Somogyi Néplap, 1972. augusztus (28. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-27 / 202. szám

P stalcrmrt, vízmo­mosás, fák és bok­rok, fakerítés meg kiskapu, szőlő­hegy hajlata nem gazdagították a gyerekkoro­mat. Ismerősök, kedves, de egy kissé távoli ismerősök voltak csupán. Az én gyerek­koromat kövek szegélyezik. Kövek kötnek a városhoz, az elvontabb hazafogalom helyét is megteremtő szőkébb pát­riámhoz, kövek közt nőttem fel, mégis úgy remélem, nem lettem szegényebb általuk. A kövek barátaim. Sokan vannak, mert sokfelé laktam, sokfelé dolgoztam, még több­felé csavarogtam, és jártam bizonyos kislányok után vagy elébük, és baktattam haza — már jármű vagy éppen vil­lamospénz híján — át az éj­szakai városon. Mindenütt is­merős kövekre találok; a kö­vek szólnak hozzám, s én értem a nyelvüket. Egy pontja van a város­nak, ahol az ismerős kövek némák, ahol nem hallom a szavukat, ahol a kövek el­hagytak (vagy én lettem hűt­len hozzájuk). Valahányszor a Lánchídon visz át a busz vagy alatta a villamos, ha gyalogosan a közelébe kerü­lök, valami szorongó érzés fog el, mintha idegen város­ban járnék, idegen tájon, amelyhez nincs közöm. Pedig de nagyon ismertem itt min­den követ valamikor! — Csakhogy másképp festettek abban az időben. Abban az időben a Lánc­híd romokban hevert. Ennek a kifejezésnek számomra semmi értelme nem volt, a hídfő és környéke nekem nem »hevert«, hanem nagyon is élt, ahhoz képest mostani for­mája látszik élettelennek, ha­lottnak. A romokat a »geng« birtokolta (akkoriban még a “galeri* szó nem volt isme­retes), a geng pedig tizenkét- tizennyolc éves kamaszokból állt. A Lánchíd volt a biro­dalmunk, főhadiszállásunk és búvóhelyünk, világnézeti és filozófiai viták, közös bagó­zások, gyerekes játékok és felnőttes virtuskodások szín­helye. A híd melletti gyepen pankrációztunk; kipróbáltuk, amit Radu Lukácstól és Tas- náditól láttunk a Sportcsar­nokban, itt szívtunk ' tizen egy spanglit, a csikket a vé­gén gombostűre szúrva, hogy semmi se vesszék kárba, és itt beszéltük meg első szerel- , mi élményeinket. A hídfő kövéit a rob­bantás szétdobál­ta, mint mikor a gyerek mérgében földhöz vág egy építőkockás-dobozt, a kövek bizarr értelmetlenséggel hullottak egymásra, ám eb­ben az értelmetlenségben a hídfő népe szabatos rendet ismert föl, világos logikát, mert a kövek küzött utak. sőt alagutak keletkeztek, s ezeknek az utaknak hierarchi­ájuk volt. Voltak kikötőkö­vek és napozókövek, spangli­kövek és ruhatárkövek; kö­vek az illemhely céljára és a szerelmespárok kövei. Vol­tak kövek a magasban, ahon­nan lelógattuk a lábunkat a mélybe, itt folytak a világné­zeti viták, itt építettünk lég­várakat a valóság fölé, és bontottuk le az utópiákat a valóságra. Furcsa alakulat volt a geng. Nem voltak vezérei, és nem volt vezérkara. Tanács­kozásra sem ültünk össze (például tanácskő sem volt), a törvények, szokásjogok or­ganikusan alakultak ki, és mindenki elfogadta érvényes­ségüket. Abszolút demokrácia volt. A közös akciókban az vett részt, aki akart, és ak­ciót bárki kezdeményezhe­tett. Egyszer megjelent köz­tünk egy tizenhét éves ceza- romániás fiatalember, aki “Szervezni akart*, de simán kiutáltuk. Máskor egy barát­ságos úr próbálkozott hason­lóval, de mikor kiderült, hogy homoszexuális, megver­tük. Több esetre nem emlék­szem. A geng negyvenöt nyarán verődött össze, mikor a las­san normalizálódó viszonyok elvették a magunkszőrű srá­Kertész Ákos: KÖ­VEK Boór András: ÉJSZAKA Hurokba