Somogyi Néplap, 1972. május (28. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-25 / 121. szám

A szálak a Malomárokhoz vezetnek

HAGYOMÁNY ÉS TECHNIKA

Buzgár a szobában

Az eliszaposodott, bűzös Malomárok a cukorgyár fennállása óta kanyarog a város szívében.

A minap új művelődési otthon avatásán vettem részt. Az épület impozáns, bár kívül vakolatlan még, de a fantázia felöltözteti jövendő színekkel, befejezettséggel. A nagyterem valóban nagy, talán túlságosan is tágas a község lakosságához viszonyítva. De most zsúfolásig tele van, ha mindenki ülne, el sem férnének. Most csak a terem háromnegyed részében van szék, a többi állóhely, mégis állnak még az előtérben is.

Várjuk az ünnepség kezdetét Jó magyar szokás szerint a meghívóban feltüntetett idő félórírml is elmúlik, mire mozgolódik támad és megszólal a vadonatúj, modern hangszóró.

A Himnusz felemelő, magasztos dallamaival telik meg a terem. Felallunk csendben, félig vigyázz illlásba merevedünk, míg csak véget nem ér az ünnepélyes zene. Amíg állunk, némán hallgatunk, bámulva a semmibe, vagy jobb híján nézzük az elnökségben levők alakját, ide-oda mozgó szemét, elgondolkodom.

Nem az első eset, hogy ünnepségeken a Himnuszt, a Szózatot, az Internacionálét gépzeneként hallgatjuk végig. Mondhatnánk erre, hogy ez a természetes, mert ma, a technika korában a gép arra hivatott, hogy az embert mentse minden fáradtságtól, vegyen át minden olyan szerepet, amit csak lehet, a nehéz munkát, a számításokat, a tervezést — az éneklést is.

De jól van ez?

A nehéz munka gépesítésével egyetértek Miért hajlongjon, kaszáljon, kapáljon, fűrészeljen az ember, vagy végezzen bonyolult számításokat, amikor ezt a gép legalább olyan jól vagy még tökéletesebben, főleg gyorsabban elvégzi.

De az éneklést már nem

Szeretem, ahogyan Schusz- ter Gyuláné tanárnő vezényel. Hallgatóságát magával ragadja nemcsak az ének szárnyalása, hanem szuggesztív kórusvezetése is. Szakmai tudása rendkívül színes, érzékeny egyéniséggel párosul. Szeretem biztos kezét, átütő lelkesedését.

Portréját is e két oldalról közelíthetjük meg.

Schuszter Gyuláné, a kaposvári Hámán Kató Általános Iskola énekkarának vezetője 1954-benn végzett a Pécsi Tanárképző Főiskolán, ének-zene—testnevelés szakon. Kórust mindössze 1964 óta vezet, előtte Döbröközön, majd 1956 után a Hámán Kató iskolában testnevelő.

— Emlékszik az első próbákra?

— Ott kezdődött, hogy válaszút elé állítottak, tanítok-e éneket, vagy hozzanak egy új nevelőt. Az iskolában mindig jó kórusok működtek, így érthető volt bennem eleinte a félelem, bizonytalanság... De nagy lelkesedéssel kezdtem. 1965-ben máris arany fokozatot kapott a kórus. Azt is hozzá kell tennem, hogy nagyon sokat segített nekem a nyaranként megrendezett bogiári, fonyódi karvezetői továbbképzés. Azóta is, ha bárhol az országban rendeznek valamilyen kórustalálkozót, mindig részt veszek azon, mert mindig tanulhat az ember.

— Mit jelent egy kórus élen állni?

— Nemcsak munka, hanem öröm is.

— Ezt érezzük minden

szereplésük alkalmával a gyerekek éneklésében is.

— Szívből jöjjön az ének — ezt szeretném beléjük szugge- rálni. Ezért nemcsak a kórustudja olyan jól, s gyorsabban sem tudja. Nem, mert az éneklés nemcsak hangközök egymásutániságából áll (amit sokszor pontosabban, tökéletesebben tud produkálni a gép, de ezt is embertől rögzítve'.), hanem hangulatból, érzésből is. Ma még nem találtak fel olyan tökéletes gépet, amelyik azt is visszaadná. Ehhez ugyanis olyan átélés kell, amely csak akkor jelentkezik, ha az ember cselekvő részese is ennek. Es ezt nem pótolja semmiféle gép, még oly tökéletes gépzene sem.

Mi a megoldás?

Ne bízzuk legszebb, legszentebb érzéseinket a legtökéletesebb hanglemezre, magnetofonszalagra sem! Tartsuk meg azt magunknak; a nemzeti, nemzetközi dalainkat, énekeljük mindnyájan büszkén, felszabadultan. Nem baj, ha nincs meg talán a legtökéletesebb összhang, nem baj, ha néhol kissé hamisan szól is az ének, de az a hangulat, az a felemelő érzés, amely a közös éneklésben eltölt mindnyájunkat, kárpótol érte, még fölösen is.

