Somogyi Néplap, 1972. július (28. évfolyam, 154-178. szám)

1972-07-02 / 154. szám

NYELVMŰVELÉS Fogadd va. De még saját maga is Ésszerű, hússzor; szekrénnyi A szavak toldalékkal való ellátásának néhány kérdése » 4. wr lálkozóra nem tud­tam elmenni, éppen a mandulámat vet­ték iki akkor, s fájó torokkal madártejet kanalaz­tam egy kórházi ágyon. (Mindennel megkések; más gyerkőc korában esik át e procedúrán). A húszéves ta­lálkozóra aztán elmentem. De mikor beléptem a Hun­gária aranycirádás különter­mébe, mindjárt vissza is akartam fordulni: hiszen itt egy csomó vén pacák ül. A sarok már fordulna, de per­sze csönget a józan ész, s az emlékezet meg máris vetíti elém undok televíziós-képeit saját nagybe­csű ábráza- tomről a bo- rotválkoaó- tükörben. Hát vegyük csak szemügyre ezeket az idős pókokat! No, nézzük csak! Ezt nem ismerem, azt a kis dugaszt sem, de ez a kedves hunyorgás... — Franyes*! Drága Fra­nyeszkám! — mondom, s megölel getem. Most, hogy jobban mesnézem, nem is sokat vá!to»ott. Jóképű ficr kó most is ez a Franyesz. ö volt az osztály Don Jüanja. Hosszú lábú, vékony derekú, széles vállú, magas homloikú, diószemű fiú volt. Tisztám előttem van, amint ott áll a WC előtti sugaras ablakmé­lyedésben (tervezési zseniali­tás, iskolánk tegnapién ye- sebb helye!), és mi bávate- gon, egymás válla fölött át- pislogva bámuljuk, mint va­lami. világszámot, amint ele­gáns mozdulatokkal varázsol- vi elő a bizonyítékokat: le­veleket, nyakláncot, s álta­lános morajt kiváltó, minden ts máskodást elsöprő hal­ványkék, fehér és rózsaszín habkönnyű »elyemholmi- kat... — Szevasz* — Szevasztok* — Mennyi idő töt ei! — Milyen hosszú! — Milyen rövid! a kadozó beszélgetés-; vizsgálgatjuk egy­mást. Közhelyek, közhelyzuhatagok, közhely-N i agarák. Húsz év után ez törvénysze­rű ... Igen, ez meg itt az Ernő. Savanyú volt már akkor is, mindig azon csodálkoztam, hogy nem rajzanak muslincák nagy felhőben körülötte. Ez meg a száját nyalogató, még az üres katedra felé is áhí­tattal révedező örökös színje­les Durnfeld. Biztos most is készült, biztos most is a zse­bében van egy névsor, és em­lékeztetőül minden név mel­lett egy-két szó, hogy kinek mit kell mondani. Ezzel sincs beszélnivalóm. Koccintások. — Mi van? — Hol laksz? — Hol dolgozol? — Asszony? • — Gyerek? — Külföld? — A, gyönyörű! — Gratulálok! — Te is? — Na­hát* — Szomorú. őszinte... — Sose iszunk? !.„ — és így tovább. De nini! Hiszen ott velem szemben az a hosszú, lóarcú, az a ritkás seszinű hajú muki a Hódosy. Micsoda jópofa alak volt a szenvtelen képé­vel, a fülig érő békaszájával, a pilla nélküli szeme lapos, gúnyoros, vérforraló pillan­tásával. Középiskolai élmé­nyeim legnagyobbikát ehhez az archoz kötötte elválasztha­tatlanul emlékezetem. Lehet-e nagyobb élmény egy hőn do­bogó kamaszszívnek, mint a zsarnok nyíltszíni megszégye­nítése, sárba tiprása? Nem hiszem. Istenem, a Hódosy, a hosszú Hódosy, aki már ak­kor olyan magas volt, hogy colstok módjára állt fel az alacsony pádból, s mikor már ázt hitte volna az ember: nincs tovább, egyre csak emelkedett, s mire egészen kiegyenesedett, már valahon­nan lehetetlen magasságból nézett le ránk és a katedrá­ra! Volt egy undok, osztály- utálatnak