Somogyi Néplap, 1972. június (28. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-02 / 128. szám

Könyvhéti meditáció Ü nnepeljük a könyvet. Lehet mondani így, egyszerű kijelentő módban, lehet rábeszélő fel­kiáltójellel. És lehet kérdőjel­lel. Az a kérdés — melyikkel indokoltabb. Felkiáltójellel mindenképpen, de kérdőjellel sem indokolatlan. No, nem mintha azt kérdő jeleznénk meg, hogy érdemes-e ünnepel­nünk a könyvet, hanem azt, hogy valóban ünnepeljük-e, jól ünnepeljük-e. Ez a hét a könyv hete. Ez az év a könyv éve.i Kimondva, kimondhatatla­nul mindkét jeles időszak azt szorgalmazza, hogy ne csak ez a hét és ne csak ez az év le­gyen a könyvé, hanem min­den hét és minden év. Tudom, ismétlem magam, a költészet napján is azt írtam: minden­napra jusson a versből. Min­dennapra jusson az irodalom­ból. Divatos dolog manapság azon meditálni, hogy mi lesz a könyv jövője; marad-e a polc, elég lesz-e a polc, vagy gyors ütemben és véglegesen teret hódít a mikrofilm vagy a hangszalag. Tehát a könyvnek az eljövendő alkonyt jelenti? Erről hadd ne szóljunk most, csupán annyit: azok közé tar­tozom, akik a könyv jövőjé­ben bíznak, sőt azok közé, akik az olvasás teljesebb, szé­lesebb körű felvirradását sze­retnék látni, és eszükbe sem jut még a könyv alkonyára gondolni. Bizony azért kell még na­gyon sokat tenni, hogy ne ma­radjon polcon a könyv, hanem nyúljanak érte, olvassák. Ma­radjunk szűkebb portánk ta­pasztalatainál, és egyáltalán nem ünneprontó szándékkal — beszéljünk a könyvről. A megyei könyvtár igazgatóját faggattam arról, vajon ki se­gít manapság a könyvtárosok­nak a könyv népszerűsítésé­ben. Merthogy nem könyvtá­rosi privilégium, az bizonyos. Ha egységes közművelődésről, a részterületek szoros és gyü­mölcsöző együttműködéséről beszélünk, akkor nyilvánvaló., hogy nemcsak a könyvtár« dolga, hogy orientáljon a szín­ház, a film irányába, hanem fordítva is Miről van szó? Nagyon í^yszerű dolgokról. Ahogy a film szövege alá oda írták: X regényéből készült, ugyanúgy megoldható lenne, hogy a mozi előterében bemu­tassák a nevezett regényt is. Egy polcon. Hátha valakit »megfog«, és utánaolvas. Ugyanezt megteheti rendsze­resen a Csiky Gergely Színház is (különösen akkor, ha a da­rab igazi megemésztéséhez va­lóban nem árt könyvben is még egyszer elolvasni... per­sze ha érez rá kedvet valaki az előadás után). N em akarok receptet ad­ni, csupán szeretném, ha kitetszene: lehetne a könyvért, az olvasóért tenni még egyet és mást. Például az iskolának is. Nagyon vegyes a kép, ha azt firtatjuk, hogy a könyvtárnak mennyire partne­re az iskola. A könyvtár töb- oek között megtette a magáét azzal is, hogy külön polcra gyűjtötte össze a kötelező ol­vasmányokat. Cserébe az len­ne szép, ha a diákok olyan indítást kapnának az iskolá­ban, hogy a kötelezőn túl mást is olvassanak. Ma, amikor — Somogybán! — éppen arról beszélünk, hogy az oktatás mellett a nevelés túlságosan is háttérben maradt, sokat se­gíthetne a nevelő könyv. Ez persze függ az ajánló nevelő­től, pedagógustól is. Nem tu­dom, hogy általános-e, de megfigyeltem valamit. Az osz­tályokban rétegek alakulnak ki. Van egy olvasó mag, és egy szélesebb réteg, amely muszájból olvas. Az előbbiek számára a pedagógus szállítja a csemegéket, az izgalmas, »bizonyára nagy vihart ígérő mai műveket«, a többieknek marad a kötelező olvasmány. Íme a népszerűtlen népszerű­sítés. El sem mondhatom, mi­lyen nagy szeretettel gondolok gimnáziumi magyartanárom­ra, aki nemcsak az akkor ép­pen divatba jött