Somogyi Néplap, 1972. július (28. évfolyam, 154-178. szám)
1972-07-21 / 170. szám
U bor k aszezon Vallomás hetvenévesen: Kubikos Toltam, gátat, vasutat építettünk... H át igen, beköszöntött. Tudtuk, hogy beköszönt majd (bár nem vártuk), és hadd mondjam meg nagyon őszintén, nem bántam volna, ha az idén — több zöldáruhoz hasonlóan — mérséklődik valamelyest a szellemi uborkatermés. De nem ez történt. Miért nem? Miért törvényszerű, hogy nyaranta így és ennyire »■tombol« közművelődésünkben a tespedés? Magamnak is föltettem a kérdést, hogy érdemes-e há- borogni miatta, nem törvényszerű-e ez. Hiszen szabadságolhatnak nyáron a múzsák is... s nemrég ért véget a Ki mit tud? és nemsokára kezdődik a táncdalfesztivál. Csak az a baj, hogy ezzel kifogytunk az és-ekbőL Éppen ezért vállalkoaom arra, hogy bővebben írjak erről, vállalva akár az önismétlés vádját. (Sajnos az a baj, hogy nem ez újságíró, hanem a »közművelődési természet«^ ismét® önmagát.) Nemrégiben újságokat forgattam a harmincas évekből... Júniusi, júliusi, augusztusi számokat... Akár hiszik .akár nem, külön rovat volt Uborkaszezon feleimmel. Intim Pista befejezvén az évadközi kulisszatitkok szellőztetését. Abbáziába utazott, és onnan tudósított,* pihenő színésznők és bulvárlovagok flörtjeiről. Az uborkaszezont afféle patina övezte tehát, esillogó-víllogó, mint az Adria vize, ahogyan megjelent a hírlapolvasó külvárosaik képzeletében. Nos. azóta sok idő eltelt, külvárosból és belvárosból sokan utaztak már az Adriára, és tapasztalhatták, hogy a vi»e 1%'mcaak csillog, hanem ilyenkor ttyáridőben kifejezetten büdös is. A flörtről pedig nem szokás írni, hanem egyre többet arról beszélni, hogy az uborkaszezon nem tör- vényszerű.É s ez így helyes is. Mert az emberek többsége dolgozik, másik többsége nyaral; és abból, amit úgy hívunk: közművelődés, mindegyik tábornak részesülnie kell. Kinek a pihenés mellé, kinek a munka után. A zt hiszem, az »alapképlet-« nagyon is világos, sőt illetékes fórumon mint pl. a televízióban — kimondták, hogy nincs uborka- szezon. Sajnos azonban híven megrögzött szokásainkhoz bekapcsoljuk a tévét; és uram bocsá, néha nagyokat unatkozunk, néha nagyokat mérgelődünk. Mert igaz, hogy nincs külön nyári műsor de ... Egy kicsivel több az ismétlés (milyen jó, hogy Miskolcon és Veszprémben fesztivál volt — újra láthattuk azokat a filmeket, amelyeket nemrég láttunk). Egy kicsivel több a folytatásos műsor, a vetélkedő, a, fő műsoridőben a sportközvetítés, egy kicsivel több a színházi közvetítés. Egy kicsivel kevesebb a jó tévéjáték, a jelenkori filmalkotás (a tévében a régi film lett a divat). Igaz, a három másik évszakban is előfordul mindez — csakhogy az arányok! S ha a sok kicsit összeadjuk, az egyenlőségjel végén summázható : uborkaszezon. A mozi? Nézzünk csak a bemutató filmszínház, a Vörös Csillag plakátjára. A Noszty fiú esete Tóth Marival. »A nagy sikerű film felújítása.« Szent Péter esernyője. »A nagy sikerű film felújítása.« Csaknem egymás után. Erről persze nem az itteni moziüzemi vállalat tehet; országosan is ezek az »új« filmek. Szinház? Az nyáron nincs.— ez így törvényszerű. Kaposváron ugyan szabadtéri színpad sincs (önismétlés, ki tudja hányadszor?). De van a Balaton- parton... s itt érdemes megállni. Figyelve az idei sajtó- visszhangot — jóllehet még nem ért véget a szezon — általában az a cikkek, riportok kicsengése, hogy valamivel több a szórakozási, művelődési lehetőség a Balatonnál, de ez még mind nem elég. S ebben egyetérthetünk. Ahogy hallottam, ebben egyetértettek Siófokon is, a balatoni beszélgetéseken, ezen túl azonban nem tudni mi történik. Lesz-e előrelépés? ... Mert csupán egyetértettek ... A tóparti uborkaszezon jó fürdőidényben még csak-csak elviselhető, de mi van beljebb a megyében? Mit kapnak az emberek hétvégeken? Megvallom, összeszorul a torkom, ha vasárnaponként átutazva a falvakon bezárt művelődési házakat látok, kocsma előtt szédelgő, unatkozó fiatalokat. Pedig nem igaz, hogy az emberek nyáron ne szeretnének együtt lenni, szót váltani. Hadd hivatkozzam csak Veres Péter könyveire, a nagy esti mesé- lésekre, beszélgetésekre. Vannak műkedvelő tánc- együtteseink. Ezek közül tudomásom szerint csak az egy Somogy »tájol« ilyenkor. A többiek inkább balatoni szereplések felé kacsingatnak. És lehetne folytatni irodalmi színpadokkal, kórusokkal a sort M eg végletekkel is — melyeket nemrég jegyeztem föl. Sajnos néhány népművelőnél lábrakapott valamifajta »prüdéria«. Mindenáron a komolyat, a nehéz veretűt igyekezve adni, hallani sem akarnak arról, hogy nyáron táncdalest, népdal-nótaest is rendezhető, vagy más köny- nyű műfajú ORI-rendezvény. Pedig nem ártana, mert a könnyed, szórakoztató műsor létjogosultsága ilyenkor különösen nagy. Nem, nem ismétlem tovább magam. Lassan július vége felé járunk — még egy teljes hónap az uborkaszezonból. Vagy nem? Szeretném, ha megcáfolnának. Tröszt Tibor Arcát figyelem, amíg beszél ... Ízes beszéde, szépen válogatott szavai ismerősnek tűnnek... Aztán hamarosan rájövök, hol is láttam, hallottam hozzá hasonló embert ilyen szenvedéllyel, szeretettel beszélni a munkáról, az élet szépségéről. Hódmezővásárhelyen jártam a napokban, ott ismerkedtem meg egy ugyancsak hetvenesz- tendős, ötgyermekes alföldi emberrel. Mucsi Lajossal. Annyi bennük a rokon vonás, a hasonlatosság, mintha testvérek vagy legalábbis közeli rokonok lennének. — Én is Hódmezővásárhelyen, a viharsarokban születtem .. . Ott voltak szüleim gazdasági cselédek, s testvéreimmel együtt nekünk is ez a sors jutott osztályrészül... Tízéves koromban már én is cselédeskedtem, nagy volt a család, heten voltunk testvérek, szükség volt otthon minden fillérre. Aztán amikor kissé megerősödtem, a kubikosokhoz szegődtem. Építettem a Tisza gátját, dolgoztam Erdélyben a léda-szeretfalvi vasútépítésnél és még nagyon sok helyen. Szavai nyomán látom vonulni a kubikoscsapatot. Munkától fáradt, éhségtől elcsigázott emberek tolják a talicskát, benne kevéske holmijuk, mely az ilyen, a családtól távoli, nomád élethez szükséges. Tempósan lépdelnek, kilométerek maradnak mögöttük. Letelepszenek, előkerül a bogrács, öten-hatan közösen összefogva készítik el a kubikosok szokásos vacsoráját; tarhonyaleves, sok vöröshagymával, bőségesen krumplival, hogy jó laktatós legyen. Néha- néha akadt bele valami zsírozó is. Aztán álomba zuhannak, legtöbbször a csillagos ég alatt, vagy valami pajtában, istállóban. Hajnalban pedig, amikor pirkad, sorbaállnak, s megkezdik, Illetve folytatják ott, ahol nemrégen abbahagyták. Mert a munka mindenütt egyforma: nehéz, embernyűvő. — Tizenöt méter magasra kellett a Tiszánál a földet ta- licskázni. Egy köbmétert 10— 12 fordulóval tudtam elvinni. Hogy hány köbméter földet ta- licskáztam el? Ki tudná azt ma már megmondani... Aztán ősszel, amikor már lehetetlenné vált a kubikosmunka, hazaindultak. Vitték haza a kevéske keresetet, ebből tengették hónapokon át életüket a kemény teleken, többet éhezve, mint jóllakva. Várva, remélve, hogy korán kitavaszodik, és ismét útra kelhetnek. Így élt Molnár Imre, apjához hasonlóan igen nehéz helyzetben, mint a többi sok ezer alföldi parasztcsalád. Gyerekeinek — három leánya, három fia van — sem jutott több a múltban, mint apjuknak és testvéreinek. Nagymágocsra került, onnan internálták 1944-ben, mert kubikostársaival, akik vele együtt reménykedtek a közelgő új életben, a moszkvai rádió híradását hallgatta. Szegedre, majd Kolozsvárra vitték munkaszolgálatra, onnan szökött meg. S alig szabadult fel 1944 őszén Nagymágocs, néhányad magával megalakította a kommunista pártot, s a többiek őt jelölték a párt- sí szervezet tiktárának. Hivatalosan még nem kezdődött el a földosztás, de ö már a többi kommunistával együtt mérte, osztotta a Károlyi-birtok húszezer holdját egykori cseléd- és kubikostársainak. Nem sokkal később a kommunista párt járási titkárának választották, s ebben a beosztásban dolgozott 1950-ig. Budapestre került, a Fősped párttitkára lett, innen ment nyugdíjba 1962-ben. A fővárosban érte az ellenforradalom, s hogy segítsen a rend, a nyugalom helyreállításában, az első pillanatban belépett a munkásőrségbe, alapító tag. Hetvenesztendos életvidám, jókedélyű ember. Ma is éppen olyan lelkesedéssel és energiával látja el a fegyveres szolgálatot a siófoki József Attila munkásőrségnél, mint tizenöt esztendővel ezelőtt. Kiváló munkásőr, tulajdonosa az 5, a 10 és a 15 éves szolgálati érdeméremnek, megkapta a Felszabadulási Jubileumi Emlékérmet is. — Szeretem az életet, az embereket, nagyon jólesik, hogy megbecsülik, elismerik munkásságomat — mondja. Ezt a megbecsülést, elismerést fejezte ki az a levél is, melyet Juhász István, a Siófoki Városi Pártbizottság titkára írt nemrégen Molnár Imrének, köszöntötte őt hetvenedik születésnapján: — Hálás szívvel köszöntjük önt, aki a felszabadulás óta töretlenül dolgozik a marxizmus—leninizmus igazságáért. A ma élő nemzedék számára az ön munkássága is tanulságos és erőt adó példa ... Szalai László lJj könyvek MILYEN ÉRDEKES! Jeszenszky Árpád Kertjeink védelmében (Kertünk, házunk, otthonunk) 165 oldal, fűzve 12,50 Ft A falusi emberek körében régen apáról fiúra szállt a kertészkedésnek évszázados megfigyeléseken, tapasztalatokon alapuló »tudománya«. Napjainkban azonban egyre nagyobb teret hódít — kell, hogy hódítson! — a tudományos vizsgálatok eredményeinek gyakorlati hasznosítása. Különösen nagy szükségük van a szakismeretekre a ker- tésakedőknek. Éppen ezért hasznos olvasmány ez a könyv, melyben a szerző a hangsúlyt az ún. biológiai növényvédelemre helyezi. Részletesen megismertet az e téren folyó kutatásokkal, a tudomány legújabb eredményeivel, közelebbről a különféle kártevő molyokkal, lepkékkel, pillékkel, bogarakkal, tet- vekkel stb. és azokkal a hasznos, már-már »háziállat«- számba menő rovarfélékkel, amelyeknek elszaporításával, mintegy »harcba vetésével« védekezhetünk ellenük. A biológiai védekezésben jelentős szerepük van a mikroszerve- zeteknek is. Ezért a szerző e »láthatatlan hadsereg« munkájának is nagy figyelmet és bőséges teret szentel. Ebbe a sok »tudományba« azonban nem csöppenünk bele csak úgy egyszerre. A szerző előbb leírja magát a »küzdőteret«, a kertet (pontosabban a saját kertjét), azt, hogy a növények hogy s mint igyekeznek — más növények rovására, kárára is — tért hódítani, milyen hasznos és káros állatok, rovarok élnek az ember közvetlen környezetében, a ház körül, a kertben, a szőlőben, gyümölcsösben, milyen a »viszony« az ember és az állatok, valamint az állatok és állatok, sőt az állatok és a növények között. E »társadalmi« viszonyokkal nemegyszer érdekes, sőt lebilincselő történetek formájában ismerkedünk meg, így a könyv egyszersmind szórakoztató olvasmány is. Ugyanakkor figyelmeztetés, elrettentő példa is: a Phyloxera, a burgonyabogár stb. példáján megtudjuk belőle, ha nem ügyelünk, a legapróbb lények is mérhetetlen pusztítást vihetnek végbe, nemcsak a saját kis kertünkben, hanem szinte az egész világon. A tudnivalók mindvégig a látnivalókkal párosulnak: az ismeretek elsajátítását számos érdekes, szemléletes rajz segíti elő. Mezőgazdasági Kiadó Vigh József Horgászni szeretnék! 183 oldal, fűzve 14 Ft. A kölcsönbottal megfogott első hal vagy a szeme előtt lejátszódott izgalmas halfogás élménye után szinte mindenkinek megjön a kedve a horgászáshoz. Kikérdezi ismerősét, megnézi a horgászbolt kirakatát — elámul a fölszereléseit: sokaságán; a vállalkozóbb kedvű vásárol is fölszerelést, és értetlenül áll a vízparton, mert körülötte fogják a halakat, őt meg látszólag kerüli a szerencse. Egyáltalán; hogyan lesz valakiből horgász, ki, hol, mire horgászhat; mi az a legegyszerűbb fölszerelés és legkevesebb szakismeret, amire a kezdőnek szüksége van; hogyan, mivel érdemes bővíteni a »cuccot«. Ezekre a kérdésekre válaszol, sok ábrával szemléltetve, Vigh József, amikor lépésről lépésre bővíti tudományunkat a horgászegyesület szabályaitól kezdve a horgászfölszerelés részletes ismertetésén keresztül egészen a »bedobásig«. Az a Icezdő horgász, aki a könyvben foglaltakat elsajátította, már »igazi« horgásznak vallhatja magát, de jól használhatják a könyvet a »haladók« is, mert a szerző — gyakorlati tapasztalatai alapján — sok apró fogásra is fölhívja a figyelmet NATURA * Az M—7-esen még ezen a szerdai délelőttön is nagy volt a forgalom mindkét irányban. A Fiat gyakran kényszerült fékezésre vagy előzésre. De e manővereknek most örült is a férfi, mert elbújhatott a fokozottabb figyelés álarca mögött. — Milyen érdekes — szólalt meg a közömbös csevegést követő néhány percnyi csend után az szőke asszony, akinek kifogástalan alakja mellett hosszú pillákkal körített, furcsa, zöld szeme tette vonzóvá egyéniségét. Társa meghitt percekben »zöld szemű szömy«-nek becézte. Nem folytatta a megkezdett mondatot. Várta, hogy a férfi kérdezzen. Hogy kíváncsi legyen arra, mit is akart mondani. A gondolataira, az érzéseire. De partnere nem szólt. A nő várt még néhány percig, aztán durcásan megkérdezte: — Látod, milyen vagy? — Milyen? — vetette oda a férfi, merőn figyelve az előtte fékező Moszkvicsot. — Nem érdekel, amit mondani akarok. — Dehogynem, drágám. — Akkor miért nem kérdeztél, amikor elhallgattam? — Gondoltam, majd folytatod? Csak ihletet merítesz a lényeg megfogalmazásához, és ebben nem akartalak megzavarni. — Pimasz vagy, vedd tudomásul! — Már tréfálkozni sem szabad? — simította meg a nő térdét. — Talán ott hagytad abba, hogy »milyen érdekes-«. Látod, pontosan emlékszem! Szóval mi érdekes? — Az, hogy mi ketten tulajdonképpen most össze vagyunk zárva. Ez a mi kis külön világunk, amibe senki nem láthat be. — Dehogynem, szívem. Aki csak akar. Ablak is van a kocsin. — De gyorsan megyünk, senki nem ismerhet meg bennünket. — Nana. És mondd csak: te nem félsz a lebukástól? — Mit ér az élet kockázat nélkül? Egyébként is fütyülök a világra. A férjemre is, meg a város nyelvére. Senki nem érdekel! Csak te. Értsd már meg végre! A férfi fékezni kényszerült. Megpróbált előzni, de hosszú a sor, inkább visszahúzódott. — Nem mersz előzni? Ha én tudnék vezetni, mindig száguldoznék, és mindenbe merészen belevágnék. — Még szerencse, hogy nincs kocsid meg jogosítványod. — De lesz, mert addig nem nyugszom, amíg ki nem préselem a férjemből, hogy én is megtanuljak vezetni. De mindig azt mondja, inkább kérjek valami értékes ajándékot, csak erről ne beszéljek. — Ügy látszik, ismer. Hallgattak. A szembe jövő kocsik szinte szabályos időközönként zúgtak el mellettük. — Te Péter — szólalt meg a nő anélkül, hogy szokása szerint felé fordult volna. — Hallgatlak, drágám. — Te még tulajdonképpen soha nem mondtad nekem, hogy szeretsz. A férfi azt kívánta, bárcsak valami hirtelen manőverezésre kényszerülne. De éppen most előzött egy teherkocsit, előtte szabad volt az út, csak jó kilométernyire futott előtte egy GAZ. — Nem válaszolsz? — Mit kellene mondanom? — Ezt nem lehet másnak megfogalmazni. Belülről kell jönnie, őszintén, a szíved legmélyéről. — Hű, de szentimentális lettél! — Te meg érzéketlen fadarab vagy. — Nana! — Jó, tudom, mit akarsz mondani! De csak a testem kell, a lelkemre nem vagy kíváncsi. Azt nem akarod? Az egyéniségemet, az egész valómat, a hülyeségeimmel együtt. — Az árukapcsolás ellen a sajtó is erélyesen hadakozik. — Nahát, ezt nem vártam tőled! Én, aki a jó híremet kockáztatom miattad. — Pardon! Az előbb azt mondtad, élvezed a kockázatot. Enélkül »mit ér az élet?«. — Te mindig mellébeszélsz Csak azért, nogy ne kelljen kimondani azt az egy szót. — Drágám, én az ételt azzal szoktam dicsérni mindenütt, hogy jóízűen elfogyasztom, és ha lehet, ismételten veszek belőle. — Szóval, az ételhez hasonlítasz! Amivel az éhségét csillapítja az ember. Ti, férfiak valamennyien egyformák vagytok! — Látszik, hogy sok tapasztalatot gyűjtöttél az általánosításhoz. — Na, most aztán már elég! Az elötti'ik haladó kocsi fékezett. Észrevette ezt a férfi is, mégis nagy sebességgel zárkózott fel mögéje, és csak veszélyes közelségben taposott a fékre. Abban bízott, partnere talán nem vette észre, hogy a Zsiguli huzamosan fékezett. — Az istenit a marhájának! — fakadt ki mesterkélt, de jól megjátszott dühvei. — Az utolsó pillanatban blokkol le. — Azt hittem, nekimégy. Talán valami baleset történt előtte. A szembejövő járművek miatt egy ideig nem tudtak előzni. De aztán szabaddá vált az út, és ismét száztízzel szágűldtak. Az asszony durcásan hallgatott. Pedig rohamosan közeledtek a községhez, ahol buszra, szokott szállni, hogy az utolsó tíz kilométert így tegye meg hazáig. Már látszott a helységet jelző tábla, de még mindig nem szóltak. Akkor sem, amikor a Fiat odakanyarodott a néptelen mellékutcába. — Hát akkor megérkeztünk — dőlt hátra a férfi, mintha azt mondaná: — Mielőbb tessék elhagyni a járművet. De az asszony csak ült. Nézett maga elé, pislogott, szemében könnyek gyűltek. Zsebkendőt vett elő. A férfi megsimogatta a vállát, a nyakát, de közben a tükörbe tekintett, nincs-e véletlenül ismerős a közelben. — Ne haragudj — mondta hízelegve. A nő szó nélkül szedegette a holmiját. Már minden a kezében volt, ki akart szállni. A férfi elkapta a kezét: — És a búcsú? Csókolta az ujjait, a karját. Fejét óvatosságból nem húzta magához. De az asz- szony hirtelen rátapadt a szájára. Aztán mosolyogva kérdezte: — Mikor találkozunk? — Majd felhívlak az irodában. Szia és kösz. — Légy jó. Szia. A férfi megkönnyebbült mosollyal intett, és nagy gázzal indította a kocsit. Paál László Somogyi Nép/ap I 5