örvendő, gyomor­bajos ábrázatú, kopasz tör­ténelemtanárunk, aki már bejönni is úgy jött be az osztályba, mintha vágyva vágyta volna, hogy külön- külön és együttvéve is le­hányhasson bennünket. A leg- agyafúrtabb módszerekkel tartotta rettegésben és örökös izgalomban az osztályt E gyik legenyhébb be­vett módszere az volt, hogy elővette vaskos noteszát, s a kísérte­ties csendben drámai­am zizegtette a lapokat; min­denki számára jól láthatóan a leghátulsó oldalakra lapo­zott ott megállapodott, a no­teszt letette, s mikor a nagy és kis Weisz, valamint Zsi- borác homlokán megjelent a halálveríték, ő hátra dőlt, ké­jesen hintázni kezdett a szé­kén, s szinte minden betűt külön ízlelgetve mondta: — Abafi! Mondanom sem kell, hogy Abafit, aki eddig már nyakig merült egy Max Brand-re- génybe, villámcsapásként ér­te a kiszólítás, és remegő tér­dekkel ment a térkép elé (de gyűlöltük még a térképet is!), de ugyanakkor kikészültek a V-, W-, Z- és Zs-sek is, mert lelkileg átmentek a felelés minden gyötrelmein. Mert a történelemtanárnál felelni nem egyszerű felelés volt ám! ö a könyvtől füg­getlenítette magát. Monoton, síri fahangon magyarázott, tücsköt bogarat, királyok ku­tyáinak a nevét, hercegi kas­télyok protokoll-ülésrendjét, s hasonlókat Mintha látha­tatlan manók szórtak volna homokot szempilláinkra, úgy permetezett ránk minden sza­gy ak ran majd elaludt. Néha megállt, és nyikorgósat ásí­tott, mint a vén kutya a tűz­hely mellett. Valószínűleg ez is csak ördögi csalétek volt, mert ha valamelyikünk sze­me akár egy pillanatra lecsu­kódott, már hallhattuk is a győzelmesen felvíjjogó han­got: — Szóval a Fenyvesi ba­rátunk törökös nyugalommal alszik, szóval a Fenyvesi ba­rátunkat nem érdekli a tör­ténelem ... A Fenyvesi ba­rátunk tehát kap egy kis po­hos, piros pontocskát... Így nd ... Piros pont járt szemlehu- nyáson kívül majdnem min­denért. Ásításért, köhögésért, orrfújásért, ablakra és pla­fonra nézésért, sóhajért, be­szédért, tüsszentésért, de még a kikérezkedésért is, ha ala­pos gyanú merülhetett föl an­nak ál volta miatt. Márpedig a történelemtanár szerint en­nek feltételezésére mindig volt elegendő ok. Aki netán még mindig nem tudja elég híven beleélni magát osztá­lyunk lelkiállapotába, azzal bizalmasan közlöm, hogy a fenti okok miatt három — korántsem pipogya — osz­tálytársammal olyasmi is megesett, ami másfél—két­éves koron túl igazán ritka­ságszámba megy, s okvetle­nül beteges tünetnek számít H o hát, ez a Nagyfalvi Pál egyik nap egészen megváltozott ábrá- zattal jött be az osz­tályba. Halálra ré­mültünk, mert akkor még nem tudtuk, hogy a megkö­vült vonások torz grimaszba erőltetése mosolyt jelent. (S különben is, van-e rémisz- tőbb, mint ha a zsarnok mo­solyog?) Leült s mindjárt az­zal kezdte: mindenki piros pontját ki törli. A megköny- nyebbülés moraja hullám­zott át az osztályon, s az osz­tályelső Durnfeld megillető- dött »Köszönj ük«-je után felzúgott az egész osztály -Köszönjük!« kardala. Fel­szabadult vigyorok, hunyorí- tások, sőt — ami egyenesen példátlannak s&ámított tör­ténelemórán — bizonytalan, gyönge zümmögés. S a történelemtanár elő­halászta a noteszát, és ceru­zával a kezében sorra vette a neveltet, ilyenformán: »Aba­fi, hat piros pontocska — tö­rölve; Balázs, kért pohos, pi­ros pont — törölve; Bónis, tizenegy — törölve... Csi- kesz .. Döme ... Gábor — tö­rölve ...