Somogyi Néplap, 1972. július (28. évfolyam, 154-178. szám)

1972-07-16 / 166. szám

-g s akikor el kellett ha- r tároznom, hogy véget mg" vetek ennek. Másképp 1 még a legmézesebb álmában is arra gondol az ember, hogy végül majd úgyis ki kell kelni az ágyból. Es ez már előre megfájdítja a fejet, a hasat, a derekat, néha még a fogat is. Kell az nekem — gondoltam — miközben felhő-filceken jártam, kell az nekem, hogy e jó puhaságot azzal az elképzeléssel rontsam el, hogy milyen nehéz lesz majd kicammogni a fürdőszobába, ott belenézni a tükörbe, és arra gondolni: mi minden vagyok, és — főleg! — mi minden nem? ... így tehát — miközben a filc repülni kezdett velem olyan szférák felé, hol hatiszt köd vár rám, nemcsak azt határoztam el, hogy majd elhatározok valamit, hanem leszögeztem, hogy nem ébredek fel. Mindez egy kútmély- ségig érő szöggel történt, amelyet azonban egy kis fanyél tartott, amit könnyen forgathattam. Jól a kezembe simult a nyél, különben képtelen lettem volna a leszögelésre.

Miután végrehajtottam e műveletet, kicsit félrehúztam a- batiszt-ködöt, és engedtem, hogy jöjjenek előbb a kutyu- sok, majd aztán a gyerekek. Kern mondom azt, hogy csupa szép srác jött, bar voltak köztük pelyhes, szőke tündérek’ és íekcteszemü, kis rózsasándo- rok. Akadtak azonban csúnyácskák, pápaszemesek. Ba- belj külsejű, kis felszegek is a fiuk és leányok seregeben. De mind, akik csak voltak — a szepek és csúnyák, a betyárok és könyvmolyok — élénk vidámsággal csimpaszkodtak a nyakamba, aminek én megörültem, persze, úgy, hogy a szivemre ugrani készülő infarktus megszégyenülten osont vissza barlangjába. Az egyik fiúcska — szavaiból úgy vettem ki, hogy Jonathánnak hívják — még arra is figyelmeztetett, hogy én tulajdonképpen mindenki nagyapója vagyok. Ezt nem értettem pontosan, a lényeg azonban az volt, hogy könnyebb lett a lélegzetem. És miután megfogadtam magamnak, meg a gyerek-seregnek is, hogy többé nem dohányzom, kaptam tőlük — jutalmul — egy gyönyörű, fehér tajtékpipát, amelyre rögtön rágyújtottam. Pöfékelve húztam a fejemre a másik szép ajándékot, egy hímzett hálósipkát, és új — ideiglenes — nevemet, az Eleket. Most már Elekként lépdeltem újabb rétegek felé ...

F

okozhatatlan boldogság volt túl lenni azon, hogy most alszom, aztán majd fölébredek. Megálltam a láthatatlan lépcsősor láthatatlan pihenő-féléjén, és élveztem a szemem elé táruló látványt. Nagy tömegeit vonultak fel a látvány fehérszélű keretében, és hevesen elhajított bilincseik biztosan hatalmas zörgéssel estek volna le, ha ott, ahová kerültem, lehetett volna hely fülsértő zajok számára. Ezért aztán Mozart melódiák zenéjére hullott alá a sok bilincs, s ezekből egy idő múlva fügefák lettek. A tömegek egy része Babits-verseket recitált, a költőnek abból a korszakából, amelyet »Swin- burnnekorszak«-nak szoktak nevezni. És a kínzóeszközöktől frissen szabadultak áhítattal szavalták azt a »Dekadencia« .című verset is, amelyet én ! rtám abban a pillanatban, és . amelynek egy óriási zászlón megjelenő szövege arra biztatta őket, hogy tiszteljék a neuraszténiát. Mellem alól víg luftballonként felemelkedő szívvel integettem a tömegnek, a zászlónak és magamnak is, aki ott lépdeltem a tömött sorok egyikében. Ha nem lett volna boldogságom már amúgvis fokozhatatlan, most tovább fokozódhattam volna.

Nem voltak hírek, itt csak egy illatos kéz volt, amelynek kecses ujjai szorgalmasan simogattak, és kivettek az agyamból egy meglehetősen rozsdás forgókészüléket. Nyilván azért volt az, hogy a képek most már megálltak bennem. Ennek különben legfőbb ideje volt, mert egy olyan lány jött szembe velem, akit Aragon és Eluard közösen írtak. A lány térdéből virágok nyíllak, barna szemében őzikék, s haja szurok-szálaiból villamos szikrák ugrándoztak. Besziv- lam a képet, mint a Váci út

fulladozója a Tátra levegőjét, és éreztem, hogy e jóga kivarázsolja belőlem minden por- szemnyi maradékát régi ier- heimnek. Az őzikés lány pedig

— aki most már valahol a rekeszizom környékén tanyázott

— nem hogy megrótt volna e könnyelműségért, inkább azt állította, hogy nincs még valaki, aki annyi felelősséget viselne az emberekért — és külön őérte is — mint éppen én. Szavai átfénylettek hasam falán, és most — hogy még jobban megvilágosodtak körülöttem a dolgok — felfedeztem egy bejáratot. Szép bejárat volt, hívogató. Egy gőzfürdőbe vezetett, amely évszázadok mocskától —a. legkülönbözőbb szégyen-foltoktól — tisztította meg a pácienseket. Én is beba. Ezek azok a targoncák voltak, amelyeken egykor gyeptéglákat szállítottunk Al- só-Kabolnál, a Duna partján, miközben a partizánok megrohamozták a nácikat, és Rio de Janeiro-ban karnevált rendeztek a nagykalapú félindiánok. A most már Dior-kölni- től párás sárkányfejek, a feltámadt targoncákon, valószínűleg arra utaltak, hogy megtanuljam — és ne felejtsem soha! — nincsenek problémák, nincsenek ellentmondások, csak fehér van és fekete. És — ha éppen ügy akarom — még fekete sincs.

Most már megengedhettem magamnak a kíváncsiságot, és bekukkantottam a »Mirelit«- kriptába. Ekkorra azonban már szétíoszlottak — ha jól

ANTAL GÁBOR:

Álom

monológ

ültem az egyik medencébe. A forró víz vérré vált ereimben, és fölös kilóim úgy málltak szét, mint jégkrém a gáztűzhelyen. Csakhamar izmos, zömöli, kefehajű férfi telepedett le mellém, udvariasan, bemutatkozott: a Nép Fia ő. Dicsérni akartam derekasságáért és sok másért is, ám a Nép Fia megelőzött és oly hévvel sorolta fel jótulajdoságaimat, hogy talán nem is a fölcsapó gőztől lettem piros, hanem szavaitól. — Elég! Elég! Nem szeretem, ha dicsérgetnek! — kiáltottam fel, és e büszke gesztusomért most már talán nem is jogtalanul dicsért meg egy szikár alak, aki a forró vízben sem vetette le cvikke- rét és kis kecskeszakállát.

A jövevény egészen közel jött hozzám, és egyik karjával a Nép Fiát. a másikkal engem átölelve azt magyarázta, hogy egyetlen tablettával — pontosabban: egyfélével, mért napi hármat kell bevenni belőle, egy-másfél hétig — mindenféle barbár beidegzés, elavult szokás és tegnapi babona véglegesen eltüntethető az emberi személyiségből. Teljes joggal magyarázta ezt, mert hiszen ő volt a Tudás Fia. Részt vett a kísérletekben és a tabletta mostani formájának kidolgozásában is, és most nagy volt az öröme, hogy találkozhatott velünk. Még hosszan beszélt a tabletta tömeg-gyártásának lehetőségeiről, miközben néhány pohár jéghideg sört ittunk meg az asszonyi forróságú vízben. Majd kikászálódtunk és vad körtáncot roptunk a kivilágított teremmé átalakult gőzfürdőben. Ettől egyszerre csak harmincán lettünk. Tíz ágyék- kötös Nép Fia, tíz tökéletesen meztelen Tudás Fia és) tíz én, különböző öltözékekben. Az egyik énemen fekete frakk volt, vakítóan fehér frakk-inggel, és mondhatom, kifejezetten snájdigul állt rajtam ...

