Somogyi Néplap, 1972. október (28. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-15 / 244. szám
Szikra Jlncm festmény* {A művész rsgensburgi kiállításának anyagából) SÓLYOM LÁSZLÓ: Kél Öreg százas A minacp vásároltam valamit ötszázassal fizettem, két pirosat és még valamit kaptam vissza. A százasokat a pénztárcámba tettem, ahol lapult még egy társuk. Azután kivüla- mosoztam a budai hegyekbe, ahol a nagy csendben — amikor pihenni leültem — hangokat hallottam a szivem felék Nem a szívem dobogását 6, nem! Beszédet Jobban odafigyeltem, s rájöttem, hogy a pénztárcám mélyén folyik a diskurzus. — öregem! fin, ha J<51 nézem, nem először látlak téged. — Lehet Annyi helyen megfordultam már... — Magam is, de... de veled valamikor régen, nagyon régen ... Hopp! Megvan. Ha jól nézlek, mi évfolyamtársak vagyunk. — Csák nem ' azt akarod mondani, hogy téged is 1949- ben bocsátottak ki? — Sőt! Én is a 793-as vagyok. — Ezt a véletlent! Évek óta nem találkoztam senkivel a ' fiúk közüL — Nem is csoda, hiszen már alig vagyunk, sorra nyugdíjazzák még a nálunk jóval fiatalabbakat is. Isteni szerencse, hogy én is megúsztam eddig. — Nem szerencse, hanem a jó kondíció. Remekül tartod Darázs Endre: I .assan megborotválkozom, Elfésülöm ritkás hajam — És nyakkendőm^ a kékcsíkost Feibogozom nagy gondosan. — Hát vigyázok, amennyire csak lehet De te sem panaszkodhatsz. — Nézz meg Jobban! Csupa ránc vagyok. Dugi pénz voltam hat hónapig. — Sodorva? — Hajtogatva, ax órazsebben. — Ismerem a szitut — Ráadásul kimostak a végén. — Csavartak is? — Nem, viszont vasaltak. Meg is perzseltek egy kicsit Látod? J — Érdékes, engem egyszer ügyen ezen a helyen megharapott egy moly. Nem ízlettem neki, de azért rágcsált — Nem naftalinoztak be? — Nem ruhásszekrényben voltam, hanem könyvben. — Könyvben ... Az jó buli! Egyszer fogtam ki ebben a rohadt életben. Másfél évig üdültem Balzac Goriot apójában. — Én, tudod, hol szeretek lenni a legszívesebben? — Illatos női holmik között, mi, te vén kujon? — Az attól függ! Egyszer például majd megfulladtam egy retikülben. Valami bore/f o t Azután visszanézek még, De nem hiv vissza senkise — S egy madárzajos kerten át Hazamegyek a semmibe. zalmas pacsulit használt a hölgyike. Meg is léptem tőle. Egy 1 óvatlan pillanatban zsupsz!... Kiugrottam. Néhá- nyan megtapostak, de aztán fölvett egy úriember. Nem mondom, alaposan megköp- dösött, de aztán... — Talált pénznek lenni, az * Jó! Nekem is sikerült egyszer. Ha nem utazik Bécsbe • nagysága, még most is ott tzunyálnék a pudriéban. — Bécs! Istenkém! Én is megjártam egyszer-kétszer... — Én legutóbb Rómában voltam. Ha elmondanám, hol utaztam, belepirulnál. — Sejtem. Persze létezik rosszabb is. Én egyszer lekvár köpött... Útközben eltört az üveg, és aztán... Megmostak. Brrrr...! — Én egyik utazásom után tárgyi bizonyíték voltam. — Hát az meg mi? — Jó buli! Az embert babusgatják, óvatosan lefektetik, csinálnak róla néhány művészfotót, de aztán hónapokig nyugi van. — Már értem. Lebuktatok a határon. Igaz? — Le bizony. Pedig én igazán lapultam a szalonna alatt, de hiába... Sokan voltunk. — Kötegben? — Oroginál. Még a slejfni is rajtunk volt Valósággal fellélegeztünk, amikor a vámőr kiszabadított minket... — Ez mostanában történt? — Tavaly ilyenkor. Hej, haj! Bezzeg valamikor az se kottyant meg, ha belesodortak egy szipkába... De hát öregszik, vénül az ember . .. masad. H irtelen mindegyik sürgősen szedelőzködnj kezdett. Először