« Már majdnem Hó- dosyhoz ért, mikor az élő colstok lassan emelkedni kez­dett A zümmögés elhalt, a tanár a szemüvege fölött fel­pillantott noteszából, s a ce­ruza megmerevedett a kezé­ben. Hódosy még mindig emel­kedett. Komikusán komoly, békaszájú lóarca egyre ma­gasabban ingott az osztály felett Határozottan koravén arca volt, s hozzá mély basszus hangja. Végre fölér a magas­sága csúcspontjára, s akkor ez a lófejű, lapos pillantású pofa odateszi egyik ujját a szája sarkához, mint valami kisgyerek, és dörmögve-sely- pítve elnyújtva ezt mondja, jobban mondva, énekli: — Tanár úr kérem, törölje ki nekem is! Robban a nevetés. A tanár néz, hápog, a feje lassan ró­zsaszínre, majd hirte­len vérvörös­re vált. Nem tud megszó­lalni. Talán még hitegeti magát, hogy nem jól hal­lott, vagy csak véletlen az egész, mikor Hódosy is­mét halálos komolyan bele- énekli a feszült levegőbe: — Legyen szíves, törölje ki ne­kem is!... Most már nincs kétség. A tanár felugrik, s kirohan ... A legnagyobb történt, ami történhet ezen a világon, igaz kicsiben, de mégis csak zsarnokot taszítottak le a trónusról. Mindannyian osz­tályfőnöki megrovást kap­tunk, s Hódosyt majdnem ki­csapták. De megérte. Ügy élt bennem ez a jele­net, mintha tegnap történt volna, s Hódosyt megpillant­va újra elfogott az a régi láz, s azt a képet, hangulatot utá­nozva Hódosy felé emelve poharamat, az ő hangján, éneklő hangon megszólaltam: — Tanár úr, kérem, törölje ki nekem is! Hódosy értetlenül nézett rám, és emellett rettenetes unalom ült tekintetében. — Hát nem emlékszel? — kérdeztem, de egyik pillanat­ról a másikra lelohadt ben­nem a láz, s szinte testileg éreztem, hogy rám telepszik a szomorúság. — Mire? — kérdi síri han­gon. D adogok neki valamit a dologról, s érzem, hogy milyen jelen­téktelen, messzi ügy az egész, pedig most is tudom, hogy nem az. — Nem, nem emlékszem — feleli Hódosy az előbbi han­gon. — De ha volt is ilyesmi, nem így volt... Később egy érdektelen be­szélgetés közben megkérdez­tem valakitől, nem tudja-e véletlenül, hogy Hódosynak mi a foglalkozása. — Hogyne tudnám — vá­laszolt az illető. — Tanár. Történelemtanár. A fiam hoz­zá jár ... Jobb nem emleget­ni, miket mesél róla! Hogy van egy piros ceruzája... azám, egy piros ceruzája, mint annak az izének ... Lá­tod, itt van a nyelvem he­gyén, de az istennek sem jut eszembe a neve ... Egyik levélírónk kifogásol­ta a közelmúltban, hogy na­pilapjaink az ésszerű szó ket­tős sz betűjét nem a teljes szsz, hanem az egyszerűsített ssz formában írják. Szerinte csakis az észszerű írásmód volna ésszerű. Megrovóan nyilatkozott arról is, hogy a húsz számnévnél a hányszor? kérdésre felelő határozóragos alakját nem húszszor alakban rögzítik, hanem így: hússzor. Levélírónk úgy gondolja, hogy az ésszerű és a hússzor írásforma nem tudja felidéz­ni az ész és a húsz fogalmát, sőt szerinte az ilyen, egysze­rűsítő írás félrevezető, mert az és meg a hús szót juttatja az eszünkbe. Ügy véli, ra­gaszkodnunk kellene e szavak egykori, »logikusabb« írásá­hoz. Régen valóban a teljesebb, egyszerűsítés nélküli észsze­rű és húszszor alak volt a Magyar Tudományos Akadé­mia megszabta hivatalos írás­mód. Pontosabban szólva az Akadémia szabályzata már 1922 óta, fél évszázada így írja elő az utóbbi számhatá­rozói rágós formát: hússzor, mert már ugyanúgy érezték a -szór rag voltát, mint a -val toldalékát (hússzal). Az ésszerűt akkoriban még ösz- szetett szónak tekintették. A -szerű azóta elvesztette utó­tagjellegét, képzővé vált, s ehhez igazodott írása is. Ezért 1954 óta így írjuk a szóban levő melléknevet: ésszerű. A helyesírás is változik é« fejlődik! Az utóbbi száznegy­ven évben — első akadémiai helyesírási szabályzatunk megjelenése óta — sok tekin­tetben egyszerűbb és éssze­rűbb lett a magyar helyes­írás: ez a folyamat hozta lét­re többek között a mai ésszerű éa hússzor írásformát, melyekben a kettős sz betű­nek csak az első jegyét ket­tőzzük meg (ssz alakban), ahogy más kétjegyű betűvel tesszük hasonló esetben. Volt idő, amikor asszony szavunkat is így írták asz- szony. »Menyem aszszonyt frissen találtam« — olvassuk például gróf Károlyi Sándor 1669. évi önéletírásában. Mi­kes Kelemennek a XVIII. századból fennmaradt Török- országi leveleiben is négy be­tűjegy (szsz) jelöli kérdéses szavunk hosszú ssz hangját: »Az aszszonyomék ha soha papok nem lesznek, sem bá­nom.« A mai asszonnyal szó­alak akkoriban így volt »he­lyes«: aszszonynyal. Ebben a két hosszú mássalhangzó négy-négy, összesen tehát nyolc betújegyet (szsz, nyny) foglal le magának. Ez bizony igen hosszadalmas és nehéz­kes írásmód volt. Ugyanakkor — egészen a XX. század elejéig — a cz-s czicza, polez, arcz, biczeg stb. volt a kötelező írásforma a mai cica, polc, arc, biceg stb. helyett. Aztán rájöttek az emberek — köztük talán elő­ször a helyesírás tudósai —, hogy mindezt egyszerűbben is lehetne írni. Rátértek a c- hangnak a kétjegyű ez betű helyett az egyszerűbb, egy­jegyű c-vel való jelölésére. (Ma már csak egyes csa­ládnevekben használ­juk az egykori ez betűt: Rá­kóczi, Kazinczy, Czuczor stb., de még e régi nagyjaink k e- resztnevében is Ferenc lett a Ferencz-ből: Rákóczi Ferenc, Kazinczy Ferenc.) A megmaradt többi kétje­gyű mássalhangzónk cs, dz, gy, ly, ny, sz, ty, zs) kettőzé­sében is egyre jobban tért hó­dított az egyszerűsítés. Ha arra gondolunk, hogy a* asszony szónak ssz — koráb­ban szsz — betűjegyekkel je­lölt hangja valójában csak egy hang, akkor nagyon természetesnek találjuk ezt az egyszerűbb írásra való tö­rekvést. Ebben a szóban nem mondunk két külön sz han­got, csupán egyet, de ún. hosszú hangként; így hát egy kissé furcsa, hogy né g y betújegyet használtunk egyetlen hangnak a leírására. Kiderült, hogy teljesen ele­gendő ilyen esetben három betű jegy (ssz). Így sem nagyon egyszerű a magyar nyelvben a hosszú kétjegyű mássalhangzók jelölé­se. Magánhangzóink írása sokkal egyszerűbb, hi­szen még hosszú magán­hangzóinkat is mind le tudjuk írni egyetlen betű jegy­gyei (á, é, í, ó, ő, ú, ű). A kérdéses ésszerű és húsz­szor szóban is elég három betűjeggyel jelölnünk a hosz- szú ssz hangot. (E két szóban az ugyancsak hosszú é, ű és ú hangot háromszorta egysze­rűbben, vagyis háromszorta rövidebben — egyetlen­egy betűjeggyel írjuk!) Így sem történhet félreértés. Ha például azt halljuk, hogy nem ésszerű valamit hússzor ismé­telni, aligha gondolunk az és kötőszóra meg a hús-ra, mint élelmiszerre. Jogos az ésszerű és a húsz­szor írásmód, mert a mai nyelvtudatunk, nyelvtanunk és helyesírásunk szerint ezek nem összetett, hanem egyszerű, bár toldalé­kot szavak: az ésszerű az ész főnévből a -szerű képző­vel alkotott melléknév, a hússzor pedig a húsz szám­névnek -szór határozóragos alakja. Tehát ugyanúgy egy­szerűsítve kell írnunk őket, mint az ésszel vagy a hússzal szóalakot. Az ilyen szavakban csak elválasztás esetén írjuk ki teljesen mind a két sz be­tűt: ész-szerű, ész-szel, húsz­szor, húsz-szal. Természetesen nincs helye egyszerűsítésnek, amikor nem toldalék (képző, rag vagy jel), hanem egy másik ö n- álló szó járul az eredeti szóhoz. Például a kamasz és a szív összetételének írása nem lehet kamasszív, csak kamaszsziv. A szív szónak önmagába n is van értel­me, a -szerű-nek és a -szór­nak (az ésszerű és a hússzor végén!) azonban nincs, mert ezek nem szavak, csupán tol­dalékok. Minden más összetett szó elő- és utótagjának ha­tárán is csonkítatlanul kell jelölnünk az azonos kétjegyű mássalhangzókat: díszszázad, rongygyűjtés, kulcscsomó stb. Ezeknek század, gyűjtés, cso­mó stb. utótagja nem képző vagy rag — mint a -szerű és a -szór —, hanem önmagában is használható értelmes szó. Hát a következők közül melyik a helyes írásforma: szekrénnyi vagy szekré ny- nyi (könyv)? Régen — pél­dául Arany János korában — az utóbbi volt a szabályos, melyben a hosszú nny hangot négy betűjegy (nyny) jelölte. Ma egyszerűbben, három be­tűjeggyel írjuk a kérdéses szónak ezt a hangját, így eb­ben a mondatban is: Egy szekrénnyi könyv vár rám. Itt a szekrény szóhoz a -nyi képzőt tettük. Persze ha ny-nyel kezdődő önálló szót teszünk a szekrény-hez, akkor mind a két szó ny betűjét teljesen ki kell írnunk: szekrény nyitás. Hasonlóképpen írjuk ezeket is: fénynyaláb, bársonynye­reg, kormánynyilatkozat. D». Pásztor Emfl Szirmay Endre: A TÜZEK MOST IS ÉQNEK A kimért idő javát eltöltöttem; egyszerűsödik minden körülöttem, s csak most merem, amit tán rég tudok már — bár az úton te is velem futottál —, hogy kihajítsam az idő kosarából kacatjaimat, s azt őrizzem a mából, ami talán csak egy maroknyi csönd, de mégis csitít, bíztat, összeköt messzi elődök kopott álmaival meg, hogy ne béklyózzon meg a kénytelenség.. — mert én támaszt keresek, menedékét, amit a tiszta szó adhat csak nékem, hogy magamat átmentsem száz halálon, mert a sodrást magamban akkor állom, ha tudom, ki a tiszták között a tiszta, s mi az igazság örömmel győztes titka, és mi a lélek szabaduló szárnya, és mi a vágyait könnytisztüó árja, mert a tüzek most is harsogva égnek, kiszabva jogos mértékét és jussát • szabaduló, győztes emberségnek. Egy szakma utolsó mohikánja A szentesi fefcetekerámia-készftésn ek régi hagyományai v*RT»*fc. *jret#s előtt a nyers, de már száraz agyagtárgy simára ledolgozott felületét kézi erővel, kaviccsal fényesre esisBOlják. majd kemencébe teszik, és kezdő vörös izzásnál füstölik. Ezt a »-füstösre eljárást a városban utolsóként dr. Partly István általános iskolai tanár űzi. Rákosy Gergely: Érettségi találkozó

Next

/
Oldalképek
Tartalom