Somogyi Néplap, 1972. június (28. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-30 / 152. szám

Tömegsport, turisztika Hét év tanulás után r Egészséges időtöltést a fiataloknak Izgatott felnőttek az utolsó államvizsgán Napjaink sokat vitatott té­mája, az egészséges életmód kialakítása, a fiatalok spor­tolása szerepelt tegnap a KISZ megyei bizottságának ülésén. A fiatalok sportolási lehe­tőségei meglehetősen korláto­zottak. Akár a munkahelyi, akár az, iskolai sportot vizs­gáljuk, azonos következtetésre jutunk: van minőségi sport, a kevesek, a valóban kiválóak kiváltsága, rendszeres edzés­sel, edzővel — eredménnyel. A másik a tömegsport, mely­nek legtöbbször csak a neve tömeg, valójában nem tölti be a neki szánt szerepet. Hogy ennek mi az oka? Mindenki másrax hivatkozik. Vannak, akik arra, hogy a fiatalok nem is igéhylik a sportot, mások azzal érvelnek, hogy kevés "és drága a sportfölszerelés. So­kan — és azt hiszem, qk jár­nak legközelebb az igazsághoz azt mondják, hogy az úgyne­vezett tömegsport legnagyobb hibája a szervezetlenség és a kampányjelleg. Mit jelent ez? Ahelyett, hogy folyamatos testedzési le­hetőséget biztosítanának, nagy tömegeket akarnak megmoz­gatni, versenyeztetni egy vagy két alkalommal. Pedig a fia­talok testedzésének nem a verseny a célja, hanem az egészséges életmód. Ennek formája pedig sok­szor egészen egyszerű. Ha egy­két, akár csak kispályás fut­ball pálya építésére lenne le­hetőség a városban — elsősor­ban a lakótelepek környékén —, már ez is sokat jelentene a sportolni vágyóknak. A pá­lyákat egyébként maguk a fiatalok is megépítenék. Sportpálya, fölszerelés nél­kül is nagyon hasznos és egészséges időtöltést találhat­nak maguknak azok, akik ke­resnek. Túrához, kiránduláshoz még erre sincs szükség, kirán­dulóhellyel pedig bőven el van látva a város és a me­gye — ezeket kellene kihasz­nálni. A KISZ megyei bizott­sága népszerűsíteni fogja majd e kirándulóhelyeket. Reméljük, hogy a fiatalok ki is használják a lehetőséget. Olyan az oktatási igazgató­ság földszintje, mint a fel- bolydult méhkas. Találóan jegyezte meg valaki, hogy igazi egyetemi vizsgahangu­lat uralkodik. Ahogy szétné­zek, sok ismerőst. látok a hallgatók között: igazgatókat, párttitkárokat, tanácsi veze­tőket, pedagógusokat. A fér­fiak többsége sötét ruhában, a nők fehér csipkeblúzban. Néhányan a jegyzetük fölé hajolva, sebesen olvassák a tételek vázlatát, mások sut­togva konzultálnak egymás­sal. Fél szemmel azonban azt lesik, jön-e már valaki az igazgatóhelyettesi szobából, ugyanis ott államvizsgáznak a nemzetközi munkásmozga­lom történetéből. Kedden kezdődtek az államvizsgák filozófiából, szerdán pedig politikai gazdaságtanból és munkásmozgalomból. Több mint százötvenen álltak a bizottság elé, közülük negy­venen a tanulmányaikat is befejezték, az ősszel kapják meg a főiskolai oklevelet. Izgatott, bajuszos férfi néz be az iroda nyitott ajtaján, bal kezében nagy fekete tás­ka. —• No, hogy sikerült, Szabó elvtárs? — kérdik tőle. — Azt mondták, hogy na­gyon jó volt. Az ötvenegy éves vasutas az egyik leglelkesebb hallga­tó. Ahogy mondják, a legna­gyobb hóakadályok idején is mindig megérkezett Dombó­várról. Szabó István jövőre végez, s büszkén meséli, hogy rábízták a marxista középis­kola egyik osztályának a ve­zetését. — Már csak a filozófia szakosítóm hiányzik . .. Két igazgató beszél egy­mással a lépcső előtt: Vétek József most megy be, Szako- nyi Gyula pedig az előbb jött ki. s nevetve mondja, éppen a tizenhármas tételt húzta. —< Nem ijedt meg? — Á, az a kabalám. Az európai népi demokratikus országok kialakulásának kül­ső és belső körülményeit kel­lett elemeznem, meg a revi- zionizmusról beszélnem. Odább a másik csoport tagjai izgulnak. Kovács Elek- né bárdudvarnoki párttitkár le-fel járkál a lépcsőfeljáró­nál, s azt hajtogatja: »Äz utolsó vizsgám, s nem tudok semmit1« — Nem könnyű a tanulás egy asszonynak, ugye? — Hát bizony nem.A két gyerek meg a férj, aztán a párttitkári tisztségem. Bi­zony az elején nehéz volt... A kora nyári kánikula meg­hozta az igazi idegenforgalmat Siófokon. A kül- éá*- belföldi vendégek közül naponta több mint tízezren fordulnak meg a Sió Áruházban. A hét elején kedves vendé­gek látogattak megyénk leg­nagyobb áruházába. 27-én Szurdi István belkereskedel­mi miniszternek és Pápa Já­nosnak, a megyei tanács ke­reskedelmi osztályvezetőjének társaságában a Bolgár Nép­köztársaság belkereskedelmi Június 28-án újabb kedves vendéget, vásárlót köszöntöt­tek az áruházban. Az ország­szerte ismert szovjet művészt, Arkagyij Rajkint gyorsan fel­ismerték az eladók, az áruház vezetői. »Válámi ván, de nem áz igázi« ismert mondás a Sió Áruházban ezúttal csak félig vagy a pedagógiai főiskola el­végzésébe. Bár én nem vizsgáztam, csupán együtt szurkoltam a két csoport tagjaival, mégis kétszer álltam az államvizs­ga-bizottság előtt, amikor dr. minisztere, Georgi Karamanev látogatott feleségével együtt a »Sió«-ba. A magas rangú bol­gár vendég érdeklődött az ön- kiszolgáló rendszerben műkö­dő áruház eladási módszerei­nek tapasztalatairól, a forga­lom alakulásáról. Tájékoztat­ták a bolgár minisztert az árubeszerzés lehetőségeiről, a kialakított gyakorlatról. Ér­dekelte a vendégeket a bala­toni kereskedelem szervezésé­nek minden részlete. lett valóság. A művész ugyan­is keresett és talált is magá­nak megfelelő cipőt, inget és sportkabátot, mégpedig »iga­zit-«. Bevásárló útján tolmácsa segítségével beszélgetett a dol­gozókkal munkájukról, élet­kor ülmé nyeikről. D. Z. három évig az éjféli vonattal jártam be, s felikészüléshez még a rendes szabadságomat is kivettem! Az egyik kis ba­rátnőmmel jöttem ma reggel, s mondom neki:« hét év, te atyaúristen, ha szerényen számolok is, tizennégy vizsga és beszámoló, s mennyit kel­lett cidrizni«. — De megérte? — Meg... természetesen Később tudtam meg róla az egyik tanártól, hogy a felvé­teli vizsga idején gyermeket várt. Meglepetten nézegették, hümmögtek, aztán megkér­dezték tőle, bírja-e a tanu­lást, ha megszületik a gyer­mek. A kis Erikából »nagy­lány« lett azóta, a mama pe­dig most végez. S aki azt hi­szi, hogy megunta a tanulási, az téved. Egy év kihagyás után belevág a jogi egyetem Tóth József elnök kihirdette az eredményt. Együtt örül­tem mindenkivel, akinek si­került: Vétek Józseffel, Sza- konyi Gyulával, akik ötösre vizsgáztak, Szabó Istvánnal, áld négyest kapott. A másik csoportból nemcsak Kovács- nénak szurkoltam, hanem Szőlőst Istvánnénak, Ádám Rudolfnénak, dr. Sebők Im- rénének, Soós Dezsöv-ek, mindnyájan végzősök ugya­nis, és sorrendiben hármast, négyest, hármast, ötöst, né­gyest kaptak. Amikor elindultak a Sza­badság parki vendéglőbe, hogy megünnepeljék a vizsgát, valaki még odakiáltotta: — Látja, reggel is meg most is le kellett volna ben­nünket fényképezni, s akkor kiderülne, mit tesz az, ha túl­esik az ember az államvizs­gáin! Lajos Géza Neves vendégek a Sió Áruházban A bolgár kereskedelmi miniszter Siófokon „Válámi ván, de ez áz igazi“ „GRÓFNAK“ LÁTSZANI... Tervek és remények A tervek és remények gyak­ran nincsenek összhangban a megvalósulással. Nem új dolog ez, okulhattunk volna már számtalanszor, hiszen — ahogy mondani szokás — »más ká­rán tanul az okos«. Hát akkor mennyivel inkább kellene okulni a saját botlásainkból! Egy anekdotát hallottam a minap Tótújfalu határában Nyári Pál tsz-elnöktöl. Nem minden célzatosság nélkül mondta el a régi történetet, ismerem már ennyire. A gróf, hazatérve külföldi útjáról, bejárta birtokát. Nem tetszett neki, amit itthon lá­tott. Elhatározta, hogy rendet terenit a határban. — Ide egy hidat építünk! — közölte a számtartóval. — De gróf úr! Hiszen itt nincs is patak! — Nem baj, fiam. Majd be­vezetjük! Szóval: az egyszeri gróf a gombhoz akarta varratni a kabátot. Ez pedig — gyaní­tom — már akkor st ment. Vagy ha ment is: a gróf úr lett közben »templom egere«. De ki bánja ma mái' a gró­fot? A korósztályombiliek azt sem tudják: méltóságos vagy kegyelmes cím duliált-e neki. Rólunk van itt szó. Mert gyakran tervezünk mi is »grófi módra«. Légvárakat, kacsalá­bon forgó palotákat. Tervezni, i terveztetni lehet. Megvalósíta­ni ezeket annál nehezebb. Az | akadályokat simán venni oly­kor szinte lehetetlen. Anyagi erő, néha pedig bizonyos fajta építőanyagok hiánya, máskor meg a kivitelező pontatlansá­ga: mind-mind gát lehet a terveket készíttető vállalat vagy szövetkezet előtt, me­lyeken át kell jutniuk. Ügy, hogy ne akadjon lábuk az aka­dályba. A terveknek — s ez alatt nemcsak a tervezéssel hiva­talból foglalkozók dokumen­tumait értem — reálisaknak kell lenniük, bármekkora megvalósítandó beruházásról is van szó. Mi több, szerény­nek. Már abban a stúdiómban is, amikor a vállalat vagy tsz vezetői összeülnek és döntenek arról, hogy valami újat akar­nak létrehozni. És — elnézést a kifejezésért, de jobb híján ezt írom — »gyanakvóaknak« a jelentkező tervezőkkel, fel­találókkal szemben. A már kipróbált technológiák helyett nem kell mindenáron arra tö­rekednie egyetlen szövetkezet­nek sem, hogy újat, extrát építsen be a saját létesítmé­nyébe. Csak azért, hogy az évszázados rivalizálásban most ő adjon »sakkot« az »ellen­félnek«, a szomszéd falunak. Mert erre is volt már példa. A kipróbált és bevált módsze­reket újjal, még ki nem pró- bálttal cserélték fel, aztán — néhány hónap múlva — tép­hették a hajukat. Nem beszé­lek én evvel a prototípus el­len. Csupán arra akarok in­teni: gyengébb gazdaság ne akarjon elöl járni a kockázat- vállalásban. Inkább a bevált­hoz ragaszkodjék. Hiszen ab­ban is lesz mit- saját viszo­nyokra adaptálni, megváltoz­tatni. Megyeszerte ismert az a viccnek is rosszul 'hangzó eset, amikor az egyik állatte­nyésztő szaktelephez kipróbá- latlan technológiát fogadtak el. Már a kivitelezésnél is baj volt. Nem beszélve a kü­lönböző okok miatt eltolódott határidőkről. No és a tetemes többletköltségről. Szeretünk grófnak látszani. Elegáns gesztussal hajítjuk el a »régi rongyot«. Pedig gyak­ran nem is olyan régi .az, és talán nem is olyan értéktelen. Csak egy kis »helyrepofozás« kellene. Kevesebbe kerülne, mint az új építése. Most kezd­jük fölfedezni országos szinten is azt, hogy ahol erre megfe­lelő munkaerő van: a hagyo­mányos módszerek is hoznak i még eredményt. Nem az új el­len beszélek én, csak, a »min-1 den áron újat« szemlélet ellen. Szeretünk állami támogatás­ban, dotációkban gondolkodni, megfeledkezve saját pénzesz­közeinkről. Arról, hogy egyet­len létesítmény sem születhet pusztán »támogatásból«. An­nak a bizonyos galambnak — mely a szájba röpül — leg­alább a sütése a mi felada­tunk kell legyen. Ezért hivatkozom újra a tót- újfalui Drávamenti Egyetértés Termelőszövetkezetre. Egy be­mutatón vettem részt nemré­giben. Megváltoztatták a ha­tár képét. »Emberibbé tették«, ha szabad ezt így mondani. Termelésre alkalmasabbá ala­kították. A hatalmas munka még követel tennivalót. És a tótújfaluiak, szentborbásiak, potonyiak, lakócsaiak tesznek is. Nemcsak a segítséget vár­ják. Többletmunkát végeztek a tervekhez viszonyítva. Mé­lyebb lett az árok, mint amit a terv előírt. Jobb minőségű lett a kemény talaj feltörése, mint azt a szakemberek re­mélni merték. És több saját pénzt költöttek rá új gépeket is vásárolva, mint azt más gazdaságok hasonló nagy fel­adatoknál. így is lehet tehát. Szerényen tervezni, de azok végrehajtá­sában a maximumot adni. A tervek próbaköve egyébként a gyakorlat. Igen, a gyakorlat­ban derül ki: nem »grófi« ál­mokat dédelgettünk-e ? Lesko László Társulásos asztalosüzeni Csurgón őt vállalat közös társulása épületasztalos-üzemet lé­tesített Csurgón. 18 fajta ablakot és 15 fajta ajtót készíte­nek. Az üzem 50 millió forint éves termelési értékre ké­szült. Elsősorban a somogyi építkezésekhez készítenek nyílászáró szerkezeteket, de a pécsi és a somogyi TÜ- ZÉP-eknek is szállítanak áruikból. Az üzemcsarnok egy része. Az automata gépek egyszerre nyolc műveletet végeznek, A sarokpántoknak készít helyet a gép. Összeszerelik az alkatrészeket. Fotó: Grábner Gyula

Next

/
Oldalképek
Tartalom