csak szemérmesen, odalogva, mintha szégyelnék az orvul rájuk támadt fáradságot, később azonban már csoportosan, egymást átölelve, mintegy kollektív alapon erőt pumpálva a zsibbadt végtagokba, hogy legyen még kitartásuk a helyükre vánszorogni. Csetlés- botlás, erőtlenül megbicsak- ló, minduntalan összegabalyodó lábakkal. A hangjuk pedig — amellyel egymást nógatták — valószínűtlenül mélyről tört fel, idült asztmásokat megszégyenítő hor- gésbe fulladva. Na, ezek kidőltek — könyvelte el magában a büféslány, miközben kezdte ki- öntögetni a félig ivott söröket, a megkezdett borokat és ragacsos vermutokat, amelyek véglegesen beadták a kulcsot a kőbányai világoshoz meg a karcos kövidin- kához szokott gyomroknak. A hajnal már az ablakokban könyökölt Hunyorgó tejfehér derengés jött a vonat elé Az ilyen távolról előlopakodó fény kíméletlenül ki tudja zökkenteni az embert az éjszakából, mint a harsányan csörömpölő vekker. Talán ezt érezték meg a vendégek is, amikor szétszéledtek, s’ úgy döntöttek, hogy hunynak még egy keveset, egymás ölébe hullva, időnként hangosan horkoló szusszanásokkal és keservesen ziháló lélegzetteL Megpróbáltak lazítani a másodosztályú kocsi kemény, zöld műbőrrel bevont padjain, visszalopni valamit az elszalajtott éjszakai pihenésből. Ez a szándékuk azonban meglehetősen hiábavalónak bizonyult Túlfeszített idegrendszerük ugyanis már nem engedelmeskedett nekik. Így a pihenésből csupán kényszerű vergődés lett Hatalmas bütykös kezükkel — olyanok voltak egytől egyig, mintha valamely vénségesen vén, göcsörtös fából faragták volna őket — minduntalan a levegőbe kapkodtak, ■ markolászták a semmit, mintha csak a saját nyugtalan álmukat akarnák ko- reografálni. A lány, aki magára maradt a pult mögött, fiatal volt és nyúzott Hamuszürke arcában tompa fényű szem ült A szája köré pe- dik korai ráncok vontak mély barázdát Ezen az éjszakán mégis — igaz, feltehetően nem éppen józan állapotban — vagy húszán kérték meg a kezét! Többnyire elnyűtt, sokgyermekes családapák, akiknek hirtelen ágaskodó önbizalmat kölcsönzött a már erősen megdézsmált fizetési boríték amely a belső zsebükben lapult. A lánykéréshez nyilván a nyomaték kedvéért. Még a szalagjaikat is mutogatták — mintha máris kötelezőnek tartanák az elszámolást —, hogy mennyit kerestek: ket- tő-kilencet, három-kettőt vagy három-ötöt. Mutogatták a szalagokat, s közben lesték a lány arcát, mert csodálkozást és elismerést szerettek volna fölfedezni rajta. A lány azonban nem ható dott meg ezektől a dokumentumoktól. Tudta, hogy azokra a kettő-kilencekre meg három-kettőkre két-három gyerek vár otthon, meg az asszony, meg a félbehagyott ház, meg a vele egyre szaporodó gondok. Ezért — igazából meg sem nézve az elszámolásokat — mindegyikre csak azt mondta: — Szép! Ágh Tihamér: Az utolsó kérő És ettől az egy bágyadtan odadobott, minden különösebb hangsúly nélkül kimondott szótól az arcok föl- hevültek, valósággal kigyúl- tak, lázas, önelégült izgalmukban újabb rundot kértek, s a lánynak is fizettek, amit csak akart, a kalauznőnek meg kávéval és tábláscsokival keresték a kedvét. E *-pp ilyen felhőtlenül boldog, csordultig megereszkedett volt az emberek hangulata, amikor a hajnal tapintatlanul átengedett a sűrű. párával belepett ablakokon, hogy figyelmeztesse az alkalmi leány kérőket: közeledik a következő állomás, a valóság. Ettől a felismeréstől pedig jobban megtántorod- tak, mint az iszonytató mennyiségű italtól, amelyet a Nyugatitól magukba szívtak, hogy elodázzák valahogyan az éjszakát és sürgessék a kilométereket. Nem ez volt az első *zabadszombatos éjszaka, amelyet a lány átvészelt Szerzett tehát már némi tapasztalatot Ahogyan gyakran mondta: amióta az utasellátónál vagyok, engem • sok meglepetés már nem érhet És. . úgy is viselkedett, mint akit nem érhet sok meglepetés. Ennek jegyében soha nem botránkozott meg túlságosan a magukról megfeledkezett részegek viselkedésén, nem szívta mellre a gorombaságokat sem. Ezt a luxust nem engedhette meg magának. Utóvégre nem az Intercontinentálban dolgozik! Ezzel tisztában volt. Alkalmazkodnia kellett a hangos szavakhoz és a felhe- vült indulatokhoz. Ez is hozzá tartozik a munkájához. Hogy közben egy kissé cinikussá vált? Erről igazán nem tehetett... A lány azt hitte, végre egyedül van, s kényelmesen rágyújtani készült, hogy végre ne csak a mások füstjét nyalja, hanem a maga cigarettájáét szívja, amikor egy réveteg szemű, erősen bizonytalan tartású kis alak könyökölt rá a pultra. Valahogy elfelejtett elmenni, vagy itthagyták, vagy ki Somoskői Lajos: Nélküled Magadra hagytalak a világgal, kalitkába zárt szerelmed arany madarával. a magamra nélküled én maradtam. Te zsörtölődő, világszép-szerelmű asszony nélküled nem hoz -leketn megnyugvást az ilkony S hiába jön meg aranyló-kék nylon ruhában a holnapi hajnal is friss erdei illatokkal a hegyek felől, nem nyílik nekem nyugalomvirág. Nélküled hervad nappallá u csillag-margarétás holnapi éj is, csakúgy, miiként ez a mai... A minap a szokásosnál korábban értem haza. Gyimka fiamat a könyveibe bújva találtam. Minden jel arra mutatott, hogy már régóta »szenved«. — Na, mi van, fiacskám? Nem megy? — érdeklődtem. — Tudod, te haszontalan, milyen tanuló volt az apád? — Már hallottam — mormogta. — Osztályelső voltál. De ha olyan okos vagy, akkor oldd meg az algebrafeladatomat! — Algebrát tanultok? — csodálkoztam. — Első osztályban? — Igen. Tudod, apud, az akceleráció — jegyezte meg elnézően Gyimka. — A korai érés... Egy óra múlva titokban fölhívtam kandidátus ismerősömet, a matematikai tudományok doktorát. — Vászja, értesz az eieó osztályos algebrához? — Miről van szó? — kérdezte. J. Borin: Az akceleráció és a szülők — Megoldanál egy példát? ... A fiamnak kell. Házi feladat ... — Megegyezhetünk, kölcsönösségi alapon. Ha te megírsz nekem egy verset. — Milyen verset? — kérdeztem értetlenül. — Rendes, komoly verset. Szvétka lányom kapta házifeladatul. Húsz, négysoros strófát Lermontov »Magányos fenyőjének« mintájára, összesen nyolcvan sor, páros rímbe szedve. — Várj csak! — méltatlankodtam. — Lermontov verse csak nyolcsoros!? — A klaisszikusoknak könnyebb volt — sóhajtott a kanditátus. A tizennegyedik somál megakadtam. Felhívtam Pé- tya barátomat, a költőt, akinek erről a témáról már nyolc poémája, két verse és egy librettója jelent meg. — Szívesen segítek, ha te megfested nekem Szuvorov átkelését az Alpokon. Iljának kell, művészettörténeti órára. Megegyeztünk? — fuvolázta a telefonba Pétya. — Én pedig negyven perc múlva bediktálom neked a verset. — Hát jó — válaszoltam bizonytalanul, és már kerestem is a Grekov Művészeti Iskola telefonszámát. Van ott egy ismerősöm, aki csataképfestő. A csataképfestő nagy gondban volt. Harmadik osztályos Lénka lányának biológiai kísérletsorozatot kell végezni amőbával, de Moszkvában képtelenség hozzájutni. — Szerezd meg az amőbát, megfestem a »Szuvorov átSzemion professzort már az ágyban találta hívásom. — Elment az eszed? Még- hogy amőbát? Tudhatnád, hogy én elefántspecialista vagyok!... Egyébként az én Vologykámnak fizikából egy kis szinkrofazotront kell szerkesztenie. Néhányezer voltosat. Légy barátom! Csináld meg, s én cserébe a föld alól is megszerzem az amőbát. Most már csak az a baj, hogy fizikus barátom nincsen, aki kisegítene ezzel a szinkrofazotrónnal. De talán a Kedves Olvasók közül tudna segíteni valaki... Cserébe vállalok bármilyen házi feladatot. Merthogy valamikor én osztályelső voltami fordította: Xáda* Géz&nS tudja miféle szándék tartót ta még benne a lelket — Jé, hát maga még Ml van? — nézett rá a lány, nem túlzottan nagy örömmel. — Tudja, nem akartam a többiek előtt... — Persze... — hagyta helyben a lány. — Mert a maga szándékai komolyak, mert maga nem olyan linkó- ci, mint a többiek, akik már pár üveg sörtől bezsonga- nak, aztán minden nőtől azt várják, hogy masnit kössön a lelkivilágukra ... — Maga ismer engem.., — Hogy ismerném, az túlzás. Csak láttam egypár- szor, ennyi az egész. De ez nem jelent semmit... Naponta millió embert látok, és egyet sem ismerek. Sőt, azt hiszem, azok se engem — Az éjszakának ez az elszántan csökönyös utóvédje azonban nem hátrált meg a lány szavaitóL — Maga olyan rendea lánynak látszik... Már ne haragudjon, hogy így mondom, de magácskához bizalommal fordulok, mert maga megért, maga nem vet meg— maga meghallgat, és biztoa vagyok benne, hogy nem utasít vissza ... A lány már erősen unni kezdte a dolgot. Jaj istenem, micsoda ezerszer ismételt, agyoncsépelt szöveg! Hát benne van a fizetésében, hogy neki ezt hallgatni kell? Hogy nem dobhatja ki, hogy nem küldheti a fenébe? Meddig fog még neki ez a töppedt szörnyeteg szövegelni? Nyíregyházáig vagy még annál is tovább? Egészen a világ végezetéig? — Nézze, nekem ezen az éjszakán eddig kábé vagy húszán kérték meg a kezemet Engem tehát már nem érhet meglepetés ... Eggyel több vagy kevesebb, nem számít Hát ki vele, mit akar! Valószínűleg maga a becsületes szegényember legkisebb fia, akit az anyukája hét hamubasült pogácsával engedett útnak, hogy szerencsét csináljon, és megnyerj* a világszép Érálykisasszony kezét... Azt hiszem azonban, hogy nagy bajban lenne, ha azt mondanám: rendben van minden, oké, magára vártam amióta csak élek, holnap tehát lóhalálában gyerünk az anyakönyweze- tőhöz! A férfi erre zavartan heherészni kezdett Közben pedig a lelke mélyéig elpirult Mint egy gyerek, akit rajtakapnak valami csínytevésen. Ráadásul még az is feszélyezte, hogy a lány tüntetőén elfordult, mint aki ezzel a maga részéről befejezte a témát Így tehát nem tehetett mást, mint hogy elnged- je végre a pultot — amelyben addig csimpaszkodott—, és reszketeg léptekkel megcélozza az ajtót. Amint azonban szerencsésen kiért a büfékocsiból, rögtön leszamarazta magát. Mert mi a fenének volt olyan gyáva? Miért kellett olyan gyorsan megfutamodnia? Tapintatosan talán meg lehetett volna magyarázni a lánynak, hogy téved, hogy neki esze ágában sincs nősülni. Csak még egy üveg sört szeretett volna kunye- rálni tőle ... hitelbe. Kelemen Lajos versei: Rohanó virág Futtában fékez már egy virág Szirmait kikapálva Beszívja lélegzetem Hát várlak. Fékezz, kis virág! Megtapintom a légtért, ahol álltái: nézd, áldott állapotban vas ez a szerelem. Kit szül meg halva? Lehet, hogy elmosolyodom. Lehunyva szememet. Látod, különös rendszerű szavak. Velük emellek magam mellé: szeretLelc
