Somogyi Néplap, 1972. augusztus (28. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-12 / 189. szám
Megtakarítás? I tt a nyár vége, s itt van a leértékelés. Ezúttal »kéthetes szezonvégi ruházati vásárnak nevezik. A név folyton változik, a lényeg marad: valamikor augusztusban az üzletek, áruházak megpróbálják olcsóbban eladni azt, amit drágábban nem sikerült. Hosszú évek óta így van ez, s tulajdonképpen természetes az egész. Végtére is, ha mindent eladtak volna nyár elején, ami nyárra készült, akkor nem lehetett volna semmit nyár közepén kapni, ami nyárra való. Mindenesetre — itták a lapok — az akció 500 millió forintos árualapja 180 millió forint megtakarítást nyújt a lakosságnak. A lakosság rohant is vásárolni. Mert szeret megtakarítani. Nem tudja persze, hogy mennyi az a félmilliárd forintos árualap, de tudja, hogy mi az áru és mi a bóvli. így azután minden évben felújuí- nak a viták: mit tükröz ez a »ruházati vásár«, »áruakció«, »kiárusítás«, »leértékelés« stb. A kereskedelem időnként szeretné velünk elhitetni, hogy ez amolyan nagylelkűség. Tehát azért van, hogy mi takarékoskodhassunk. Aztán — mivel ez nem sikerül, mert az emberek már régen azt kérik számon a kereskedőktől, hogy kereskedjenek, a nagylelkűség többi részét a Vöröskeresztre bízzák — elmagyarázzák, hogy tulajdonképpen nem lehet másképp csinálni. Ez valamivel jobb érvelés, ezért is szokták ritkán használni. Mert ennek az a kiindulópontja, hogy minden tö* rekvés ellenére, a kereskedelem még korántsem tud minden tekintetben kielégítően dolgozni. Igaz, hogy sehol a világon nem tud, de hát tökéletlenség és tökéletlenség között különbség van ... Hogy mi a különbség? Az ember megérti, ha jó, használható áruk kerülnek olcsóbban forgalomba. Van úgy, hogy nem fogy el minden, mert nem is lenne jó, ha minden elfogyna. Az idei kirakatokat nézve azonban sok mindent talál még mindig az ember, amit esze ágában sem lenne keresni. S most, hogy rátalált — illetőleg a kereskedők rátaláltak a raktárak mélyén —, szinte menekül. Attól tart, hogy a megejtően olcsó árak ráveszik a visszataszítóan vacak holmik megvásárlására. Divat, ami divat; szó, ami szó: ízlések és pofonok különböznek, de ami ízléstelenség, az az is marad. Más áruk viszont remekek, tetszetősek, régen keresettek, és most nevetséges áron kerülnek forgalomba. Az ember megvette volna előbb is, többért is, csak éppen nem kapott. Jó, vannak úgynevezett »terítési« problémák is. Csakhogy néha a vásárló a kimerültségtől elterül, annyit mászkál valami után, amit nem kap... S amikor aztán megkapja leértékelve, csak félig örül. Szívesen veszi az olcsóbb árat, de az ilyesfajta leértékelést amolyan luxusnak tartja. A közgazda- sági gondolkodás ugyanis, amiről annyit beszélnek, behatolt a vásárlók tömegeibe. Lehet, hogy a kereskedők közé még nem mindenüvé, de régi igazság: minden kereskedő egyben vásárló is ugyan, de nem minden vásárló kereskedő egyben. Szerencsére! Mert különben nem vizsgálná, hogy az áru ára arányban áll-e értékével. Ezen a vásáron — mint az előző években — ismét sok az olyan holmi, amit az ember már előbb megvett volna, ha elment volna a józan esze, s hajlandó lett volna megfizetni azt az árat, amit eredetileg kértek érte. Most, hogy olcsóbban adják — kényszerűségből — valósaggal harcolnak érte az emberek. Vajon miért? Mert tudjak, hogy nemcsak az árut kell vizsgálni, hanem az árat is figyelembe kell venni. Tehát, ha — mondjuk — egy pulóverért (ami egyébként nem rossz és nem divatjamúlt!) nem szabad négyszáz forintot