Somogyi Néplap, 1972. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-18 / 142. szám
Meleg szívvel fölfegyverezve A sírás általában a gyengeség, a tehetetlenség kifejezője. Amikor már nem lehet' tenni semmit, sírva fakad az ember. De fakaszthat könnyeket a lel- kiismeretfurdalás is meg az öröm is. Egyesek könnyen sírnak, mások nehezebben. Mindenesetre egy ember egyéniségét jól jellemzi, hogy hol, mikor, miért, mitől fakad sírva valaki. Fáró Józsefné a jegyei tanács ülésén például azért sírta el magát, mert úgy vélte, nem sikerült kiharcolnia Fonyód részére azt a 12 lakásos házat, amelyre pedig nagy szüksége lett volna a községnek. — Nem tehetek róla, de úgy összeszorult a szívem a felszólalásom végén, hogy nem tudtam visszatartani a könnyeimet — meséli most már mosolyogva, hiszen ez négy éve történt, és a tizenkét család már lakja a társasházat. Mint ahogy birtokukba vették a gyerekek azt a játszóteret is, amelyért Ilona asszony tavasszal a községi tanács ülésén szállt síkra. — A tanácsülés határozata után a tanácselnökkel meg a községi párttiktárral végigjártuk az üzemeket, vállalatokat, hogy segítsenek. Igazán nem panaszkodhatunk. Még önálló kisiparosok is jelentkeztek, hogy csinálnak két hintát a gyerekeknek. Hangja mélyzengésű, szemének barna íriszén meleg fények úszkálnak. Szája mosolyra áll,, ha komoly dolgokról beszél is. őszintén szólva, nem ilyennek, egy kicsit keményebbnek, ridegebbnek képzeltem azt az asszonyt, akiről a fonyódi járási hivatal vezetőhelyettese azt mondta: »harcias és talpraesett.« Ámbár a harcait mindenki a rendelkezésére álló eszközökkel vívhatja meg. Van aki az asztalt veri, van aki elsírja magát. Nem mindegy? Fő, hogy sikerül elintéznie, amivel a választói megbízták. Fáró Józsefné hat éve képviseli Fonyódot és Ordacsehit a megyei tanácsban. Miért éppen 6? — Magam sem tudom, miért éppen rám esett a választás. Őszintén szólva nagyon meglepődtem, hiszen — legalábbis úgy éreztem — alig ismernek a községbeliek. Tíz éven keresztül mint szakfelügyelő, kora hajnalban útnak indultam, és késő este értem haza. Itthon Gsak három napot tanítottam hetenként, aztán ott volt még a háztartás ..., ... »közéletről« szó sem lehetett. — És most? — Áz orvos javaslatára abba kellett hagynom a szakfelügyeletet ... sajnos ... nagyon szerettem csinálni. Viszont most kárpótolnak a gyerekek. Több időm marad az osztályomra. — Kezdettől fogva pedagógusnak készült? — Egyetlen kívánságom volt, hogy gyerekek között lehessek. Mindegy, hogy gyerekorvosként, védőnőként, vagy pedagógusként, csak picik között, akik nagyobb türelmet, szeretetet és gondoskodást igényelnek. A sors úgy hozta, hogy pedagógusként dolgozom köztük. És hogy milyen jól, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a gyerekek még a háta mögött is dicsérik. Három nyolcadikos kislánynyal együtt vágtunk át a kiserdőn az iskola felé menet, őket faggatom »Lohci néniről«. — Bennünket rajzra tanított,, és tudott is rajzolni — mondta egyikük mélységes eli- ismeréssel, mintha azt akarta volna érzékeltetni, nem minden rajztanár tud ám rajzolni. Fáró Józsefné munkájának minőségét jelzi egyébként az Oktatásügy kiváló dolgozója kitüntetés is, melyet 1968-ban kapott meg, az érdemet azonban szerényen elhárítja magától: — Könnyű dolgom volt, mert mindig jó főnököket sikerült kifognom. Olyan főnököket és kollégákat, akik mindig csak segítették a munkámat. Milyen ritkán hall ilyet az ember! Mennyivel gyakoribb az a mentegetőzés, hogy: »persze, mert engem mindenki csak gáncsol.