Somogyi Néplap, 1972. május (28. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-21 / 118. szám

Berták László: Ki hitte volna? Beteljesült. Zöld púpja ormán virágok esatárlánea. Az ég átlátszó tenyere alól felszáll egy madár. Lábán a véraláfutást gyűrűzték végtelennel, csőrében fűszál Megcsípem magam, szerszámaimat tisztítom, ékelem. Frissen hantolt kaeatjaimon csikónyerítés-koszorú. Kidobtam « kötelet, förmakadt, kúszik rajta felfelé könnyedén kedvem, a pökhasú. Most lehet újra kezdem űrlap-kitöltést, életet. Jácintok sövénye mögött a tél ellenségeimnél lakik. Ki hitte volna? m vizsgálom magam. Páncél-háti bogarak cipelik a nap halottjait. MAQVETÖ (Ferenczy Béni szobra. (1926) Ülök. Az jar az eszem- „ ben: »Gondolkodom, tehát va­gyok». Hirtelen áz: a jámbor ötletem támadt, _fcogy jó len­ne megtudni, hány. óra van. Tárcsázom is a pontos időt, ahol egy kedves férfihang közli: »Kilenc óra egy perc». Kis idő elteltével ismét hívom a számot, ahol az előbbi ked­ves hang közli nyomatékkai: "Kilenc óra egy perc-». Hát ez meg már miféle idő­zavar? — és kétségbeesve for­dulok tanácsért a szomszé­domhoz, Kokoszov, technoló­gushoz. — Valami elképzelhetetle­nül félelmetes dolog történik az idővel — mondom. — Ügy látszik, mintha megállt volna. — Az lehetetlen! — vágja rá Kokoszov, és már tárcsáz­za is a pontos időt. Az előbbi hang vele is köz­li: »Kilenc óra egy perc-». — Lehetséges, hogy meg­állt a bemondó órája — téte­lezem fel, hangosan gondol­$ I Somogyi Néplap A kakas. Luciano Minguzzi (Olaszország) alkotása. Fehér Klára: A GYILKOS N yitotta az ajtót, i köz­ben már köszönt is a feleségének: — Szervusz! — Hol voltál? — Edzésen. — Már megint? — Megint. Végre becsukom az ajtót Beljebb megyek, ledobom a sportszatyrot, s vetkőzni kez­dek. Lassan kiegyenesedik a mo­sogató fölött, leteszi a tá­nyért, aztán előrelép. Csípő­jére biggyeszti nyúlánk, macskakörmű ujjait. Szúrós a szeme. — Szóval, edzésen! — Igen, ott — Ennyi ideig. — Bizony. — Na és, ha szabad érdek­lődnöm, ma melyik nővel edzettéi? Ez a kérdés már idegesít Főleg a hangsúly, ahogy kér­dezi Mindig így szokta, mi­óta a feleségem. És egyre jobban idegesít Amikor még csak együtt jártunk, sokkal tisztességesebben kérdezett, nem úgy, mint most, eleve vádlón. És ráadásul egy csöppet sem volt féltékeny. Legalább is nem mutatta. De hogy mostanában mi van ve­le? . Pedig semmi alapja, hogy vádaskodjon. Lehet, hogy éppen azért csinálja. Nem tudom, de egyre gyötröbbnek érzem az egészet Valahányszor hazajö­vök, mindig ugyanúgy kezdi és mindig ugyanazt Most is. Nem válaszolok. Bemegyek a szobába, leülök. Utánam jön. Elém áU, ke­zéről csöpög a víz, de nem törődik vele. Most csak az a fontos, hogy engem kivallas­son. (Bezzeg, ha én csöpögtet- ném a vizet!) Tovább faggat Megint nem válaszolok. — Mi az, megnémultál?? Hát persze, most nem jár a szád, mert bűnös vagy. Ér­zed, hogy az vagy, és hall­gatsz. De hiába lapítasz, eny- nyivel nem úszód meg. En­gem te ne nézz hülyének! Ed­zésen, idáig! __ Kacagnom k ell. Remegek a dühtől, és rá- kiabálpk: — Hagyd abba! Unom a hülye kérdéseidet... És nem óhajtok vitatkozni. Ha pedig nem hiszed, amit mondtam, akkor járj utána, de engem ok nélkül ne gyanúsíts! Majd ha meggyőződtél az igazad­ról, akkor beszélhetsz. Addig fogd be a szádat! Vagy vál­junk el! L eül. Végre megtörli a kezét, rágyújt. Én is rá­gyújtok. Nézzük egy­mást, és várunk. Most mért hallgat, mért nem mond valamit? Akár­mit, csak ne ássa él a gondo­latokat, mert azt nem tudom elviselni. Vagy legalább egy grimaszt vágna. De semmi Csak ül, és néz. Makacs kodik, pedig nincs igaza. Ö is tudja, hogy vaktá­ban gyanúsít, legalább úgy tudja, mint én. És mégis csi­nálja. De miért? Az őrületbe akar kergenti, vagy tényleg azt akarja, hogy váljunk el? kodva —, vagy egyszerűen nem tudja, hogy mit is kell csinálnia. — A pontos időt automata közli magnószalagról — vilá­gosít föl Kokoszov. — Akkor meg a gép téved, és állandóan ismétel, mint a futballmeccset közvetítő ri­porter! — Nem-, nem az idő nem ismétlődik! — mond ellent Kokoszov, és ismét hívja a számot... Az eredményt olva­som az arcáról,' azaz: »Kilenc óra egy perc». — Lehet, hogy megállt az idő? — Mi állt meg? — Nem az eszem tokja, ha­nem az idő! Fölmondta a szol­gálatot. Sportnyelven szólva: feladta a meccset. Különben is elég régen szolgálja már az embert. Ügy van, mint ahogy a költő írja: »Állj meg, Akkor miért nem mondja meg nyíltan? Talán van va­lakije? Jó lenne a szívébe látni Matatni kezd az asztal alatt. Újságot húz elő, gyűrögeti. (Mai újság, még egyikünk sem olvasta.) Végre meszó- lal: — Ez volt az utolsó! — De hiszen csak egy órát késtem! És csak azért, mert a haverok... — Elég a meséből! Lezár­tuk. Boór András: Ráhagyom. Mindent ráha­gyok, csak fogja be már a száját. Lassan megnyugszom, elnyomom a csikket, fölállok, bekapcsolom a tévét. Vissza­ülök a fotelba. Rám mered, paprikavörös a dühtői Összeharapott fogai közül nyájas-gúnyos hangok buknak elő: — Csak nem akar most tévézni, nagyságos úr? — Miért ne? — Tudtommal vendégségbe megyünk. — Ne mondd! És hová? — Az ön által oly nagyra becsült anyósához. Ha netán elfelejtette volna... N em felejtettem el. Egész nap tudtam, hogy este hova kell mennünk, azért Is akartam sietni edzés után. Csak hát a haverok be­csaltak egy pohár sörre. De még így is időben hazaértem. És tessék, mégis rámtámad. Hát legyen kedvem ezek után elmenni? Nem megyek sehová. Most már csak azért sem. Az arcomba bámul, fürké­szi a gondolataimat, s érzem, hogy mögéjük lát Várja, hogy válaszolok. De most mit mondjak? Akármit mondok, úgyis le­hurrog, vagy legalábbis addig gyötör, amíg keresztül nem viszi az igazát. Még akkor is, ha nincs 'igaza ... Mind ilye­nek. Előbb vagy utóbb ilye­nek lesznek. (Persze csak az esküvő után!) Na mindegy, lesz ami lesz. — Először is, hagyd abba ezt a hülye magázódást! Má­sodszor pedig: nem megyek sehova. És ha tudni akarod, hogy miért, hát tessék: nem bírom elviselni anyádat. Azt az utálatosan-kedves termé­szetét meg ahogy hízeleg. Nem kell tovább! Érted? Elég volt! Bámul rám. A pupillái ki­tágulnak, mint aki nem hisz saját fülének. Látom rajta, hogy a leg­szívesebben pofon ütne, de csak nagyokat nyel, mocorog. Fölkap egy cigarettát, a szá­né szállj el pillanat, te csodák forrása!...» Vagy még az is lehet, hogy ütött a végső óra azért állt meg kilenc óra egy perckor... — Maflaság! — háborodik fel Kokoszov. — Az idő az sohasem áll meg. Nem tud megállni. Különben is a föld saját tengelye körüli forgásá­val és a nap körüli keringé­sével van szoros kapcsolat­ban. Ha a mi hivatalunk olyan sebesen forogna, mint a föld a saját tengelye körül, az idő akkor lenne változatlan. — Akkor az a legvalószí­nűbb, hogy a mi hivatalunk kezdett forgásba. Gépiesen néztünk ki az ab­lakon. Ám nyoma sincs for­gásnak, bár a fejem zúg, a szemem előtt piros karikák futkosnak... — Az nem lehetséges, hogy a föld megunta a forgást, ke­ringést? — kérdem ijedten. jába gyömöszöli (szinte ráha­rap), aztán ideges ujjakkal kotorászni kezd a gyufásdo- bozíban. Végre elkap egy szá­lat, s rágyújt Föllélegzik. Érzem, egy kicsit erős volt, amit mondtam. De most már mindegy. Egyszer úgyis meg kellett volna mondanom. Jobb így. Már nagyon nyomott a képmutatás. Hétről hétre jó pofát vágni. Mindig, minden­hez jó pofát! Az anyóshoz is. Amikor tudom, hogy ő ugyanúgy utál, csak még egy fokkal magasabbról. Óvatosan föláll, járkálni kezd a szobában, Szótlanul, ajtótól ablakig, föl s alá. Magamban számolok: egy, kettő, három... kilencven­kilenc, száz. Még mindig jár­kál. Négyszázhuszonöt, négy­százhuszonhat ... Végre leül. Lassan belesüllyed a fotelba, a fejét hátra hajtja, mint én a borbélyszékben, aztán egy­kedvűen bámulja a mennye­zetet. Időnként halványkék füstkarikákat ereget a fogai közüL Izzik a csend, de nem szól. (Ki akar késziteni.) Oldalra billenti a fejét, rám néz, s végre megszólal : — Én meg a te anyádat, csak én sem mondtam. És vele együtt téged is. Nem ezt vártam. Higgadtan, pléhpofával mondja, de a szeme éget. Most látok benne valami gyűlöletet is. Vagy utálatot, nem tudom. Azt hiszem, eb­ben a pillanatban mindenki elhinné róla, hogy a legszí­vesebben megölne. Talán úgy is van. Mondanom kellene valamit, de nem megy, a szám össze­tapadt, nem kapok levegőt. Ügy érzem, fejbe vertek. Pe­dig erre a gorombaságra ki kellene nyögnöm valami ha­sonlót. De csak egy nyomo­rult, bizonytalan hangú kér­désre telik: — Akkor mért vagy velem? Ha ennyire utálsz, mért nem válunk? Felnyög, lemondóan legyint egyet, aztán szétmorzsolja a már ki tudja hányadik csik­ket. Folytatom. — Vagy az ágyban azért jó vagyok? F ölugrik, előrehajol. Mégis csak megkap­tam azt a hatalmas pofont. Visszaránduló csuk­lóját elkapom, húzQm magam felé, de nem engedi. Nagyo­kat szuszog, rúgkapál, ki akar szabadulni. Vére elfá­rad, megadja magát. Szeli- debbnek látszik. Átölelem, ő is átölel. Köze­lebb húzom. Már nem tilta­kozik. Sokáig kutat a sze­memben, s megcsókolom. Aztán egyik keze kinyúl, és leoltja a villany. Csend van. De már nem izzik a csend, a szoba nem feszít, a léleg­zetünk egyenletes. És holnap kezdődik minden elölről. a r — Fel tudod fogni, ez mit jelentene? Ez lenne a vég maga. — Mi lenne? — A világ vége — suttog­ja Kokoszov, maga is meg­ijedve a gondolattól. Ijedtségem kifejezésére egy népies közmondás lenne a legtalálóbb. ösztönösen nyúlok a telefon után, és tár­csázom a számot. — Kilenc óra három perc. És a jól ismert hang közli: — Nem állt meg! — kiál­tok fel. — Ha lassan is, de megy... Kokoszov sem állta meg tárcsázás nélkül. Ám az izga­lomtól a telefonba sokáig meg sem tudott mukkanni. Végül mégis úrrá lett magán, kér­dezett, és a felelet sem ma­radt el: »Kilenc óra három perc». — Köszönöm — mondta a kagylóba. Tiltakoztam. Köszönöm, nem. Ne me­sélje. Nem akarok »témát kapni«, nem írok sem köny­vet, sem filmet más élmé­nyedből. író vagyok: amit magam látok, amit magam átélek... • * * • — Hallgasson meg! — mondta csöndesen. — Hall­gasson meg, kérem. Nem kí­vánom, hogy megírja. Sem­mit sem kívánok. De ön író. Legalább meg fogja érteni és átérezni. Most mentem nyugdíjba. Évtizedeken át ügyész voltam, azután a büntetőjog professzora. És van egy élményem, nagyon régi, fiatal ügyész korom­ból ... Ha akarja megírja, ha nem akarja nem... de én nem bírom elfelejteni. Karácsony előtt én voltam a soros, a börtönt ellenőriz­tem N. városkában. Az egyik cellában egy kisfiút talál­tam ... Tizenegy. éves volt mindössze, tárgyalásra várt. — Miért vagy itt? — Leszúrtam az apámat. Meg is halt. Láttam már gyereket bör­tönben máskor is. Csavar­gásért, lopásért; megesett, hogy a csendőrség — intéz­kedésig — a felnőttek közé dúgta. Mindig iszonyú. De ez ... A börtönőr mondta is: »ez már a pólyában gyil­kolt.« — Nagyon megbántad ugye? — kérdeztem, mert hát az ember valamit kér­dezni akar; ostobaságot, ami a nyelvére jött. — Nem bántam meg. Jól tettem — válaszolta komoran. — Azután ellenőrzésként ismét én hívtam a számot... Am ekkor a pontos idő megkérdezte: »Miért szóra­koznak?» Én majdnem kőbálvánnyá váltam a csodálkozástól, de végül mégis magyarázkodni kezdtem: — Valamiféle időzavar állt itt be, elvtársam! Már jó ide­je tárcsázzuk, ám az idő alig haladt. Miért? A hang majdnem kiabálás­ba csapott át: — Azért, mert önök az is­tennek sem hajlandók dolgoz­ni. Gyerünk gyorsan, lássa­nak munkához! S ekkor kiderült, hogy az izgalomtól eltévesz­tettük a pontos idő számát, és a saját osztályvezetőnket tár­csáztuk állandóan. Amikor magunkhoz tér­tünk, és hívni akartuk, hogy elnézését kérjük, már elmúlt öt óra. Észre sem vettük, hogy vége a munkaidőnek! Fordította: Sigér Imre (Megjelent a Lityeratumaja Gazjéta 1972. április 5-i szá­mában.) Két nappal később megis­merkedtem a kisfiú anyjá­val. Harmincöt év körüli pa­rasztasszony volt; harmincöt éves korában elnyűtt, elfá­radt, eltompult a gondoktól. — Borzasztó. Borzasztó! Most itt vagyunk férfi nél­kül — mondogatta. — Bor­zasztó. Bárha egy dologból jól tette, hogy leszúrta... Mert a ribanca miatt éhez­tünk. Annak hordta oda azt a keveset, amit keresett, ami a pálinka után megma­radt. Hányszor mondtam ne­ki, téged le kéne szúrni, te átkozott. Téged le kéne szúr­ni mint a disznót, mert el­nézed, hogy rongyokban járjunk, hogy éhes sírással feküdjenek le a porontyok. Te a macáddal henteregsz, amíg én beleszakadok... Ó, teremtőm, téged le kéne szúrni . .. .9:\: — Mondja, ugye szereti magát a kisfia? . — Hát már hogyne sze­retne. Muszáj, hogy szeres­sen, hiszen már apja sincs.. De amíg volt, addig se volt Akkor este is ón hoztam azt a nagy kerek kenyeret, én gürcöltem érte keservesen, én vállaltam napszámot. Az uram csak ült a pálinkás­üveg mellett, egy fillért se tett az asztalra. A kenyér ott volt előtte, a szép nagy ke­nyér meg a nagy konyhakés. A gyerek ült az apjával szemben, és nézett minket. Én meg csak sikítottam... hogy le kéne szúrni téged, de ón nem mocskolom be veled a kezemet... le kéne szúrni téged, te disznó, de énnekem nincs annyi erőm... Altikor fölállt a gyerek, és fölkapta a kést... Nem tudom, mi lett a gye­rek sorsa. A nevére sem emlékszem. De álmodni szoktam róla. Pedig általában ritkán álmo­dom. Kövesi Gyula: Dal Minden énekemben meghalok, mint darvam a szél, minden fában, s kilép belőlem egy idegen, hogy magam meghalni is lássam. A füttyöktől elszokott szavaim leirja néha az az Idegen, és elsirat. Csak én tudom, nem gyász, örök életrög pihen szívemen. Sz. Komisszarenko: Id ő z a v

Next

/
Oldalképek
Tartalom