— , Üdv a szökevénynek! — köszöntött kedvesen, ám lehet, hogy a látszat felhőkből szőtt leple mögött, némileg ironikusan egy barátom. Én ugyan nem ismertem e régi barátomat, akinek különben sem volt alakja, vagy legalábbis nem látszott ilyesmi a lepeltől. De ha kedvességből mondta is, amit mondott, én — mindenesetre — fölvettem a kesztyűt. És miközben a jobbkezemre húztam — glasz- széból szőtték és jogászi érvekből — megmagyaráztam az illetőnek, hogy ha nincs is mindenkinek kellő tehetsége hozza, mégis mindenki joga, hogy eljusson ezekre a tájakra, amelyeket egyszer majd a tudomány is fölfedez. Az illető bólintott, a lepel eltűnt, és én — nyilván jutalmul — megláthattam a büdöslehű prohléma-sárkányok levágott fejeit, amint serény szolgák targoncákon viszik azokat egy »Mirelit« feliratú kriptáláttam, aranyporrá — a sárkányfejek, és nekem már a XIX. századot volt alkalmam látni, Vernelandot. Csattogtak a különböző anyagokat — textillé, bőrré, papírrá, ideológiává — feldolgozó masinák, ám ezúttal nem Mozart, hanem Debussy és (néhány taktus erejéig) Weber zenéjére. A gőzvasút ide-oda rohant, s időnként megállt a prérin — a sheriff piroskockás háza előtt —, hogy zabot, olajat és bocsánatot kérjen magának. Két pipázó hollandus kikötött egy eddig ismeretlen, fűszeres szigeten, ahol az egyik rögtön bankot alapított, a másik meg felmászott egy magas fa tetejére, és onnan nézte le társát, az egyszerű felfedezőt. Verne- landon különben felfedeztem három régi ismerősömet is: Serényt a Berzsenyiből, Grósz bácsit a »Euxor« kávéházból és Kossuth Lajost a térről. Egy pálmás tájon álltak, búrkalapban, és egy jövendő város — Chicago — helyét jelölték ki. Kossuth Lajos alvezé- rei pedig — akik között nem volt nagyon nehéz felismerni a már előbb látott, frakkos figurát, vagyis engem — rabszolgatartókat vertek, izmos karokkal. És verés közben azt magyarázták egymás szavába vágva, hogy csúf dolog a ma- gárahagyatott gyengeség tip- rása. Néhány pillanatra Grósz bácsi arca került premier planba: jól látszott derűs, kék szeme a szarkalábak közelében.

M

iért is mennék vissza ezekután? — gondoltam, n^ajd néhány souért majomkenyeret vásároltam egy majontpéklől. Soha nem ettem még ilyen szép, fehér Glas- ner-cipót, pedig egy »Világélet« feliratú kiállítási csarnok — kívülről úgy láttam, agancsok díszítették — ékesen bizonyította, hogy nagyon sok kenyeret faltam be életvilágom sorába. De nemcsak elfogyasztott kenyerem’ javát tették itt közszemlére, hanem egy tábla azt is mutatta — játékosan felvillanó nyilak és kihúnyó csillagok segítségével —, hogy milyen elmulasztott döntések, rosszul felismert helyzetek, világra nem, született embriók és részben hiányzó, részben meg mozgásomat gátló gyökerek fűződnek nevemhez. Még szerencse, hogy a kiállítás hamar átváltott cukrászdává, ahol kövérség elleni indiánereket szolgáltak fel, már nem ifjú, de még gusztusos doktornők. Fogyasztottam a fogyasztó indiánért — ez volt a gyógyszere a mészlerakódásnak is — és miközben csurgóit a hab a számon, a Yukatán habjaiból indiánok léptek elő, akiknek előadást tartottam a félelem nélküli életrőL Előadásomat megtoldottam egy dallal az éjszaka tábortüzeiről és a szabadság szépségéről. A lelkes indiánok feldobtak az űrbe, ahol mint a Föld egyik szputnyikja kerin- tem darab ideig. Igen kellemes ringlispil volt. A bolygás- nak ez a fajtája — magyaráztam a csillagoknak — nem hasonlítható bizonyos másfajta bolygásokhoz.

