Somogyi Néplap, 1972. július (28. évfolyam, 154-178. szám)

1972-07-25 / 173. szám

As első napon

Amikor átléptük az üdülő

kapuját, már javában uzsonnáztak a gyerekek. Alig múlt el négy óra, hosszú sorokban kígyózott a sok éhes szájú nebuló az ebédlő ajtaja előtt. Kint inkább elviselhető a meleg, mint az áttüzesedett tetejű, óriási ebédlőben.

Pillanatok alatt a felére csappant a kiadagolt aludttej, hamar eltűntek a tálcára halmozott kenyérszeletek. Fehér köpenyes, fiatal lányok irányították a forgalmat, újra kellett tölteni a poharakat.

— Az első csoport egy órakor érkezett a táborba. Különvonat hozta őket, kísérők vigyáztak rájuk. Már alig várták a vizet, a napot, rögtön a hullámokba vetették volna magukat — mondja a fonyód- ligeti SZOT gyermeküdülő gondnoka, Papp Jánosné.

Lent a parton kerestük meg a kísérőket. Kéthetenként, amikor újabb csoportok érkeznek, ők ügyelnek a gyerekekre a vonaton. Felelősségük csak a táborba érkezésig tart. Másnap reggel újra vonatra ülnek.

A lejárók mellett csónakokat ringat a víz. A füvön nyolc-kilenc éves lányok. Egy másik csoporttal két nevelőnő.

— Jól érzik magukat a gyerekek. Kellemes az idő, köny- nyebb a dolgunk A fürdésnél, a napozásnál nem is kell jobb. Az elsődleges cél, hogy ne unatkozzanak. Minden esős, szeles, viharos nap újabb és újabb vizsgatételt jelent nekünk, hisz ekkor kell olyan programot biztosítani, amely mellett elfelejtik számolni az időt.

— Gondolom, olyan programok is szerepelnek a listán, melyek az egész nyárra szólnak, amelyeket minden turnusnál meg lehet ismételni.

— Természetesen. Hajókirándulásokat szervezünk, minden hétfőn vetítünk a kerekeknek, ha jó az idő, a szabadban, ha nem, az ebédlőben. Talán ezt élvezik a legjobban. Nem ritkák a szellemi vetélkedők sem, a mini ki mit

tud?-on mindenki részt vesz. A jutalom csokoládé.

A pavilonok mögött a sportolásra is lehetőség nyílik. Fehéren vakít a kézilabdapálya két kapufája, még üres a ma- gasugrópálya. Mozdulatlan nyugalomban várják a hinták az új vendégeket. Nemsokára megjelenik egy kislány, felmászik az út melletti padra, aztán gyorsan beszalad a pavilonba. Az előtérben a falon ízléses, játékos, figyelmeztető rajzok. Az asztalok mellett levélpapír fölé hajolnak néhá- nyan, a lábuk nem ér le még a földre, az írás tudományával ez évben ismerkedtek először. Serceg a papír, nyurga barázdákat szánt a toll, s lassan, vigyázva kerül a papírra a megszólítás: »Kedves nagymama! Szerencsésen megérkeztünk.«

— Mi a mai program?

— Ez az első nap az üdülőben bizony gyorsan elszalad Leltárt készítettünk a gyerekek holmijáról, délután fürödhetnek már egyet, aztán gyorsan meglep bennünket az este.

— Két részre osztottuk a tábor lakosságát, alsó és felső csoportosoknak külön állítottunk össze programot. A kicsiknek játékosabb, szinte észrevehetetlenül nevelő-tanító hatású kulturális rendezvényeket szerveztünk. Az üdülés mellett foglalkoztatni is kell őket. Szakkörök működnek, kézimunkázó, festő, rajzoló szakkör. Sportolni is lehet, de érthető módon a legfontosabb az úszás. Az egyik táborvezetőnő tanítja a járatlanokat úszni — mondja Fekete Párizsné, a tábor vezetője.

— Hányán érkeztek ma a táborba?

— Délben százhatvannégy gyerek érkezett, délután még egyszer ennyit várunk. Budapestről, Csongrád megyéből.

Nem zavarunk tovább. Csendes pihenő van, ilyenkor mindenki halkabbra fogja a hangját, s szúrós szemek intik le a megengedettnél hangosabban beszélőket.