szorult az éjszaka Nekifeszült a holdnak Teknöölében villámgolyón Sörényes lovak doboltak A szél a völgyön átzihált Feketén forrt a láva Eső korúm és harag hullt A teremtő világra B Somogyi Néplap coktól az életteret, és kiszo­rítottak bennünket a romok közé, ahol még ideális álla­potok uralkodtak. A geng sokféle tevékeny­séget folytatott, összetartozá­sunknak a közös tevékenység volt az alapja. Robbanóanya­gokat szedtünk össze és rob­bantottunk föl szakszerűen (máig is csodálom, hogy egyikünknek sem történt ba­ja), szerelmespárokat lestünk, cigarettáztunk és pankrációs mérkőzéseket rendeztünk, de a legfőbb tevékenységünk az úszás volt. A Duna nélkül nem vált volna a geng azzá, ami lett. A vizet mint lehető­séget negyvenhat­ban fedeztük föl negyvenötben még túl sok volt benne a hulla). Emlékszem, május húszadikán ereszkedtünk le először testületileg az északi' zászlótartó pillér mellett a vízre, és csurogtunk le szo­rosan a part közelében a híd­főig. S még ugyanazon a nyáron akkorát fejlődtünk, hogy júliusban már a Parla­ment északi végétől indulva a Kossuth-híd középső íve alatt úsztunk el (megjegyzé­seket ordítva fel a nőknek, akiknek a szoknyája alá láttunk a vízből) a Lánhíd- romokig. Később még veszé­lyesebb vállalkozásba kezd­tünk. A hídfő és az első híd- piliér között, a vízbe, lógó láncok közti keskeny szaka­szon úsztunk át a romok északi oldaláról a déli oldal­ra. Kitapasztaltuk a legelő­nyösebb útvonalat, ismertünk minden forgót, limányt, min­den helyi áramlatot. Nem­csak úszni tanultunk meg, vízi biztonságot is szereztünk — egy életre szólót. Nappal kihalt volt a kör­nyék, de alkonyat felé bené­pesültek a romok. S mi, ka­maszok izgatottan vártuk az alkonyi vendégeket. Nem za­vartuk el a párokat — isten őrizz! —, ez is íratlan törvé­nyeink közé tartozott. Hal­latlan tapintattal viselked­tünk, s úgy osontunk kőtől kőig, a leshelyünkre, akár az árnyék. Egy kavics sem csi- kordult a talpunk alatt. Az aluljárót, ahol most a villamos halad át, nem sze­rettük. Tavasszal s a zöldár idején rendesen elöntötté a víz. Különben is túl tágas volt és rideg. Néha egy-egy csöves meghúzódott benne éjszakára — ezt királyi kö­zönnyel tűrtük. Történt aztán, hogy olyan lakók költöztek az aluljáró­ba, akikre muszáj volt oda­figyelnünk: a Macska és a Baba. Macska huszonhárom éves volt, és hivatásos prosti­tuált, Baba tizenhat. A lá- nj'okat, mint lovagias férfi­akhoz illik, azonnal pártfo­gásunkba vettük. Dolgozni nem nagyon tudtak, mert reggeltől estig a nyakukon lógtunk, de loptunk nekik pokrócot, párnát, és annyi ennivalót, amennyi beléjük fért. A lányok barátaink és védenceink voltak. Egyi­künknek sem jutott eszébe, hogy szerelmi viszonyt kezd­jen velük, viszont baráti köz­vetlenséggel ölelgettük őket, baráti puszikat adtunk és kaptunk a késő éjszakába nyúló beszélgetések, közös cigarettázások közben. Váratlanul, bejelentés nél­kül tűntek el, a szüléinktől “kölcsön vett* pokrócokkal, párnákkal, edényekkel együtt. Baba később, vagy egy hónap múlva ismét meg­jelent, kikenve-kifenve, va­dító elegánsan s hanyag tar­tással sétált a Duna-parton. Alig állt szóba velünk. Azt mondta, a Macska egy.