Somogyi Néplap, 1972. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-28 / 124. szám
Kádár János A szocialista Magyarországért Beszédek és cikkek 1968-1972 Az ünnepi könyvhét újdonsága Kádár János A szocialista Magyarországért című kötete, mely a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága első titkárának beszédeit, cikkeit nyújtja át az olvasóknak. Az elmúlt négy esztendőben nagy jelentőségű események zajlottak le pártunk, országunk életében és a nemzetközi munkásmozgalomban. A párt megalakulásának 50., hazánk felszabadulásának 25. évfordulója, a Lenin centenárium, a kommunista- és munkáspártok moszkvai tanácskozása, pártunk X. kongresszusa és a többi testvérpárt kongresszusa. Megújítottuk barátsági szerződésünket a Szovjetunióval és az európai szocialista országokkal. Ennek az elmúlt négy évnek a tükörképét adják a kötetben szereplő írások és beszédek. De ezek az események módot adnak arra is, hogy áttekintsük a párt történelmi múltját, a szocializmusért vívott küzdelem egész időszakát is. A megtett út értékelésével meggyőzőek azok a feladatok, melyeket Kádár János elvtárs kitűz elénk. Beszédeiből, cikkeiből élesen rajzolódik ki az elvi szilárdság, a következetesség, az internacionalizmus, mely a párt politikáját jellemzi. Érződik belőle az a nagyfokú felelősség, mely a pártot a magyar nép és a világ haladó erői érdekében végzett tevékenységében vezette és vezeti. Az olvasók meggyőződhetnek arról, hogy a nép összefogásával a szocialista célok elérhetők, feladataink megvalósításával felépíthetjük hazánkban a szocializmust. Gyermeknmvészet Nemzetközi rajzkiállítás Kaposváron A HAZAI, ezen belül a somogyi iskolai rajztanítás mellett már—már csaknem mozgalmat indított a kaposvári Bartók Béla utcai Általános Iskola a nemzetközi gyer- mekrajzanyag gyűjtésével és kiállításával. Rendszeresen teszi ezt, ezért külön elismerés illeti. Néhány napja nyílt meg az iskola tanulóinak és a szovjet, NDK, jugoszláv paj- tásaik postán ^z cmj,er meghódítja a világegyetemet, küldött mun- Egy kalinyini tanuló rajza, káibol az a kiZoli bácsi, írja meg Ha nincs vidéken, szinte mindennap feltűnik a szerkesztőség folyosóján. Sorban benyit a szobákba, ezzel a már ismert csatakiáltással: »Itt ez a nagydarab, ősz ember!« S máris húzza elő zsebéből a frissen megírt tudósításokat, amelyek többnyire avatásokról, ünnepségekről, kitüntetésekről, a fogyasztási, takarék- és egyéb szövetkezetek munkájáról, a felvásárlásról, a háztáji gazdaságok szerepéről szólnak. Írásainak többsége azzal a szerény megjelöléssel jelenik meg a lapban, hogy (Tudósítónktól.) a portréi, riportjai alatt azonban ott van a monogramja, D. Z., vagy a teljes neve, Dévai Zoltán. Ebben a hónapban jubilált, éppen tizenöt éve tudósítja a Somogyi Néplapot. Nagyon nehezen szánta ró magát, hogy a tudósítói munkájáról beszélgessen velem. Szabadkozott, többször megkérdezte, kell-e ez egyáltalán. Amikor végre találkozót beszéltünk meg, bevallotta, hogy izgalom fogta el, pedig sok emberrel készített interjút ő maga is a tizenöt év alatt. Először arról érdeklődtem, hogyan lett tudósító harminc- nyolc éves korában. — Hát az úgy történt, hogy 1957 elején a MÉSZÖV akkori elnöke engem bízott meg a szövetkezetek propaganda — elsősorban sajtópropaganda — munkájával... Azóta nagyon sokszor végigjártam a megyét. Igen kevés olyan kis puszta van, ahol ne fordultam volna meg. Résztvettem csaknem mnden nevezetesebb áruház, szaküzlet megnyitásán, a fontosabb ipari üzemek avatásán és természetesen a kulturális eseményeken, ugyanis a sajtópropagandán kívül a kul- túrmunka az egyik legfontosabb területem. Emlékszel az első cikkedre? — O, hogyne... 1957. május 7-én olvashattam először a nevemet, az írásomat a megyei lap hasábjain. Ebben az ellenforradalom után újjáéledő szövetkezeti kulturális munkával foglalkoztam. — Azóta hány írásod jelent meg? — Ezt pontosan megmondani nem tudom. — Havonta tíz-tizenöt, olykor húsznál is több... Ki tudja hány újság telne ki belőlük! Egy darabig kivágtam őket, de nagyon nagy halom gyűlt össze. Nem tartottam meg ezeket a dolgokat, ellenben a MÉSZÖV irattárában ezrével állnak a cikkeim másolatai, amelyeket elküldtem különböző lapoknak. Ugyanis a Somogyi Néplapon kívül a Szövetkezeti Életben, a Mérlegben, a. Szövetkezetben, a Kereskedelem-Technikában, a Méhészetben, valamint a Szabad Földben is közlik a tudósításaimat. — Nem lenne rossz feladat a lányodnak, aki kibernetikus, hogy betáplálja egy komputerbe írásaidat, s kimutassa, merre és hányszor jártál. — Azt hiszem ez talán még egy komputernek is nehéz feladat lenne. Nevetünk. Ez aztán biztos. Zoli bácsi a másfél évtized alatt gyalog, biciklin, buszon, vonaton bejárta a megyét, s ahol megfordult, rögtön az iránt érdeklődött, van-e valami érdekes. Ha mondtak, máris leült egy csendes sarokban, s azonnal megírta. Nem ritka, hogy telefonon jelentkezik a helyszínről. Ha pedig sok téma gyűlik össze a tarsolyában, akkor otthon is rója a sorokat esténként, szombaton vagy vasárnap. Vajon mi fűti a MÉSZÖV sajtó- és művelődésügyi szaktanácsadóját, aki már ötvenhárom éves. így vallott erről: — Én minden egyes sorral. melyet leírok, a szövetkezeteket igyekszem szolgálni. — Te nemcsak írsz, hanem fényképezel is. — Fényképezni, hát az nagyon nehéz dolog. Megmondtam egy értekezleten, ahol a MÉSZÖV elnöke is jelen volt, persze egy kicsit humorosan: »Még írni, csak igen, de fényképezni!« Valóságos ünnep számomra, ha a sok száz felvételből akad három-négy, melyet a sajtó használhat. Szereti a derűt, a humoros epizódok, különösen megfogják. Néhánnyal szép sikert aratott. Legszívesebben a következőre emlékszik vissza. — Szakszervezeti taggyűlésen voltam az egyik szövetkezetben. A gyűlés elnöke a beszámoló elhangzása után kérte a részvevőket, hogy szóljanak hozzá. Néma csend, senki sem akart szólni. Az elnök, hogy segítsen, a következőket monatá: »Eivtarsak, szóljanak hozzá, bírálják nyugodtan a vezetést, ne zavarja az magukat, hogy itt ül közöttünk a szövetkezet elnöke. Most ő is éppen olyan egyszerű szakszervezeti tag, mint mi vagyunk. Továbbra is néma csend. A hátsó sorokban valaki megszólalt: »De holnap már nem!« íróasztalára mindennap tucatjával teszik a nevére szóló leveleket, meghívókat, értesítéseket, tájékoztatókat. S várják, nagyon várják sokfelé. Akivel találkozik, általában azzal kezdi: »Te, Zoli bácsi, igazán megírhatnád azt.. .« Nemrégen a szerkesztőség egyik munkatársa megjegyezte, amikor megint bekopogott egy halom cikkel: »Zoli bácsi, te már félig itthon vagy minálunk __« — Ez nagyon jólesett nekem. Valahogy úgy érzem, a fele életem a sajtóé ... bajos Géza állítás, mely a Kilián György Úttörő- és Ifjúsági Házban nap mint nap vonzza látogatóit. Szép ez a kiállítás, és különösen hasznos az összevetés szempontjából. Miért szép ez a nemzetközi gyermekrajz-kiállítás? Csaknem valamennyi munka egyszersmind üzenet is, melyben a mai világ fogalmazódik meg. Éppen ezért nem véletlen, hogy Székácsné Vida Mária Gyermekművészet Japánban című könyvének egy- egy fontos megállapítása jut eszembe a kiállításon. — Nem elég a gyerekeknek csak technikát tanítani — írja a szerző, aki hosszabb időt töltött a felkelő nap országában, s az iskolai rajztanításra összpontosította figyelmét. — Kifejezést és érzést egybe kell hangolni, nehogy mindig ugyanazt csinálják a gyerekek, és így megálljának a fejlődésben — idézi Óta japán pedagógus megállapítását. Az iskolások jó megfigyelők, érzelmi fűtöttségük is erős. Tiszta szemmel, szókimondóan látják az életet. Azt hiszem, ehhez hozzátenni bármit is fölösleges. A neves japán rajzpedagógus megállapítását igazolja az a kalinyini tanuló, aki erre a kiállításra egy színes akvarellt küldött, témája korunk egyik legizgalmasabb tudományostechnikai »csodája«, az űrutazás. Ezen a képen valóban megtalálható a szenvedélyes fűtöttség és a jó megfigyelőképesség. Ahogy Japánban is szinte megreformálta a rajztanítást a linóleummetszés, úgy találjuk, az NDK-fiatalok is szívesen nyúlnak ehhez a nagyon nehéz technikához. A jugoszlávok anyaga a legvegyesebb, az avantgardista törekvésektől a naív gyermekrajzig, széles a skála. (Ugyanez jelentheti a buktatókat is, ízlésük esztétikai alapja nem egységes.) Talán eddig is feltűnt már írásomban, hogy gondolatmenetem mifelé irányul. A hagyomány kérdését kell fölvetnünk, különösen a hazai rajzoktatásban. A magyar gyerekek világszerte sikereket aratnak a nemzetközi pályázatokon, ezt feltétlen el kell ismernünk. Megállapíthatjuk azt is, hogy úgy tűnik, a magyar hagyomány egyféle meseszerűségben rejlik, nem annyira a rajz, a festészet nyelvében, inkább az irodalomszerű látta- tásban, az elbeszélésben. Ugyanakkor az iskolai rajztanításra még most is elég erőteljesen rányomja bélyegét a »kocka, üveg, kúp, henger, drapéria« beállítás, ami kevésbé jelent igazi feladatot a gyerekeknek. Rajzeszközeink sem a legjobbak. Nehézkessé válik a velük való munka, maga a festőanyag sem jelent élményt olykor, inkább bosz- szúságot. A Bartók utcai iskolában erre is, arra is találunk példát. Mindenekelőtt a rajzsze- retetre, a rajz szerepének fölismerésére. Munkájuknak az a része, ami éppen a már említett mesevilághoz fűződik értékes. A KIÁLLÍTÁS nemcsak a Bartók utcai iskoláé. A városé, a megyéé is. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, hogy ki-ki ne mulassza el a szükséges következtetéseket levonni. Horányi Barna Ügyes technika jellemzi a* NDK-ból küldött munkákat. Gyermekeink 1950 óta ünnepel fűk ima « gyerekek napját. Kezdetbe» a Nemzetközi Demokratikus Nőszövetség és a DÍVSZ elhatározása alapján emlékeztek meg a gyerekekről, később sok-sok nemzetközi szerv csatlakozásával és az ENSZ felhívására egyetemes ünneppé vált ez a nap. Sok helyütt rendeznek ma hazánkban is játékos ünnepségeket. Szükség van ezekre még akkor is, ha már-már egyik legfőbb gondja nevelésünknek, hogy egész évben szinte korlátlanul mindent megkapnak a gyerekek. Egy iskolai vagy egy községi, kerületi rendezvény azonban más dolog, sokáig emlékezetes lehet, örüljünk annak, hogy a mi gyerekeinknek lehetőségük van az önfeledt játékra. De közben gondoljunk arra is, hogy a világ sok táján még ezen a napon sem lakhatnak jól a gyerekek, s Vietnamban ma is háború van, az amerikai bombák áldozatainak listáján sok az ártatlan kisfiú és kislány. Borzalmak borzalma, hogy akadnak amerikai katonák, akiknek otthon gyerekeik vannak, de hidegvérrel oldják ki bombáikat a vietnami városok, lakott *e" rületek fölött. S gondoljunk arra, hogy e modernnek mondott világban az iskolás korú gyerekek kétharmada nem járhat iskolába. Mert vagy nincs iskolájuk, vagy idő előtt dolgozniuk kell, hogy éhen ne haljanak. S még így is sok a gyerekkori éhhalál, a rosszul tápláltságból eredő betegség. És sok helyütt még orvosok sincsenek, akik gyógyítanák őket. Rájuk, a nyomortól, az éhínségtől, a kizsákmányolástól, a háborús brutalitástól szenvedő gyerekekre emlékezve az a kötelességünk, hogy saját fiainkat és lányainkat a béke, a szocializmus, a népek közötti barátság és szolidaritás szellemében neveljük. Arra készítsük fel őket, hogy a technika vívmányaival és a kultúra kincseivel az emberiség javát szolgálják, s küzdjenek min den brutalitás, minden megkülönböztetés, minden elnyomás és kizsákmányolás ellen. S tehetjük-e azt hatásosabban, mint úgy, hogy megmutatjuk nekik mindazt a jót és szépet, amit a szocializmus biztosít nekik és szüleiknek! Vigyük hát el őket ma is cukrászdába, vegyünk nekik játékokat, menjünk velük kirándulni, hogy legyen mércéjük, ismerjék meg a boldogságot, amelyhez minden gyereknek joga lenne. Könyvek között A tájékoztató könyvtáros Leültem egy közeli székre, onnan figyeltem Sipos Csabának, á Palmiro Togliatti Megyei Könyvtár tájékoztató könyvtárosának munkáját. Egyszerűnek látszott, nem találtam benne semmi különöset. Egy papírlapra jegyzetelt valamit, néha felállt, és eltűnt a könyvek között. Mire visszatért, már két férfi, állt az asztala mellett, tanácsot kértek, könyvet keresgettek. Az egyik polc felé indultak. Tizenöt perc is eltelt, mire újra észrevettem őket, a »tájékoztató asztal« előtt beszélgettek egy kicsit, aztán aláírták a könyvek kartonjait. Néhány pillanat múlva újra jelentkezett egy olvasó ... — Mi a feladata a tájékoztató könyvtárosnak? — Több részből áll a munkám. Először tájékoztatni kell az olvasókat, hogy a keresett könyv hol található. Segítséget kell nyújtani ahhoz, hogy minden könyv elérhető legyen számukra. Sokan gyűjtenek anyagot tanulmányhoz, dolgozathoz — itt az érettségi, most még többen —, forrást keresnek a könyvek mellett a folyóiratokban, napilapokban is. Ezenkívül b* lkat állítunk össze, könyvtári kiadványokon dolgozom több kollégámmal együtt. — Mi adja a legtöbb örömet a tájékoztató könyvtárosi munkában? — Ez olyan kérdés, melyre csak fellengzős választ lehet adni, vagy semmit. A kérdés és a felelet is közhelynek számít már, de megpróbálok válaszolni. Az irodalom sodrásában élek, s a könyvtárba minden könyv eljut, mely az országban megjelenik. Figyelemmel kísérhetem irodalmunk fő irányvonalait. S mindezt közvetlen közelről. Szeretem, mert változatos munka. Minden nap újabb és újabb feladatokkal kell megbirkóznom. Különösen fontosnak tartom a könyv terjesztését. »Nyakunkon« a könyvhét, ez kiváló alkalom erre! — Hogyan készültek a könyvhétre? — Megérkeztek már az ünnepi könyvheti kiadványok. Megjelent a Somogyi Könyvtárak című tájékoztatónk. Húsz irodalmi estre küldtünk meghívót a megyébe. Fokozottan ajánljuk a megyénkbe érkező írók műveit. Feldolgozzuk a vendég írók életrajzi adatait. — Milyen mód nyílik a továbbképzésre ? — A továbbképzés alapja az önképzés, hiszen minden új könyvet mi ismerünk meg először, utána kerülnek a polcra. Mindenki érdeklődési körének megfelelően választja ki olvasmányait. Lehetőségük van speciális szaktanfolyam végzésére azoknak, akik felsőfokú képzettséggel rendelkeznek. — Tervei? — Tavaly fejeztem be az egyetemet. Könyvtár-történelem szakon végeztem. Szeretnék néhány kedves témámmal ezután még többet foglalkozni. Ismerjük a megyei könyvtár olvasó- és tájékoztató szolgálatának kiadványait. Figyelemre méltó, hasznos munkát végeznek, melynek gyümölcseit az olvasók élvezik. R. G. Somogyi Néplap
