Somogyi Néplap, 1972. június (28. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-04 / 130. szám

Az iskolapolitika kérdései Válaszol: dr. Gosztonyi János művelődésügyi miniszterhelyettes Kicsik mennek felnőttek jönnek A szülőket, g a diákokat egyformán érdek­lő kérdésekkel kerestük föl dr. Gosztonyi János művelő­désügyi miniszterhelyettest.. Oktatási rendszerünk vi­tathatatlan eredményeket produkált. Ha azonban a jö­vőhöz mérjük az igényeket, úgy tűnik, iskolapolitikánk nem eléggé előrelátó, még kevésbé rugalmas. Mi a vé­leménye erről Gosztonyi elv­társnak? — Először a népgazdaság igényeihez való alkalmazko­dásról kívánok szólni. Csak az utóhbi években dolgoztuk ki a szakemberszükséglet távlati tervét. Ezek az oktatásszerve­zés és -tervezés számára egye­lőre nem eléggé egzaktak. Egyébként külföldön is a ne­héz problémák közé tartozik a szakemberszükséglet távlati tervének elkészítése. A fő ne­hézség abban mutatkozik, hogy egyelőre nem állnak rendelkezésre olyan mutatók, melyek a műszaki fejlettség, a társadalmi termelés és mun­kamegosztás távlataira vonat­koznak, és az oktatásterve­zéshez szükséges egzaktsággal rendelkeznek. Egyszóval: a jö­vőkutatás, a prognosztika még gyerekcipőben jár. Rí /nnvns tervek vannak> számítások és főleg a hálózatfejlesztésre vo­natkozóan. A nagyobb baj az, hogy az oktatáspolitikai kon­cepcióikban nem sikerült eléggé előrelátó programot ki­dolgozni. Most vagyunk ab­ban a helyzetben, hogy a X. kongresszust követően ele­meztük az oktatás helyzetét, és a továbbfejlesztés irányel­veire nézve határozatunk lesz. Annak alapján fogjuk kidol­gozni a 15 éves távlati tervet. — Mikor csökkentik az óraszámokat, mikor lesznek differenciáltabbak a tantervi követelmények? És mikorra várható a pedagógusok heti kötelező óraszámának csök­kentése ? — A túlterhelés az egyik legsúlyosabb problémánk. Az iskolai munkánkat és tanter­veinket ma is inkább a lexi- kalitás, mint a gondolkodóké­pesség fejlesztésére való tö­rekvés jellemzi. Különösen nagy a túlterhelés a szakkö­zépiskolákban, valamint a gimnáziumok tagozatos osz­tályaiban. Az egész problémát alapvetően új tantervek beve­zetésével, illetve a középisko­lák képzési céljainak módosí­tásával tudjuk majd megolda­ni. Ez meglehetősen bonyo­lult munka lesz, és csak a 70-es évek második felében készülhetünk el. Addig is mindent el kell követnünk azért, hogy a lehetőségek kö­zött csökkentsük a tanulók túlterhelését. A pedagógusok heti óraszá­mának csökkentésére kész ter­veink vannak. Ezeket még a negyedik ötéves tervben meg­valósítjuk. Az 1971-ben vég­rehajtott bérrendezéssel pár­huzamosan ezt a feladatunkat nem lehetett megoldani. — A napközik és a tanu­lószobák zsúfoltak, többsé­gük nem alkalmas arra, hogy nyugodtan tanuljanak a gye­rekek. Hogyan lehetne kor­szerűsíteni a napköziket, ta­nulószobákat? — A napközik és a tanuló­szobák — s általában a diák­otthonok többsége is — zsú­foltak. Iskoláink fejlesztése során nem tudtuk követni a szülők foglalkoztatásából szár­mazó igényeket. Éppen ezért a diákok szociális ellátását a IV. és a következő ötéves ter­vek súlyponti feladatának tartjuk. Szerepét és funkció­ját két irányban kívánjuk korszerűsíteni. Az egyik irány azt jelenti, hogy szorgalmaz­zuk a tanácsi ráfordítások nö­velését (hálózatfejlesztés, fel­szerelés), a másik irány a tar­talmi munkára vonatkozik. Ezeknek az intézményeknek ugyanis nem »megőrzőhelyeik­nek« kell lenniük, hanem a ne­velés feladatait is el kell lát­niuk. — Tudjuk, hogy egész na­pos iskolákkal kísérletezik a minisztérium. Milyenek