Rozsdateme­tőről beszélt velünk (beszélt arról is), hanem felhívta fi­gyelmünket Reymont Parasz- tok-jára. És elvitt bennünket az akkor nyílt új megyei könyvtárba. Nem véletlen a példa, mert hadilábon állunk a klasszikusokkal is meg a könyvtár megszerettetésével is. Kaposváron például a leg­inkább könyvtárba járó iskola az 503. szakmunkásképző in­tézet. Ennek örülünk, de an­nak nem, hogy a középiskolák­ról ez így nem mondható el. Akciók. »Kell a jó könyv«, »Olvasó népért« kezdeménye­zések, szavak, ígéretek, föl­jegyzések. Amikor szeretném tetten érni a megye népműve­lői között, megfakul, súlyta­lanná válik valamennyi. Pedig van mit tenniük az olvasásért a népművelőknek is. Például a könyvtárossal jól előkészíte­ni egy író—olvasó találkozót. Miért mondom ezt? Rengeteg állítólag »jól sikerült« író—ol­vasó találkozón vettem részt. A jól sikerültség mércéje pe­dig az volt, hogy elegendő számban ültek szemben a szerzővel, és éppen elég kér­dés hangzott eL P edig éppen az a baj, hogy az írónak gyak­ran nemcsak az arca, hanem a művészétbeli arca is ismeretlen. Vagyis, szinte sen­ki nem olvasta műveit az ott ülők közül. Jön aztán a sab­lon kérdés: mikor szeret ver­set írni. Egy költő ismerősöm mondta, hogy eddig majdnem mindig megkérdezték, s erre szinte sohasem^ ad őszinte vá­laszt; mert reggel szeret írni, azonmód kikelve az ágyból, alsónadrágban. Hát igen, a kérdés is »alsónadrágos« na­gyon. Lépjünk át a könyvtárból a könyvesboltba, hiszen a köny­vet megvesszük. Nem tudom nosztalgia nélkül olvasni a visszaemlékezéseket a köny­vesboltokról, amelyek régente kis irodalomcentrumok vol­tak. Ma lényegesen több em­berhez jut el a könyv, igaz, de még jobb lenne, ha nem csupán kereskedelem, hanem könyvkereskedelem folyna boltjainkban, valódi közműve­lődési küldetéssel. Gyakran panaszkodnak a vásárlóolva­sók. Általában későn jönnek meg a könyvek, kevés' és nem megfelelő áz utánrendelés, sok a hiánycikk. (Az irodalmi folyóiratokra is érvényes ez.) Hadd mondjak el egy történe­tet, vetem esett meg, de bizto­san nem vagyok egyedül. Jac­ques Prevert egy verseskötetét keresgéltem már az ország — vagy harminc — különböző boltjában. Mindhiába ... Leg­több helyen nem is tudtak lé­tezéséről, de sehol sem for­dult elő, hogy biztattak volna: utánanézünk, utánarendelünk kérem. a a könyvtárban kere­sek egy kötetet és nincs — de fellelhető —, ak­kor hála a könyvtárközi együttműködésnek, pár héten belül kézbe kapom. Jó lenne, ha a könyvkereskedelem — és úgy vélem, erre nem fölös­leges dolog éppen a könyvhé­ten figyelmeztetni — jobban könyvcentrikus, pontosabban olvasócentrikus lenne. Megéri, mert így biztosan dupla ha­szonnal jár. Tröszt Tibor H Épül a Phyto trón Maríonvásáron Játszani is engedd... »A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni? Akarsz-e mindig, mindig játszani?« (Kosztolányi Dezső) A Magyar Tudományos Akadémia Martonvásári Mezőgazda- sági Kutató Intézetében épül Európa egyik legkorszerűbb növénynevelő háza. A különleges növénynevelő házban — a Phytotronban — a biológiai kutatásokat a külső környezeti tényezőktől függetlenül végezhetik el. Az elektronikus auto- matikával működő klímakamrákban percnyi pontossággal beállítható és változtatható a levegő hőmérséklete, páratar­talma és a fényviszonyok. Képünkön: A klímakamrák au­tomatikus berendezéseit ellenőrzik a próbaüzemre váró Phytotronban. — Ne oda rúgd, itt vagyok! Hová adod, te örült? — Góóóól! — Mi!? Nem szabályos, nem volt gól! Megszokott közjáték délután. Bárhol rögzíthettük volna e kiáltozást, ahol srácok rúgják a kerek bőrt. A focimeccset kísérő »beszólások« azonban minden kétséget kizáróan bi­zonyítják, hogy lakótelepen vagyunk: — Ha kirúgjátok a labdát a virágokra, elveszem! — Az hiányzik, hogy betör­jétek nekem a kocsiablakot. Ha megvan a lcáh, akkor per­sze nincs gazdája! Ki fizeti meg? Azt sem tudom, melyik kinek a gyereke! Kaposvár, Kalinyin város­rész. Kisgyerekek és kama­szok fociznak — fociznának — a kicsi pályán. Árgus szemek figyelik őket: házmesterek a virágokat féltik, kocsitulajdo­nosok a kocsiablakot, békés lakók a nyugalmukat. Mindenki elégedetlen. És az elégedetlenség forrása, hogy a gyerekek kiabálnak, rohangál­nak, »veszélyeztetik« a lakóte­lep délutáni csendjét. És a gyerekek? őket ki ve­szélyezteti? — Most is »cikiznek«. Pedig még nincs is együtt a csapat. Ha mindenki itt van, tizen- ketten játszunk kispályás fo­cit. Alikor aztán nem is mer az ember rendesen belerúgni a labdába, mert kiröpül a pá­lyáról. A házmester meg el­veszi. Görkorcsolyán közeledik egy fiú — jobb híján a járdán. Szemben vele egy idősebb úr. összeütköznek. Jó, hogy föl nem hordat­Nem tudsz máshol hülyésked­ni? Nem. Sem » hülyéskedni«, sem játszani. Ezekről a gyerekekről meg­feledkeztek a lakótelep terve­zői, építői. Azért van ott ját­szótér, nem olyan tragikus a dolog — mondhatná valaki. Valóban. Van játszótér. Nem is egy. Két-két háztömb kö­zött egy füves térféle ... Van rajta homokozó, mérleghinta, mászógömb. A felsorolt játé­kokból, illetve a »mini ját­szóterek« fölépítéséből is lát­szik, hogy ezek a kicsiknek készültek. Pedig a telepen nemcsak homokban játszó, hintázó gyerekek élnek, ha­nem több száz iskolás is. Ha beköltöznek a lakók az új nagy sávházba, számuk több mint háromszázzal emelkedik ismét, ök hol játsszanak? A hat-tizennégy éves korú gyerek a legmozgékonyabb. Ilyenkor igényli a legtöbb le­vegőt, mozgást. És éppen erre nincs lehetőségük a Kalinyin városrészben. Ha időnként mégis megpróbálnak »kitör­ni«, akkor úgy járnak, ahogy a »mellékelt ábra« mutatta. Nem lenne mindez olyan szo­morú, ha legalább valahol len­ne egy igazi játszótér. De nincs. A következmény: a gyere­kek többsége a telepi Krénusz János Általános Iskolába, jár, s az iskola tanárai a meg­mondhatói, hogy milyen nehéz velük boldogulni. Nyugtala­nok, szétszórt figyelműek. Nem is csoda. Nagyon sok fölhal­mozódott energia van bennük, amit nem tudnak hol levezet­ni. Az iskola udvarán jól föl­szerelt pályák vannak. Az ják az embert — dohog. — igazgató megengedi, hogy dél­után ott játsszanak, de csak három óráig, mert utána nap­közis foglalkozást-, tartanak, és a zaj azoknak a figyelmét is elvonja, akik másnapra ké­szülnek. Emelkedik azoknak a gye­rekeknek a száma, akiket ti­zenéves korukban , idegszak- rendelésre visznek a szülők. Olvastam, hogy külföldön egy-egy lakótelep tervezésekor megkérdezték a leendő lakó­kat, milyen szabadidőprogra­mot szeretnének. A »zöldöve­zet« kialakításánál az ő véle­ményük döntött. A Kalinyin városrészben erről szó sem volt. Igaz, az elsődleges cél az volt, hogy minél több ember­nek adjanak lakást. Arra azonban gondolhattak volna, hogy kik élnek majd ott. Sok a fiatal házaspár, sok a gye­rek. A tanács tervosztályán lát­tam a következő lakótömbök tervrajzát. A városrész újabb területei már nem lesznek olyan zsúfoltak. A tervosztály vezetője elmondta, lehetőség van arra is, hogy nagyobb, el­kerített játszóteret hozzanak létre, külön a kicsiknek, külön a nagyoknak. Más kárán tanul az okos — tartja a közmondás. A ka­posváriak a maguk kárán ta­nultak. Az új városrész új ház­tömbjei körül talán már lesz igazi játszótér is. Addig azon­ban még hosszú idő telik el, hiszen a házak alapozását most kezdték. Addig nem lehetne változ­tatni ezen az áldatlan állapo­ton? A lakók meg a KISZ vá­rosi bizottsága felajánlották, hogy segítenek a játszótér építésében. Érdemes lenne ez­zel foglalkozni, minél hama­rabb. Simon Márta Dráva menti közművelődés i A Dráva menti községek közművelődési központja, Barcs mellett két körzeti cent­rum alakult ki: Vízvár és Ba- bócsa. Mindkét község jelen­tős hagyományok folytatója, megszervezője a tagközségek közművelődési tervének, ösz- szehangolója munkájuknak. Babócsa művelődési irányí­tása alá Bolhó, Rinyaújnép és Somogyaracs tartozik. András Zoltán tanácselnök. — A művelődési házat no­vember hetedikére szeretnénk átadni. Nem újat építünk, a régit bővítjük. Már kicsinek bizonyult. Elengedhetetlen volt már a művelődési ház korszerűsítése, elavult, kihasz­nálatlan helyiségei csak aka­dályozták a munkát. Kimentünk a helyszínre, megnéztük az építkezést. Szak­körök, öltözők, ruhatár, párt­iroda, klubkönyvtár kapnak majd helyet a felújított mű­velődési házban. A színházte­rem alatt pince húzódik. Ed­dig lomtárnak használták, de november hetedike után a fia­talok kedvelt szórakozóhelyé­vé válhat a pinceklub. Babó­csa a legnépesebb a Dáva menti községek között. Több mint tizenkét éve működik a képzőművészeti szakkör. Nagyrészt pedagógusok a tag­jai ä tizenhárom éve létreho­zott honismereti szakkörnek. Régen volt egy kórus a köz­ségben, aztán megszűnt. Mos­tanában újra megindult a szervezése, az új kórust az áfész támogatja. Tagjai fiata­lok. Mi a helyzet az irányítás alá tartozó társközségekkel? Ri­nyaújnép. Igaz, alig néhány százan laknak csak a község­ben, de művelődési házát ki­használják. Bolhón és Somogy- aracson ugyanez a helyzet. Igénylik ők is a törődést, s hogy bekapcsolódnak a kultu­rális életbe, jól példázza: Ba- bócsára is többször bejárnak az ismeretterjesztő előadások­ra. A másik központ Vízvár. Már messziről látni lehet a művelődési ház vakolatlan ol­dalát. Hatalmas épület, sok kis terem, klubszoba bújik meg a falak között. A tavalyi művelődési ter­vet csak részben valósították meg. Elmaradt több ismeret- terjesztő előadás, a tánccso­port és az irodalmi színpad megalakítása. Olyan hiányos­ságok ezek, melyek az idei közművelődési terv összeállí­tását is befolyásolták. Amikor rogyadozó léptek­kel, borostás és keserű arc­cal bejött az étterembe és egy aggastyán fáradtságával lerogyott asztalom mellé, csak néztem rá megdöbbenve. Nem akartam hinni a sze­memnek, hogy ő Ágh Tiha­mér, a sikeres vállalatvezető. Ez az összetört ember lenne a miniszteri dicséretek, az él­üzem címet kezéből ki soha­sem adó sikerember? Aki itt most beszélni sem tud, csak könnyeit törölgeti? Megkérdeztem halkan, ahogy az ember gyászolóhoz szól: — Te vagy az, Tihamér? — Én vagyok — válaszolta, és kitört belőle a zokogás. — De hát, mi történt ve­led? Te, a szerencse fia, te csúcsszuper sikerigazgató? — Már nem vagyok az — válaszolta remegő hangon. — Ma reggel leváltottak... Azt mondják, tavaly hibát hibára halmoztam, és vezetésem alatt vitárag ellenségünkben se bizbntunk? a cég a mélypontra süly- lyedt ... — Nem értem. Több mint öt évig sziporkáztál! Hogyan lehetséges ez? Közéi hajolt' hozzám, s bi­zalmába fogadott: — Nézd, pajtás, tanultam a eseményekből. Sajnos, már későn. Az