« Fáró Jó- zsefnét vajon soha senki nem gáncsolta? Huncutkásan mosolyog: — Hát előfordult néha, hogy azt mondták, menjek a csudába az ötleteimmel, de nyeltem egyet, és nem adtam föl őket. Ezt a tulajdonságát most remekül hasznosítja, - mint megyei tanácstag. Beleszólt a ! MÁV menétrendjébe is. Az ő tanácstagi interpellációjának köszönhetik a fonyódiak, hogy beállították a fél nyolcas vonatot. — Muszáj volt — néz rám komolyan. — Aki orvoshoz, kórházba akart menni, annak is föl ke'lett kelnie kora hajnalban, mert nem volt más vonat, amelyikkel még időben beérhetett volna Kaposvárra. — Hányszor interpellált a megyei tanács ülésén? Elgondolkodik, aztán még tisztázni akarja a dolgot: — Interpelláció vagy hozzászólás? — Ez is, az is. Tovább töpreng, végül megrázza a fejét: — Nem tudom megszámolni. Nagyon sokszor. Hát lehet akkor csodálkozni, hogy a fonyódiak a második ciklusra is megválasztották? Nem. Ezen egyedül csak ő csodálkozik. — Még most is beleborzon- gok, ha eszmbe jut, milyen egyezerre lendültek föl a kezek, amikor meg kellett szavazni a jelölésemet — mondja, és mutatja a karját. Valóban lúdbőrös lett, amiből arra lehet következtetni: rendkívül fogékony ez az asszony az érzelmi hatásokra. — Valójában akkor döbbentem rá, mennyire tisztelnek engem a fonyódiak, és ezért életem végéig törleszteni valóm van velük szemben. Itt akarok maradni, és ahogy erőmből telik, szeretném segíteni az itt élőket. Rezes Zsuzsa Emelkednie kell közoktatásunk színvonalának Pártunk Központi Bizottsága, amikor június 14—15-i ülésén megvitatta és elfogadta az állami oktatás helyzetéről és fejlesztésének feladatairól szóló jelentést, rendkívül fontos, népünk előrehaladásában, műveltségének gazdagodásában, a szocialista ember kialakításában rendkívül jelentős kérdést tárgyalt. A vita alapját »Az állami oktatás helyzete és fejlesztésének feladatai« című dokumentum képezte, amely — a Központi Bizottság döntése alapján — rövidesen napvilágra kerül. Az ülést és a dokumentum kidolgozását hosszú és körültekintő pártfelülvizsgálat előzte meg. A X. kongresszus határozata alapján pártmunkások, pedagógusok, ifjúsági vezetők és mások mérték föl a magyar közoktatás helyzetét, s az előttük álló feladatokat. A Magyar Szocialista Munkáspárt X. kongresszusán Kádár János a beszámolóban kijelentette: »Az ország előtt álló feladatok, valamint a tudomány és a technika rohamos fejlődése az emberek képzettségének növelését, az ismeretek szüntelen bővítését igénylik társadalmi méretekben. Ezért a közoktatás, a köz- művelődés további tökéletesítése szocialista továbbfejlődésünk egyik alapkérdése. Szükséges, hogy pártunk « közeljövőben napirendre tűzze, ismét tekintse át az állami oktatás egész rendszerét. Vizsgálja meg a korszerű oktatás, az oktatás és a társadalmi szükségletek összefüggésének kérdéseit, az oktatók és a tanulók túlterhelésének problémáit, s a kormánnyal közösen tegye meg a szükséges intézkedéseket az oktatási rendszer tóvá b bfejlesztésérc«. A Központi Bizottság most megtartott ülésén megállapította, hogy az 1961. évi iskolareform elsősorbán az oktató munkában hozott előrehaladást, annak alapelvei helyesnek bizonyultak, de a feladatok megoldását részben a feltételek hiánya gátolja. Az állami oktatás most kettős feladat előtt áll: a jelenlegi kereteken belül korszerűsíteni kell, s el kell ugyanakkor kezdeni és néhány év alatt ki kell dolgozni az iskolarendszer távlati fejlesztésének koncepcióit. Rendkívül nagy súllyal foglalkozott a Központi Bizottság az iskolák nevelő munkájával, amely fontosságában és hatékonyságában nem maradhat el az oktató munka mögött. Minden bizonnyal a jobb nevelési feltételekhez is hozzájárul, hogy harc indult a túlméretezett tananyag, a diákok túlterheltségének csökkentésére. Ugyancsak egyszerre szolgálja az oktató és a nevelő munka javítását a pedagógushivatás vonzóvá tétele, megbecsülésük növelése. A Központi Bizottság megállapításai alapján nem kétséges, hogy a tananyag csökkentéséről szó van ugyan, de a feladatok növekedtek, és növekednek, s közoktatásunk színvonalának sokat kell emelkednie. Az intézkedések kidolgozása — a X. kongresszus határozatai, valamint a központi bizottsági ülés megállapításai alapján — a Miniszter- tanácsra vár. P. I. Köznapi krónika Arcok és mondatok A somogygeszti ifjúsági klubban nemcsak szórakoznak, hanem dolgoznak, alkotnak is a fiatalok. Persze ezt egyikük sem nevezi műalkotásnak, hanem inkább időtöltésnek, szórakozásnak, barkácsolásnak. Szarvasagancsból pohártartó készül, s rézborítás néhány iparművészeti darab mintájára. ök nem eladásra készítik, hanem csak önmaguknak, csak kedvtelésből, csak azért, mert néha a fárasztó, kemény mozdulatok után jólesik a kéznek, ha farigcsálhat, ha kis kalapáccsal irányíthatja a finom vésőnyomokat. — Tudja az a jó, hogy a fiatalok, akik ittmaradnak, és ilyenek elég szép számmal vannak, meglelik helyüket a régi házban. Nem is meglelik, hanem kialakítják. Ha nincs is mindegyiknek önálló szobája, ide van legalább egy sarok a könyveivel, képeivel, néhány modern tárggyal — mondja a tanítónő. Egy fiatalembert kerestünk meg, Németh Jánost, akinek kezében a legügyesebben mozog a véső, a kés. Otthon találtuk, régóta táppénzen van, nehéz betegséggel, érszűkülettel küszködik. — Az uránbányából mentem nyugdíjba... Vagyis leszázalékoltak. — Miért ott vállalt munkát? — A bátyám után mentem, de hát engem hazaparancsolt a betegség. Azóta itthon vagyok. — Feltalálja itt magát? — Van foglalatosságom. Az előszoba, ahol a hűvös csendben beszélgetünk, mutat-' ja, hogy milyen különös módon talált ide vissza Németh János. Megtalálta azt, amit az ő esetében már nyugodtan nevezhetünk alkotásnak. A hazajövetelről mostanában derül ki, hogy nem visszavonulás, mert mesterként tartja kézben a kést meg a vésőt, fatábláin karaktert nyernek az arcok. Szerszáma megtalálja a módját, hogy a hajlékony gyökérből karcsú madárt hasítson, finomítson ki, a durva íatáb1. Hogy nemcsak a cipelt bútornak, hanem magának a munkának is súlya van, erre egyik kollégám »költöztetésekor« voltunk kénytelenek ráébredni. (Miközben a félemelet szűk folyosókanyarán igyekeztünk egy tripla szélességű heverőt átpasszírozni.) — Kétszer több erőt fejtünk ki a »hórukk-embereknél«. Azok játszi könnyedséggel visznek fel egy több mázsás zongorát. Ketten. Nem négyen! — nézett ránk megro- vóan a legidősebb, hóban-sár- ban is elegáns szerkesztő, hóna alatt 2 (azaz: kettő!) vitrinüveggel. És igazat kellett neki adnunk éhben, nem is értünk rá az általa használt »fejedelmi többes« jogosságán élcelödni. A munkának súlya van — így általánosíthatunk tehát. Mást mutatott azonban a képzeletbeli mérleg nyelve, ha te végzed, mást, ha én. A »fortélyismerő« könnyebben birkózik meg ugyanakkora feladattal, mint a laikus, vagy a »fél-laikus«. És ennél álljuk meg egy kevés időre! Nem magú rule nehezítjük meg néha saját munkánkat? Nem a megkövesedett, megmerevedett és — ki tudja miért? — változtathatatlan- nak hitt formale, keretek okozzák az izzadságtöbbletet? Nem a sokszor túlzásba vitt »papírmunka«? Nem a vállalatok- kreálta, nemegyszer fölösleges, plusz »törvények«? Nekem nehéz, neked könnyű A MUNKA SÚLYA Valljuk be »férfiasán«: néha ezek verejtékeztetnek meg bennünket! S tegyük hozzá: a verejték ellenére is ragaszkodunk ezekhez a foszladozó kötelékekhez. Fáró László kéthelyi tsz-el- nök mesélte nemrégiben olasz- országi útjáról: — Meglátogattuk a Societa Commercionale Internaziona- lét, melynek jó kapcsolatai vannak a szarvasmarhatartó magyar szövetkezetekkel is. Huszonkét tagú részvénytársaság ez. Ausztriában, Nyu- gat-Németországban, Jugoszláviában, Romániában is vásárolnak állatokat. Hazánkból évente 300 000-et forgalmaznak. Ennek a »mammutvál- lalkozásnak« a központjában mindössze két embert találtunk. ök az irányítók, ők végzik a minimális, csak a legszükségesebbeket magában foglaló »papírmunkát«. Anélkül, hogy bővebben elemeznénk ezt, csak annyit: nálunk a legkisebb szövetkezetben — annak ellenére, hogy »harcolunk« a jelenség ellen — hegynyivé nő a papírrengeteg: Szaporodnak az íróasztalok az irodákban. 3. Néha amúgy is nehezül a munka. »Magától«. Ez Marcaliban történt, kánikula idején, anno 1972. Két riport anyagának gyűjtése után — valakinek isteni szikra pattant az agyából — fagylaltot venni' mentünk. Az eszpresszó »kebelében« működő árusítóhely nagyon is megfelelt a célnak. Annál is inkább, mivel a megyeszerte híres maszek fagylaltos az idei szezonban nem nyitott ki. Mondom is az »állami« fagy- laltoslánynak: — Most legalább nagyobb lesz a maguk bevétele., Csodálkozva néz rám, aztán rosszkedvűen: — Több a munkánk! 4. A munkát tehát az ésszerűség keretein belül meg kell könnyíteni. De — hogyan? Nem úgy, ahogy a kaposvári főpostán tette az a fiatalember ... A minap hosszú sor állt az ablaksor előtt, melynek másik felén az intézmény tisztviselői munkálkodtak. Köztudott, hogy az ajánlott leveleket, táviratokat, két ablaknál lehet feladni. Postai értékcikkeket is ezeknél lehet vásárolni. Azaz: lehetne... Mert aznap csak az első ablak állt tárva a levelet feladni készülők előtt. Nőtt a várakozók sora, szaporodtak az elégedetlenkedő megjegyzések. És okkal. Délelőtt negyed tíz volt A második ablakon jól olvasható betűkkel ott a ifelirat, mely szerint az ablaknak kilenctől tíz óra harminc percig nyitva kellene állnia. De zárva. Mát tengernyien vagyunk, s a '»tenger« nem apad, a megjegyzések is »tetőznek«. (Hogy a meteorológiai »szaknyelvből« kölcsönözzünk kifejezéseket!) A függöny mögött — ott a második ablaknál — szemüveges, hosszú hajú fiatalember ül. Aztán járkál. De nem nyit ablakot. Háromnegyed tízkor érek az első ablakhoz, sajgó talpakkal. Akkor nyílik a második ablak. Ügyemet intézem, feladom, amit akartam. Egy táviratot. Mögöttem most már csak ketten állnak, voLt, aki időben feladata a »kilátástalan játszmát«. Ezek ketten sem »táncolnak« már vissza a második ablakhoz. Elveszem a visszajáró pénzt. A fiatal tisztviselőnő, miközben számol, odaszól a második abláknál kuksolóhoz: — Mi az, te már végeztél is? Az mosolyogva: — Te jobban tetszel nekik, téged választanak! 5. Ebből az epizódból talán világossá vált: a munkavégzőket ellenőrizni kell. Különben súlytalanná válik a munkájúi?. Magyarul: nem ér egy lyukas garast sem! És ez nem lehet »vállalati érdek«. Ellenőrizni. De — miként? Szövetkezeti iroda. A belső ellenőrzésről érdeklődöm. Sorolják: ki az ellenőrző bizottság elnöke, kik az »apparátus« tagjai. — A bizottsági elnök jó számszaki ember — ezt most már harmadszor mondják. Kiderül: az ellenőrzési tevékenységen azt értik, hogy a »jó számszaki ember« mást sem csinál, csak adatokat néz át, egyeztet. A végzett munka számai közé bújik. Csak ezt értik az ellenőrzésen, semmi mást. Ez pedig elsősorban könyvelői vagy adminisztrátori feladat véleményem szerint. A »jó számszaki ember« munkájának van súlya — ez bizonyos. Ezen könnyíteni kellene. Az iroda négy fala közül kiszabadulva, a termelés gócpontjait kellene fölkeresnie. Ott közvetlenül ellenőrizhetne. És segíthetne! Papírok nélkül is intézkedhetne/ egyszeri szóval, kisebb fáradsággal. Ebből is értünk. Előbb tanultuk a beszédet, mint a betűvetést! Summázásként talán annyit: a munka úgy lesz éppen a megfelelő súlyú — tehát tollpihe künnyűségű sem, de sérvet okozó sem —, ha megfelelő tapasztalatokkal, szakismerettel rendelkező emberek, nem »fél-laikusok« végzik; azt ésszerűen szervezik, s kockáztassuk meg: az ellenőrzést is kevesebb írásbeli »felkiáltójellel«, annál több konkrét tanáccsal, »helyszíneléssel« gyakorolják! Lcskó László Az embernek csinálni kell mindig valamit... Iáról szúrósszemű öreg tekintete nézzen vissza ránk. — Csak másolok... És magamnak. Nem művészet ez, higgye el. Itt van ez is, a Nők Lapjában jelent meg a képe, onnan másoltam le. Átültet- töhi fába. Ezt meg a Szovjetunió című folyóiratból. Egy leningrádi mérnök faragvánva eredetileg. Annyit változtattam rajta, hogy más lett a tekintete. A fiatalember munkái — fa • liszőnyeg, gyertyatartó, néger maszk — iparművészeti tehetségről árulkodnak. — Javasoltam, hogy menjen Kaposvárra szakkörbe, ahol esetleg kifuthat... — mondja az igazgató. — És elment? — Nem ... Kezdő vagyok én még az ilyesmihez. A szavaiból könnyen ki lehet venni, jól érzi magát azok között, akik ismerik munkáját, akik képkivágást adnak neki, vagy éppen ötletet a faragáshoz. — Tulajdonképpen a katonaságnál kaptam rá. Mikor aztán megmondták, hogy mi a bajom, duplán éreztem, hogy valamit csinálni kell. És ehhez volt kedvem nagyon. Gondosan lesimított tehénszarvat tesz az asztalra. Aiig latszik rajta a szerszám nyoma, és éppen az az értéke, amit nem farigcsált, cizellált agyon. Természetes formája a tekeredő > halat idézi vissza. — Az embernek csinálnia kell mindig valamit, mert anélkül nem megy. Én így vagyok vele.. Lehet, hogy ha megoldódik végre valahogy a gyógyításom, talán egyszer bemegyek a szakkörbe ... Megpróbálom. De nem érzem magam egyedül itt. Lemegyek a klubba, vagy itt nálam gyülekezünk össze... és csináljuk a dolgokat — együtt. Tröszt Tibor Somogyi Néplap
