Somogyi Néplap, 1972. július (28. évfolyam, 154-178. szám)
1972-07-27 / 175. szám
IN MEMÓRIÁM Kétszázötven éve született Fellner Jakab A fhrulyás Alkotva a viharok századában Augusztus volt. Gyönyörű verőfényes idő. Bogáncsot dobáltunk, kergetőztünk, mint a csikók. Szinte sajnáltuk, hogy odaértünk a házhoz. — Itt lakik Kelecz József? Elnézést kérünk, csak ismerkedni jöttünk, meg van itt egy kis kérdőív, vagy legalábbis olyanféle. — Népművész kataszter ... a megyei művelődésügyi osztály rendelte el... Igen! Tudni akarnak mindenkiről. A tanácson kaptuk a címet. Igen, újak vagyunk mind a ketten. Most jöttünk pár hete. — Nem, dehogy házasok, csak kollégák ... Beszélhetnénk Józsi bácsival?... Most is előttem van, ahogy előjött valahonnan az ólak közül. Egyenes derék, kétfelé sodrott bajusz. Ilyennek képzeltem ! — No, hát kérdezzenek! Eszter sorolta a kérdéseket, és buzgón jegyzett. Kitől tanult? Kit tanított? Mióta játszik? Mennyi a jövedelme? Mit farag? ... vég nélkül. Én inkább csak nézelődtem. A szőlőlugasban ültünk. Napfény rezgeti a levelek között. A verandát befutotta valami furcsa, lila virág. Méhek döngtek a kelyhek között. Néztem, ahogy ül a támlátlan széken, és kevés szóvá1 pontosan felelget. Idegen volt, de akkor még minden idegen, új volt körülöttünk. Elvégzendő feladat volt. Érdekes színfolt az új munkában. A varázslat akkor kezdődött, amikor kihozta a furulyákat. Egymás kezéből kapkodtuk, ámuldoztunk, csodálkoztunk, csörögtünk, mint a szarkák. ö meg hagyta. Nem dicsekedett és nem szabódott. Csak megmutatta. És bemutatta. Tudta, hogy azért jöttünk. Csak felfogta a kezeügyébe esőt, átfújt a sípon, aztán játszott. Pózok nélkül, egyszerűen, ahogy beszélt. Akkor már nagyon hallgattunk. Lelke volt a furulyaszónak. A görcsös, öreg ujjak nehézkesen, lassan mozdultak, a dallam mégis valami csodálatos fürgeséggel siklott ki alóluk. Máig sem tudom, hogy csinálta, de az ismert dallamok is egészen másképp szóltak, ha ő játszotta. Aztán egyszer mégiscsak végét kellett vetni. — Nagyon szép volt, Józsi bácsi! Köszönjük! Eljövünk még máskor is. — Jöjjenek. — Nem hajolt meg, nem várt tapsra, elismerésre, csak abbahagyta. Elég volt. Akkor — hazafelé baktatva, hónom alatt a sebtében megvett furulyákkal — sok mindenre gondoltam. Csak arra nem, hogy alig egy év múlva a sírja fölött mondok búcsúbeszédet. Tolulnak az emlékek. Nem tudom rendezgetni. Most is látom, ahogy egyszer — jóval később — ott állt a tornácon, és kezet nyújtott búcsúzóul. — Szerbusz! Soha nem mertem visszategezni, de nagyon büszke vagyok rá most is. Ez már rangot jelentett. Mikor bolgár népi együttest láttunk vendégül, taxit küldtem értük. Jöttek öregesen, feketében, Kalecz néni mosolygósán, kedvesen, Józsi bácsi komoran, méltósággal. Anyanyelvükön köszöntötte a vendégeket. Mondják, vagy nyolc nyelven beszélt. Akkor haragudtam is rá. Sehogy sem akarta magával vinni a feleségét, amikor városnézésre indultak a vendégekkel. Az utolsó pillanatban segítettük fel a buszra. Józsi bácsi akkor is dohogott. — Minek. Láttad már eleget! A műsor után megszökte'-. Alig tudtam utolérni őke;, hogy meghívjam a vacsorára. Szabódtak, de jólesett nekik. Volt a bolgárok közt egy fu- rulyás. Azzal hamar megértették egymást. Nagy orrú, sovány ember volt. És sehogy sem akarta elhinni, hogy Józsi bácsi nem az apám, még csak nem is rokonom. Még a búcsúzásnál is hitetlenkedve csóválta a fejét. Nehéz megmagyarázni, de nagyon örültem neki. Nagy művész volt. Máig sem tudom, tudta-e magáról. Nem emlékszem, hogy egyszer is beszélt volna erről. Megmutatta, amit faragott, játszott a furulyán, azután elrakta. Lelkendezésünkre nem is válaszolt. Két kis faszobra a naív művészet remeke. Az egyik egy ifjúkori élmény, a másik egy újsághír művészi tükrözése. Pszichológiai tanulmányt lehetne írni Elet az őskorban AZ EMBERI törzsfejlődés magasabb állomásai során az ősember legfontosabb élelemszerző forrása a gyűjtögetésen