ember mindig tá­maszkodjon a saját gondola­taira, ösztöneire, és ne a má­séra! — Nem értelek. — Várj, minjárt megértesz! Hat éve neveztek ki a Lu- caszéket Előállító Üzem ve­zetőjének. Már az első hetek­ben észrevettem. hogy az egyik osztályvezető, Csík Gergely, az ellenségem. Kü­lönben nem volt még ott olyan vezető, akinek Csík ne lett volna az ellensége. Egy ravasz, minden hájjal meg­fent intrikus, de igen jó eszű, pompásan kiismeri magát a vállalat dolgaiban, és igen jó a szeme... Nos, ez a Csik kezdte nekem nyomni a ta­nácsait. Minden ügyben biz­tosan számíthattam rá, mon­dom, remekül ért a dolgok­hoz. Nekem nem volt más fel­adatom, mint az ö tanácsai­nak az ellenkezőjét tenni, és felvirágzott a cég, és elismert ember lettem. — Azt akarod mondani: vé­gig úgy dolgoztál, hogy az el­lenkezőjét tetted annak, amit tanácsolt? — Igen. Úgy bíztam benne, mint a testvéremben. Tud­tam, hogy soha mást, mint rosszat, nem akar nekem. Nem is akart. Így aztán si­került is nekem minden. — Akkor viszont miképpen lehetséges, hogy az ufobbi évben hibákat követtél el? Tényleg hibáztál? — Igen, nem tagadom. Én is tudom, hogy így volt. — Talán Csík elkerült a cégtől? — Nem, ő most is ott van. — összevesztetek, és töb­bet nem adott tanácsot? — Nem. ö mindennap ad­ta nekem a tanácsait. Egé­szen tegnapig. De én, hülye nem vettem észre, hogy egy éve — úgy látszik rájött a titkomra — olyan tippeket és javaslatokat adott, ami való­ban a cég és az én haszno­mat szolgálta. Én pedig vál­tozatlanul az ellenkezőjét tet­tem ... Ezen buktam meg! Látod, az ember már a go­noszságban sem bizhat meg — mondta, és búsan felsóhaj­tott. Ordas Nándor A termelőszövetkezet tá­mogatásával kétéves kertésze­ti-növénytermesztési szak­munkásképző indult a gépjár­művezetők és szerelők részé­re. A szakmai továbbképzése­ken ötvenen vesznek részt. A községben tizenkét tanerős is­kola működik. A termelőszö­vetkezetnél és az áfésznél is több fiatal értelmiségi dolgo­zik. Mégsem kapcsolódtak be a munkába! Ez elsősorban a tanácsi és a népművelési ve­zető hibája. Elmélyültebb kapcsolatra lenne szükség a termelőszövetkezettel, az áfész-szel! Elolvastam a művelődési tervet és megakadt a szemem az egyik fejezeten. A »szeret­nénk«, »biztosítani kell«, »nö­velni kell«, »törekedni kell«, »fel kell használni« kifejezé­seken. Arra gondoltam, felele­tet kapok majd arra is: ho­gyan?! De hiába kerestem, se­hol sem találtam. Pedig ez a legfontosabb. Előadásokon? Filmvetítéssel? így a követ­kező év végén újra beszámol­hatnak arról, hogy nem mind­egyik tervet sikerült megva­lósítani ! Heresznye művelődési terve nagyon »szomorú« hangon számol be az 197I-es évről, ugyanúgy, mint Bélaváré. Egyetlen ismeretterjesztő elő­adás nem hangzott el, a lakos­ság az »egyéb ünnepségek iránt is« közömbös maradt. Erre az évre már igé­nyesebben tervezett a körzeti községi tanács: nagyobb gon­dot fordít az iskolát végzett fiatalokra, vasárnap délelőttö- kön diafilmvetítést szervez­nek a gyerekeknek. Folytat­ják az abbamaradt «Szülők fóruma« című előadássoroza­tot. Megalakították az általá­nos iskola színjátszó csoport­ját, három község létrehozott egy menyecskekórust. Jó tehát a tervezés, csak a megvalósítás ne maradna el! A körzetesítés minden szem­pontból előnyös. A társközsé­geknek is és az őket irányító központi községnek is. Szerve­zettebben lehet megvalósítani a művelődési tervet, sokrétűb­ben, színvonalasabban. Rőhrig Gábor Somogyi Néplap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom