyi megbízatást mondhat ma­gáénak, melyek mind egész embert kívánnak. Arra a főag- ronómusra, aki néha az esti televíziós műsor közepére ér csak haza, s a hajnali fél hat már talpon találja. S azokra, akik erejükön felül vállalnak az üzemekben, szövetkezetek­ben, más munkahelyeken. Várunk vissza, Géza! Le&kó László Gyanús dolog ma a »lelep­lezés«. Mert hátha nem az van a takaró alatt, amit monda­nak. Sokan így gondolkodnak. Most én mégis egy olyan mű­teremlátogatásra kalauzolom el az olvasót, ahol egyszerre hull le a lepel szoborról és al­katóról. Bátran teszem, mert még a leggyanúsabb embert is hamarjában meggyőzhe­tem: »nem meztelen a ki­rály«. Sokáig a munkatársai sem tudták, hogy a kapu előtt ke­rékpárra pattanó fiatalember mit csinál otthon délután öt­től este tízig, éjfélig. Négy-öt év után derült fény egyszer csak rá, amikor a zsűrinek be­mutatta alkotásait, és híre kelt első kiállítása megnyitójának. Kiing József már kora gyer­mekkorában érdeklődött a képzőművészetek iránt. Elein­te arra gondolt, hogy festenie kell. Tanult, de a szakköri foglalatosságban talált valami riasztót is, ezért inkább a maga kitaposatlan ösvényét választotta. Már a szoborcsi- nálásnál tartott, amikor tech­nikai készségének fejlesztése végétt Bors István szobrász­nál felvételi kérelemmel ko­pogtatott a kisplasztikái szak­körbe. A »felvételi« az eddigi munkák megtekintéséből állt, s ott helyben úgy határozott a művész, hogy a maga útján kell máris boldogulnia Kiing Józsefnek, hiszen tehetségét oly ügyesen kamatoztatja. Csak megzavarná, ha taníta­ná, úgy foglalkozna vele is, mint azokkal a gyerekekkel, if jakkal, akik felvételire ké­szülnek, s ahol elengedhetet­len a »szakmai rutin« is. Nincs mitől jobban félteni az ilyen magától fejlődött tehetséget, A véső kemény tapogatása művet formál a vörös kőtömb­ből. Bika. Készülő kiállításának anyagából. mint az akadémizmustól. Hogy olyannak tessék, mint a többiek, a profik. Kiing Józsefet könnyű utól- érni abban, hogyan lett szob­rász. Sok »nyomot« hagy ma­ga után. Ez egyben hitelét is adja munkáinak. Falun, édesanyja megláto­gatásakor a vízmosta parton, a földön furcsa alakú köve­ket látott meg. Szinte kész formák voltak azok a talált kövek, kivehető alakok — szobrok. Egy kevés utómun­kával valóban önálló alkotássá léphetnek elő. (Mennyire ha­sonlatos ez a fölfedezés a XX. század eleji és valójában ma is erősen ható irányzatok szü­letéséhez, fejlődéséhez. Há­nyán tanultak a vízparti kö­vek, kiálló gyökerek formavi­lágából!) Illyés Gyula az ilyen meg­látást is alkotó folyamatnak nevezi egy helyen, ahol a sző- lőgyökérszobrokról beszél. Azonban nem lehet itt meg­állni. Csinálni kell a köveket, alaktalan — valójában ezek után mondhatunk-e ilyet? — halmazokból mindenki számá­ra fölismerhető, érthető for­mákat, szobrokat. Különösen a vörös színű köveket szereti Kiing József. (Érdekes lenne egyszer este elindulni vele, hogy honnan szerzi be ezeket a tömböket. Az olvasó számá­ra romantikus kaland lenne ez, Kiing József cipeli végül is a nehéz terhet...) A kő mellett a fa a másik fontos anyaga. A drámaiság fokozásáért szívesen dolgozik fa és vas együttesben. Mondani kellene végül va­lamit »kettős« életéről is, me­lyet oly józanul és tulajdon­képpen magától értetődőnek fog fel. Család, szűk otthon, háromszor-hármas lakótelepi kamraműterem és a napi