Ne gépzeneként hallgassuk tehát, hanem énekeljük közösen a Himnuszt, a Szózatot, az Internacionálét, szívvel, hittel, meggyőződéssel minden jelentős ünnepélyen. A haza- fiság és a nemzetköziség bátor megváltását szolgálják ezzel.

Május elsejére hajló este jöttem hazafelé. Éppen arról beszélgettünk a kocsiban, hogy ez a májusfa állításának éjjele, amikor minden valamirevaló legény kora estén ki- lopózik az erdőbe, ott kiválaszt egy szép, sudár májusfának való fenyőt vagy más fát, pajtásaival kivágja, és az éj leple alatt egy ló segítműveket tanulmányozom, megpróbálom azt is átérezni, hogy a gyerekeknek mit mondanak. A nyár arra megy rá, hogy végiglapozom a kottákat, új műveket keresek.

— Ha például egy hangversenyen megtetszik egy mű, azután szeretné bemutatni, egyből átteszi-e a hallott produkciót saját énekkarára, vagy megpróbálja másként értelmezni a művet?

— Mindig az én kórusom képére alakítom át a még ismert, hallott művet is.

— Mondana valamit a gyerekekről?

— Minden osztályban van egy kamarakórusom. Az énekkari munkát a gyerekekkel a kisdobos korban kezdem. Amire negyedikesek lesznek és a furulyazenekarból felnőnek, örülnek, ha a nagy énekkarban szerepelhetnek. Az énekkaromról azt is el kell mondanom, hogy nem csupán jó fülű, jó hangú gyerekekből áll. Sokan a lelkesedésük miatt kerülnek a kórusba, de néhány év alatt ők is rengeteget fejlődnek a tiszta hangú gyerekek mellett.

— Szabad idejében mit csinál szívesen?

— Rádiózom, tévét nézek, olvasok és van egy kis kertem.

— Akkor beszéljen a kertjéről.

— A Füredi utcában, a sorházak egyikében lakom, kert is tartozik hozzá. Olyan jó ott pihenni. A párom is nagyon szereti.

— Mi a férje foglalkozása?

— Tanár, a Táncsicsban ábrázoló-geometria szakos. Távoli világ nekem. Nem voltam

ségével kedvese ablaka alá

vontatja, ott felállítja, hogy reggelre az ő fája pompázzon legszebben a faluban, és hirdesse országnak-világnak az ő igaz érzéseit a megajándékozott iránt.

Éppen egy faluba értünk. Azon tűnődtünk, mennyire kezd megváltozni a szokás. Április utolsó napján már mennyi májusfát láttunk felállítva! Igaz, nem a kedves háza előtt, hanem vendéglők, tsz-irodák, kultúrházak udvarán.

Vajon most is úgy lopják az erdőről, vagy már e »beszerzés szokása« is megváltozott? Ló már alig van, hogyan hozzák haza? Még nincs éjjel, de már sötét van. Fényszórónk egy ideig vígan pásztázza az utat, aztán szürke falba botlik. Talán por terjeng a levegőben, melyet a hazahajtott csorda szokott fölverni? De hol vannak már a csordák! — egyébként is ahhoz késő van már.

Vagy köd üli meg tán az utat? Furcsa lenne ilyen este. Hajnalban szokott inkább.

Mégiscsak por. Nehezebb, mint a köd, nem is olyan rétegesen lebegő. De mitől? Csak óvatosan, nehogy baj legyen. A szürkeség mellé érünk, megyünk vigyázva mellette, aztán valami hosszú úszik az út szélén. Halvány, gyér lombja van, hosszú, csupasz törzse, aztán egy berregő szerkezet. Csakhamar észrevesszük, kerti traktor ez, s amit vontat, éppen olyan, mint egy májusfa feldíszítetlenüL

Vajon hova kerül? Egy kedves ablaka alá-e, vagy egy italbolt udvarába? Boldog napok tanúja lesz-e vagy sok szomorú eseté? Ki tudja most még! Mi a jobbikban bízunk, hogy a technika a Hagyománynak segít; szépséget, örömet, boldogságot segít fakasztani a szívekben. Bár úgy lenne.

sose jó matekos, most próbálom megérteni. Viszont a matematikustól soha nincs távol a zene, látom a férjemen is.

Gyerekek vesznek körül bennünket az iskolában. Arató Zsuzsa nyolc éve az iskola növendéke, hat éve kórustag.

— Emlékszel az első próbára?

— Azt hiszem, szerdán volt. Egy játékos román dalt tanultunk meg először. Állatbeszéd volt a címe.