adni, mert annyit nem er, ámde háromszázhúsz forint már reális ár... Bizony, sok leértékelt holmiról kiderül, hogy kurrencia, de kurrens áron, s háromszor annyit kellett volna leértékelni, illetve gyártani annakidején, mint amennyit gyártottak, illetve most leértékelhettek. Egyébként pedig természetesen vásárolunk. Megtakarítjuk azt a bizonyos 180 milliót. Persze, attól félünk, hogy ezt a 180 milliót a kereskedelem elvesztette. S valamikor valakin be kell hozni. Például rajtunk, s a következő hónapokban ... De hát nem baj: állunk a küzdelem elébe! Vállaljuk, hogy gyorsabban tanulunk meg vásárolni, mint a kereskedők kereskedni. A következő valamiféle vásárnál pedig ismét csodálkozunk, hogy miként lehet ez. S elfogadjuk azokat az érveket, amelyek elfogadhatók, s derülünk azokon, amelyeken már rég túlhaladott az idő. E gyébként pedig szíven ütött a kereskedőknek az a fenyegetése, hogy az egész csak két hétig tart, s nem hosszabbítják meg. Tessék mondani: ha addig nem fogy el minden, mit csinálnak a megmaradt árucikkekkel? A tengerbe öntik? Csakhogy a Belkereskedelmi Minisztériumnak nincs tengere. Pedig — állítólag — a tengeri országok sokkal gazdagabbak. P. I. ÍViég mindig tavak állnak a határban. »A dél-somogyi tsz-szövet- ség példamutató törődéssel és gondossággal sietett a termelőszövetkezetek segítségére a gabonabetakarítás nehéz munkájában. Az ö kezdeményezésükre és kérésükre érkeztek meg a megyébe a legelső vendégkombájnok.« — Jó idő kell ide, nem kombájn! — volt ilyen vélemény is eleinte — emlékszik Siszler István szövetségi titkár —, de talán fél napig sem »élt« ez a vélemény. Mert nem mindegy az, hogy ha jó idő van, akkor két kombájn megy vagy tíz. Villanások az akkori időkből. — Szövetkezeteink először tíz gépet kértek, mi ennek a kétszeresét továbbítottuk az orosházi tsz-szövetséghez. Ök egyébként rendkívül megértőén és igen rugalmasan intézkedtek. Másnap ugyanis már huszonöt gépre volt igény, mi pedig negyvenet kértünk tőlük. Már régen nem kétséges, hogy nagyon kellett ekkora segítség'. A nagyatádi járás szövetkezeteiben nyolcvan, a barcsi járásban nyolcvanöt százalék körül állnak az aratással ... — Hosszú idő óta ez volt az első hét, mikor tényleg lehetett menni... A mélyedésekben még mindig áll a víz, van hely ahol Babácsa, 1972. augusztus csupán a kalász feje látszik ki. A kombájn után elmaradó szalma, frissen vágott zöld takarmánynak látszik, a rengeteg gyomtól, fűtől. — A legszomorúbb: olyan szép volt minden, annyira bizakodtunk. A mondatok töredezve törnek elő, a megváltoztathatatlan miatt érzett szomorúság sze tszaggatja őket. Megesik, hogy Zsálek Sándor főkönyvelő mondatát Győrfi Kálmán pártitkár fejezi be. — Ahogy reggel számolgattuk, a 877 hektár kalászosból háromszáz van vissza. — Persze, egészen pontosan ezt nem is lehet felmérni, mert táblán belül is vannak olyan részek, amit el kellett hagyni. — Olyan a föld, mint a szivacs. Mikor rámegy a gép, csordul belőle a víz ... Termésről, átlagról, a kiesés összegéről felelősséggel senki sem mer beszélni ma még. Hiszen annyira változó, annyira előre nem látható a mostani helyzetben, hogy mi lesz a végső tény. — Megjött az Imre is. Az elnök, Läufer Imre belép az ajtón, és tulajdonképpen ő hozza be az első kicsit biztatóbb mondatot: — Kezd szikkadni a föld. Ma már sokkal könnyebben mennek a gépek ... Vigasz? Igen, de nagyon vézna .nagyon gyenge.. Nem tud megbirkózni a nyomában következő gondolatok súlyával. — Hatvan hektáron áll a belvíz, hatvan hektár kukoricát, hat hektár