Rőhrig Gábor

Hangzavar és harmónia

TALÁN EMLÉKEZNEK

még a pénteki tévéműsor Illyés Kinga estjére. De bizto- ' san emlékeznek azok, akik látták vasárnap délután a Passió Rimócon című kisfilmet.

Nem véletlen, miért írható le egyikről a talán, másikról a biztosan... Mert a rimóci passió biztos, hogy emlékezetes marad.

Néztem, hallgattam Illyés Kingát, zavart a különös beszédlejtés, hanghordozásának idegen, erőszakos alaptónusa, az, hogy szinte sulykolja hallgatóiba 'előadásának gondolatait. Később azonban kiszakítva filmbeli környezetéből, a legelésző nyájak közül és egy sötét háttér elé képzelve, kezdtem hinni neki, kezdtem tisztelni akaratát, és szerettem! volna meghallani a költészet és a népdal (édestestvérek a művészetben) harmóniáját. De nem lehetett. Valamiféle fura, pózoktól terhes rendezői ötletnek köszönhetően különös, »nagyon hatásos« fordulásokra, szélben való kószálásra, patakparti gubbasztásra kényszerítették. Azt hitték, ez a nagyon szép válogatású, gazdag ; anyag így természetes környe- | zetébe helyeződik vissza, a bal- j ládák, a népdalok eredeti vi- \ lágába.

Sajnos a válogatás és az elő- f adás bántó ellentétbe került a J képi kísérőanyaggal. Különös, módon nem közelítettek, ha- ’ nem távolítottak bennünket a lényegtől. És az előadótól is, aki szó szerint elidegenített tőlünk ez a sok naturális sallang. Pedig ismétlem, a hangvétel meggyőző lehetett volna.1 És éppen a Passióban vehető észre a meggyőzőbb élményi hatás kulcsa, mivel Lakatos Vince rendező megteremtette az előadott és a lefényképezett anyag egyneműségét.

Pontos és hiteles képet adott a liturgiáról; ahogy a nép ajkán fogalmazódott a Megváltó története, és ahogy képzeletében kirajzolódott alakja, arca, környezete.

Igen, ez az ősi böjti szertartás bármennyire vallásos is,

mégis — egy nagyon is világi igényrendszerből, érzésvilágból gyökeresedett hagyománnyá. Éspedig az ember játékos kedvéből, ösztöneiből, abból a nagyon ősi belső parancsból, hogy ne csak elmondja, hanem külsőségeiben is átélje a mítoszt Ilyen szempontból pedig drámai játék a passió. S nem is igénytelen, mert két alapvető pólusában felfedezhető a pozitív és negatív hős, felfedezhető a bűnös, a »mosom kezeimet« tétova történe- nelem kiszolgáltatottjai is. Feljajdulnak bennem az anyai fájdalom, a mély zokogásként feltörő imák. Igen, sorstragédia, melyet a falu férfiai kiválasztottan egyéni szereplőként és a falu asszonyai közös! síró-narrátor kórusban elénekelték. Passió, a meghurcoltatás és a beteljesedés sorsdrámája.

Nem ez volt az első »népi« passió, amit hallottam... Gyerekkoromból ma is őrzöm ennek a szertartásnak az emlékét, amikor különös meglepetésként a mindennap látott parasztemberek a szem láttára változnak át éneklő szenvedőkké és szenvedtetőkké. Azt hiszem nagy örömet és átélést jelentett nekik. Mert ezt éreztem a rimóci passió különösen méltóságteljes, de mégsem egyhangú előadásából, s ezt a harmóniát csak kiegészítették, csak aláhúzták, csak segítették zengeni a szobrok, a képernyőn a fény zuhatagban kirajzolódó, máskor különös árnyékba hajló szent-portrék.

A NÉPI MŰVÉSZET, legyen ballada, vidám költés, dal, mondóka, csak látszólag egyszerű és könnyen illusztrálható. Most divat is a folklór, éppen ezért számolnunk kell azzal is, hogy ez a zajos hullámverés partra dob sok értéktelen kavicsot is. De nagy az örömünk, ha meglátják ezek között a gyöngytiszta ragyogása alkotásokat is, mint a Rimóci passió.

T. T.

ázta a traktor kegyetlenül, haragudott a napra is. Miért nincs ma borult idő, hiszen hétfő reggel van, ehhez a közönyös, nyomasztó hétfő reggeVnez az illene inkább.

Émelygett, égett a gyomra, a másnaposság kóválygással szomjas fáradtsággal telítette valamennyi porcikáját. A dűlő szélén valamikor csőszház volt, most már beszakadt kerítés, kút, üres ablakok, falak állnak ott. Másra nem jó, mint arra, ha jönne egy , 'jatar, oda siessenek az emberek. No meg arra, hogy a vízhordónak nem kell bekullognia a faluba a kannával; hiszen ez a mezei víz, ahogy itt nevezték, különösen hús, kellemes.

Megállította a traktort, felhúzott egy vödörrel, és ráhasalt. Ivott hosszan, mohón. Sokáig élvezte a hűs vizet, jólesett, ahogy az arcát érte. Utána tenyerébe töltött, nyakára is csapdosott.

Végül felhúzott megint egy vödörrel, és a traktor nyerge alól elővett egy zöld üvegei — megtöltötte.

Valamivel jobb.

A föld végénél rákapcsolta : ekét, és beleien tűit a sóiba. Mellette a két szörnyed táblán már dolgozott két traktor.

— Jó reggelt! — köszönt oda Vargának.

— Jó napot! — válaszolta az vissza nem minden él nélkül.

Káromkodott egyet a traktor nyírré’ ért, de csak úgy maga cl: ~"iért /-:•(/. azon ku ki??:\?ö h?jj az ember fél 'rival itésőib jön, mint ezek.

Amazok párhuzamosan haladtak a két táblán, tempósan vették az irányt, látszott egyszerre kezdték. Nem siettek, de haladtak, és ahogy a szántást figyelte, alaposan előtte jártak már. Varga még fütyörészett is.

— örül mint majom a ... — na várjatok csak!

Nekieresztette a gépet. A motor bőgött, az ekevasak. haragosan hasították a földet.

— Behozlak én benneteket!

Társai észrevették a kihívást, de csak mosolyogtak rajta. Az idősebb ember derűjével nézett, hogyan akara- toskodik a másik. És valóban egyre jobban csökkent a kettejük közötti különbség. Különösen, mikor — úgy fél kilenc tájban — gondoltak egyet, és leszálltak falatozni. Mert a hajnali felkelés után nem esik jól a reggeli. Az ő tábláján keresztül jöttek vé'gig.

Mikor mellé értek, megállt. Mindketten felnyújtották a kezüket, ő kelletlenül nyújtotta a magáét.

— Te nem eszel?

— Nem ...

— Tegnap sok volt a pia,

mi? Hallottam, megint te voltál a jani a kocsmahivatalban.

— Eredjetek a fenébe ...

Indított hirtelen, azok kétfelé ugrottak...

— örült... Nem tudja mennyi elég az italból egyik nap, a másik nap meg olyan, mint aki megzavarodott.

Teljes erőből szántott. A veríték a nyakáról a mellére csörgött, fekete, sárga karikák ugráltak a szeme előtt. Nyavalyások — gondolta —, azt hiszik, mert ott kuksoltak tegnap az asszony szoknyáján, már csak ők bírják -a munkát.

Visszanézett. Amazok javában ettek a fa alatt. Na gyerünk, még egy kicsit, aztán vége a fórnak. Zihált a melle, nyelte a verítéket.

— Álljon meg ! — hallott egy kiáltást maga mögött. Visszanézett. Az agronómus volt, mellette a két másik.

— Álljon meg az anyád ...

— csak azért is kivitte a sort, oda is, vissza is. De amikor leállította a motort, táncolt a keze, annyira remegett.

— Megbolondult maga?! Minek hajt ennyire? Tönkreteszi a gépet.

— Csak ne féltse azt, bírja

— nézett vissza ellenségesen az agronómusra.

— Ahogy maga. Mindjárt leszédül róla.

— Ezért állított meg?

— Nem. Nem ezért... Szálljon le!

— Minek?

— Legyen szíves szálljon le!

Lekászálódott a gépről.

— Na, most innen nézzen vissza.

A rohanásnak ott volt a látszata ... Egyenetlen barázdák, néhol még kihagyott tarlódarab is.

— Ez nem munka. Rosszul érzi magát? Akkor menjen haza.

— Engem maga nem küldhet haza, érti?! Régebben vagyok itt, mint maga. Jött- ment...

Ae agronómus nyugodt maradt.

— Jó. Akkor dolgozzon lassabban és rendesebben.

— Mit szaglászik énutá- nam ?!

— Most már elég az ordí- tozásból. Jogom van, hogy ellenőrizzem a munkáját.

— Akkor ellenőrizze a tábla széléről! Mert dolgozom.

Indította a motort, de a hirtelen túráztatástól lefulladt. A másikat elborította a méreg.

— Mit gondol, azért van ez a traktor, hogy másnapos alkoholisták tombolják ki magukat rajta?!

Ezt nem tudta lenyelni, a csavarkulcsot kapta kézbe. De a másik kettő lefogta akkorra. Hánykolódni szeretett volna, de azok nyugodtak voltak és erősek. És meleg volt, és hányingere volt.

— Na, béküljünk meg — mondta az agronómus, de eltette az indítókulcsot —, maga most szépen hazamegy.

— Hazamész — mondta a másik kettő közül valamelyik, és szorításukon érezte, hogy valóban haza fog menni.

Megrántotta a vállát. Elengedték ...

Kivette a nyereg mögül a kis barna táskát, és dühös, zavart, szégyenlős arccal elindult.

— Még baleset érhetné ... — mondta az agronómus is kissé zavartan maga elé.

A másik kettő is indult a traktorja felé.

— Mint az örült.. —. nézte az egyik a szántást.

A rtiásik meg:

— Ezt a meleg is teszi... Ez a rohadt meleg.

Elindultak neki a tarlónak. A motorház fölött vibráló csíkokban reszketett a hőség.

Tröszt Tibor

Fiatalok tanulják a szakmát az egykori gépállomáson

Valamikor régen, vagy huszonkét esztendővel ezelőtt gépállomást hoztak létre Balatonkilitiben. Tucatnyi kormos traktor, több mint félszáz cséplőgép és néhány régimódi erőgép ezeknek a meghajtásához — ez volt az induló gépállomány. Azok a fiatalok, akik ma itt, a kaposvári MEZŐGÉP siófoki gyáregységében dolgoznak és tanulnak, akkor még nem is éltek. Hírből, hallomásból, a gyáregység vezetőinek és az idősebb »szakiknak« a visszaemlékezéseiből, no meg az irodák, folyosók falán elhelyezett tablókról alkothatnak maguknak képet arról az időről, azokról a munkákról.

A gyáregység idei termelési terve 36 millió forint, ebből az értékből a zöm a mezőgazdaságban és élelmiszer-iparban használatos gépek, berendezések, alkatrészek gyártásából, illetőleg tehergépkocsik javításából származik. A több mint kétszáz dolgozónak mintegy háromnegyede szakember; olyan szakemberek ők, akik az említett termelési feladatoknak megfelelő szakmai felkészültséggel rendelkeznek. S mivel itt Siófokon és a környéken a sajátos adottságok miatt idegen szakerő bevonásával nemigen számolhatnak — sőt a meglevőkre is meglehetős szívó hatással van a Balaton-part számtalan egyéb nyári munkahelye —, az utánpótlást saját erőből biztosítják. A helyi szakmunkásképző iskolával közösen tanműhelyt hoztak létre a gyáregységben, ahol két osztályban csaknem harminc fiatal sajátítja el az általános lakatosszakma elméleti és gyakorlati tudnivalóit. Az egyéb szakmákkal együtt mintegy félszáz ipari tanulójuk van. A szakoktatókat az iskola adja: akik a fiatalokat tanítják, korábban maguk is a gyáregység állományába tartoztak.

A leendő szakmunkások, akikkel a tanműhelyben találkoztunk, most másodikosok, s kétévi tanulmányi idő után a műhelybe mennek, egy-egy csoportvezetőhöz lesznek beosztva. Az iskola végeztével a többség itt marad, és erősíti a siófoki gyáregység szakgárdáját

Borsos József szakoktató a 30 dekás kalapács készítését először rajz alapján mutatja be.

A fiatalok minden lényeges tudnivalót elsajátíthatnak a jól fölszerelt tanműhelyben.

A szakmai ismeretet legtöbbjük ebben a gyáregységben hasznosítja majd.