a ta­pasztalatok? — Ezek a kísérletek eredmé­nyekkel kecsegtetnek. Egyen­letesebb a tanulók terhelése, emelkedik neveltségi szintjük, és javul a tanulmányi ered­ményük. Egészségesebb napi ritmust lőhet megvalósítani az egész napos osztályokban. Megállapítható azonban, hogy személyi és tárgyi feltételek­ben magasabb igényeket kell kielégíteni, mint ahogyan el­látjuk jelenleg a napközi ott­honokat és tanulószobákat. Ezért távlati feladataink kö­zött szerepeltetjük az egész napos iskolai hálózat későbbi kiépítését. — T apasztalataink szerint a szülők túlbecsülik a tago­zatos osztályok jelentőségét. Felteszik ezzel kapcsolatban azt a kérdést is: miért nem a második osztályban kezdik a tagozatokat? — A tagozatos osztályok rendszerének kialakításakor az volt a cél, hogy egyes ta­nulóinknak jobb előrejutási lehetőséget biztosítsunk átlag fölötti érdeklődés, hajlam és tehetség esetében. Mindezt a munkás- és parasztgyermekek hátrányainak leküzdése végett tartottuk fontosnak. Jelenleg az alábbi problémákat lá\.juk: Az említett célt csak rész­ben érjük el, mert főleg a Fölmérhetellen... fölmérések korát éljük. Mérünk minden mérhe- tőt, s próbáljuk szürke számokkal kifejezni a sokszí­nű valóság egy-egy darabká­ját. Kis ráadása volt egyik év végi fölmérésemnek, hogy közelebbről megismerkedhet­tem Fernandellel. Persze, nem az igazival, csak egy egészen kicsi, elsős Fernan­dellel, akinek a valódi neve vagy Kalányos volt, vagy Or­sós, de nyújtott arca és csu­pafog szája az első pillantás­ra is a nagy színészre emlé­keztetett. A nevelői asztalnál tró­noltam, és együttérzően hall­gattam a tanító néni felmérő tollbamondását. Az együttér­zés nem annyira a kolléganő­nek, inkább a negyedikesek­nek szólt, akik éppen akkor kerültek sorra, és nagy igye­kezettel próbáltak tájékozód­ni a helyesírás rejtelmeiben, ami nem is olyan egyszerű dolog, mert teszem azt, So­mogy megyei, az kis »m«, de Megyei Könyvtár, az már mg-,/ »M«. ne is említ­sük az a hzgyja-higgye- féle csemegéket, amelyek egy­től egyig előfordulnak a fel­mérő szövegben. (Pihent eszű ember lehetett, aki kitalálta,) Tehát a negyedikesek ír­nak szorgosan, s a többi há­rom osztály is foglalkozik va­lamivel, mert »elvan a gye­rek, ha játszik«, s még in­kább elvan szegény, ha va­lamilyen feladatot varrnak a nyakába. Teszi is a dolgát mindegyik ngy buzgalommal, csak Fernandel nem csinál semmit. Azaz dehogynem! Fernandel les! Lesi, hogy az asztal hatalmas bazsarózsa­csokrai között mikor nézhet szembe velem, s ha összeakad a tekintetünk, elkapja, lesüti a fejét, és óvatos-lassan eme­li újra. Megállj csak! Egyik sze­mem a virágcsokron, elmé­lyedve számlálom szirmait, a másik a résen ... Most! Rá­néznék nagy gyorsan, de vil­lanás alatt lekushad, még nyikkan is örömében, hogy ő volt az ügyesebb! Aztán sze­repet cserélünk. Én dugom ki a fejem lassacskán a bazsaró­zsák védelméből, és próbálom visszakapni kétszer is. Több­ször nem merem, mert hátha ránk szól a tanító néni. Kisétálok inkább az elsősök padsorához, nézegetem a szá­molásukat, s odaérek Fernan­del mellé it. gimnáziumokban a tagozatos osztályokban . kevesebb a fizi­kai dolgozók gyermeke, mint a többi osztályban. Elsősorban a szülők ambíciója jut kifeje­zésre eme osztályok összetéte­lében, és nem a tanulók tény­leges hajlama, tehetsége. Saj­nos a normál óraszám fölött jelentkeznek azok a plusz óra­számok, melyek a tagozat irá­nyánál! megfelelő alaposabb képzést kívántak biztosítani. Így tehát ezekben az osztá­lyokban, ahogyan erről szó volt, még nagyobb a túlterhe­lés. Az említett £22U?‘ vonatkozó munkálatokban van olyan tervünk, amelyet ha vé­gül megvalósíthatunk, a má­sodik osztálytól kezdve diffe­renciálódnál; a tanulók. Itt azonban egy olyan probléma is mutatkozik, hogy ha az ál­talános iskola 7. és 8. osztá­lyában elkezdjük a differen­ciálást, ez esetben kérdéses, hogy helyet-e a gimnázium IX. osztályától való kezdés. Bizo­nyára további részletes mun­kálatokra és kísérletekre lesz szükség. m. L. Közeledünk a faluhoz, egy­re tisztábban lehet olvasni a feliratot: Köszöntjük Somogy ­tarnócán! Hatalmas virágcsokor dísz­ük a szöveg mellett. Az az ér­zésem, hogy le kellene vágni a tábláról a virágokat, s elvin­ni abba a házba, ahová igyek­szem. Sárgára festett épület. Előt­te frissen öntözött, gondozott kert nyújtózkodik. A lépcsők előtt vasrács és olyan tiszta­ság, hogy nem merem eldobni félig szívott cigarettámat. A tanáriban beszélgetünk. Az asztalon vázában virágcso­kor. A tanítónő keze összekul­csolva az ölében, szeme játé­kosan villan, néha megigazít­ja blúza gallérját, keres, ku­tat az élményei között, aztán mesélni kezd: — Ezerídlencszázhusz»nkii- lenc óta tanítok itt a község­ben. Már egy egész nemzedé­ket neveltem föl, az első tanít­ványaim nagymamák, nagy­papák. Szívesen voltam min­dig ezek kö­zött az embe­rek között, sok szeretetet kap­tam tőlük, mert aki ad, az kap is, hát én kap­tam. Együtt voltam velük jóban és rossz­ban ... Kipillant az ablakon, mint­ha az elmúlt, vissza nem térő idő kapuját nyitná ki tekin­tetével. Majd szeme körbe­járja a szobát, az öreg, máso­dik otthont je­lentő tanárit, a falakat, képe­ket. Keze vé- gigsiklik a szók támláján, s újra nyugodni tér az ölébe, ösz- szefionódva... — Többször kaptam kitün­tetést, elismerték, megbecsül­ték a munkámat — öregen Számtansrán.. Hannibálok nemzedéke S zeptember elseje volt, szép napsütős őszelő, az iskolából kiszűrődő dallamfoszlányokkal, zümmö­gés csönddel, kicsiny, rozsda­barna foltokkal a levelek még zöld tenyerén. A tanár ott ült a teraszon, bőségesen hullott rá a fény meg a korai herva- dás ajándékmelege, elérte a szőlőfürtös domboldalról a mézes illat is ... Mégis hiányzott neki a vil­lanyfény, a padsorok jellegze­tes iskola-, petróleum-, izzad­ság- és tízóraiszag. Az a tanár az első szeptember elsejét töl­tötte otthon, mióta nyugdíjba ment. És ezzel a szeptember elsejével mindenkinek szembe kell néznie, és minden pedagó­gus, igen,.még a pályakezdő is, szorongva gondol rá. Az a tanár aznap csak dél­után ment be az iskolába, en­gem, a vendéget kalauzolt, és egy pillanatra megállt a pad­sorok között. Azt hiszem, nem tudom úgy leírni a jelenetet, ahogy lejátszódott, egy hü­velykujj tétova simogatását a padszélen, egy fürkésző szem­pár fáradt pásztáját a kated­rán, térképen, ablakon. Egy öreg, nagyon tapasztalt, sok sorsra fogékony színész talán eljátszhatná ... Persze ebbe a mozdulatba sok mindent kel­lene sűríteni. Nem is sok min­— Ejnye, barátocskám! Hi­szen ez hibás! — súgom neki. — Hol? — kérdez vissza gyakorlatiasan. — Hogyne! Keresd meg! — s azzal otthagyom. Kis idő múlva arra ténfer- gek újra. Megrántja finoman a zakóm ujját. Megállók. Néz fel rám oldalról, és megeme- linti a szemöldökét kérdőn. Közelebb hajolok a füzeté­hez, aztán bólintok jóváha­gyólag, mert mind a három hibás feladat példásan ki van javítva. Értettük egymást szavak nélkül is. Beszélgetésre ké­sőbb sem volt alkalmunk, mert a negyedikesek befejez­ték a munkát, készülődni kezdtem. Az egyik kislány megköszönte a látogatást, út- ravalónak a kezembe nyo­mott egy óriási rózsacsokrot, a