I

gen, ez mind bizonyosan igaz volt, ám egyszerre csak azt kellett éreznem, hogy leesik a jobbvállam. Hosszú töprengés után jöttem csak rá, hogy ez azért van, mert ezúttal nincs rajta teher. Gyorsan megírtam azt a négyszáz levelet azoknak, akik az elmúlt — harminc napos — hónapban különösen megbántottak, és amikor az utolsó levelet is beborítékoztam, ötlött fel bennem, hogy vajon hová fognak tudni válaszolni a címzettek. Hiszen megszöktem előlük. Ezen megint eltöprengtem, de sajnos, vagy hálaistennek — nem hosszan. Mert valaki megérintette a leesett vállaltját. — Ne haragudjon kérem — magyarázta az ujja —, maga nem érzi, hogy ez stílustö- rés? — A gyomorszájamnál indult meg és hamarosan már a gégém közepénél tartott minden valószínűség szerint nemcsak frappáns, hanem jelentős válaszom, amit azonban már nem volt módom kibökni. Hirtelen rá kellett eszmélnem ugyanis, hogy egy széttört stílus cserepei hevernek rekamiém előtt, és amikor fogtam magam, hogy ma most végre kimegyek a fürdőszobába, ügyelnem kellett, hogy ne lépjek beléjük. Miután, kérem szépen, mezítláb voltam. A papucsomat mindig elhányják a fenébe

__

Kóny

a Lajos:*

P A LYA M

A millió-arcú tömegben buszon, villamoson, gyalog megy a tanító önfeledten, virágcsokrok közt andalog.

Szóval, virággal ünnepelték ezen a júniusi napon.

Arcán fölizzik még az emlék, ezer öröm, gond, fájdalom.

S nekem feltetszik most magányom

síkján az ódon árvaház.

Tekintetét nyugodtan állom, ezzel a sors vagy megaláz: ott kezdtem el, kissé szorongva, a közhely-szerűen nehéz, rögös pályán, melyen naponta keveredik a kín s a méz.

A kezdet nem vált szégyenemre, s miként az első szerelem, átsüt az éveken derengve, tanulságait viselem, amíg vagyok s teszem a dolgom, emléke útikalauz átvezetett lápon, hegyormon, s egy kissé mindig visszahúz.

Elköteleztem a szegénység jegyeseként egykor magam, mélytengernek kutatni mélyét, minek csak árnya, kiútja van, szétosztani a fényt, a Szépség Jóság, Igazság fényeit, vállán! a világ szegényét, s valami isten csak segít.

Ifjú fejjel altár tanyára elmentem volna boldogan, várt volna bár egy-két barázda, tudom, vetésem megfogan.

Lobogott bennem nyughatatlan ősök hite, mely harcba hí, képes voltam a sivatagban forrásvizet fakasztani.

Voltaképpen hidegen hagynak ma is a metropolisok,

Világra nyílik minden ablak, melyet hajlékomon nyitok.

S mind ami fontos a világon, betér hozzám, kezemre ül, tudok varázs-szót, tudományom s erőm itt hordom legbelüL

Azóta annyi iskolám i volt, hogy számhavenni is elég.

A nád, a cser ropogva lángolt, foszlányokra szakadt az ég, de amíg lehetett, megálltaim: mit tudnék megtenni még: — világ végén, földindulásban hirdettem a magyar igét.

Hol vagy kicsi Juliska, hol vagy kezem közt kivirult virág? ... Széphangú kislányok dalolnak, csendülnek a Biciniák.

Átsüt a hangod, mint verőfériy, a kis kórus dalfüggönyén.

Kis kece lányom, ez a törvény, felnőttél, s hangod őrzöm én.

Hol vagy Aranyi Pista, Ági?

Hol jártok marcali fiúk?

Naggyá növekszik a parányi, az ösvény országútba fut.

Elszáll a nyárelők szelébe nemzedékek új s új raja.

Ev év után, vissza se nézve. Fejeimre száll a zúzmara.

Deres fejjel, el nem bocsátva ifjúságom angyalait, járok magamat megalázva, dicsőség fénye nem vakít.

Seregek támadnak utánam, jó perceimben így hiszem, és mindnek ott lesz tarsolyában darabokra osztott szívem.

* A napokban elhúnyt költő a fels zabadulás után egy ideig Somogybán is élt: 1943 4ü-ban Marcaliban tanított. Fenti verse az itt töltött idő emlékét is idézi.

J

A démon, húsz ér múltán — Jövőkutatás — Örökség értő kezekben

A Kossuth Könyvkiadó újdonságai közé tartozik egy igényes monográfia, dr. Farkas László munkája, Egzisztencializmus, strukturalizmus, marx- izálás címrneL A szerző nagy alapossággal vizsgálja a francia marxizáló irányzatok, így Jean-Paul Sartre és Claude Lévi-Strauss gondolatrendszerének történeti és logikai kibontakozását. Elemzése nyomán az olvasó áttekintést kap — a szerző jól megválasztott, szembesítő módszere segítségével a marxizáló filozófiakon- cepciók ellentmondásos összetevőiről, s ennek kapcsán a téma körül zajló hazai és külföldi viták leglényegesebb jellemzőiről.

»A tudományos és computer korszak szükségszerűleg szocialista« — írta Bernal professzor néhány esztendeje. Igazát az is jól bizonyítja, hogy világsaerte megnőtt a marxista gondolkodók érdeklődése a jövőkutatás iránt, s ez művek bővülő sorát eredményezi. Közülük most a Kossuth Léon Lavallée munkáját — A marxista prognosztikáért — tette hozzáférhetővé. A három részre oszló könyv rendkívül érdekes gondolatokat sorarkoztat fel a kutatás és fejlesztés lehetséges irányairól, a tervezés és az előrejelzés összefüggéseiről, a kommunista társadalom termelőerőiről, a 2000 évig végbemehető gazdasági növekedésről. Bizonyos értelemben jövőkutató a kiadó egy másik, szintén gazdasági témájú újdonsága is dr. Havas Gábor tanulmánya, a Beruházás és hitelezés. A szerző a gazdasági reform eddigi tapasztalatai alapján elemzi a vállalati beruházások finanszírozásának s vele kapcsolatban a hitelezésnek jövőbeni lehetséges módozatait, s néhány megfontolásra, de alapos vitára mindenképpen érdemes javaslatot tesz.

Megjelent a Műszaki Lexikon II. kötete. A több, mint negyven esztendeje közzétett hasonló munka ma már inkább emlék, mintsem fölhasználható forrás, ezért a mostani, G-től M-ig terjedő részt is jogos érdeklődés fogadhatja. Az első címszó a könyvben a gabonaemelő, mig az utolsó az MWd. t, azaz az atomreaktorok egy tonnányi üzemanyagából nyerhető hőmennyiségét jelöli. A Műszaki Könyvkiadó másik érdekes újdonsága Bizám György és Herczeg János közös munkája, a Játék és logika 85 feladatban. Nem kevesebbre, mint logikus gondolkodásra kíván szórakoztatva megtanítani frappáns példáinak seregével a szerzőpár, s hogy erre igény van, azt bizonyítja: ez mar a második, javított kiadás.

Markáns egyéniség szobrász- művészeink csoportjában Vilt Tibor. Életművét bemutató, szép kiállítású, album alakú kötetet jelentetett meg most a Corvina kiadó. Ötvenkét nagyméretű reprodukció

szemlélteti a művész munkásságát, a képes katalógus ad számot valamennyi alkotásáról, azok íöllelési helyéről. A könyvhöz Jean Cassou francia író irt előszót, Kovács Péter pedig tömör, Vilt pályáját annak legfőbb jellemzőit jól érzékeltető tanulmányt.

Száz esztendős a magyar műemlékvédelem. E jubileumot méltóan köszönti az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelent, Magyar1 műemlékvédelem 1869—1970 című kötet. Hatodik darabja ez egy áldozatos hivatás eredményeit összefoglaló könyvsornak, s az előzőekhez hasonlóan igényes vállalkozás.

M, O.

Somogyi Néplap