A kislány Schuszter Gyulá- néval megpróbálja föleleveníteni a régi éneket.

Pintér Márta: — Én különösen Kodály népdalfeldolgozásait szerettem meg. A Ger- gelyjárásra emlékszem a legszívesebben.

Szabó Katalin arról beszél, hogy bár ő még nem volt az

iskola növendéke, amikor 1958-ban Kodály Zoltán meglátogatta a Hámán Kató iskolát, de a Mester szelleme ma is él az otthon falai között. Minden diák tudja, hogy Kodály is vasutasszülők gyermeke volt.

Tóth Ágnes is hamarosan végez, itthagyja az iskolát. Békéscsabára készül, mondta, a kémiatagozatos gimnáziumba. Ott is szeretne bekapcsolódni az énekkar munkájába.

— Hogyan fogjátok tovább szeretni az éneket?

Mindegyikük az ének, a zeneszeretet egy-egy gyakorlati módját választotta.

— A rádió, a televízió műsoraiban meghallgatom a kórusokat, lemezeket hallgatok, koncertekre fogok járni.

Szinte láthatatlanul vezeti őket tovább Schuszter Gyuláné tanárnő énekszeretete, s feloldódnak a zene, a muzsika élvezetének örömében.

Horányi Barna

IGEN, TUDOM, a buzgárok áradó folyóvizek gátjainak külső oldalán keletkeznek általában. Azt az alattomos szivárgást hívják így, mely a közlekedőedények törvényei szerint a talaj hajszálcsövecskéin keresztül tör utat magának nem kívánatos helyekre. De mit keres a buzgár Kaposváron, az Ady Endre utca 7. számú ház szobáiban?

Erődszerűen magasra épített, csaknem egy méter magas küszöbön kell átvergődnöm, hogy bejussak a két elárasztott lakásba.

Az ősz hajú Major néni férjével együtt hajladozik, szemétlapáttal meregeti a vizet az előszoba kockakövéről. A szomszéd lakás tulajdonosai, Korompaiék Pesten tartózkodnak, zárt ajtajú konyhájukban békésen csillog a féllábszárig érő víz.

Az Amfora Üvegértékesítő Vállalat éjjeliőrei még a gumicsizmában is óvatosan lépkednek. Térdük körül csobog az udvar olajsűrű, szennyes áradata. Lassan »úszik« az éjszakára beérkező teherautó is. A reflektorfény sávjában szalmaszálak hánykolódnak a víz felszínén.

Másnap reggel teljesen árvíz utáni a hangulat. Szürke, 50—60 cm széles csík jelzi körben a falak tövén, meddig ért a tegnapi csapadék.

Korompaiék ajtaján ritmikusan, egyenletes ütemben zúdul ki egy-egy vödör víz. Major néni meregeti egy zsámolyon állva, ősz haja zilált, arca elgyötört:

, — Hajnali fél háromig ezt csináltuk a férjemmel felváltván időszak — életkor? Hangulatperiódus? Amikor az ember határozottan keresi ezt az arcot. A festék nélkülit, a millió ránctól gyűröttet, a besett szeműt, a rőt szemöldöküt, az ezüst hajjal koszorúzottat: ezt a szép

öregasszony-arcot. Madár- csontú termet tartozik hozzá, s az egész kicsi asszony a megtestesült törékenység. Hinnéd-e, hogy hatvan éven át szinte egyvégtében a munkája fölé görnyedt? Hogy kilenc gyereket szült, közül egyet a kocsiderékban, aratáskor, a gabonatábla végén?

Most itt ül a parkban. Ahol a szökőkút van, meg a magas emlékmű, és köröskörül soksok zöld. Nem a pad közepén ül, hanem a szélén. Ha valaha gyerekszobája lett volna, ott is csak a sarokban kér helyet, hogy másnak több jusson. Leheletkönnyű teremtés. Szikkadt melle szaporán hullámzik, pedig nem is sietett.

Nemrég még félt a várostól. A zajtól, a magasba nyúló, szürke házaktól. És az emva. Hát mondja, lehet így aludni. Korompaiéknak táviratoztunk. Ezt a külső ajtót nyitva hagyták, hát nekiálltam, legalább az előszobájuk ne ázzon.

Átgázolok az iszaptengeren. A hosszú udvar Áchim András utcára nyúló végében, a nyitott szennyvízakna körül az uW emberei buzgólkodnak.

— Szabályellenes, de mit csináljunk?! — vakargatja a feje búbját egyikük. — A csapadékcsatorna teljesen eldugult. Valahova le kellett vezetni ezt a vizet, bár nem a mi dolgunk lenne, hanem a tanácsé. Mióta a marhahajtó utat feltúrták, feltöltötték, azóta még onnan is ide zúdul az eső.

AZ ACHIM ANDRÁS ÜTŐN

a DÉLVIÉP csinált szennyvíz- csatornát tavaly. A kiemelt föld ott maradt, sárrá vált.

— A marhahajtó út mindig ilyen volt. Legutóljára is csak perem nélküli utat építettek oda, holott igen nagy a teherforgalom — magyarázza a DÉLVIÉP főmérnöke. — A csapadékvíz elvezető csatornája eltűnt az ingoványbán.

Hát igen. Az Uvegértékesí- tő és az Ingatlankezelő Vállalat a házban megcsinálta a csatornát, csak éppen nem volt hova bekötni, mert a csapadékvíz-elvezető »felszívódott«.

Igaz a DÉLVIÉP — a szennyvízcsatorna építésekor — rábukkant arra a szakaszára, amelyik a Malomárokba torkollik, de valójában »betor- kollásról« sincs szó, mert a 40 cm átmérőjű cső eltörött valamikor, és a két rész nem is csatlakozik egymáshoz, továbbá teljesen eltömődött. Hát

berektől. Azoktól, akik szembe jöttek, és azoktól, akik eléje furakodtak. A boltosoktól, akik ott álltak a pultok végében, és úgy érezte, csak őt figyelik. És félt a vízcsaptól is. Amikor a szájához emelte a poharat, megcsapta a forró víz gőze. Akkor a gyerekek nevettek, ö is nevetett, hogy kijöttek a könnyei.

De az a fiatalember milyen rendes volt! Autók jöttek tucatszámra, és ö csak. állt, bizonytalanul topogott, amikor érezte, hogy belékarolnak. Hallotta, hogy mondja valaki: tessék csak jönni szépen, majd együtt átmegyünk. Elindult, és ment, közben kétoldalt rájuk meredtek az autók üvegszemei. Nem siettek. A fiatalember hozzá igazította a lépéseit, és szinte nevetséges volt, amint tipegett mellette a vagy két fejjel magasabb férfi...

A parkban a legjobb. Itt érezni lehet a tavaszt. Igaz. nincs a frissen hasított br rázda, hogy a pacsirta p- cékig lebegjen fölötte. De

ez a helyzet. És mi a megoldás?

A városi tanács építési, közlekedési és vízügyi osztályának vezetője gondterhelten pipázik:

— Valamit okvetlenül csinálni kell, így nem maradhat, ez nyilvánvaló.

A lehetőségek latolgatásakor azonban egymás után bukkannak föl a különböző szempontok és összefüggések, amelyek nehezítik a dolgot. És minden szál a Malomárokhoz vezet.

Kézenfekvőnek látszana a csatorna kitisztítása, esetleg kicserélése. Viszont fennállna annak a veszélye is, hogy tekintélyesebb csapadék esetén a víz a Malomárokból visszaduzzadna a csatornába.

Mi lesz Majorékkal, Korom- paiékkal, az Amfora Üvegértékesítő Vállalat és a többi környező vállalat elárasztott raktáraival, az Achim András utca gödreiben és kátyúiban vergődő járművekről nem is beszélve ?

EZ A »MARHAHAJTÓ ÜT«

része lesz annak a déli körútnak, amelyik a Május 1. és az Ady Endre utcát tehermentesíti majd. Nem lehetne ezt legalább részben megcsinálni?

— Megvizsgáljuk, merre lehetne levezetni a vizet, és hamarosan intézkedünk — ígéri Orosz Ottó, az építési, közlekedési és vízügyi osztály vezetője, aki tartani szokta ígéretét. Bár nem lesz könnyű dolga, mert a tanács költség- vetésében mindössze 400 ezer forint szerepel »vízrendezés« címszó alatt.

zöld az éppen olyan szép itt

is, mint a mezőn. És a nap is úgy süt, mintha hízelegne.

A lombok között áttörtek a sugarak, és egy keskeny fénykéve a padra esett. A kis öregasszony körülnézett, nem jön-e arra valaki, és megoldotta a fejkendőjét. Hátradőlt a pádon. A kendő lassan hátracsúszott, és az aprócska kontynál elakadt. A szempillák lassan leereszkedtek. A vékony test, a fekete ruha alatt, elernyedt. A bütykös csontú kezek elejtve pihentek az ölben ,..

Percekig langyos napsugárban fiidött a kis öregasszony. Talán álmodott is. Közben a festék nélküli, millió ránctól gyűrött, beesett szemű, rőt szemöldökű, ezüsthajjal koszorúzott arcon cicázva játszott a fény: falevél árnyékával kacérkodott...

Hernesz Ferenc

5

Várkonyl Imre

„ Szívből jöjjön az ének

U

Rezes Zsuzsa

Egy kis öregasszony