kívül a vadászat volt. Ez a lét- fontosságú élelemszerző tevékenység az ősember agyát a legfejlettebb állatokénál is ki- műveltebb aggyá fejlesztette. Az ember elraktározta tapasztalatait, melyeknek segítségével a látszólag primitív kőszerszámai félelmetes fegyverekké váltak. Ilyen gondolatokkal kezdi Kőszegi Frigyes fenti című könyvének első és egyben legizgalmasabb, Harc a természettel című fejezetét. Beszél a pattintott és csiszolt kőkori művészetekről (barlangi rajzok, állatszobrok stb.). Megelevenedik előttünk az eszközkészítés» a primitív bányászás, a fémöntés — és természetesen a felhalmozódás, a meggazdagodás csíráit jelentő gazdag és szegény temetkezés —, mint az élő élet halott tükörképe. így kerül elénk a gazdagoknál az akkor már értékként kezelt arany. A szerző bemutatja többek között a fazekasság két legismertebb technikáját: a szabad kézi formálást és a fazekas korong forradalminak mondható fölfedezését. Érdekes képet kapunk a különböző gazdasági és földrajzi területeket összekötő legkorábbi, az úgynevezett cserek"-n''í-dal'ím“51, annak tóvá’.-- fe-v egészen a pénz megjelenéséig. Különösen az általános és középiskolásoknak tanulmányaikhoz ad hasznos kiegészítést — így például a szállító- és közlekedési eszközök történetének ismertetésével. A gazdasági fejlődés magasabb szintű imonmációt a bordától a nemzetségi társadalomig megtett út jelzi. A halál és a halai utáti élet — a külöféle temetkezési szokások pedig az élő világ halott arcáról és egyben az ősi hitvilágról, az egykori vallásról tájékoztatnak bennünket. Az őskori életről alkotót képünket a kor művészetéről készített remek összefoglalás teszi teljessé. Kőszegi Frigyesnek a Gondolat Kiadónál megjelent közérthető, az általános iskolák felső tagozatos és a gimnáziumi tanulóknak szinte kézikönyvszerű, európai nívójú összefoglalása viszonylag nagy példányszámban került a könyvpiacra. A szerző igen ügyesen az európai múzeumok reprezentáns anyagára, dokumentációjára építette mondanivalóját, és közlendőit frappáns irodalmi. de mégis tudományos formában tálalja — ami nagy hiánya volt eddig a hasonló témájú tudományos-népszerű irodalomnak. MANAPSAG divat honismereti szakkörök és szakklubok szervezése, élettel való megtöltése megyénkben is. Azoknak, amelyek történelemmel, néprajzzal foglalkoznak, minden bizonnyal nagy segítséget jelent az Élet az őskorban című könyv. A széles olvasótábor pedig igényli a folytatást — hasonlóan érdekes, lebilincselő írást a következő korok életéről. D. B. Az egri egyetemi templom. Zechmeyer 1835-ös acélmetszete ntán. róluk, ö meg csak letette az asztalra. — Ezt is csináltam. A művészeti szemle járási bemutatóján minden a fejete- tején állt. Késtek a csoportok, állandóan változtatni kellett a műsort, ök ketten öregesen tébláboltak a nagy kavarodásban. Kelecz néni háromszor is hozzákészült, de mielőtt elmondhatta volna, mindig elhívtak. Józsi bácsi már a színpadon várt a jelenésére, amikor végre elsuttogta nagy szerénykedve, hogy aznap van az aranylakodalmuk. Aztán szaladt is a nézőtérre, hogy meghallgassa az emberét. Te jó ég! És csak most mondja' Mit lehet már tenni? Sokat nem, az igaz. Legalább a műsorközlő mondja be. Dörgő tapsot kaptak. Nem volt szertartás, ünnepély, de a község azért velük ünnepelt. Aztán már csak utána mentünk. Sokat járt az orvoshoz. Egyszer az utcán láttam. Panaszkodott, de nem látszott betegnek. Valahogy nem tudtam komolyan venni a bajt. Annyi erő volt benne, hogy inkább öreges szeszélynek tűntek panaszai. Mikor utoljára náluk jártam, már kórházban volt. Kelecz néni elmesélte, hogy titokban eldobálja a gyógyszereket. Nem bízott bennük. Talán akkor kezdtük félteni. De — szégyellem, így volt — legjobban azt sajnáltuk, hogy szép mentegombjait eladta egy pesti asszonynak kosztümre. Mi — régen kinéztük már a múzeumnak — nem mertük kérni, az meg elku- nyerálta. Űristen! Szinte több szó esett a gombokról, mint róla! Csak temetni tudunk szépen. Míg bírta, dolgozott. Kevés volt a nyugdíj, éjjeliőr volt egy istállóban. Talán a kórházban pihent először. É" most, örökre. Álltam a sír fölött, és nem tudtam megszólalni. Aztán mégis kellett. Tartoztam vele neki. • Kevés szavú, bölcs öreg volt. És nagy művész! Művészetét nem akadémiákon tanulta. Hallgatta a madárdalt, figyelte a fű növését, a virág nyílását és ... szerette az embereket. Társai sorsa, környezete, munkája tette igazi művésszé. Egyszerű, munkás ember volt. De szerette a szépet, és oly nagyon szerette, hogy szinte észrevétlenül hozzátette a maga lelkét is. Hogy több szépség legyen a világban. Ghyczy Tamás A magyar építészek életé- ] ről igen kevés feldolgozás született, még kevesebb regényes életrajz. A XVIII. századi Jakob Fellner, majd Fellner Jakab kevés adatból és sok alkotásból kiolvasható sorsa sok izgalmas kérdést rejt Kétszázötven éve született Nikolsburgban, a nyugat-európai építészet (Itália és Franciaország után) harmadik nagy bölcsőjének egyik városában. Építőmester volt, aki tudását művészetté gazdagította a XVIII. századi vallásharcoktól» politikai küzdelmektől zajos és zavaros Magyarországon. Nem volt ideális alkotóhely sem a nyugati országrész, sem a Felvidék, sem Erdély. Pedig voltak mecénások, s nem is tudatlanok. Az Esz- terházi família teljes pompájában és hatalmában virágzott akkor, amolyan »-magyar Medici« módján furfanggal, intrikával, látványos külsőségekkel uralkodott, és támogatta a művészeteket, sőt irányította is. Mégis, ránk maradt dokumentumok tanúsítják, nemigen jött neves építész Magyarországra. igen gyakran csak a tervrajzaikat küldték eL ö megtelepedett itt, nyugodtan mondhatjuk; kibontakozott, és mintegy kétszáz általa épített templom, palota, uradalmi kastély, rendház, középület felét ma is látják — és csodálják. Milyen hullám vetette partra nálunk, milyes stílus ölén nevelkedett? A művészettörténeti 1 kategóriák szerint úgy nevezhetnénk; a késő barokk építészete ... Ma, amikor szinte természetesnek tűnik, hogy majdnem az időjárásváltozással váltják egymást stílusok, törekvések a képzőművészetben, a késő barokk alatt valamiféle kifáradó, lankadó irányzatot gondolunk. Pedig nem az! Két tényt vegyünk ala- puL A stílusváftozások éle az építészetben a legkisebb. Egyrészt azért, mert a kőnek, fának, annak a ténynek, hogy épület készül: örök törvényei vannak. S ezzel összefügg az is, hogy az építtetők igénye meghatározó. Igen gyakran úgy kellett a tervezőnek »oda- csempésznie« a kor művészetét... A barokk nagy teret adott a fantázinának az építészetben is. Különösen ez a stíluskorszak, vannak művészeti központok, ahol nem használják a kifejezést sem. vannak — 1550 és 1750 között —, ahol kanonizálták a kibontakozó barokk törvényeit. Vignola például a templomok belső tere és a kupolaboltozat sajátos kialakításával törvénnyé emelte, hogy a hívek »ne szóródjanak szét«, hanem együtt hallgassák végig az istentiszteletet: lenyűgözve, áhítattal. Mindez a jezsuita elképzelések, törekvések igény- rendszeréből fakad; az ellenreformációból. Szinte közhely így mondani: a barokk nagy feladata az volt, hogy helyreállítsa az alapjaiban megrendült katolikus egyház hatalmát, bebizonyítsa az ember porszem voltát. Hatalmas arányok, lenyűgöző díszítések, óriási ellentétek. A freskók mintha megnyitották volna a templom mennyezetét a végtelenbe ... A nagy mecénás pedig az egyház. Nem véletlen, hogy nálunk Pázmány Péter (az ellenreformáció nagy alakja) nagyszombati egyeteme számára építtetett barokk templomot Eszterházy Miklós nádor. a família hatalmának egyik fő megalapítója. (Szintén szellemes hitvitázó.) Az egri líceum is jól őrzi a barokk jegyeket, de szemléletesen mutatja, miként hódít teret a késő barokkban a klasszicizmus fegyelme, józansága, prakticizmusa.. Gerl terveit Fellner Jakab módosította, és ő fejezte be a líceum építését. Leolvashatók tehát a késő barokk stílusjegyek Fellner építőművészeiének