Somogyi Néplap, 1972. október (28. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-01 / 232. szám
IIP éves a kaposvári újságírás A iapalapító Roboz István »szeOeml munkásakat« alkalmazott a lapjánál. L&palap ításának időszakában számot Tetett a »hatalommal« behozott német lapok hatásával és térhódításával is. Tapasztalta, hogy a Neue Freie Pressét, a Fremden Blattot, az Über Land und Meert több példányban fizették elő Somogybán, mint a magyar lapokat Szenvedélye* hangon ítélte el a német lapok nemzeti érzésben tett pusztításait: Még ba munkássága «*leavtmondásos is, ő volt Somogy megyében az első lapvállalkozó, aki a polgári fejlődés lehetőségeit meglátta, és minden tényezőt számba vett, hogy tervét siker koronázza. Ebben a körültekintő szervezésben is a kor feltörekvő polgár eszEoényét kell látnunk, ■ azt az embert, aki számolt azzal is, hogy állandó olvasótábort kell kialakítani a versenyképes újság megteremtéséért. A kialakulóban lévő kapitalizmust a verseny mozgatta. Egy magyar vidéki lap nem tudta vállalkozását fenntartani 2— 300 előfizetővel — ez csak az éhemháLástól menthette volna meg szerkesztőit Számos példát látott Robo* a »provinciákon« új üstökösként megjelent lapokról, amelyek szórták a »frázishelyzetet mutatja be, uszályokat«, s nem »világítottak, csak kellemetlen bűzt hagytak maguk után«. Hamarosan ki is nevették és ottAmikor az első újság jelent Kaposváron, az országban három politikai napilap és négy vidéki hetilap működött Roboz István az »indulásra« 87 éves korában így emlékezett viasza: »Az első Somogy lapot 1863. év október 1-én alapítottam. Én Knezovics nyomdájában állítottam ki a lapot ki a rabokkal a megyeházának dolgozott Midőn ugyanis a hasábok ki voltak szedve és formába téve, 4—5 rab felemelt egy óriási káposztáskövet és rá tette; kivették az egyik oldalt aztán a másikra megint rátették, éa pádig izzadva néztem a mmsy- nyes nyomást« Az 1826-ban Kötésén született Koboz István a vidéki újságírás úttörőjének tekinthető. Tevékenységében, magatartásában a feltörekvő polgár minden jellemző vonása megtalálható. Átlátóképesség, mozgékonyság, alkalmazkodási készség és nagy dinamizmus jellemezte munkásságát A kor ízlésének megfelelően cikkeiben, tárcáiban, tudósításaiban éa publicisztikai verseiben enyhén patetikus hangvételt használt Egyéni erényei közé tartozott, hogy n társadalombíráló verseket publicisztikai rangra emelte. Újságírói tevékenysége azt a gazdasági, társadalmi, kulturális amely a feudalizmus és a kapitalizmus metszőpontján alakult ki. A társadalom elő- remozgott ugyan, de tradíciók még késleltették a fejlődést, és az átmenet minden problémája, gondja tükröződik Roboz István publicisztikájában. Életútja sok kerülővel vezetett a Somogy című lap alapításáig és szerkesztéséig. 1848—49-ben még Noszlopy Gáspár kormánybiztos titkára volt, 1849-ben Adandón megírta Kossuth Lajos nevezetes »imáját«, 1856-ban már a kaposvári törvényszék vizsgálóbírói székét töltötte be, majd vármegyei tiszti főügyésszé nevezték ki. A politikai helyzet, a megalkuvás és az érvényesülési vágy végül a volt »szabadságimádót« a kiegvezés hívei közé vezette. Az első lap melyet 6 alapított, nem bizonyult életképesnek; két év múlva érdektelenség miatt megszűnt Körültekintő szervezés után csak 1866. március 6-án jelent meg az »új« Somogy első példánya. Rövid idő alatt Roboz lapja nagy népszerűségre tett szert. A Somogy nem volt politikai hetilap, de a Deák-párt szellemében »társadalmi közlönyként« hirdette a humanizmus igéit.« A lapnak neves írók és közéleti férfiak is adtak cikkeket. Időközönként Jókai Mórnak, Reviczky Gyulának, Somsich Pálnak, Vas Gerebennek, Bekits Gusztávnak. Zichy Antalnak, L&nyay Menyhértnek is megjelentek írásai az első somogyi újságban. Roboz képzett, jó tollú belső munkatársakat alkalmazott. Irodalmunk vidéken című írásában az újságírók béréről a következő gondolatokat fejtette ki: »Senki sem követelheti, hogy a mennyei jászol mellett étien virrasz- szon a szellemi munkás. A munkabért meg kell fizetni minden téren, s jól fizetve várhatunk csak jó munkát. A í'uscherek petákos munkája már nem illik be ebbe az időszakba ... « Roboz tudatos munkával, reális koncepció alapján fogott a lapalap ításhoz. Először az újságírás személyi feltételeit biztosította. Tudta, hogy a -sajtó éhes gyomra« kéziratokat kíván, s az igényeket »csonka szellemek napszámban« nem tudják kielégíteni. Nagy munkabírású újságírókat keresett, akik naponta nemcsak 5—6 órát dolgoztak, hanem — ha a szükség úgy kívánta — jóval többet is. Nem engedte meg, hogy munkatársai kollegái itásból, elv- telenségből agyondicsérjenék valakit. A képmutatás, a »borzas hajat, a keféletlen ruhát« nem tűrte meg. Nem kontárakat. hagyták őket az olvasók. Roboz István nem ilyen lapot akart létrehozni. Hivatásának érezte az újságírást, és nívós, Jó újságot szándékozott kialakítani. S a Somogyot rövid idő elteltével már az egész megyében olvasták és kedvelték. v A szerkesztő következetesen tartotta magát az induláskor megfogalmazottakhoz, melynek lényegét a következőképben összegezte: »Hogy a lap fokonként haladást tarthasson más művelt népekéivel, bel- és külterjileg, csak egy útja van: a meleg pártfogás, a tömeges részvét.« Mindezt a Somogy élvezte, s ennek köszönhette elsősorban népszerűségét A lapalapítás egyébként jó üzletnek is bizonyult, Jövedelméből a szerkesztő jól megélt, 53 éven keresztül — az alapítástól 1916-ban bekövetkezett haláláig. Roboz István a polgároso, dás kezdetén »a várossáfejlő- dés vízválasztóján« indította meg hetilapját Kaposváron. Küldetését a Somogy mindvégig teljesítette, s a feudalizmus felbomlásának, a kapitalizmus kialakulásának gazdasági, társadalmi és kulturális ellentmondásait folyamatában tárta fel. Fölismerte és tudatosította a fejlődést gátló tényeket, bemutatta a gazdasági és társadalmi átalakulás fontosabb és jelentősebb állomásait Bóra Ferenc '«V \vr'tj Hippi-Rónai rajza Kobozról. E gyik délután apám megcsókolta anyám arcát Április volt, emlékszem, eső utáni fülledt délután. Mentem volna ki játszani, de anyám nem engedett — Sár van — mondta. — Meglepődtök, olyan hírem van! Meleg volt a konyhában és zsírszag. — Mondd! — ««Sít anyám, s megpendítette a levegőben a palacsintát — Találjátok ki! — Rám kacsintott apám, s nevetett az arca. Ismerem az örömét. Ritkán csókolta meg anyám arcát. Csak húsvéthétfőn a locaol- kodásfeor és a születésnapokon. És most ezen az áprilisi délutánon. — Nem verem tovább a térdem. Anyám szeme megrebbent Csend lett, csak a zsír sercegett — Tán Pordán is beadja az ipart? — kérdezte anyám sokára. Furcsa, vékony volt a hangja. — Pordán? — Apám elmosolyodott. Maga alá húzta a hokedlit. — Pordán nem. Toronnyá nőtt a kisült palacsinta. — Menj innen! — szólt rám anyám —, majd aztán nem kell a leves. Elloptam egyet, és apám mögé szaladtam. Megvédett. — Had egye — mondta, s én megfújtam a palacsintát, és ettem. — Szóval Pordán nem — mondta anyám. — Képzeld: hívnak a tanácshoz. Érted-e, mit mondok, asszony? A tanácsházára hívnak, hivatalba! A pénzügyi osztályra. Felugrott, és újra megcsókolta anyám arcát. — Ugvan már — mondial anyám —, csupa izzadtság vagyok... Aztán kettős terítéket tett apám elé, ahogy vasárnap szokta. Azon a jelentő* napon anyám kikészítette a fekete ünneplő ruhát és hófehér, keményített inget húzott apám csontos testéire. — Holnaptól ezt a ruhát hordom — mondta apám. — \ barna kopott, nem járhatok benne hivatalba — De nem bírok minden- -sp fehér inget adni —mondta anvám, s egymásba fonta ív’ 'diait A délután már szürkült, amikor hazaért apám. Bugyrot kötött az enyves kötényéből, a bugyorban a szerszámai zörögtek. Dúdo- rászott, s a csomagját behajtotta a kamrába. Aztán ezüst "iearettatárcát vett elő a zsebéből. — Pordán adta — mondta, és felnattintotta a tetejét. — Finom cigaretták vannak benne — mondtam, — Igen. Azokat a munkatársaimtól kaptam. A volt munka társaimtól. Anyám kezébe vette a d- ■’arettatárcát, forgatta. — Szép — mondta, és visi- szatette az asztalra. — Nagyon szép. — Nini! Éi meg micsoda? — böktem apám karjához. Hosszú nyakú palackot hámozott ki a selyempapírbóL — Az ám — nevette el magáit —, majd elfelejtem. Zöld- szilváni. Azt mondják, finom bor. — Zöldszilván 1. Az Jó bor, valóban — mondtam. DEREGÁN GÁBOR: Egy üveg zöld- szilváni — Bort hoztál? — csodálkozott el anyám. Nyűt a szája, hogy még mond valamit, de aztán mégsem szólt. — Bort Persze, hogy bort Apám leült a szokott helyére, és meglazította a nyakán az ingeit — No, anyukám, két poharat! Keríts két poharat, ta meg, öcskös, dugóhúzót 1 A nyám két decispoharat emelt le a konyhaszekrényből, s fényesre törölte őket a konyharuhával — Nekem csak egy kortyot tölts — mondta, és figyelt* apám kezét. — Elég! Magának sem sokkal többet töltött apám. Koccintottak. — Ilyen nap egyszer van ax ember életében — mondta, és magasra tartotta a poharát — Hát — mondta anyám —, sok szerencsét! Nagyon sok szerencsét... Anyám vacsora után a kecsketűzhely szélére rakta az ételes tányérokat, s még maradt az asztalnál. Apám nem vetette le magáról az ünneplő ruhát — Töltök egy kicsit — emelte meg a palackot — Nem! Ne... Már ittam, elég volt az nékem... ■— No ... Egv kicsit, éppeD csak egy kortyot, no! — Magadnak tölts — mondta anyám, de azért engedte, hogy az övébe is töltsön apám egy keveset Ültek, egymással szemben. — Adóügyi megbízott — szólalt meg apám. — Ez lesz holnaptól a címem Anyám az ölében pihentette a kezét, s közben a tűzhelyre lesett, gőzölög-e már a mosogatóvíz. — Adóügvi megbízott — ismételte apám, s kortyintott a borából. — Ma benn voltam a tanácsházán. Beszéltem a főnökömmel. Kedves ember... Osztályvezető kar- társ, így szólítjuk. Hallgattak. Apám a palack oldalát pöccintgette a körmével. Gondolatban a tanácshá- zán járt. $4i i előtt a reprezentáció könyvelési rovatelnevezéssé alakult volna — magába foglalva a csésze feketét éppúgy, mint a százszemélyes medvevadászatot áfonyával —, egyszerűen képviseletet jelentett Aki reprezentált, az képviselt, megtestesített valamit vagy valakit Mielőtt a protokoll mindenki számára terhes ceremóniaszabályzattá alakult volna — magába foglalva a pályaudvari fogadóterem kókuszszőnyegének hosszát éppúgy, mint a százágyús díszsortü- zet, motoros rendőrökkel —, egyszerűen jegyzőkönyvet jelentett Aki protokolláris ember, annak köze volt valamely jegyzőkönyvhöz: vagy aláírta, vagy leírta — lúd tollal Szeretném visszahódítaná ennek a két szónak eredeti jelentését E jelentés szerint tudniillik én is reprezentatív és protokolláris személyiség vágyóit. Ügy valahogy, mint az anekdotabeli Kovács János, aki megnéz egy Ferencváros—MTK meccset, és másnap közli a feleségével: — Nézd, anyuskám, benne vagyok az újságban. Azt írja. Faragó Vilmos: Protokollárisán reprezentálok labdarúgó-mérkőzés, huszonötezer néző« ... Benne vagyok a huszonötezerben. Először akkor voltam protokolláris személyiség, amikor a diákszervezet fegyelmi bizottságának tagjaként beleírták a jegyzőkönyvbe, hogy jelen voltam a fegyelmi tárgyaláson, ahol súlyosan el kellett ítélnünk egy diáktársunkat, mert »rosszul viszonyult«, már nem emlékszem, hogy mihez. Később aláírtam egy jegyzőkönyvet, amelyet az Állami Biztosító kárbecslője készített holmi beázott meny- nyezetrőL Protokolláris szerepléseim legszebbike azonban az volt, amikor jegyzőkönyvet készítettek a budapesti világiíj úsági találkozó záró nagygyűléséről, és megállapították, hogy a szónokokat százezer ember hallgatta. Benne voltam — mint az nnekdotabeii Kovács János — ebben a százezerben. Reprezentatív személyiségként pedig éj jel-nappal, minszerepelek. Éjjel rendszerint azokat az embereket reprezentálom, akik a föld sötétbe borult felén nyugovóra térnek. Nappal azokat, akik szerencséjükre fölébredtek, hogy munkához lássanak. Januárban buzgón reszketek, júliusban szorgosan törölge- tem a homlokom, reprezentálva az örök igazságot, hogy télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg... Az étteremben azokat az ínyenceket reprezentálom, akik jobban szeretik a csirkepaprikást, mint a kelkáposztafőzeléket. Ha mégis kelkáposztafőzeléket eszem, azokat reprezentálom, akiknek nem telik csirkepaprikásra... Villamoson a villamosutasokat reprezentálom — többször szerepeltem már reprezentatív utasszámlálásban is! —, járdán a gyalogosokat, munkahelyen a munkavégzőket, strandon a lustálkodóka t, moziban az érdeklődőket, értekezleten az unatko- ■ókat, külföldön as itthoniakat, itthon a hazajőtteket. Ezenkívül pedig az emberiséget reprezentálom. A legfrissebb adatok szerint a földön hárommilliárd-kétszáz- millió ember él. Nem hat talán szerénytelenségnek, ha úgy vélem, hogy ebben a számban — mint az anekdotabeid Kovács János — én is benne vagyok. Hárommilliárd-kétszázmillió reprezentatív személyiség! Közéjük tartozik persze az a néhány ezer — mondjuk: húszezer — ember is, akiknek medvevadászaton vagy kókusz&zónyegen kell folyton toporognia. Valahányszor kelkáposztaíőzeléket eszem valami kellemes kis vendéglőben, mélységes sajnálkozással gondolok rájuk. Reprezentálva azt a hárommil- liárd-egyszázkilincvenkilenc- millió-kilencszányolcvanezer embert, aki akkor eszik kelkáposztát — díszsortűz és motoros rendőrök nélkül! —, «makor csak akar. Egyszer fSlrtéreCta — Töltök. Anyám befedte kezével * pohár száját — Ezt az üveg bort pedig ma meg kell igyuk — mondta apám. — Magadnak tölts! Egy csöppnyit töltött a magáéba apám, s megemelte a poharát: — Egészségünkre! — Egészségünkre. A fazékban zúgni kezdett * mosogatóvíz. Anyám állt volna föl, de apám megszólalt: — Az osztályvezető megmutatta az irodámat Külön íróasztalom van. Délelőttönként rásüt a nap. — A nap — mondta anyám. — Az jó, ha rásüt — Könnyű munkám lesz. Az adókönyvbe bevezetem a befizetéseket, és felszólításokat küldök ki. — Felszólításokat? — Akik nem fizetnek, azoknak. — S te írod alá? Apám gondolkodott: — Nem. Nem hiszem. A* osztályvezető... Anyám bólintott — Na — mondta —, elmo- sogatok. — Igyál még egy kortyot! — kérte apám, s kezébe kapta a palackot Anyám összezárta a szája- szélét, s felállt — Az nem lehet, hogy ne igyunk meg egy üveg bort — mondta apám. A fényhez emelte a palackot Alig hiányzott belőle valami. Körülnézett a konyhában, hogy kinek töltsön. A sámlin ültem. — öcskös! Hozz egy poharat! Felugrottam. Bort én? Egy hordóval meg tudnék inni! A legnagyobb poharat emeltem le a konyhaszekrényből. Aztán visszatettem. Egydecist tartottam a palack szájához. — Keveset, apu — mondtam, s tényleg nem engedtem, hogy sokat töltsön. Megcsókoltam, aztán létünk. — Hét deci — mondta apám később, s ingatta a fejét. — Hét deci, s nem bírjuk meginni ... Visszaültem a sámlira. Anyám a tányérokat törölget- te. Egyszer csak földet- apám arca. — Átmegyek Szkladácsék- hoz — mondta —, ne maradjon meg ez a bor. — Menj! Ügy vitte a palackot, mint egy zászlót. Vékony a fal, a hangosabb szó áthallatszik. Szkladács és a felesége örültek. — Nagy szerencse ez, szomszéd úr — mondta az ember — A szerencsét pedig fülön kell csípni! Marit elküldték a boltba, hogy hozzon még bort. K ésőbb fölcsavarták a rádiót, és csárdásokat hallgattak. Aztán énekeltek, magyar-nótákat. Én verset tanultam' másnapra, anyám meg stoppolta a pulóverem könyökét. Már ágyban voltunk, amikor Szkladács táncra kérte a feleségét. Kopogott a padló ... Apám éjfélkor jött haza. Fölriadtam; azt hittem, már reggel van. Magában dudo- rászott, élénél összefogta a nadrágot, és a szék karjára tette. Rám mosolygott. • * • Szeptember végén megvertem Muharit az iskolaudvaron. Pontosan emlékszem; lehajoltam egy kőért, és a fejére csaptam. Csúfolt, hogy az apám végrehajtó, s hogy kijár azokhoz a parasztokhoz, akik nem teljesítik a beszolgáltatást, és iesöpri a padlásokat. »Hazudsz, hazudsz, hazudsz Muhart!« Tovább csúfolt. Utólértem. Ijedtség volt a szemében — láttam, amikor a fejére csaptam a követ Otthon az apám sokáig forgatta a kezében az ellenőrzőkönyvet. Kérdezett. Az arcába néztem. Fáradtnak láttam és fehérnek... Megpofozott, nagyon. Nem sírtam. Egy pillanatra megfordult az eszemben, hogy puha a tenyerén a bőr. — Kisfiam — mondta csendesen —, kérj bocsánatot a barátodtól... Nem értettem, sokáig nem értettem, hogy miért