munka, amelyből megélnek. Ez a »kettős« élet talán csak annak furcsa, különös, aki nem csinálja. Nem hiszem, hogy nincs »versenyben« nála mégis az egyik a másikkal. Mel-;ik győz? Vagy lehet-e együtt vinni a kettős terhet? Nem találok példát, hogy nyugton mondhassam, mit rejt előle a holnap. Nyílt önmagát, csak ez a biztos. Van ideje? Hiszen még fia­tal! Munka, az van. Végső so­ron az dönt, a munka, s talán nem is lesz nehéz, hiszen ed­dig is minden sikerült... Horányi Barna 'Rzületésnapi konyak. Legjobb barátom a sze­rencse fia, szép felesége van, gyönyörű gyermeke, kitűnő állása, magas fizetése, éven­ként két-három külföldi út csak ráadás erre a sok jóra. Nem csoda, ha mindig népes társaság veszi körül, bárhol jelenik is meg. Megnyerő mo­doráról elismeréssel beszél­nek a nők, egy kis irigység­gel vegyes csodálattal a fér­fiak: Házukban egyik vendég a másiknak adja a kilincset. Így volt ez legutóbb is, amikor barátom születésnap­ját ünnepeltük. Magam is részt vettem az est megszer­vezésében, és úgy kilenc táj­ban örömmel állapítottuk meg, hogy jó kis társaság gyűlt össze. Barátom — lás­sák kivel van dolguk — ki­tett magáért. A legfinomabb francia konyakot bontotta fel számunkra vendégei nagy ámulatára. Megkóstolva az isteni nedűt, a tanár úr elis­merően csettintett: hiába, ezek a franciák értik irn- a módját. A doktor úr felesé­ge szintén transzba esve íz­lelgette és dicsérte a nemes italt, de hasonlóképpen ára­dozott a társaság többi tagja is. Jó ital, jó hangulat, jó társaság, gyakran emelgették a poharakat, néhányan a hangjukat próbálgatták. Ilyenkor szokták azt írni, hogy a jókedv a tetőfokára hágott. Ügy éjféltájban barátom félrehívott, kimentünk a konyhába, s ott ijedtéit ma­gyarázta, hogy elfogyott a francia konyak, mit tegyünk? Van még ugyan néhány üveg román konyak a hűtőben, de hát mekkora csalódást fog ez okozni a vendégeinek. Ezt mégsem tehetjük, mondtam, ha francia Konyak nincs is, de megvannak az üres üve­gek, abba áttöltjük a ro­mánt, aztán lesz ami lesz. Ügy is tettünk. Azután visz- szamentünk, és ismét ittunk, hogy mire, azt már nem tu­dom. de barátaink nagy meglepetésünkre és örö­münkre, nem vették észre kegyes csalásunkat. Ugyan­úgy itták franciának a ro­mánt, mint a valódit, és ez­után sem fukarkodtak a di­csérő jelzőkkel, az elismerő szavakkal, amelyekkel ter­mészetesen az isteni francia italt illették. Ettől egy kicsit felbátorodtunk, és amikor már a román konyakból is csak egy üveggel maradt, ba­rátom így szólt vendégeink­hez: — Sajnos, gyerekek, a francia konyakom elfogyott. Van még ugyan egy üveg, Romániából hoztam, ha gon­doljátok, szívesen felbontom. — Ha ló nincs, szamár is jó — hangzott a beleegyezés. Barátom töltött, s az ün­neplő sereg megkóstolta azt a konyakot, amelyet eddig is ivott, és lehervadt arcukról a mosoly. Sóhajtottak, szenved­tek, s aztán meg is szólaltak: — Hiába, a románok ehhez nem értenek. A doktor úr pedig anali­zálni kezdte illő »tudomá­nyossággal« a két konyak­fajta közti különbséget. A többiek egy-egy szakértő megjegyzéssel megtoldották. Egyikük az elhangzott érté­kelést röviden így summázta: — Ilyet a kutyám is pi­sil... Barátommal fejcsóválva hallgattuk őket, de nem mer­tük megmondani nekik, hogy fél éjszaka ezt ittátok! Zátonyi László Somogyi Néplap m

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom