Somogyi Néplap, 1972. szeptember (28. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-13 / 216. szám

FIATAL ALKOTÓK KÖZÖTT Es most mit csinálnak? Amikor a TIT Somogy me­gyei Szervezete magára vál­lalta a fiatal alkotók tám >ga- tását, nem is gondoltuk, hogy évekig lutja a kiállításokból, folyamat lesz Kaposváron a megyében élő amatőrök be­mutatása. Ma sem mondhat­juk, hogy befejeződtek ezek a kiállítások a TIT-ben, s hal­lottuk, hogy vannak új fölfe­dezettek is, akik hamarosan a közönség elé lépnek mun­káikkal ... Azokhoz látogatunk el, akik néhány éve mutatkoztam be, és kíváncsian kérdeztük meg tőlük: dolgoznak-e és ho­gyan alakult életük. Dabóczi József lakásában elég egy pillantás, hogy föl­mérjük: az elmúlt években új művek születtek a keze alatt. A fémdomborítások szinte már elborítják a falakat. Fél évnyi kihagyás volt mindösz- sze a két év alatt, de ennyi talán természetes is. Közben új területen is próbálkozott: a népművészetből próbált merí­teni témát. Erről így beszélt: — Zsákutcába jutottam ezen az úton. Nem lehet stilizálni azt, ami már stilizált... Ahogy rájöttem, hogy nincs továbo. mindig változtattam, újat ke­restem. — Hogyan sikerül a munka mellett időt, energiát fordíta­ni a domborításra? — Ez azt jelenti, hogy nincs szabad időm. Belső igényem, hogy ne csak nyolc órát dől- I gozzam naponta, hanem lega- i nehezebb a munkája; égető- lább tizennégyet. ' kemencéje nem működik, a így vallott az építész, aki j formázást nem követi az szabad idejében egy mosó- anyag teljes megmunkálása. konyhából kialakított »műte­rembe« vonul, a fémek vilá­gába, hogy életre keltse az anyagot, álmait... — Van-e módja az önkép­zésre? — Igen. Saját magam oldom meg. Megnézek mindent, amit lehet. Talán, ha száz éve születtek volna, népművészeknek ne­veznénk őket. Nem á szó ha­gyományos értelmében, hi­szen tartalmában a »profik« munkája sem különbözik az övékétől. Dakó Judit műtermében i° jártam azóta, mióta kiállítá­sát megrendezték a TIT-ben Az ő esetében talán érdemes kitérni egy gondolatra: ez pe­dig az amatőrök munkáinak elbírálása. Dakó Judit kerá­miái általában tetszést vál­tottak ki Kaposváron, ellen­ben amikor arról volt szó, hogy Siófokon is bemutatják anya­gát és zsűrit hívtak Budapest­ről, teljes volt az elutasítás. Kinek van igaza? Talán min­denkinek. A közönségnek, mert nem a profikhoz hason­lítja, a zsűrinek, mert magas­ra emeli a mércét. (De való­jában megfelelő-e így a mér­ce?) Dakó Judit — szerencsére — nem mondott le a kerámiáról. Igaz, az utóbbi időben egyre — Jut idő a korongozásra? — Kedv kell; és akkor van hozzá idő. Ha úgy érzem, hogy j már nem tudok meglenni nél­küle, dolgozni kezdek. — Van-e módja a tovább­képzésre ? — Olvasok, kiállításokra járok. Rumi Attila nevével és fa­ragásaival annyiszor találkoz­hatott az utóbbi időben is az olvasó, hogy talán már nem is tudja, mely műveit látta a TIT-ben. Rumi Attila Nagy­atádon a művelődési házban művészi előadó, rendszeresen dolgozik 1969 óta, s faragásait megtalálhatjuk a megyei kiál­lításokon, sőt túl a megyehatá­ron is. (Szekszárdon Dabóczi Józseffel együtt állított ki.) — Van ideje az erőt és sok időt igénylő fafaragásra? — Ha a munkatársaim nem lennének olyan humánusak, mint amilyenek, akkor talán baj lenne az idővel... S beszélnek a művek. Szép­séget sugároznak, akár ábrá­zolnak akár »csak« díszítő ele­mek. »Bejöttek« lakásainkba, hogy szebbé tegyék életünket; »kiültek« a térbe, hogy di­csérjék az ember alkotó mun­káját, s a természettel együtt arról beszéljenek, ami embe­ri ... Horányi Barna