ars poeticája is. Arányok, mértéktartó és gazdag homlokzat, fenség és erő. Mikor ezt a munkát végezte, itt gyökeresedett meg a fiatal korában Magyarországra érkezettépítész. Tatán lelte meg a számára kedves környezetet, de sokoldalúsága. hírneve gyakran elszólította innen. Uradalmi építkezéseket vezetett, vármegyei megrendeléseket is teljesített. Tudása elismeréseképpen itt kapott nemességet is. Nagyon sok városunk ez időben nyerte el igazán urbánus karakterét. Tata, Eger, Veszprém és főképpen Pápa városképében nagy szerepe van alkotásainak. Veszprémben a püspöki palota, Pápán a városi templom, Egerben az érseki palota is jól jellemzi, miképpen teremtette meg a barokk monumentalitást,' és forrasztotta egybe harmonikusan az antikvitás eszményeit hordozó klasszcista stílussal Alkotásai negyed évezered múltán is példázzák, hogyan lett a nikolsburgi születésű építőmesterből — magyar építőműmész. Tröszt Tibor REG FA ÁGA Tudtam, hogy »nem vagyok formában«; ezt már reggel éreztem. Túl solíáig olvastam az éjjel, nem aludtam ki magam. A kérdéseim olyan laposak, mint a sima kövek, melyekkel gyermekkoromban a folyó arcát bombáztam. Kellene egy jó kérdés! Az öregember ott ül velem szemben a kerti asztalnál, és érdeklődés nélkül nézeget, pedig lefogadom, hogy életében nem ült még a kertjében újságíró. Nem mintha egy újságíró lenne a világ sokadik csodája, csak éppen a szituációt akartam érzékeltetni. Émelyítő illatú körték az asztalon. Kellene egy jó kérdés! Három-négyéves forma kis srác ólálkodik körülöttünk. — Mintha subán született volna — bökök feléje. — Olyan göndör a haja. Csak otthon, a faluban szoktam ilyen »bölcsességeket:« mondani, meg így beszélni: *Gyün, er gye, vöt«. Az öregember mosolyog: két foga hiányzik elől. Sínen vagyunk! — Magát formázza! — kapok a mosoly mentőöve után. Az öregember elnéz fölöttem. A foghíjakat eltakarja az összezáruló ajkak redőnye. — Az embernek kell, hogy folytatása legyen. Ahogy a fatörzsnek az ág... S a búcsúzásik nem mond többet, csak azt: »igen«, vagy «nem«. Van időm a vonatindulásig, iszom egy sört az állomásközeli italboltban. — Hát te? — csap a váltamra valaki. — Mit keresel erre, ahol a madár sem jár? Bálint Laci a tsz szerelőműhelyéből. Mondom, hogy az öreg Horváthot látogattam meg. Róla akartam írni. A szerkesztőm szerint igen beszédes ember. De nekem olyan maradt, mint egy feltöretlen dió. Nem tudom, hogy barnára aszott gerezdek vannak-e ebben a kemény héjban, vagy nedvektől duzzadok. Pedig még az unokáját is megdicsértem; mennyire hasonlít az öregemberhez. Bálint Laci odatolja a kriglijét az enyémhez. — Te nem tudod, hogy az a kis srác tulajdonképpen nem is az unokája? Erre nekem tágul kerekre a szemem. — Hosszú história — kezdi Bálint Laci. — Nem is az öreggel kezdődik, hanem a fiával. Elvett egy lányt. A Veront. Jó házasság volt, de rövid. A fiatal Horváthot — osztálytársam volt valamikor — motorbaleset érte. Meghalt a kórházba szállítás közben. Évek teltek el, míg kiheverték a csapást. A fiatalasz- szonyt az elnök hívta a tsz- be. A munka a legalkalmasabb arra, hogy az ember elterelje gondolatait a bajról. Egy este az öreg meghívta magukhoz a Békési Józsit, akivel együtt dolgozott. Jó focista gyerek ez a Józsi, a városi enbé hármas csapatban játszik. Iszogattak az öreggel, beszélgettek. A brigádról főként. A fiatalasszonyt csak egyszer látta a Békési Józsi. Amikor az öreget behívta a vacsorához. Az öreg meg a vendéget, így illik ez errefelé. Az egy estéből tucatnyi lett. Aztán a Józsi megkérte a fiatalasszony kezét az öregtől, az asszony apósától. Így lett unokája Horváth bácsinak. Szereti is, mindenkinek büszkélkedik vele. Így van ez rendjén. Igen. Így van ez rendjén. «Az embernek kell, hogy folytatása legyen.« — Hát nem az állomásra igyekszel? — kérdi Bálint Laci, amikor az ellenkező irányba indulok. Megyek vissza a »subán született« gyerekhez mag a nagyapjához Leskó László Somogyi Nép/apl 5