-.. Aztán őt se láttuk többé. Negyvenhétben baljós je­lekkel kezdődött a nyár. A révkapitányság átvette ural­mát a víz fölött. Megjelentek a Dunán az R-motorok. Több ízben 1 is kihalásztak minket; egyszer pedig elvittek az új­pesti révkapitányságra, s onnan kellett visszagyalogol­nunk fürdőruhában és mezít­láb a Duna-part népteleneb'o részein. A vizet már elvették, de a Lánchíd a mienk volt... Nem sokáig. Nyár közepén teherautók érkeztek, s különféle építő­anyagokat hoztak. Mogorván figyeltük a hódítókat. Nem szóltunk hozzájuk, örültünk, hogy megtűrnek. De már nem volt a hídfőben örö­münk. Ingerültek lettünk, ve­szekedtünk, többen el-elma- radoztak. Ősszel aztán beke­rítették a romokat, és kiűz­tek bennünket a paradicsom­ból. A Roosewelt téren ültünk a szobor talapzatán, dohányoz­tunk, és bámultuk a kerítés mögött a munkásokat. Nem haragudtunk rájuk. Tudtuk, hogy így kell lennie, hogy ez a helyes, a szükségszerű, hogy az országot föl kell épí­teni — még a Lánchidat is. Tudtuk, hogy szép lesz, jó lesz, s hogy örülnünk kellene. Nem voltunk gyerekek. -Mö­göttünk volt egy és más: há­ború, ostrom; legtöbbünk már rég dolgozott. Nem vol­tak illúzióink. Nem hittük, hogy a geng romok nélkül is megmarad. Nem áltattuk egy­mást, nem fogadkoztunk. Tudtuk, hogy vége, vissza­vonhatatlanul. A gengből, abból a három nyárból csak a kövek marad­tak, a napozókövek és a ki­kötőkövek, a párok kövei és a leshelykövek — beépítve a hídba, eredeti rendeltetésük szerint m s valahol a város­ban élnek még a a fiúk, és emléke- I . zetükben egyre szürkül, egyre halványabban él a geng. Las­san elenyészik, mint annyi más. Senki sem őrzi. Pedig kár érte, szép volt. Meg ké­ne őrizni, meg kellene írni egyszer a geng történetét. Tu­dom, hogy tartozom véle. A fiúknak is, magamnak is. Talán ez az adósság nyo­maszt, ha a Lánchíd felé já­rok. Ezért idegen a táj, ezért nem szólnak hozzám a kö­vek. Tanyamúzeum a Duna—Tisza közén A rohamosan fogyatkozó alföldi tanyavilág emlékének megőrzésére a megye lcgtanyásabb nagyközségének — Lajosmizsének — közelében tanyamúzeumot létesítettek. Képünkön: Régi edények, főzőeszközök a szabadkéményes konyhában. Kriminalisztika a nyelvtudományban Hamisított „régiségek“ közösségi kincseink közt Szinte minden művelt nép életében felbukkantak néha ősinek látszó szövegek, amelyeknek hitelessége felől előbb-utóbb jogos kétségek merültek fel, sőt amelyeket a mai köztudat már vitathatat­lanul hamisítványnak tekint. Most a sok közül mindössze két változatukról emlékezünk meg, s előlegül is csak egy- egy idegen példát idézünk rá­juk. a) Az egyik a hamis tör­téneti emlék. Főleg 1800 táján, a felvilágosodás és a korai romantika idején jelent­kezett, s egy nép vagy előke­lő nemzetség stb. történeti jo­gait, feudális tekintélyét lett volna hívatva öregbíteni. Így »fedezte föl* a cseheknél a tudós Vaclav Hanka a múlt század elején a Kralon— Dvur-kéziratot, mely az ősi szlávság egykori erejéről “ta­núskodott*. Hitelességét — már úgy 1880 tájától — mind­inkább kétségbe vonta a tu­domány, 1970 végén pedig a prágai rendőrség bűnügyi la­boratóriuma is igazolta: a kézirat valóban csak 1820 tá­ján készült hamisítvány. b) A másik gyakori típus, a fiktív költői emlék, szintén a jelzett korban sza­porodott meg leginkább. Hi­szen ekkor a föllendülő kuta­tás amúgy is számos régi al­kotást gyűjtött össze és tett közzé, s az emberek áhítattal tekintettek a »szent hajdan* minden igazi vagy vélt ma­iíf bérlő A Külsö-Gázszag utca 114. első emelet 9-es számú laká­sába új bérlő költözött, Droz- nicsek Árpád személyében. Miután a bútorszállitó mun­kások az utolsó széket is el­helyezték a szobában, szava­lókórusban megköszönték a gavalléros borravalót, aztán eltávoztak. Droznicsek egy percig csendesen ült vado­natúj otthonában, majd munkához látott: egy hang­szórót erősített a lakás ajta­ja fölé, és a szobában felál­lított mikrofonba beszélni kezdett: — Figyelem, figyelem! Mikrofonpróba! Egy, kettő, Három, négy. Ezután pattogott zománcú pléhlábast vett elő, és kala­pácsával kolompolni kez­dett. A ház lakói kirohantak a folyosóra. Droznicsek meg­ismételte: Mikrofonpróba! Egy, kettő, három, négy. Jó napot kívánok! A nevem Droznicsek Árpád. Ebben a percben költöztem e házba. Előző lakhelyemen pokollá tette életünket az állandó suttogás, pletykálkodás. Né­hány lakó mindenféle . osto­baságot terjesztett a szom­szédjáról. Napirenden voltak a veszekedések ... Ekkor el­határoztam: ha új házba költözöm, a pletykák megelő­zése végett minden lényege­set elmondok magamról, így. a hangosbeszélőn keresztül. Tehát: 2200-at keresek a Kóc- feldolgozónál, van egy tizen­kilenc éves lányom, aki az első házasságomból született, ö minden héten szerdán és pénteken délután meglátogat. S hogy valóban az édes lá­nyomról van szó, igazolásaim egy héten keresztül megte­kinthetők a házfelügyelőnél. Minden hét csütörtökjén es­te hat órakor meglátogat egy csinos szőke hölgy. Nem a feleségem, de hogy szándé­kaim komolyak, erről meg­győződhet a ház kollektívája által választott megbízott, akivel majd elmegyünk ház- tűznézőbe Magdika szülei­hez ... Egyelőre elégedjenek meg ennyivel. Alkalomadtán folytatom hangosbeszélő­mön önleleplezéseimet. Re­mélem, igy elkerülhetjük a rosszindulatú suttogást. Kö­szönöm szives megjelenésü­ket. Azzal szerelni kezdte az ajtóról az erősítő berende­zést. A ház lakói lakásaikba vonultak, hogy alaposan megtárgyalják az esetet. Csak a földszint 2-ből, a na­gyothalló özvegy Stancákné hajolt közelebb szomszédjá­hoz: — Mondja: miből telik en­nek mikrofonra?... Galambos Szilveszter radványa felé; ám még cse­kély volt a leleplezésükhöz szükséges nyelv- és stílustör­téneti tudás, illetve a kritika. A leghíresebb világirodal­mi példa »az utolsó kelta bárd*, Osszián ajkára adott borongós hősiének-gyűjte- mény, melyet James Mac- pherson 1760-i kiadásában »mentett meg* a világ számá­ra. Ennek leleplezésére is elég lassan ért meg az idő, s például még Arany János is hitelesnek tudta. A hazai hamisítvá­nyokra térve, induljunk ki egy-egy belőlük elterjedt, ko­holt szóból vagy kifejezés­ből! a) A Horthy-korszakban a sajtó még mindig úgy emle­gette az erdélyi Ugrón-okát, mint a székely rabonbánok le­származottaik S aki ma — mondjuk — Jókainak Bál­ványosvár című regényét ol­vassa, csakugyan többször ta­lálkozik ott a rabonbón-nak nevezett pogány szé­kely papvezéri< méltó­sággal. Pedig hát a rabonbán s a vele kapcsolatos ősi világnak néhány más szava vagy fo­galma egy hamisított kútfőből, a “Csíki Székely Krónikádból való. Ez — mint egy állítólag középkori latin emlék 1796 tájáról való másolata — egyszerre több kéziratban is fölbukkant, de az eredetit senki sem tudta fölmutatni. Eleinte a kutatók nem is igen fogadták el hite­lesnek, de a XIX. század első tizedei után, a nemzetségi villongások közt mindinkább okmány gyanánt kezdték em­legetni történészeink. Ezért merítettek belőle utóbb oly bátran szépíróink, köztük Jó­kai is. Így aztán a XIX. szá­zad végső negyedében, sőt a századforduló után is csak igen nehezen fogadta el na­cionalista közvéleményünk a nyers valóságot. Ez pedig — a tudós — Szádeczky Lajos akkori összefoglalása szerint — a következő: A krónikát a székely főnemesi Sándor csa­lád egyik becsvágyó tagja ál­lította