j — Fiatalok a „parasztkirályról“ A Mozgó Világ Dózsa-po A Mozgó Világot nem kell bemutatnunk olvasóinknak, hiszen már a negyedik füzete jelent meg. Ez a szám egyben ünnepi is, és ez talán a rend­kívüli, hogy egy ilyen fiatal folyóirat máris Dózsa-számot készít. A KISZ központi bi­zottsága és a Mozgó Világ DóJ zsa György irodalmi pályáza­tot hirdetett, s a beküldött pá­lyamunkákból kapunk ízelítőt, képet Dózsa alakjáról. Meditálva nyúltam a Mozgó Világ negyedik számához. Nem azért, mert túl korainak talál­tam e folyóirat életében az emlékszámkészítést, hanem egyáltalán: lehet-e pályáza­tokkal életre kelteni Dózsát, vagy bárki mást, történelmünk hősei közül. Mivel az olvasás­ban — folyóiratról lévén szó — nem szoktam betartani a sorrendet, válogatva-tallózva kerestem az élményt: a ver­sek, novellák tanulmányokkal keveredtek, s mondhatnám így is: gömbölyödtek egésszé. És kaptam feleletet: »A magyar - országi irodalomban, különö­sen a népiesek lírájában, ezen az alapon folyamatos a Dózsa- jelenlét.«. (Horváth Laios: Dó­zsa irodalmi utóéletéről.) Érezni a fiatalok munkáiban is, hogy vállalják a »paraszt­királyt«, tette — példa, cse­lekvésre serkentő. Ács Jenő díjazott verse, a Hajnali kaszák valóban iro­dalmi élményt nyújt, és fele­letet arra, ami kétkedéssel töl­tött el. Életre kel-e Dózsa? A Hajnali kaszák — hatszáz­negyven soros poéma — felel erre. Mint verselemzésében Szakolczay Lajos találóan és tömören megállapítja: »Dózsa forradalmisága így lesz ma is eleven hajtóerő.-. A »rövid« vers is lehet olyan hatásos, hogy fölizzik minden sora. (Gondoljunk csak Ady Dózsa-versére!) A Mozgó Vi­lág pályázatára beérkezett versek közül Kiss Benedek Zápolya uramék asztalára cí­mű műve mintha Hemingway háború utáni, Nobel-díjas re­gényének, Az öreg halász és a tengernek híres mondatára emlékeztetne: -Le- s eltiporni, azt lehet. Meglehet. De sose fogtok meg is tiporni...« Ez az, amit a XX. századi legje­lentősebb írók egyike úgy fe­jezett ki másképpen, hogy az embert meg lehet ölni, de le­győzni soha. Kovács István Vaskönnyek című versét Szer- vátiusz Tibor Dózsa-szobrai ihlették, s benne a történelem folyamatosságának szemlélete tükröződik. -El kell mennem Dózsa (abroncs-koronája előtt)... ötszögeit karja alatt, (hol Petőfi szív-arca lüktet)­Marafkó László (Meditáció mai Dózsákról) verstanulmá­nya is úgy rokon a fiatal köl­tők műveivel, hogy mennyire maiak az érzések s gondolatok benne. »A hűség kapcsán kü­lön méltatást érdemel Utassy elsodró lendületű verse, az Első év... ebben a versben maiság az elsődleges.« (Keleti szél fúj. Reng a rozs.) Lüktet kezem kalitka-ökle.«). A líra »mozgékonyabb« műfaj, vallják sokan, a próza nehezebben »indul«. Ezt lát­szanak igazolni a Dózsa-novel- lák. Rigó Béla vette elemzés alá a pályamunkákat, s ez a megállapítása: »Három tehet­séges alkotó írását olvastuk . .. A gondolat ökonomikus fe­gyelme hiányzik belőlük. Es elsősorban is , Dózsát kérjük rajtuk számon.­Képzőművészeti életünkben is »mozgalmat« indított a Dó- zsa-évforduló — ezt tudjuk a budapesti kiállításról s a mű­helyekből is. Az eredmény nyilván vegyes. De nem lehet kétséges Derkovits Gyula 151-1 fametszetsorozatának maisá- j ga. Szabó Júlia erről szólva írja: »Derkovits 1514 sorozata képzőművészetünkben máig meg nem közelített csúcson helyezkedik el, nem stílusának korhoz kötött voltában, hanem kifejezésének bátorságában, a művész és a téma természetes, egymást is formáló azonosulá- sában.­Kell-e ennyit beszélni ma Dózsáról, történelmi példaké­peinkről? A kérdés csalóka, mert ben­ne kellene foglaltassék a tar­talom is, az, hogy a megemlé­kezés csak puszta illendőség-e vagy több annál: erő a má­ban .hitet adó, gyújtó. Előt­tünk álló feladataink olyanok, hogy nem feledkezhetünk meg a Dózsákról. Erre is figyel­meztet a Mozgó Világ negye­dik, jubileumi Dózsa-száma. H. B. tAz igazi pokol — Az ördög vigye el! — dühöngött az ördögfióka, mi­re az ügyeletes ördög ráför­medt: — Ezer angyal és menny­ország! Százszor mondtam, hogy ne piszkáld a vasvillá­val az orrodat, és ne hasz­náld az ördög meg a pokol szavakat! Már megtanulhat­tad volna, hogy nálunk ez tilos. — Bocsánat! — mondta az ördögfióka, majd jelentette: — A tizenkét új elkárhozott panaszkodik az üstökre, ráosszak, lyukasak. Kifolyik belőlük a forró víz. Nem tud­nak jól megfőni... — Szép kis angyalfajzat! — dühöngött a szolgálattevő ördög. — Mit fog szólni eh­hez Belzebub? Belzebúb nem szólt sem­mit, hanem mérgében az asz­talra csapott. Végül aztán kiadta az utasítást: — Az angyalba is, vala­hogy meg kell csináltatni az üstöket! Telefonáltatok az Alvilági Vegyesipari Javító Szövetkezetnek?! — Már telefonáltunk. Nincs kapacitás. Nem tudják be­ütemezni a javítást... — Vigyen el benneteket az angyal, tehetetlen banda! Miért nem kérdeztétek meg az új kárhozottaktól, hogy van-é szakember köztük? — Megkérdeztük. Van ... — Na, ugye! — De kijelentette, hogy ke­zét se mozdítja meg. Azt mondja, nem dolgozni jött ide. — Hogy az angyal bújna beléjük! És hányán érkeztek vele? — Tizenegyen. — No, majd én kibabrálok velük. Mennyországgá te­szem az életüket. Majd még visszasírnák az üstöt! Ki ve­lük abból a tizenkét rossz üstből! Beterelni őket egy szobába! Társbérlők lesznek! Másnap az inspekcióé ör­dög jelentette: — Az a szakember, aki \ tegnap még nem akart dol­gozni, már meg is csinálta a katlanokat. Egész éjjel gőz­erővel dolgozott. Belzebúb arca mosolyra húzódott: — Tudtam. Majd bolond lesz társbérletben gyötrődni, amikor az üstben egyedül főhet... Palásti László 1 VISSZHANG Emberek, könyvek, illusztrációk Jubileum és a könyvév je­gyében rendezték a kiállítást. Az utóbbiról nagyon sok szó esik mostanában, és érthető is. mert aktuális volt egy évet szentelni a könyvnek. El kell jutnunk az olvasás­hoz! El kell jutnunk a kép­ernyő elől, a mozi, a színház nézőteréről a könyvhöz. És vissza! Nem mondok új igaz­ságot ezzel, hiszen sokszor le­írták : a művészetek nem egy­más ellenére, hanem egymás­ért vannak. S együttesen je­lentik a kort; ha úgy tetszik: kifejezik a kor minőségét. Er­ről vall, ilyen ihletettségről árulkodik a megyei könyvtár­ban Az ember és a könyv cí­mű kiállítás. Nem adjuk ezúttal ennek a tárlatnak tartalmi ismerteté­sét, hisz nem is szükséges: nő­mén est omen — hogy mit tartalmaz, pontosan körülírja a neve. Nem bocsátkozom fotókriti­kai taglalásba sem, észrevehe­tő, hogy összhatásukban meny­nyire egynemű, kiforrott stí­lusban fogalmazták meg — 3 fotó nyelvén — ezeket a ké­peket. Miről szóljunk akkor? Talán nem illetnek a szubjek­tivizmus vádjával, ha azt írom: vegyük magunkban sor­ra azokat az asszociációkat, amelyek egy-egy kép káden- ciájaként belsőnkben »rímel­nek«! Mert erre szólít bennün­ket a tárlat, és ez a célja is: a visszhangzás. Itt van például az első cik­lus hangsúlyozott főszereplője: a Könyv. Gondoljuk csak vé­gig, hányfajta metamorfózi­son ment keresztül a kódé. tó ráncok, ez a csigaházcsöndü barlang-mélységű figyelem el­árulja: a könyvben él. A könyvvel él... Ugyanaz szá­mára a könyv, mint amit a Mindennapi című kép elmond Igen, az olvasnivaló együttlé te az ennivalóval! Lapozgatom tovább e tárlat képeit. Tétova böngészés köz­ben fordítok a Dávid és Gó­ni; valahogy nagyon izgalma­san és testhezállóan, hogy még jobban a miénk legyen. Melyik tizenöt éves fiú nem érezte magát Dick Sandnek. És egye­düllétében vajon nem osztott-e parancsot a legénységnek, mint Nemo kapitány. Igen, ez már illusztráció ... A gyökér­zete innen ered a művészi il­lusztrációnak is; ezek a fo­írók mécsvilága óta egészen a mai offszet, rota és nagyon sokféle elnevezésű technikáig s formáig. És ezek az átalaku­lások is tanúsítják, hogy sor­sában hordozta a történelmet, és fordítva is: a történelem meghatározta sorsát. Állok a Lámpás előtt. Fény és leírt sorok szép szimbolikája indít arra, hogy — első olvasmá­nyomtól a mesés képesköny­veken át — végiggondoljam a gyerekkor végigolvasott, vé­gigálmodott nagy csatáit, grundbunyóit, hajótöréseit, ro­mantikus szerelmeit. Odébb­liáthoz, az Alarcbanhoz meg az Értékekhez. Érezhető az al­kotó szándéka: nem enged mindig az egyébként nagyon csábító kultúrélményektől ih­letett pátosznak; ironikusan és alapjában véve józan derűvel mondja ki: Kis pénz — kis könyv, nagy pénz — nagy könyv. Ezek is »kultúrélmé- nyek«. Nem így van? Nem. De azért egy kicsit így van? Egy kicsit. Mércéink és valósá­gunk szellemes konfliktusáb­rázolása ez — a lencse elé he­lyezett láthatatlan torzító tü­körrel. És megint látjuk visz­tók is ezt tanúsítják. Hadd szóljak háromról közülük. Le­het, hogy más tárlatnézőnek más tetszett, hogy nekem miért e három, elmondom. Orbán. Aki kihallotta már Petőfi Sándor verseiből a ne-' vetést, az önfeledt hahotát; aki olvasta az Orbánt, annak fel- ötlenek a költő sorai a derűs parasztember arca láttán. Úda. József Attila nagy ha­tású szerelmes versének képi hangulati visszhangja ez. A tekintet tüze, az arc szelle- mültsége, szerelmes pátosza lépek, és az Ember ciklusá­ban felrémlik ez a vonzalom a Ragaszkodás című képben. Űjabb párhuzamokra le­lünk, ha a Háború égő köny­vét nézzük. Ügy vélem, van­nak szemtanúk arra (e sorok írójának korosztálya csak filmről ismeri), mi az: könyv­máglya. Nem, semmivel sem kevésbé tragikus látvány, mint a középkori inkvizíció autoda- féi. Ahol emberek égtek el... Itt is emberek égtek, az em­beri szellemet perzselték pőré­re vetkeztetett gyalázattal. De lehet-e elpusztítani az elpusz- títhatatlant? Nézem a Zavar­talanul férfiarcát. Nem látom, de tudom, hogy kezében a könyv. Nem tudom, mit olvas, de a homlok peremen össze! Ue, szatérni a motívumot az Em­ber ciklusban; a Nemzedék zsánerében, a Napfényben ... Harmonikus rendezettség­ben a két ciklus összefogott egész. A harmadik, az Illuszt­rációk a kettő feletti, átfogó: úgy vélem, e művészeti élmé­nyek hatására kibuggyanó, megfogalmazódott — néha el- fogódott, máskor szenvedélyes — vallomások. Megvallom: magam is il­lusztráltam már könyvet. Meg biztosan önök is. Mert hol is kezdődik az illusztráció? Nem, nem föltétlenül a rajzpapíron vagy fotópapíron. Az illuszt­ráció visszhang. Amit kap- teik, megpróbáljuk viEg&aad­megint csak vissza- vagy in­kább elvezet bennünket a köl­tészethez. Szemek... Montmartre, festő az állvány mögött. A képen egy nagy szemű lány. Olvassa­nak a festőarcról, kapcsolják össze tekintetét a lány arcá­val! Egy villanásnyi szomorú­ság — álmok Párizsból, Ády- Jól. De lehet, hogy töpren- csupán. Lehet, nogy uj kép ké­szül. Lehet, hogy a tekintet összefonódik fotóséval — az alkotás mozdulatnyi, de mégis örök pillanatában. Tröszt Tibor Somogyi NéplapI 5

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom