Somogyi Néplap, 1972. szeptember (28. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-24 / 226. szám

NYELVM OVELÉS

kicsi székely Táras, amelynek gimnáziumát nyolc esztendeig jártam, nem veit messze szülötte falumtól. Pontosan tizenkét kilométerre. Néha azonban mégis messzinek tűnt, különösen karácsony és húsvét táján. Olyankor ugyanis, szünidőre eresztvén minket, gyalogosan kellett mennem és jönnöm. Karácsonykor a farkaskedvelő havas úton i húsvétikor a gazdag sárban.

A nyári nagy szünidőre azonban mindig szekérrel vittek haza.

Hanem a szek eneaésnek s

más uras dolognak hamar vége lett, mert otthon türelmetlenül leselkedett reára a mezei munka. Abban pedig úgy kellett részt vennem, mintha télen által nem diák lettem volna, hanem akkor is falusi gazdának készülő legényke.

Hát dolgoztam is jó reménységgel, gondolván, hogy majd évek múltával amúgy is a fejem fog felül kerekedni. Midőn azonban a negyedik osztályt éppen vegeztem volna, igen megcsalt a jó reménység Ugyanis azon a nyáron ütött ki az első nagy háború, amely a mezei munkát vastagabban rótta rám, mint ahogy gondolni lehetett volna. Igen vastagon, mert hiszen a férfiakat harminckettőig mind elvitték, s azokat nekünk, zsenge és öregebb maradéknak mind pótolni kellett

Valójában akkor tanultam

m_g, tizenöt éves karral és derékkel, a kaszat is munkáját, amiben aztán mester is lettem hamarosan. Jó hírem úgy bejárta a falut hogy a nyár dereka felé már nemcsak a rokonok istenkedtek nekem, hogy segítsem meg őket a kaszálásban, hanem idegenek is kezdettek jövőgetni, jó pénzt ígérvén. Bölcsen a kérelmet meghallgattam ilyenkor, de a szóval nem siettem, hadd nőjön a jó hírem abban a nagy várakozásban is. Végtére a rendesen aztán kedves anyám tekintett reám, szólván:

— Nem érsz reá, ügyé, fiam?

— Biza nem — feleltem

oly szomorán, mintha a szívem meg akart volna szakadni.

De bezzeg; ha Hadnagy

Lőrinc bácsi jött, akkor másképpen feleltem. Lőrinc bácsi ugyanis nagyon vonzalma* vidámságot hordott, s úgy tudott szólani hozzám, hogy a szava hátáról röpködni tudott a képzeletem. S bármiről ha beszélt, nem a megfosztott valóságot mondta csupán, hanem a virággal az illatot s a tűzzel a meleget is ki tudta mondani.

Vagyis a valót igazzá tette.

S

rnert eme természete miatt igen szerettem az öreget, véle szívesen mentem kaszálni. Őrzöm is, szinte mint a költeményeket, azokat a rügyez- tető napokat, amikor együjt vágtuk ketten a rendet Az egyik napot különösen. Ámbár az a nap is úgy ment belé a délbe, mint jóformán a többi. Vágtuk reggel a harmatos füvet, miközben muzsikáltak a szárnyas bogarak; majd a harmat elillanása után is csak vágtuk, a lebegő pillangók között. Az öreg helyett egy-egy vén kánya szólott néha, s helyettem harkály rikkantott, miközben két fa között hidat repült.

Hanem délben megnézvén Lőrinc bácsi a nap állását, jelentősen így szólt.

— Hasra áll a uap, hécs- karr.!

Hát kiválasztott az öreg egy

terebélyes tölgyfát, s annak az árnyékába húzódtunk, hogy élköltsük ott a délebédet Amíg ettünk is, a kánya és apróbb madarak szolgáltatták a szót, de aztán a legvégén megszólalt mégis Lőrinc bácsi.

— S hát aztán, iskola után mi akarnál lenni? — kérdezte.

—• Az még messe vaa —

feleltem neki.

tattá az öreg —, de ha már nagy költséggel tanul a diák idejében kell ezen gondolkozni

Ott a hűvös árnyékban gondolkoztam is egy ideig, de mivel semmire sem jutottam magamban, végül így szólaltam meg:

— Hát mi legyek, Lőrinc bácsi?

— Bátor s becsületes ember — mondta az öreg.

Tetszett nekem, hogy bátor legyek és becsületes, ámbár igen általánosnak tűnt a szó S amellett csábosnak is, mint a felhő, amely elúszik, bárhogy meg is fogja a szem. Mert lám, úszik ez is, amit az öreg mondott; hiába fogam az eszemmel, mert saéj jelárad a világba és az égre terjed.

— Jó, jó — mondottam neki —, de milyen a bátor ember?

—* Olyan, hogy jóbanrosszban ember tud maradta — felelte az öreg.

— S ki a becsületes? — folytattam.

— Aki életének utolsó órája szerint éli

Hallván ezt a két bölcs választ, az eszemmel igaznak és a lelkemmel szépnek éreztem. Emlékembe véstem tehát, hogy kit lehet bátornak és becsületesnek tekinteni, majd Így szóltam:

— S a foglalkozás mindegy? VT'

— Nem egészen — felelte

Lőrinc bácsi.

a

ztán meleg mosolygással nézett

reám, és így folytatta:

— Ifjúnak tanácsot adni nagy dolog, de mivel csakugyan meg is kell élni valamiből, mondanék neked valamit. Vagyis nem azt mondom, hogy legyél pap, aki némelyek szerint köny- nyebben béjut a mennyek országába, mint a világi ember. Azt se mondom, hogy gyógyító orvos légy, aki sokat enyhít a szenvedéseken, sem azt hogy légy törvénybíró, aki igazságot oszt Hanem inkább legyél olyan ember, aki pap, orvos és bíró egyazon személyben. Vagyis légy költői

Ahogy ezt kimondta a vénember, egyszerre olyan izgalom áradott belém, hogy he- vertemből felültem rögtön. Nem is leihet csodálni, hogy ennyire paráastottam, mert hiszen add igeié sohasem hallottam a faluban, hogy valakinek a költői foglalkozást ajánlotta volna bárki — S milyen a költő? — kérdeztem.

— Olyan, mint Petőfi — felelte az öreg.

De valahogy úgy mondta ezt, mintha csakugyan tudta

vc&naL, hogy Petőfi valójában

milyen volt Mintha látta volna s beszélt is volna véle; sőt mintha virágos és harmatos füvet is kaszált volna véle, mint velem is.

— Hát ismerte talán? — nyitottam nagyobbra szememet

Akár ha szerelmes kérdezte volna a párjától, hogy sae- retsz-é, úgy válaszolt az öreg, mondván;

— Ismertem, igen.

Pillantottam ámuldozva néhányat, mert abban a hitben voltam, hogy a falunak minden dolgát tudom: de lám, azt sem hallottam még soha, hogy Hadnagy Lőrinc bácsi ismerte volna Petőfi Sándort

— Látta? — kérdeztem.

Az öreg a messzeségbe nézett, majd sóhajtott egyet, mint aki messze-messze száll. Olyan meszire, ahol a valóság és a képzelet már eggyé is válnak. Aztán hanyatt ereszkedett a lekaszált fű tövén, és a két tenyerét a feje alá tette. S miközben csillámló szemekkel a tölgyfa lombjai között pillangózott, így folytatta a szót:

— Negyvenkilencben, mikor sírt a haza, hát én elszöktem hazulról, hogy megyek katonának. Java nyár volt éppen, de pezsgettek az emberek is; s mint a futkosó szél, dalok jártak hegye- ken-völgyeken.

— Hány esztendős volt akkor? — kérdeztem.

M

ár meg is bántam, hogy belészóltam a beszédbe, mert az öreg felém rezzen tette a szemét s hirtelen megróvással csak annyit mondott, hogy az anyakönyvet otthon felejtette.

— S aztán hogy volt? — igyekeztem tovább.

— Ügy volt, hogy kérdezősködvén szorgosan, hamar megtudtam, miszerint Bem fővezér Segesvár tájékán van. No, elindultam én is arrafelé s helybe érkezvén, oda is eresztettek engem a nagy vezér színe elé, aki el is rendelte mindjárt, hogy ott harcolhassak, ahol legjobban nekem kedvem tartja. Mivel pedig én az első vonalba kívánkoztam, hát más önkéntesekkel együtt oda haladéktalanul kimentem. Vagyis a fejéregyházi határba, mert ott húzódott az első vonal az országúton keresztül. Én annak a tájéknak a dombos részére kerültem, ahol termőföldek és kaszálók feküdtek ... No, őrködve ott táboroztunk, tisztek és legények mind együtt. Hanem az énekszó és nagyabb mozgolódás tilos volt, nehogy az ellenség, amelyik igen közel volt, neszünket vegye. Hát ml nem

is mozgolódtunk, hanem inkább a nagyra nőtt törokbú- zával takartattuk magunkat. Csupán egy ember volt közöttünk, aki sohasem tudott megülni a helyén, hanem ide ment s majd oda ment Még a lovát is ott hagyta, jól megkötve a hátunk megett, a piros lovát. Különben sovány és csontos ifjú volt s valamely oknál fogva nem egészen katonának öltözve, mert példának okáért a kardja sem volt az oldalán. Hacsak ránéztem, nekem olyannak tetszett örökké, mint egy parázs, akit folyton fű a szél

Nekem a szívem már igen dobogott

— Az volt Petőfi, ügyé? —

kérdeztem.

Lőrinc bácsi nem is felelt, hanem tovább költötte a valót, folytatván tovább a szót:

— Néha egy-két sor verset mondott, s néha nagyot nevetett S tudván is már, hogy kicsoda, folyton szemmel tartottam, csakhogy láthassam őt S csakugyan, mintha ma is látnám: ott ült egy vén körtefa alatt, nekivetve a hátát az öreg fának. Irt valamit sebtiben a táskáján, s közben-közben lobogó szemmel gondolkozott S ahogy ott ült a vén fa tövén, hát egyszer a szembenlevő jegenyefán megszólalt egy madár. De olyan szépen szólott, mintha a föld bánatával az ég örömébe akart volna indulni. S ahogy hallgattuk azt a madarat hát egyszer a költő, mintha a dal egészen megbabonázta volna őt, felállt a fa tövéről, s úgy nézett fel ámulattal a jegenyefára. Ezt látván, ml is közelebb húzódtunk, hogy lássuk azt a csodás madarat; s amikor megláttuk, még jobban ámuldoztunk rajta, mert annak a madárnak piros volt a szíve tája, fehér a szárnya és zöld a lába. S nézvén nagy ámulattal a csodát, egyszer a költő felkiáltott, szólván: «►Szabadságunk madara!«

Itt egy kicsit elhallgatott az öreg Lőrinc bácsi, majd így folytatta:

— így kiáltván a költő, lassan megindult, hogy felmenjen a fára, mert meg akarta fogni a csodás madarat. De ahogy feljebb, s feljebb ment. a jegenyefán, az ellenség' észrevehette, mert az egész ármádia megindult felénk. S nekünk parancs hangozván, hogy húzódjunk alkalmasabb hadállásba rögvest, valaki felkiáltott a költőnek is a jegenyefára, hogy jön az ellenség! Hanem a költő csak annyit felelt visz- sza, hogy «poköm az ellenségre!«

E

nnyit mondván, hirtelen felült Lőrinc bácsi és reám tekintett.

— S aztán mi lett Petőfivel? — kérdeztem.

— Gondolom, onnét elrepült — mondta az öreg.

S abban a pillantásban a tölgyfáról lehullott egv makk, és pontot tett a földre.

Bencze József:

Szikrák a kovácsüllőről

Borona alatt apró hantok ekék után kalászra pillantok.

Nincs gyászunk a kalász végétig Kenyér pihen szívem éhén.

Kulcslyukban a kulcs nyikorog az élet gondjain az ember viszolyog.

Ügy szeretném odasúgrd csüggedt telkednek, végtelenek az áldások, met adnak hitemnek.

•E héten volt Tamási Áron születésének 75. évfordulója.

Negyedszázad a műhelyben

Mónus Ferenc hódmezővásárhelyi népi iparművész 25 éve dolgozik apjától örökölt műhelyében. Azóta sok ezer korsót, falitányért, vázát, bütyköst, kis és nagy méretű Miska- kancsót készített,

TAMÁSI ÁRON:*

Dalos madár

— Messze, messze — ío'yVersek a számok tükrében

Jellegben, stílusban elütő szóhasználat

A lírának, versnek egyik fő feladata, hogy eszméltessen. E funkciójának alapvetően fontos eszköze az olvasóra való intenzív ráhatás. A ráhatás viszont csak akkor lehet intenzív, ha a mindennapok megszokott nyelvi közegétől eltérő nyelvi megoldásokat alkalmaz a költő. Hogyan érhető ez el? Ezt a célt szolgálja többek között a rím (majd a szürrealizmus és más irányzatok újításával éppen a rím elhagyása), a ritmusviszonyok, a költői képek mint nyelvi alakzatok stb. Mindezek alapja azonban kétségkívül a megfelelő szavak kiválasztása. A szóválasztás pedig jellemzi magát a verset s természetesen költőjét is.

Tegyük föl tehát, hogy a költő anyanyelvének szókincséből — matematikai szak- kifejezéssel — egy véges halmaz tagjai közül keresi ki azokat az építőköveket, amelyeket azután a költemény ■elemeiként műalkotássá állít össze. Ha most a költeményt vágy — mivel vizsgálatunk alkalmasint nagyobb terjedelmű anyag alapján értelmes — a költemények egyes csoportjait »felszabdaljuk«, s megszámláljuk, melyik szó hányszor fordul elő, igen jellemző adatokhoz jutunk.

Mindenekelőtt két csoportot kell különválasztanunk: azokat a szavakat, amelyek a szöveg nyelvtani megértéséhez nélkülözhetetlenek (ilyenek a névelők, a névmások, s az olyan igék, mint a volna, volt, lenne stb.), vagyis a formaszókat, s azokat, amelyek valóságos fogalmi tartalmakat fejeznek ki, tehát a költői gondolat igazi alapanyagát alkotják: a fogalom- szókat Nyilvánvaló, hogy amikor" a költemények tar- talmi jegyeit akarjuk szemlélni a számadatok tükrében, csak az utóbbiakkal lesz dolgunk, míg a formai sajátságokhoz mindkét réteget fel kell használnunk. Világosan meg kell még különböztetnünk a szótípust (azokat a szótári elemeket, amelyek közül némelyek egyszer vagy többször megismétlődnek), továbbá a szöveg szavainak teljes számát. Ha kísérletképpen három XX. századi, egymástól jellegben és stílusban lényegesén elütő, korban egymást követő költő műveinek bizonyos csoportjait szavakba rendezve megszámláljuk, mértékegységben fejezhetjük ki költői alkatuk fontos sajátosságait. (A Hajnali szerenád, a Lomha gályán, Az öröm illan és a Jelenések c. köteteket, illetve ciklust — Tóth Árpád —, Juhász Gyula 1924—34 között írt verseit, továbbá A Sátán műremekei és a Régen és most darabjait — Szabó Lőrinc — dolgoztuk fel.) Tóth Árpád anyaga 22 353 szó (ez 5408 szótípus, szótári szó ismétlődése- variációja), Juhász Gyuláé 17 600 (3792 szótípus), Szabó I Lőrincé 19 030 (4134 szótípus).

Válasszuk most külön ezek közül a tartalmas szavakat (a fogalomszókat), s vizsgáljuk meg, hogy közülük a gyakoriságban az 1—50. helyen állóknak, vagyis a legfontosabbakI

nak a száma hogyan aránylik a szöveg összes szavainak számához. Ezzel megkapjuk a szavak felhasználásának gazdaságossági mutatóját. Minél nagyobb ez az érték, annál egyenletesebben oszlanak meg a különféle szavak a szövegben. A leghomogénabb ebben a tekintetben Tóth Árpád költészete. Emellett van egy másik fontos mutató is, a szókészlet gazdagságáé. Ehhez

I

úgy jutunk, hogy a fogalomszók számát arányújuk a szöveg valamennyi szava teljes számának négyzetgyökéhez. Ez az arány Tóth Árpád esetében (kerekítve) 36, Juhász Gyulánál 29, Szabó Lőrincnél 30. Ezekből a számokból azt olvashatjuk ki, hogy az időben előrehaladva, csökkenő szerep jut a gazdaságosságnak, tehát a versek (a költők) szóválasztása szélsőségesebben egyéni lesz. (Vigyáznunk kell, nehogy ezekben a számokban valamiféle értékítéletet keressünk: költők között természetszerűleg mindig vannak színvonal- és értékkülönbségek, ezeket azonban helytelen volna kizárólag néhány statisztikai mutatóval »mérni«.)

Amikor összeszámláljuk a szöveg szavainak szófaját, és összevetjük a főnévi és a névszói kapcsolatokban szerepet játszó szófaj összegét a dinamizmus legfőbb hordozójának számító igék számával, azt látjuk, hogy ezek aránya: Tóth Árpádnál 51,8 százalék főnév, melléknév, ■ számnév, melléknévi igenév 10,9 százalék ige, Juhász Gyulánál 47 százalék névszó 16,4 százalék ige, Szabó Lőrincnél 36,8 százalék névszó, 16,6 százalék ige. Az ige hányada tehát az idő függvényében megnövekszik.

Ugyanezt az összehasonlítást megtéve azoknak a szófajoknak a képviseletével, amelyek jelzői szerepet tölthetnek be, hasonló eredményre jutunk: Tóth Árpádnál ezek aránya még 24 százalék, Juhász Gyulánál 16,8 százalék, s Szabó Lőrincnél már csak 12,1 százalék.

A kor lassú formai alakulásában tehát a színek, hangulatjelzések, fogalmi elhatárolások szerepét átveszi a mozgás, mint hatástényéző. Ezt mutatja az is, hogy visszaszorulóban van a hasonlat, helyet ad a metaforának, hatását átruházza, a cselekvés lüktetésére: Tóth Árpádnak a mint még a harmadik leggyakoribb szava, Juhász' Gyulának a negyedik, Szabó Lő- rihenek már csak a kilencedik. Az egyik költői eszköz háttérbe szorulása szükségképpen megköveteli azt, hogy a költő más eszközökhöz nyúljon. Ezt tükrözi az, hogy bár — mint látjuk — a hasonlatok száma csökken, a jelzők alkalmazása egyedibb, merészen szokatlan lesz: a lecsökkent számú melléknevek között egyre több a csak egyszer előforduló, s így a kevesebb ismétlés által a jellem- zettség élesebb.

Ezzel a szószámlálási módszerrel azonban nemcsak a líra e kiszemelt vonulatának elemezésére van mód, hanem külön az egyes költőkre vonatkozó jellemző tulajdonságok is megmutatkoznak, ösz- szegezzük a szótípusokat, az egyes költők anyagának különválasztása nélkül! Állítsuk újra gyakorisági sorrendbe őket, s-vessük össze ezzel a közös listával külön szerzőink egyéni gyakorisági szó- jegyzékét!,-, A legfeltűnőbb eltérések adják az egyes költők ún. kulcsszavait, a rójuk legjellemzőbb használatú szavakat Ezek Tóth . Árpádnál: bús, lélek, jó, halk, szelíd, vén, sötét, kéz, édes, csend, ■fáradt drága, dal, furcsa, fa, lágy, bú, ül, ajak, lomha; Juhász Gyulánál: magyar (melléknév), világ, ég, élet, nagy, vár (ige), őrjöng, éj, régi, örvény, csillag, víg, megy, fény, száll, sír (főnév), virág, vers, jövő (főnév), végtelen; Szabó Lőrincnél:, tud, lát, Isten, pénz, akar, szeret, mond erő, gyerek, kell, szeretet szám, fáj, két, tűz (főnév),, nap (égitest), év, hazudik, meghal, hús.

Az eljárás talán szentségtörően különösnek hat. De a mű tudásalapú ismerete növelheti az átélés hőfokát

Szende Tamás