össze 1796 táján bará­taival, hogy a Sándorok és Aporok több százados birtok- pőrében a két családnak egy­formán fejedelmi eredetét stb. igazolja. A rabonbán szót Szádeczky sejtése szerint az akkor elterjedt zsidó—ma­gyar, ill. hun—avar—magyar rokonság eszméjének jegyé­ben faricskálta össze a »kol­lektíva«; a zsidó rabbi szóból meg az avar Baján vezér ne­véből (?) lett szláv rangjel­zésből, a bán-ból, melyet a hajdani magyar feudális ál­lamban szintén használtak. b) A másik fajta, a költői hamisítványból szárnyra kelt kifejezőeszköz mintájául vizsgáljuk meg a Pilátushoz küldi vacsorára szerkezetet! A múlt század végén készült Nyelvtörténeti Szótár még hi­telesen régi szólásként idéz­te: »Beleznai kétszáz laban­cát levágja, Pilátushoz küldi őket vacsorára«. Megadott forrása azonban nekünk már nem megnyugtató: Thalv Kál­mánnak Thököly- és Rákóczi­kon verses »adalékai* közül ugyanis azóta több hamisít­ványnak bizonyult, s a fönti idézetet tartalmazó köüe- mény, az »Ócskái Lászlórul való ének« is ilyen. De hiszen — vethetné köz­be valaki — ezzel rokon, ízes kifejezéseket más íróinknál is olvashatunk! Így Jókainak 1881—82-ben írt »Szeretve mind a vérpadig« című Ocs- kay-regényében ez áll: »szí­vesen látom — Pilátushoz vacsorára.’« Ám de Jókai e müvéhez eléggé egyszerűen oldotta meg a forráskutatást: a tudós történész, Thaly oda­adta neki saját 1880-i Ocskay- könyvét, ceruzával mindjárt megjelölve benne azokat a részeket, amelyeket szinte ké­szen kiemelhetőnek tartott ennek a hol kuruc, hol labanc vitéznek regényes életrajzá­hoz. S Thaly bizony ebbe a könyvébe is hiteles 1710-i ének gyanánt csempészte be a maga írta Ocskax-balladát. Jókai idézett szóláshasználata tehát nem a tárgyalt kifejezés valódi ré­giségét bizonyítja. hanem csupán Thaly stilisztikai hatá­sának egyik érdekes jele. — Hogy hon'nan vette Thaly ezt a ma már korhűnek látszó, kuruc hangulatú szólást, azt csak valószínűsíteni tudjuk Szólásgyűjteményeink Pilá­tushoz küldi vacsorára alakú frazeológiai egységről nem tudnak, csak vele rokon szer­kezeteket tartanak számon', legközelebb ez áll amahhoz: vacsorán éri Pilátust (jelenté­se: 'vége, elpatkol’). 1864-ben azonban meg­jelent egy palócföldi Petőfi- utánzótól való zsánerkép: cí­me : »Huszár-tempó*. Ebben a szabadságharc huszárja^ a rátámadó vasas németet előbb kulacsából borral kínálja, de mikor az nem enged feneke­déséből, a kulaccsal agyonve­ri — e szavak kíséretében: »Ha nem tetszett a magyarnak / Az ő barátsága, / Mond a hu­szár. — Pilátushoz / Küldlek vacsorára«. Thaly tehát készen találta a népies mintákat követő szó­lásutánzatot, mégpedig mint a magyar forradalom katoná­jának elkeseredett, németel­lenes kiíakadását. O aztan Rákóczi világába helyezte, s így a szerkezet kuruc kori stí­lushangulata már az ő hatá­sára alakult ki. Művészi szempontból igen hatásos, for­májában is szerencsés: emlé­keztet a népies vagy köznyel­vi szólásváltozatokra, de megvan benne a szokatlanabb alkalmazás újszerűsége is. Múltja, kialakulása pedig a költői eszközkeresés lélektani útjaira is jellemző. Csak ép­pen történettudományi, iro­dalomtudományi, nyelvtudo­mányi szempontból nem hite­lesen régi, s az »Ocskay Lász­lóról való ének* ettől sem lett eredeti kuruc vers. E kevés példából is látni, hogy a hamisított »régi* szö­vegek milyen sajátos, komp­lex fejtörőket szolgáltattak az érdekelt tudományágak »nyo­mozóinak*. Dr. Tompa József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom