Somogyi Néplap, 1972. október (28. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-20 / 248. szám

Egész társadalmunk feladata: fi hazaszeretetre, a haza szolgálatára nevelés MUNKA KÖZBEN Két kötet után - a harmadik előtt Hatodik éve. hogy egy nagy­szerű kezdeményezés született Egerben. Akkor — 1967. októ­ber 12-én, 13-án — találkoz­tak a városban első alkalom­mal azok az írók, újságírók, történészek, pedagógusok és katonák, akiknek mondaniva­lójuk volt a szocialista haza- íiiággal kapcsolatban. Méltóbb helyről ez a kezde­ményezés nem indulhatott volna. A történelem során Egerben nagyszerű példái szü­lettek a haza önzetlen szolgá­latának, szeretetének. Az idei kétnapos tanácsko­zás jelentőségét több évforduló is növelte. Éppen 420 éve, hogy az egri vár védői hősies helyt­állásukkal beírták nevüket né­pünk történelmének anya­könyvébe. S most emlékeztek Dobé István várkapitányra, aki négyszáz évvel ezelőtt halt meg, valamint Gárdonyi Gé­zára, aki ötven évvel ezelőtt hunyt el, s az Egri csillagok megírásával halhatatlan re­mekművet alkotott. A* idei tanácskozás témája — hasonlóan az előző éveké­hez — a hazafias, honvédelmi neveié* és a tömegtájékoztató eszközök szerepe, feladata volt. Két napon át nagyon sok író, újságíró, televízió- és rádióri­porter, párt- és tanácsi veze­tő mondta el véleményét Va­lamennyien egyetértettek az­zal, amit dr. Várkonyi Péter államtitkár, a kormány Tájé­koztatási Hivatalának elnöke vitaindító előadásában kifej­tett: »Népűnk ma a fejlett szo­cialista társadalom megterem­tésén fáradozik. Ennek nem­csak anyagi, hanem eszmei kö­vetelményeit is biztosítanunk kell. Nemcsak épületeket kell emelnünk, hanem közben épí­tenünk, fejlesztenünk kell né­pünk szocialista tudatát, gon­dolkodását. A szocialista jel­lem kialakítása nagyon bonyo­lult, hosszadalmas és nehéz feladat, de céljaink megvalósí­tásának nélkülözhetetlen elő­feltétele. Ennek szerves része a honvédelmi nevelő és propa­gandamunka, s ezért ez egyik nagyon fontos feladata a tö­megtájékoztató eszközöknek. A hazafias-honvédelmi neve­lés a szocialista erkölcsi és vi­lágnézeti nevelésen belül sem különálló vagy önálló terület, hanem része az egységes kom­munista nevelésnek. Olyan közhangulatot kell teremteni, amelyben annak van becsülete, aki teljesíti honvédelmi köte­lezettségét, és megveti azokat, akik ez alól ügyeskedéssel pró­bálják kivonni magukat« A haza szolgálata mindennél előbbre való — ezt a gondola­tot összegezte a vitaindító, s ezt erősítették meg a felszóla­lók is. Nagyon sok ötlet, ja­vaslat hangzott el, hogyan erő­sítsük a felnövekvő ifjúságban és a felnőtt nemzedékben a haza Iránti szeretetet más né­pek megbecsülését A tömegtájékoztató eszkö­zöknek, az íróknak, újságírók­nak, pedagógusoknak, történé­szeknek ebben igen nagy sze­Emlékezés a táborra Énekszót küldünk Lengyelországba Lengyei úttörők életéről ren­dezett kiállítást a Pázmány Péter utcai általános iskola úttörőcsapata. A pajtások lenn gyei játékokat játszottak, a nyáron készült fényképeket nézegetve idézték a szebbnél szebb emlékeket, eldicseked­tek a legutóbbi levelekkel, sor­ban elmondták, mit írt Piótr, Widra, Irena, Romek, Jurek meg a többiek. Azután villám­gyorsan sorba álltak, és Csa­lik Anna csapatvezetővel az .élen megindult a menetelés. Kipirult arccal, büszkén mu­tatták be, mit tanultak a len­gyel gyerekéktől az alatt a két hét alatt, amelyet Lengyelor­szágiban töltöttek, és azon a héten, amikor a lengyel cser­készekkel nyaraltak az úttörő- csapat táborában Balatonfeny- vesen. Kelemen Sva ifivezető a szerencsések közé tartozik, mindkét táborban részt vett ö mesélte: — Az utazás is nagy él­mény volt. Másfél napig utaz­tunk a Báthori expreaszel. A táborban, Lowynben ezerkét- százkilencvenen voltunk ösz- szesen, harmincán magyarok. A csehszlovák, a német és a léngyel gyerekekkel hamar megértettük egymást. Ilonka néni, a táborvezető és tolmács sokat segített — Ma neki is énekelünk — szóltak közbe többen. — Felvesszük magnóra, amit tudunk, és elküldjük Ilonka néninek. A tábortűznél népda­lokkal szerepeltünk, nagy si­kerünk volt. Találkoztunk cseh veteránokkal, együtt ünnepel­tük július 22-én a nemzeti ünnepüket De a legérdeke­sebb talán a ml nemzeti na­punk volt Mi, magyarok főz­nünk 400 személy részére! Gu­lyáslevest és túrós csuszát ké­szítettünk. Nagyon igyekez­tünk ... — Mégse lett jó! — szólt közbe Erdős Qyurka, de na­gyón gyorsan letorkollják. Qyurka a legfiatalabb táboro­zó volt, ötödikes. Neki különö­sén áz tetszett, ahogyan a kisdobosok éltek. »“ ök indiánoknak nevezték magukat. Sátrakban tartották a gyűlést, harci díszben jártak, igazi indián ruhát és színes tollakat hordtak. Mások lova- gc|k és dámák voltak. Ók is korhű ruhákat viseltek, mint­ha mindig színházban lenné­nek ... A kiállításon több kép lát­ható róluk. Az indián sípot is ők adták. — A cserkészek Fenyvesen rendeztek kiállítást — folytat­ta László Szilvia —, az anya­gukat nekünk adták emlékül. Címeket cseréltünk, rendszere­sen levelezünk, az orosz leve­lek végére egyre több lengyel szó kerül... Elharapja a mondat végét, de szemében ott bujkál a foly­tatás: — Talán fogunk még talál­kozni! V. K. repük van. De nemcsak ne­kik, egész társadalmunknak sokat, az eddiginél is többet kell tenni a hazaszeretetre, a haza önzetlen szolgálatára va­ló nevelésben. Olyan regénye­ket, filmeket, tv- és rádiójáté­kokat kell alkotni, valamint olyan írásokat megjelentetni, amelyek segítik, eredménye­sebbé teszik ennek megvaló­sulását, elmélyítik az ifjúság­ban és a felnőttekben is a ha­za iránti szeretetet. Nagyon jó lenne, ha a név­adó ünnepségek alkalmából az újszülöttek díszes kiadású Pe- tőfi-albumot is kapnának ajándékba, hogy az a bölcsőtől elkísérje őket, hiszen Petőfi­nek minden nemzedék számá­ra van mondanivalója. Tegyék lehetővé az ifjúság számára az olcsó vagy az ingyenes utazá­si lehetőséget, hogy megismer­je hazánkat, hogy a honisme­ret hazaszeretetté válhasson. Beszéljünk többet és bátrab­ban a hazaszeretetről, a haza szolgálatáról, adjunk ifjúsá­gunk számára követendő esz­ményképeket történelmünkből és mai életünkből is. Egy rövid írás nem adhatja vissza mindazokat a gondola­tokat, ötleteket és javaslato­kat, amelyekkel a tanácskozás részvevői hozzájárultak, előse­gítették annak sikerét. A két nap alatt elhangzottakból ki­csendült : következetesebbé, hatékonyabbá kell tenni a ha­zafias, honvédelmi nevelést, s ebből egész társadalmunknak részt kell vállalnia. Még kö­zelebb hozni népünket és had­seregünket, elválaszthatatlan- ná tenni az országépítő és az országvédő tevékenységet. Hazaszeretetre, a haza szol­gálatára nevelni egész társa­dalmunk feladata. S talán eredményesebbé válna ez a munka, ha az egri kezdemé­nyezést országszerte példának tekintenék és követnék. Ehhez pedig arra lenne szükség, hogy az Egerben el­hangzó gondolatokat, javasla­tokat és ötleteket mindenütt alaposan megismerhessék. Hasznos lenne az egri ta­nácskozások vitáit, felszólalá­sait füzetben megjelentetni, hogy útmutatást adjon e na­gyon fontos társadalmi feladat eredményes megoldásához. S zalai László Készül a Világirodalmi Lexikon Tudományos életünk nagy vállalkozása — többek között — a Világirodalmi Lexikon készítése. Azért többek között, mivel más szakterületeken is tapasztalható: a lexikonkészí­tés valóságos reneszánszát éli nálunk. Készülnek a szélesebb rétegek számára jól eligazító kislexikonok, »handbuchok«... És készülnek egy-egy tudo­mányág egészét — lehetőleg a legutolsó naptári dátumig — összefogó nagy lexikonok. Mindkettőre rendkívül nagy szükség van a tudományok ro­hamos fejlődése, a robbanás­szerűen bővülő ismeretanyag miatt. A Világirodalmi Lexi­kon az utóbbiak közül való — tehát totális, átfogó igénnyel készülő mű. Örömmel olvas­tuk szerkesztőinek és főmun­katársainak sorában egy somo­gyi kutató nevét: Papp Árpá­dét. ö az újgörög irodalom al­kotó és fogalomcikkeinek szer­zője, illetve ő adott megbizást ilyen jellegű cikkek írására. Arról kérdeztük először, ho­gyan kapcsolódott be a mun­kába, és tulajdonképpen mi előzi meg a »lexikongyártást«. — Körülbelül tíz esztendeje vetődött fel a gondolat — mint ez az első kötet bevezetőjéből is kiderül —, hogy a lehető legkorszerűbb ismereteket, al­kotói életutakat, fogalmakat világirodalmi méretekben ösz- szefoglaljunk. 1966 tavaszán kapcsolódtam be az előkészítő munkába. — Van-e huszadik századi előzménye a világirodalmi le­xikon készítésének nálunk? Itt természetesen a most megjele­nő lexikon karakterére gondo­lok, nem olyanra például, mint a maga nemében kitűnő, de erősen »válogató« Benedek Marcell-féle Irodalmi Lexi­kon? — Kisebb lexikonok voltak. Amit én ismerek, 1929—30-ban a Dézsy-féle világirodalmi le­xikon, jelentősebb vállalkozás. Említhetnénk Babitsot is, ő az európai lexikát készítette el. A mostani munka bizonyos elvi állásfoglalások tisztázásá­val kezdődött, majd ezt követ­te a gyakorlati metódusok ki­dolgozása. Az volt az egyik alapvető igény, hogy a nevek, fogalmak egyike se maradjon ki. Azonkívül előkészítője mindez egy magyar műfordí­tástörténetnek vagy lexikon­nak is. Ez ugyancsak sommás vállalkozás; az előkészületek most folynak. Több százezer cédula gyűlt össze ... — Milyen volt a munkaíel- adata ? — Azon a bizonyos tavaszon kaptam egy levelet Szerdahe­lyi István felelős szerkesztőtől: megbízást.^ A dolgom az volt, hogy az uj görög rész főmun­katársi teendőit lássam el. E teendők fő része az összefog­laló cikkek megírása, újgörög irodalmi formák, új görög iro­dalomtörténeti, műfajtörténeti összefoglalók. — Minden nemzetnek van egy főmunkatársa? — Igen, illetve több is. Pél­dául a Szovjetunió irodalmát többen foglalják össze. Ki kel­lett választani, hogy kikkel akarok cikkeket íratni e terü­letről. Kaptunk több vastag jegyzetet az Akadémiai Kiadó­tól, amelyben feldolgozták a* utóbbi évtizedek nagy lexiko- nainak címszavait. A kiegészí­tés után a jegyzeteket tekin­tették át a belső szerkesztők. — Ha összehasonlítjuk e vál­lalkozást hasonló idegen nyel­vűvel, mit mondhatunk? — Ha azt mondjuk, hogy a legutolsó, tehát a legfrissebb, ez önmagában még nem mond el mindent. De például a fel­építése, a cikkek szemlélete ... A szokásos adatok mellett idő­rendi bibliográfia is van, más tagolásban a művekről értéke­lést is adunk. — Hány kötetre tervezik a lexikont? — Eredetileg hat kötetre tervezték, úgy is hirdették, az­után kiderült, hogy ez lehetet­len, annyi mindenről kell írni. Ügy néz ki, hogy nyolc kötet lesz. Ügy tudom, hogy Moszkvá­ban folynak hasonló előkészü­letek, sokat konzultálnak a szerkesztők szovjet kutatókkal. Az NDK pedig tudomásom szerint megvásárolja a mi le­xikonunkat. A nagy cikkek, a törzsanyag elkészült, a finomí­tás még tart, új adat is beke­rülhet a lexikonba. A harma­dik kötet anyagát megszer­kesztették, karácsonyra "ár- hatjuk megjelenését T. T. Gyengénlátók intézete Debrecenben A 70—80 százalékban csökkent látóképességű fiatalokat ed­dig a csökkentlátók, illetve a vakok tóvárosi intézetében ta­nították. Az új, korszerű debreceni intézetben 150 gyengén- látó gyerek kezdhette meg az iskolaévet A gyerekeknél a látási zavarokkal gyakran együtt járó hallási és beszédhibá­jukat az ún. korrekciós órákon igyekeznek majd csökken­teni az intézet szaktanárai és gyógypedagógusai. Sok ma­nuális játék áll a gyerekek rendelkezésére. LAT IOTT ;ato: Tulajdonképpen föl se mérte, hogy lebukott. Ült a kabátgallér mögé mé­lyen behúzot nyakkal, nézett kifelé az ablakon, anélkül, hogy bármit is meglátott vol­na. Nem törődött azzal, hogy ki ül le vele szemben, azzal sem, hogy ki száll le mellőle. Utazott. Az agyában párák szakadoztak, feltörő zokogá­sokat nyelt le, indulatos mon­datokat morzsolt szét a foga között. Visszafogta tűnődése­it, pedig ott ágaskodott a kérdés, mindjárt a józano- dás perceiben: És most mi lesz? És most mi lesz? Cini­kus rosszindulattal rázta ki a kérdést a vonatcsattogás is. Mi-lesz. Mi-lesz. Idegesen mozdult, rántot egyet magán. Bekapcsolta a zsebrádiót. Halk tánczene kúszott a fü­lébe, igyekezett elhitetni ma­gával, hogy arra figyel. Sen­ki sem szólt hozzá, mégis érezte, hogy néma kérdések veszik körül. Nem nézett az emberekre. Utazott. Néha szinte belezuhant a kétségbe­esésbe. Micsoda hülye dolog ez? Hogyan került erre a vo­natra? Nem ... ez nem lehet igaz... Ez a vonat nincs. Nincs ez az egész hülye élet. Tulajdonképpen föl se mér­te, hogy lebukott. Nggyon egyszerűen tör­tént — a kalauz kérte a je­gyét. Melyet nem váltott mea. Amikor az első állomá­son leszállították és egy is­meretlen rendőr végigkísérte az ismeretlen kisváros peron­ján: azt hitte, most kellene meghalni. Levegővé válni, szétkenődni egy mozdony előtt a síneken. A cifaretta- füstös szobában pedig ke­gyetlen tisztaságú emberség- csöndű szavak ülepedtek meg a fülében. Mondja, kislány, miért csövezik? Felnézett, és szomorkás ártatlanul vála­szolt. Kérem én ... én ... mi az a csövezés? Satyénak őrültek a szülei is. ö is örült neki. Jóvágású, jól öltöző, jól kereső fiú volt. A falu krémjéből való. Hang­adó jópofa. Szóval csupa jó. Az anyja még azt is hozzá­tette, hogy jó parti. Elkísér­te ez a szó az első randevú­ra. Jó, jó. Jó, mert izgal­mas, jó, mert nagylány 6 is, jó, mert szép az élet, jó Satyóval a presszóban is. Sa- tyó azt mondta, hogy nem­sokára kocsit vesz, persze az apja pénzéből. Lényeg az, hogy kocsi lesz. És ez megint jó. Jó volt vele a moziban, a parkban, az utcán, a szobá­ban, meg az udvaron. Egy­szóval mindenhol. Jó volt ar­ról is beszélni, hogy egyszer majd összeházasodnak, ha Satyó letudja a katonaságot, és ő már nagykorú lesz. Az anyjáék tehát nem bánták, hogy elmaradozik este. Elvég­re vőlegénye van. Elvégre szakmája van. Elvégre nagy­lány. Jártak együtt, mint az idő­sebb párok. Jól megvoltak. Satyó néha órákig dumált a motorokról, közben feketét ittak a presszóban. Volt még vagy három hasonló korú pár a körükben, azok is minden este odatelepedtek a zenegép mellé, nagyokat hallgattak és nagyon modernül érezték ma­gukat. öreganyák, ángyok, keresztanyák kukkantottak be az ajtón. Istenem, fiatalok. Máma ez a divat. Jó, jó ez így. Jobb, mint régen volt. Kezdetben a két óra rövid­nek tűnt. Szombaton zene is volt. És ez csak plusz jó volt Hónapok mentek így. Egy év ment így. Még iskolás ko­rában szeretett verset mon­dani, de Satyó gyorsan letor­kollta, az ő csaja nem megy bohóckodni a KISZ-be. Jár­tak tehát a preszóba rendü­letlenül. A téli esték néha el­viselhetetlenül hosszúak let­tek. Egy pár »lemorzsoló­dott-. Megunták egymást. Sa­tyó rakaszkodó természet volt. Ha kész volt a melóval, még bütykölte otthon a mo­tort. Aztán ment érte. Az unalom gyorsan oldja a fenn­tartásokat. Satyó pedig né­hány hónapi szorgalmas ét kitartó udvarlás után min­dent megkapott. Satyó meg­nyugtatta, hogy emiatt nem kell izgulni, ciki úgysem le­het belőle, mert steksz van, megcsinálják privátilag is. A szülők különben is sejtik. Na és ha sejtik?! Úgyis össze­házasodnak. Csak egyszer le­gyen nagykorú. Satyó kényelmes lett. Rend­szeres, módszeres. Fáradtan a napi melótól terpeszkedett a széken a presszóban. Szom­batonként már nem is tán­coltak. Mint egy öreg házas­pár gubbasztottak az asztal­nál tizenhét és húszévesen. Satyót nem szerették a ha­sonló korú fiúk. Felfújt hó­lyagnak tartották, aki meg­játssza az öregapját. Egyszer megkérdezte az unalom béna óráiban: Ugye, Satyó, ha megveszed a kocsit. akk<■> megyünk mindenfelé? Satyó halszemekkel nézett vissza. Mi a fenének kellene menni mindenhova? Hát nem jó itt? Nem jó így? ö pedig lehajtot­ta a fejét, és ordítani szere­tett volna, mikor Satyó ön­elégülten simogatta a dere­kát, hadd gúvadjon a többi szeme. Micsoda csaj az övé! Tulajdonképpen az sem iz­gatta már, hogy tetszik-e a többieknek. Olyanok lettek ezek az esték, mint a fene­ketlen unalom kútjai. A szombatokat mag elátkozta. Olyankor a többi fiatal is ott táncolt — őt megkötötte a sok »jó«. Azon a szombaton úgy érezte, hogy láthatatlan könnyek, valami dühös, értel­metlen zokogás tömi el a tor­kát. Menjünk el, Satyó — nézett báránykönyörgéssel. — Utaz­zunk el valahová, csináljunk valami mást! Megőrülök, Sa­tyó! — Megbolondultál? — Sa­tyó szeme savószínű lett, unalma fullasztó. És akkor felugrott. A jelzőknél sister­gő zakatolással fordult be a a pesti személy. Tulajdonképpen föl se mér­te, amikor lebukott. Tulaj­donképpen azt sem tudta, mi az lebukni. A válla fáradt volt, a konyak nehéz és utá­latos. Ült a kabátgallér mögé mé­lyen behúzott nyakkal. Nézett kifelé az ablakon, anélkül, hogy bármit meglátott volna. És csak hazafelé a rendőrko­csiban jutott eszébe valami arról, hogy mindent elaján­dékozhatunk: önmagunkat, szerelmünket, az életünket is. De furcsa, kenyetlen-kiszá- mítottak a szabályok, minden elhamarkodott ajándékot visszakövetelnek. Hideg acél­kezekkel tépnek vissza. Tröszt Tibor Somogyi Néplap

Next

/
Oldalképek
Tartalom