cukorrépát árvízkár ért... — Az aratás lassan majd valahogy csak lefogy. De mi lesz azután? Ügy összetorlódott minden munka, hogy az embert a kétségbeesés kerülgeti. — Nagyon nehéz akkor, mikor bárhová tekint az ember, mindenütt baj ágaskodik ... A színben az »ügyés Kuli« szedi fel s továbbítja a szárítóhoz a gabonát. — Az elnök nagyon dicsérte ezt a masinát. — Igaza is volt! Tud ez mindent. Ha ott lezárják, akkor zsákba jön a termes, Könnyű mellette a munka. A három asszony — Tóka Józsefné, Nyári Mártonná, Bakó Mihályné — egymás szavába vágva helyeselnek. Aztán hozzáteszik: — De nemcsak a gép érdemel dicséretet, hanem a Jancsi is. Ki ne hagyja őt! — és Laklia János szárítómesterre, de úgy is mondhatnám : ezermesterre mutatnak. — Ö aztán érti a dolgát! A szárító mellett. Tetőtől talpig poros, és fáradt. Keveset beszél. A szín egyik oszlopának támaszkodik egy kicsit. Talán így pihen. — Itt még nem járt szerelő. Megcsinálok mindent magam, ha valami hiba van. Az asszonyok beszédesebbek. A nyugdijt emlegetik meg az életkorukat. Mert igaz, hogy most már könnyebb, sok a gép, de az első évek igen kiszedték az emberből az erőt. — Nekünk nem az aratás a nehéz, hanem a kétségbeesés. Már ébredni sem kívántunk az örökös esőtől! Még a dombon is állt a víz ... — A mieinkhez képest szokatlan kép fogadott itt. — Aztán tört szavak, félmondatok az elszomorító képről, de mégis valahogy úgy, hogy kiérződött belőle a szándék: — Azért fel a fejjel! Embernek kell maradni a bajban is.. Együtt vagyunk! Veletek vagyunk, segítünk! — Bár ne lett volna szükség ránk! — jegyzi meg a legidősebbnek látszó Koláros Mihály. A négy gerendási kombájn, a nyolc kombájnossal a legelsők között, »lábon« érkezett meg Babócsára. Egyhuzamban éjjel-nappal huszonöt órát utaztak. Felváltva vezették a gépeket, s felváltva ettek. Jó volt kezet szorítani ezekkel az emberekkel... Babócsa, 1972 augusztus. Feszített küzdelem, közelharc a munkával, az idővel, a feladatokkal. »A mienkhez képest szokatlan kép fogadott« — György és Koláros Mihály. Korcsok »Bár az aratás is olyan jó lenne, mint az ellátás« — Niko- ra László, Mázán Pál. Egy nagy nyugati magazin cikke háromfogásos ebéd színes fotói mellett felsorolja mindazokat az egészségre káros tartósító anyagokat, melyeket a vendég az étellel együtt elfogyaszt. Egy másik folyóirat kimutatja: a szar'vasmarhák antibiotikumokkal való kezelése veszélyeket rejthet a fogyasztók számára. Kétségtelen, az élelmiszeriparnak szükségé van tartósítószerekre, de mi a mérce az alkalmazásban? — erről kérdeztük dr. Tarján Robert professzort, az Országos Élelmezés- és Táplálkozás- tudományi Intézet igazgatóját. — Ma világszerte 2500 olyan adalékanyagot tartanak számon, amely elfogadottan használható — mondotta Tarján professzor. — Magyarországon ennek csak a töredékét alkalmazzuk az élelmiszerek tartósításában. Lakosságunk kétféle élelmiszert fogyaszt: amit itthon állítunk elő, és amit külföldről hozunk be. Külkereskedelmi szerveink minden üzletkötés előtt eljuttatják intézetünkhöz az importálandó Élelmiszer — kozmetika élelmezési cikk mintáját, s mi megvizsgáljuk, nincs-e benne ártalmas anyag. Szigorú a hazai gyártmányok kontrollja is: a csecsemő- és diétás tápszerek, valamint a vitami- nozott készítmények például olyan ellenőrzésen mennek át, mint a gyógyszerek- Nemcsak az élelmiszerek, hanem a kozmetikumok és a gyermekjátékok forgalmazását is ellenőrizzük, hiszen ez utóbbit például a kisgyermek a szájába veszi. Munkánkban természetesen a világon megjelent ilyen tárgyú szakirodalmat is felhasználjuk. Az Egészség- ügyi Világszervezetnek hazánk is tagja és rajtuk keresztül — bárhol publikált valaki egy károsító anyagról —, mi is tudomást szerzünk. — A tartósító anyagok nagy száma arra enged következtetni, hogy előfordulhat, az élelmiszeripar es kereskedelem az áru »eladhatósága-x erdekeben úgynevezett élelmiszer-kozmetikával manipulál. — Kétségtelen, hogy az élelmiszer színét, izét, szagát, halmazállapotát, tapintását, a legkedvezőbbé igyekeznek tenni. Ha azonban ez ártalmas anyaggal történt, kimutatható. Bizonyos kémiai anyagok hozzáadása szükséges az élelmiszerek gyorsabb előállításához, de ez csak a biológiai és élvezeti érték csökkenése nélkül történhet. Mértékét nálunk igen szigorú élelmiszertörvény szabja meg. Van külön lesték- rendeletünk is, s míg jónéhány országban többtucat festéket engedélyeznek a színezésre, mi csak nyolcfélét tűrünk meg és fogadunk el. Az Egészség- ügyi Minisztérium irányítása alatt e munkánk során a legszorosabban együttműködünk az Országos Közegészségügyi és az Országos Munkaegészségügyi Intézettel- így került sor például hazánk DDT-elleni fellépésére is nemzetközi fórumokon, javasolva a szer eltiltását. Ugyanúgy nem engedtük a külföldön elterjedten használt talajíer- tőtlenitőszer behozatalát sem, mert kimutattuk, hogy hosszú cirkuláció során ugyan, de bejuthat egyes élelmiszerekbe. Az intézet nemcsak azzal foglalkozik, hogy melyek az elfogadható és biztonsággal használható tartósító adalékanyagok, hanem ellenőrzése alatt tartja az élelmiszeripari gyártástechnológiát is, mivel a hűtés és a hőkezelés is okozhat biológiai értékváltozást. — Célunk, — emelte ki dr. Tarján Róbert professzor —, hogy minél több cikk bírja ki a termelőtől az élelmiszerüzlet polcáig, s a fogyasztók asztaláig terjedő hosszú utat anélkül, hogy ehhez a legkisebb mértékben is káros, mesterséges tartósító anyagot használjanak fel. K. E, — Ügy hallottuk, igen jó emberek jöttek ide segíteni... Gerendás. Ennek a községnek a nevét Babócsán sokan most hallották először. De ezután a nyár után, azt hiszem, kitörölhetetlenül marad meg az emlékezetben. A nyolc közül négy kombájnossal, Korcsok Györgygyel, Koláros Mihállyal, Nikora Lászlóval és Mázán Pállal találkoztam. A bajban segítséget nyújtóval mindig elfogult egy kicsit az ember, s még inkább az, mikor a segíteni akarás annyira mélyről, annyira emberi módon, s igazán tör elő. — Ezek az emberek, akik hozzánk jöttek, rendkívül ügyesek, szorgalmasak. A sajátjukat sem csinálhatnák becsületesebben, mint ahogy itt teszik — az egész találkozás alatt visszacsengett a fülem-’ ben Läufer Imre véleménye. — Először a rádióból, tévé > bői hallottuk, . hogy baj van Mondtuk: ha kell, megyünk segíteni. Hiszen mi is kerül j hetünk még bajba, ■ A Hangulat vendéglő vezetője, Hajdú József vasárnap maga főzi az ebédet a ven- dégkombájnosoknak, mivel egyébként vasárnap nincs közétkeztetés. (Egy szép izgalmas történet egy mondatba sűrítva. S. mennyi akad manapság ilyen!) A süppedő földeken öt saját, s négy gerendási kombájn dübörög. És talán éppen a mai naptól — Vízvár végzett a nagy feladattal — további kilenc kombájn segít a munkában. Mert nagyon nehéz, és egyre nehezebb. Az ember úrrá tud lenni fáradtságán, de a gép nem. Űjra és újra felvillan előttem az egyik gerendási kom- bájnos arca. A gyomtól zöld táblán forgott a gépével, allva dolgozott, feszülten figyelt Aztán felpillantott, kezével intett, és nevetett. A bíztatás pillanata volt ez. Ne csüggedjetek! Vörös Márta