tanító néni pedig bevett szokás szerint kikísért az ut­cakapuig. Itt ért utol Fernandel. Lá­baszárán lobogott a három­negyedes nadrág, ahogy vág­tázva igyekezett utánam. Hul­ló rózsaszirmok jelezték az útját, s hozzám érve ragyogó arccal két szál virágjavesztett kórót nyújtott felém masza- tos kis öklében. Elvettem, megköszöntem, és amikor nem látta senki, beledugtam a nagy rózsacso­kor közepébe. So. dent, hanem — mondjuk így — a huszadik század eddigi mindenségét. A léghajótól az űrhajóig, a foxtrottól a beatig, Pétervártól Leningrádig, a k. u. k.-tól egészen a népköz- társaságig. Ennek a minden- ségnek volt részese, ezzel a mindenséggel nézett szemközt a »-Hannibálok nemzedéke-«. Most bocsánatot kérek attól, akit ez a merően szubjektív, s talán abszurd elnevezés sér­tene. Nekem mindig eszembe jut ez a kifejezés: Hannibálok nemzedéke, ha látom e nemze­dék tagjait, öreg mozdulataik­kal, a fáradtság kegyetlen kéz­remegésével; újságot venni, kávét kevergetni, csak úgy mellékesen korrepetálgatni, moziba csoszogni. Ilyenkor felrémlik előttem Szabó Ernő Hannibál tanár urának keszeg, megalázott, összetört, porba sújtott, kisvárosi alakja. Fakó nyakkendői, csiptetője és szi- varos vágyai. A vállveregeté- sék, a megtisztelő pertuk, a gazsulálások és gondosan el­rejtett hózentrógerek. Hanni­bál tanár úr, akinek nem az Alpokon, hanem az éveken kellett átkelnie, háborúkon és koncentrációs táborokon, vál­ságok és világégések közepet­te, ragyogó dívák árnyékában a szegénység közelségében. Hannibál tanár úr, aki nyögve jelszavakat vett néha a hátá­ra, akinek rajzszöget rejtett nemcsk a diák, hanem egy egész társadalmi képmutatás is a katedrájába. Hannibál ta­nár úr, aki nem elefánton, ha­nem a katedrán próbálta át­kormányozni évente újuló ha­dát megviccelt, megtisztelt, szeretett, vagy rettegett vezére­ként seregének, a hegynyi, tengernyi, köznapi és ünnepi, úri Magyarország mindensé- gén. S ha jutott egy kis fény Ab­bázia valamely panziójában nyaranta, a megvalósult álmok ringatták karjaikon. S ha visz- szafénylett az értelem valame­lyik diák szemében, képes volt a »mindenséggel mérni« ma­gát. Persze akadt köztük, aki a direktori székért vagy a na­gyobb kosztpénz miatt nem átallott háborúra, nemzetvesz­tő nemzetmentésre is buzdíta­ni, de volt közöttük Hudra László, Krénusz mestör is, aki­nek neve hallatán valóban ijedten súghatták volna a me­gye dzsentri gőgösei: »Hanni­bál ante portás.«. Itt járnak közöttünk, egyre fogyva, egyre kevesebben, az élet rozsdanélküli vastörvénye szerint, és bearanyozta őket a -nap ... Diáiklegendák övezik alakjukat, szeretik a csendet, a figyelmesség-morzsákat, a jó kávét, a gyönge és illatos cigarettát, a pihentető köny­vet, a szép verset. Szeretetük példaadás; pedagógiai még ma is. Szeretnek visszaemlékezni, s ha a mindennapok fogaske­reke u^lmaUaa menetrend­törvényei mozdítanának is bennünket rohanásra, sietős kézfogásokra, szimpla »hogy van«-ra, álljunk meg ázért egy kicsit tovább. Persze nemcsak az ilyen jó­indulatú képmutatásra felhí­vásként mondtam el az eddi­gieket erről a nemzedékről. A kézfogások miatt inkább. A kézfogás szirriiEolíkus, s ha idős nyújtja kezét fiatalabbnak, pártfogását, tapasztalatait, példáját nyújtja át. Ha »kezet fogunk« most már többnyire valóban csak szimbolikusan a Hannibálok nemzedékével, a gyenge, öreges szorításban érezzük meg a példát. Hanni­bálok hosszú útjának veríté­két, értelmét, köznapi bölcses­ségét. Érezzük meg a kézfogás pillanatnyi csend-szigetén mindazt, amit a »megszüntet­ve megőrzés« szigorú törvé­nyei szerint átvehetünk tőlük, a hangot, a tónust, amellyel egyik-másik mozdulat nélkül is magához hívta a diákot. Érezzük meg a szívósságot, a türelmet, a megmért és fel­mért idő, a szorgalmas munka törvényét. A pedagógiatörténet sze­rint ugyan a Hannibá­lok korában főleg a szá­raz ismeretátadás, a »materiá­lis« képzés volt túlsúlyban. Nem vitázom a tudománnyal, csupán megjegyzem, megtalál­ták mégis a módját nagyon so­kan közülük, hogy becsületre, igazságérzetre neveljenek. És a kézfogások során ezt kell ellesni valahogy a mai nemze­déknek ... Tröszt Tibor olyan jó visszagondolni ezek­re az élményekre. Az elsősöket szerettem a legjobban, legszí­vesebben őket tanítottam. Nem hoztak magukkal semmit sem, és minden évben vittek. Ott láttam igazán a munkám ered­ményét. Tarnócán óvoda nincs, és bizony kemény munkát kell végezni, hogy eredményt ér­jünk el az első osztályban. Mindig arra törekedtem, ne legyen egy bukott tanuló sem. Sokan jönnek vissza a falu­ba olyanok, akiket Antal Te­rézia tanítónő vezetett be a számok és a betűvetés világá­ba. S már nem ismeri meg mindegyiket, ráköszönnek az utcán, felnőttek, gyerekek áll­nak meg beszélgetni vele, meg­látogatják otthonában ... — Nagyon jó érzés ez, nem­egyszer családjukkal együtt jönnek, megkeresnek. Jólesik látni: egy kicsike elment, és egy felnőtt jön helyette, sok­szor el sem hiszem, hogy én tanítottam húsz-harminc év­vel ezelőtt. Egyedül él. Esténként olvas­gat, felkészül a következő nap­ra, televíziót néz, hallgatja a rádiót, beszélget az emberek­kel, tanácsokkal látja el a szü­lőket. — Tanácstag vagyok, tagja a pedagógiai bizottságnak, a nőbizottságnak, a Vöröske­resztnek. Az iskolavezetés gondja is az én nyakamon van. Igazgató tanító voltam ezerki- lencszázötvenháromtól ötven­kilencig. Sajnos egészségi okok miatt nem folytathattam to­vább. Nyugdíj előtt áll, több mint negyvenévi pedagógusmunka után. Negyvenhárom év szép­ségével, élményeivel. Rőhrig Gábor Emlékezés régi tanítómra Apám dülöngélő betűivel kaptam a lapot, a hírt a sorok végén: »A Kovács tanító urat holnap temetik, ha tudsz, sza­ladj el Kanizsára ...« A végzet gyorsabb volt, mint a posta, a végtisztességet ez­úton próbálja leróni egy tanít­vány, egy a sok közül. Felrémlő emlékek: házimo­zinkban pereg egy keskeny film, a falon színes virágok viliódznak a falusi kiskertben egy összehúzott szemű, tar ko- ponyájú, kicsit hajlott hátú ember járkál, bíbelődik^ moso­lyog ... Az újabb képsor már az em­lékezet vetítőjén pereg: apám úgy tíz évvel ezelőtt mesélte, hogy kilenszázharminckettő- ben lovas kocsin hozta ide, Po- gányszentpéterre az új kántor­tanítót, és harminc éven át ta­nított a jó öreg Zoli bácsi... Jókai—Mikszáth—Móricz-so- rozatot látok a tanítólakás nagyszobájának dióbarna pol­cán. Napszítta újságok tűnnek 1 fel, egy ember kutatja a falu múltját. Sáros utcára, lépkedő emberekre emlékezem, sietnek az esti színdarabra, ami »biz­tos jó lesz, az öreg Kovács rendezte« ... Gondolatban ott áll az út szélén, korholja anyá­mat: »Taníttatni azt a gyere­ket, mert...« és mond valami mérgeset, amiért senki se ha­ragszik meg ... Felrémük, amint népkönyvtárként hasz­nált hatalmas gyűjteményéből egy-egy kincset a kezünkbe nyomott. A város zajában szánt az emlékezet a sok-sok kirándulásról, az erdőkről, a madarakról, a természetről, a közösségről, a szeretetről, a tisztességről... Az emlékek vetítőgépét le­állítjuk, a belénk plántáltak- ban ott élsz mindörökké, drá­ga emlékű tanítónk. N. F.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom