Somogyi Néplap, 1972. október (28. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-28 / 255. szám
Kattogott, zakatolt a vonat. így, reggelente gyakran szoktam megbámulni a vagon ablakából a füst göndör kis pamacsait, leheletfinoman egymásba olvadó gomolyagait, amint a rohanó szerelvény mellett könnyedén ölelkeztek és taszigálták egymást. Ám csak a harmat vastag cseppjei csillogtak a töltés mellett húzódó füves réten és a széles kukoricatáblákon. Füst sehol. A szerelvényt Dieselmozdony vontatta. De az ablakok keretén még ott fekete- dett a vastag füstöt pipáló gőzmozdonyok emléke: a korom, sűrű rétegekben. Szemben ősz, egy kicsit kócos bácsika kínlódott ceruzájával, s a kattogásra szünet nélkül ugráló keresztrejtvényével. Mellette a nehéz testi munkában és a gyereknevelés gondjaiban megfáradt, elterebélyesedett idős falusi néni majszolt egy zsúrkenyeret, s bal kezével azok módján, akik különösen fontos és örömteli holmira ügyelnek féltő gonddal, szüntelenül egy kis barna csomagot tapogatott, melyből kikandikált egy hivalkodó csillár karja. A zsúrkenyér kemény, pattogó héjával tele lett a néni széles öle, fekete szoknyája, de olyannyira elmerült gondolataiban, hogy aligha vette észre. Fogyott a kenyér, s csak gyűltek, gyűltek a morzsák, elárasztva a néni ruháját. 1. Baranyai ismerősöm hívta föl figyelmemet a minap arra, ami — somogyi ember lévén — nekem eddig egyáltalán fel sem tűnt: — Hogy milyen sok hajdani kastély van nálatok! — A megyében utazgatónak valóban szemet szúr, hogy a négyszázegynéhány somogyi falu többségében ott húzódik az előkelő facsoportok között egy-egy sárgára festett kastély, hajdani úrilak. De ezek ma már szimbólumok: egy véglegesen letűnt (leszerepelt!) korszak rossz emlékű jelképei. Ezek a kastélyok azonban huszonhét év alatt jól-rosszul beilleszkedtek már a környező Világba, különleges céllal épült falaik között egyszerű, természetes emberi célok megvalósulását segítik elő. így lehet ez azokkal az építményekkel is — szép számmal vannak —, amelyek unos-untalan az ember szemébe tűnnek a vonatból. ŰTO Az úton, a vágányok mellett azonban más is sorakozik. Vadonatúj, villaszerű építmények, a mai falusi építkezésre jellemző sátortetőkkel. S egyikmásik mellett — milyen kifejező — a hamisítatlan, ősrégi magyar építészet módszereivel épült állatszállások, rozoga kis ólak. Vesszőiből font, sárral tapasztott falak. Erre még nem jutott pénz, csak az évszázados készségből futotta... Nézem a vonuló kastélyokat, a szaporán sorakozó új házakat, s az egyre ritkuló jellegzetes ólakat, amelyeket legfeljebb csak néhány évig láthat még az utas. Igen, úton vagyunk, úton, amelynek iránya nem kétséges. Ütitársaim közül az idős bácsit közben elkeserítette a makacsul ellenálló rejtvény, feje le-lekonyul, s elbóbiskol. A néni készülődik, csomagjait keze ügyébe rendezi, kendőt igazít. Aztán feláll, s a tengernyi morzsát egyenesen a szemem közé söpri, nyugodtan, hiszen nem neki kell eltakarítania. Hogy a ropogó-pattogó holmi egészen Budapestig recseg majd a lábam alatt, és a többi utast is feszélyezi mindez? Aligha gondol rá. Otthonában bizonyára ragyog minden a tisztaságtól — legalábbis a három szoba —, s a házigazda igazi férfibosszúságára bevezették már a papucsrendszert is (a szobába nem lehet másképp belépni), ez nem lehet kétséges. De ez az igény csak a legszűkebb környezetre vonatkozik, a vonatot, az utcát, a várost még nem érzi a magáénak, legfeljebb észreveszi, sőt bosszantja a rendetlenség, a piszok. De hogy ezért neki is tennie kellene? Aligha jut eszébe. Prüszkölök a morzsaléktól, de mielőtt epés megjegyzést tennék, villámgyorsan lefújom a zöld bőrülésről cigarettám alattomos hamuját. S arra gondolok, hányán vagyunk még így, mint ez a fekete fejkendős nénike. Nem hiába: úton vagyunk még, félúton ... 2. Az öreg gimnázium szinte jottányit sem változott. Az embert ez a benyomás foglalkoztatja, amikor ki tudja hány év után ismét átlépi a régóta ismert kapukat. Jól tudom, a megállapítás felületes, mert hiszen a legöregebb falak között is születhet újjá a tudományos szellem, s példák ezrei bizonyítanak: a munka minősége többnyire független a körülményektől. Az ember tehát jóleső érzéssel áll meg a régi falak között, s mélyet szippant az ismerős levegőből. Aztán amikor áz udvarra téved, eláll a lélegzete. A hajdani tágas udvaron, ahol a szünetekben több száz diák rótta a hatalmas füves térséget, magolt, tízóraizott, verekedett vagy csak élvezte a napsütést, nos ez a térség most egyszerűen nincs. Az udvar összeszorult, szánalmas kis látvány a szorító emeletes házak gyűrűjében. A diákok jószerével még az épület árnyékából sem tudnak kilépni. Az udvart ugyanis elfelezték : közgazdasági technikum épült rajta, s valamicske szabad teret itt is kellett hagyni. Ami megmaradt, azon sportpálya épült, kemény bitumen alapú kosárlabdapálya, amelyre csak tornaórán szabad rálépni. Hol töltik a szünetet akkor a diákok? A folyosón? Vagy azon a szűk kis sávon, amelyik talán ha egyhatoda a réginek, s a hajdani botanikus kert helyén húzódik? Számok, megalapozott számítások pattognak előttem: ennyivel és ennyivel olcsóbb, könnyebb építeni belvárosi területen, ahol könnyen hozzáférhető a gáz, a víz, a villany, a telefon, s minden, ami a modern városi lakáskultúra, életforma áldása, ami megkönnyíti az ember dolgát a világban, és segít neki egyéniségét harmonikusan fejleszteni. Ráadásul mennyivel könnyebb építeni szabad területen, ahol még szanálni sem kell! S áz már huszadrangú szempont, hogy hol töltik a gyerekek a szünetet. Igaz? Lehet. Bent a nagy tornateremben hangos gyermekzsivaj: óvodások, kisiskolások ismerkednek a szerekkel. Sokan vannak, tele velük a nagy terem. — Valahol ki kell a gyereknek mozognia magát — mondja egy kislány anyukája. — A lakásból nem tudom kiengedni, mert a ház előtt visz a város legforgalmasabb főútja. Udvar nincs, játszótér se ... Talán ez a gyermektorna. Hetenként kétszer... Úton vagyunk? Félúton. De úgy tűnik néha, annak is csak egyik oldalán. Csupor Tibor 28 De a másik keze elér. Be- lémkap. S ahogy ugranék, a súlya visszaránt. Leesünk az asztal alá, s fájdalmasan megütöm a vállam. Még most sincs harag bennem. Nem is fogom fel, hogy az életemet akarja. Ki akarok keveredni a sötétből, az asztallábak, s az öreg csápoló keze közül, amely a zubbonyomat tépi. Rúgok, hányom-vetem magam. A zajban, amelyet csapunk, hallok valami süvítést, de elnyomja a nyögés, a lihe- gés, a kiabálás. Mert már én is kiabálok, megfeszülve vonszolom kifele magam, de vonszolom magammal az Öreget is. így esünk ki hirtelen a konyha közepére. S ha verekszünk is, de test test ellen. Egyszer le tudom rúgni magamról, de közben megkarmol. S ahogy a sebbel meg- vérződő ujjaimra nézek, időt kap, megint rámveti magát. Nehéz, mint a föld. Bénítóan erős a fogása. Érzem, hogy gyengülök. Hangos zúgás van a fülemben. Ahogy a képembe markol, az annyira fáj, hogy belemarok a kezeíejébe. Ordítunk mindketten a fájdalomtól. Kétfelé esünk, de én járok rosz- szabbul, mert arcra esek, és ő elkapja a torkomat. Fény gyullad a szemem előtt, hogy szinte belevakulok, minden porcikám megfeszül, hogy kitépjem magam a szorításból, tátogok a kezemmel, az ordítás, amelyet elszorít, szétveti a tüdőm, vízhullám csap az arcomba, és megtölti a szájamat, megrendül alattam a vertföld padló, s egész testem vízben ázik ... Vége. Vége a szorításnak. Elereszt. Vízben fekszem. Káprázó szemem előtt víz fut, jéghideg, szennyes víz. Ez a halál? Tagolatlan ordítást hallok. Az öreg Bibok. Futni akar. Fröcsköl a lépése nyomán. Épp akkor nyitja meg az ajtót, mikor megpróbálok föltápászkod- ni. A beömlő víz mindkettőnket leüt a lábunkról. Az udvar helyén, a völgy helyén egybefüggő, mozgó szürkeség. Térdig vízben állok fel, s még mindig nem jut el az agyamig, hogy ez ... Rettenetes, jajgató állatüvöltés. Bele kell rázkódni. Az öreg megint kifelé rohan, akkor éri a házat a következő lökés, hogy belenyögnek a falak, s a tornác előtt összeros- kad az óriási tüzelőmáglya. Az öreg elesik a tornácon, kiabálása bugyborékolásba fúl. Ahogy utánavetem magam, az ágyékomat úgy éri a jéghideg víz, mintha bárddal metszenének belé. Alig érem el Bibokot, tépi magát a kezemből: — Az állatok! Harsog körülöttünk minden, én ezt nem képzelhettem, hogy ilyen zaj lehet, süvítés, sziszegés. Igen, az állatok is. Rémületes hangokat adnak. Az istálló valamivel lejjebb van, ott már torkig érhet, de nem lehet odamenni, rohan a víz mindenfelé, már derékon felül ér nekem is, most ébred az életösztönöm; — A padlásra! Hallja? A padlásra! A kamrában, ahogy nyitom az ajtót, a vízzel együtt ismét elesek. Minden csuromvizes rajtam, de el tudom kapni a fakorlátot, s végre kivqrgődök Bibok bácsival együtt. Fölkecmergünk. Lihegve roskadok le a kukoricára, érzem por- és egérszagát. Künnről mindent, a víz süketítő bömbölését is túljajgatják a jászolhoz láncolt állatok, nem emberi fájdalom- és félelemkórus. Mellettem csapzott, szürke fejét öklei közt gyúrva zokog az öregember. 1«. Mielőtt elirtózhatnék önmagunktól, akik talán megmenthettük volna a jószágot, olyan ütést kap a ház, hogy meginog bele. Oldalt, a tetőnél, egy reccsenő gerenda mellett törik a cserép, s megjelennek előttem a jégtáblák a folyamban, ahogy egymásra torlódtak. Igen, ezek most jönnek, úsznak az árral, mint a torpedók, s vágódnak abba, ami előttük áll. — A jég! — ordítom az öreg fülébe. Kábán emeli a fejét Ekkor megint kapunk egyet. Ismét ropogva hullanak a cserepek, s a résen besüvít az árvíz hangja, mint a szélvihar. Csikorgó hangok hallatszanak. — A kéményhez! — rántom föl a vénembert Odavonszolódunk. Ha a ház nem is, tán ez kitart Tudatára ébredek annak, hogy nagyon fázom. — Nem tudunk tüzet csinálni? Tűz kellene, hogy megszárit- kozzunk, és jelnek se rossz. Lám, fog már az agyam. Az öreg szeme most kezd tisztulni, furcsák a könnyben ázott pillái. Jegyzet egy kitűnt? dokumentum filmről Nem retúrjeggyel utazott a forradalomban Nem szégyellem bevallani — nagyon sokan voltak, s talán vannak ma is így —, hogy néhány évvel ezelőtt fedeztem föl Magyar Lajost Péchy Blanka Regénye, valamint az ő válogatásában megjelent publicisztikai gyűjtemény alapján. Először úgy tiszteltem, mint újságírót, aztán feltárult előttem teljes embersége, forradalmisága, szocialista hazafisága és proletár internacionalizmusa. Éppen ezért bántott, milyen kevés áll rendelkezésünkre életművének megismerésére. Akinek a nevét több mint ötven évig jóformán le sem írták, egyre több ember előtt lett ismert. Szerény lehetőségeinkhez képest lapunk is hozzájárult ehhez a munkásmozgalmi kutatásokkal foglalkozók írásainak, összeállításainak közlésével'. Tavaly novemberben lett volna nyolcvan- éves, s ebből az alkalomból méltóan emlékezett rá Somogy, valamint szülőfaluja, Istvándi. Nem sokkal születésének nyolcvanegyedik évfordulója előtt a televízió állított neki emléket a csütörtökön este bemutatott Át a túlsó partra című dokumentum-portré- filmmel. A legnagyobb elismeréssel szólhatunk Márványt György író-rendező alkotásáról, hiszen az utóbbi időben nem láttunk ilyen sodró erejű munkásmozgalmi filmet. Noha a középpontban Magyar Lajos, az e tájról indult neves újságíró, politikus, forradalmár és tudós élete és munkássága állt, mégis több volt ennél, mert a rá visszaemlékező hozzátartozók, barátok, harcostársai, elvbarátai, az ügy lelkes támogatói voltak. S szinte az utolsó órában örökítette meg a televízió a kor atmoszféráját jól ismerő, plasztikusan megelevenítő veteránokat (Sípos Erzsébetet, Pogány Józsefnét, Hajnal Jenőt, Wilhelm Jenőt, Grád Gézát, dr. Deák Andrást), akik őszintén, mértéktartóan, sok szeretettel, ugyanakkor hitelesen beszéltek Magyar Lajosról, felvázolva azt is, hogy mindig oda ment, ahova a párt állította, a munkások osz- tályérdeke megkövetelte. Péchy Blanka szolgáltatta ennek legkitűnőbb példáját, amikor felolvasta a szegedi csillagbörtönből küldött levelet, amelyben férje megindokolja, miért vándorol ki Oroszországba. A szocialista hazafi ság szép és megható megfogalmazása ez, méltó arra, hogy példának állítsuk ifjúságunk elé. Éppen ezért nem értjük, miért ilyen késői órában sugároz a televízió — nem először — egy kiváló dokumentumfilmet. A portréfilm egyik legnagyobb erénye, hogy Péchy Blanka Regénye alapján, kronológiai sorrendben tárta elénk a veteránok visszaemlékezéseit, hatásosan illusztrálva a Gábor Miklós hangján tolmácsolt cikkrészletekkel, valamint a korabeli fotókkal és filmösszeállításokkal (különösen értékesek az első világháborús fényképek, a moszkvai és kínai filmrészletek). A képek és szövegek többszöri ismétlése először nagyon hatásos, harmadszorra csaknem erejét veszti. A történelmi hűség kedvéért szóvá tennénk, hogy a Magyar Lajost még nem Ismerők nem tudták meg a filmből, hogy Istvándiban született. Pedig ő soha nem feledkezett meg szülőföldjéről, hiszen még 1930 táján, az Azovl-tenger mellől írt levelében is az. áll, hogy az ottani falu hasonlít külsőleg a magyar falura, és esetenként szinte Somogybán képzelte magát. Hozzátenném, hogy a pécsi újságíróskodásról is kevesebbet kaptunk, mint amilyen jelentőségű volt a pályán való elindulásban, sőt a munkásmozgalom iránti érdeklődés fölkeltésében. Örömmel láttuk és hallottuk a filmben dr. Deák András nyugalmazott orvostábornokot, aki a Tanácsköztársaság 50. évfordulóján látogatott haza Kaposvárra Jugoszláviából. Nagyon szenvedélyesen és szépen beszélt Magyar Lajosról, egykori osztály-, majd harcostársáról. Két megállapítására azonban fölfigyelhetett volna a szaktanácsadó meg a rendező is: visszaemlékezése ellenére forradalmi állapot volt Kaposváron 1919 elején, s ezt a direktórium kikiáltásának időpontja bizonyítja. A másik: nincs írásos nyoma a Latinca Emlékmúzeumban — nem is lehet, mert nem volt ilyen a fehérterror idején — az ő halálra ítélésének. Ezt a filmet — mindezek ( ellenére — szeretni fogjuk, s máskor is szívesen megnézzük, mert olyan forradalmárnak állít emléket, aki az eszmében sohasem csalódott. Lajos Géza Tizeikéi lakáskulcs A gyufám elázott, nyilván | az övé is. Honnan lehetne sze-i rezni ? f Lepillantok a padlásföl járón jó fele magasságig áll benn aj víz, a felszínén mindenféle! kamraszémét, hagyma, krump-J li, üveg ide-oda utazik, itt | már nem lehet lemenni, csak! úszni lehetne. | — Lemék — mondja az! öreg, de megtorpan a látvány-! tói. Mégis lehajol, kihalásaik; valamit. J — Mi az, petróleum? ! — Pájinka. ! Állunk egymás mellett, és, most ébredünk rá, mi is tör-J tént köztünk. Hogy kije-mijej vagyunk egymásnak. De ezt már nem számít ! — No, igyon! — mondom ne-f ki. Az övé, meg idősebb is. ! Iszik, aztán átadja a palac-J A kot. Meghúzom, tetőtől talpigt megráz, de jó tüzes, égeti a! torkomat meg a gyomromat ! — Le kéne vetni a göncöt — ! mondom. ! — Híjába, minden elázott —! feleli. ! Néhány levélből — melyet — Nem. Én sok mindent fel-! szerkesztőségünknek írtak — hordtam. f kitűnik, hogy vannak -ügyeGyorsan sötétedik. Mialatt! letes- olvasóink is. És most ide-oda botorkálunk a padlá-! mintha jobban megmozdultak son, egész testemben ráz a hi-J volna, amikor a város a cen^•vÜ1<f1’ÍnkAv.rUhanem?Íi s * tenáriumi ünnepre készük öltözködünk. Ahogy meglátom, szíjas, vén testét, elfordulok. J a város szülötteinek emléMég nem is végzünk, meg-; k_ét.<5rz? márványtáblák, úgy érkezik az újabb árhullám, s!tum'£’ éppen az ünnepi esz- vele a jégtáblák, kettő egy- * más után. A cserepek ismét! ropognak, az egyik gerenda! ívben meghajlik, s olyan csat- J tanással törik el, mintha ágyú! szólna. Elvetem magam a ké-! ménynél, az öreg meg a sarokTegnap este mutatta be a kaposvári Csiky Gergely Színház a Tizenkét lakáskulcs című bohózatot. A darabot Kalász Rudolf írta, zenéjét szerezte Fényes Szabolcs, rendezte Laczkó Mihály. Képünkön: Komlós István és Csorba István Jászai-díjas. tendőre sorra eltűntek Kaposvárról ... A példákból majd kitűnik, hogy tulajdonképpen nem rossz szellemek költöztek városunkba. Az emléktáblákat a város csinosítása során vették le, előfordult az ban köt ki. — De még bírja a i is, hogy a megjelölt szülőhá- ház. Meddig? ! zat időközben lebontották.- Valamit kéne csinálni! - ! kerü!,tkiabálom. ! így történt Rippl-Rónai Jó; zseí Anna utcai házával is, ez (folytatjukj 1 esetben nem a régi téglákért város szülötteinek emléke Eltűnt emléktáblák nyomában perelünk, hanem azért az emléktábláért, amelyik — eltűnt. Pedig: visszahelyezhető lenne az új épületre is, megfelelő módosítással. Apróság? A város centenáriumi ünnepsége méltó alkalom lenne ennek a táblának a »leleplezésére-. Riippl-Rónai mellett lakott Pete Lajos, az 6 emlékét őrző tábla ugyancsak eltűnt a tatarozás folyamán. A felfedezések tartalmának nem, de a kutató-őrző lakosság észrevételednek örülünk. Mert azt a célt szolgálják, hogy városunk a jelen építő munkája közben a múlt emlékeiről se feledkezzen meg. H. B. Somogyi Néplap
