Somogyi Néplap, 1972. április (28. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-27 / 98. szám

Az egészséges működéshez — egészséges együttműködés kellJ

Körzeti színházak — műfajpótló előadások

L

egyen szabad szubjektív emlékekkel kezdenem a gondolatsort — úgy vélem, elvezet a lényeghez. Nevezetesen: érdemes szemügyre venni, milyen igények keletkeznek egy vidéken élő átlagemberben a színház iránt, mire azután fokról fokra állandó nézővé, színházba járóvá válik. Ezeknek a keletkező igényeknek és mai reális lehetőségeink legjobb kihasználásának az egybevetése adhat azután választ a kérdésre: hogyan játsszunk vidéken színházat. Itt most természetesen nem a stílusra irányítva a ahogyan« kérdést, hanem a játszás szervezésére, szerkezetére, ökonómiájára, következésképp hatására.

Azért a szubjektív indítás, mert magam is vidéken nőttem fel, méghozzá annak idején félig-meddig, ma teljes értelemben színházi városban, éppenséggel Kaposváron, a dunántúli színházak mostani fesztiváljának székhelyén. Már az iskoláskor kezdetén fellép a gyermekben az igény, a vágy a színház iránt — sőt meggyőződésem, hogy ekkor lép fel legelementárisabban. A gyermekben ez persze nem úgy lép fel, mint »színházi igény-«, hiszen jószerével azt sem tudja, mi a színház (a mai gyerek persze a tévé révén sokkal hamarabb tudja, mint a hajdani), hanem mint igény a megelevenedő történet, a játék iránt, az utóbbi szónak a legeredetibb és legtisztább értelmében. Ügy hiszem (ez külön fejtegetést is érdemelne), itt kellene legjobban megfognunk a dolgot, vidéken és a fővárosban egyaránt, és itt állunk a leggyengébben. Még a hajdan Kaposváron »tájoló« Gulyás-féle vándortársulat is tudta ezt, és rendezett időről időre gyermekelőadásokat. Ezek az előadások kitörölhetetlen emlékként rajzolódtak örökre belém.

S

ok tapasztalat igazolja, hogy akiben a gyermekkorban megalapozódott, abban folyamatosan fellép az igény a vidám és a komoly, a zenés és a prózai színházi játékok iránt, sőt, főleg a rádió létezése óta, nagyon korán az opera iránt is. Nyugodtan Leszögezhetjük — immár hasonlóképpen tapasztalati alapon is —, hogy mindezek a színház iránti igények ugyanúgy fellépnek (ha ugyan nem hamarabb és intenzívebben) ma, a televízió korában, amint felléptek azelőtt. A televízió okozta rövid pánikidőszak után ez ma már teljesen világos. A kérdés tehát ma sem az, vajon a televízió-korszakban szükség van-e színházra, ezen belül vidéki színházra, hanem az, miként kell a színházi játszást megszervezni okosan, helyesen, a lehetőségek megszabta maximálisan magas színvonalon és a legnagyobb hatékonysággal.

Egy percre még visszatérek

a példára. A három- négy évtized előtti vidéki színtársulatok — kivált harminc-, negyvenezer lakosú színházi városkákban — nagyon mostohán, hézagosán, gyatra színvonalon elégíthették ki a gyermekkortól fokozatosan és változóan fellépő igényt — az operai igényt természetesen egyáltalán nem. Az utóbbi vonatkozásban az ottani lakosság teljesen esetlegességekre volt utalva: egyszer-egyszer amolyan »esztrád«-opera vállalkozások, fővárosi vendégszereplések, néha külföldi vándor- társulat vendégszereplése volt minden, ami úgy-ahogy válaszolt az ilyen igények kérdéseire. Meg az, hogy az érdeklődő tavasszal (a nemzetközi vásár idején), meg a nyár végén (»Szent István«-napokon) kedvezményesen felutazott Budapestre, és vagy elkapott egy operai, illetve margitszigeti előadást (itt esetleg prózát is), vagy nem.

N

os, a hasonló és szerencsére azért fokozatosan növekvő színházi igényeket ma másként kell kielégítenünk. Másként is tesszük — az egybevetés a továbbiakban képtelenség. De közel sem tesszük egyelőre úgy, ahogy mai körülményeink, vidéki színjátszásunk máris magas és fejleszthető színvonala ezt lehetővé tenné. Pillanatnyilag a körzeti rendszerben történő játék látszik a legoptimálisabb struktúrának. Éppen vidéki közönségünk és vidéki színházaink jogos igényei is emellett szólnak. És mivel az új struktúra alkalmazása kísérletképpen éppen Kaposvárról, Somogy és Zala együttműködésével indult el (jó-rossz tapasztalatot egybevetve végül is eredményesen), és mivel országos alkalmazására éppen az idén szeptembertől kívánunk sort keríteni — érdemes néhány szót szólni a problémáról ezeken a hasábokon is. Azzal természetesen, hogy itt csak az olvasóközönséget (és színházi közönséget) érdeklő néhány vonatkozás említhető — a részletek a szakemberek alapos megbeszéléseire tartoznak.

Két dolgot kell okosan, célszerűen összeegyeztetnünk: a legfőbbet, a kulturális érdeket, a lakosság mind nagyobb hányada »közönséggé« előléptetésének, a játék színvonala emelésének elemi érdekét (ezek ugyanazon érdek különböző, elválaszthatatlan oldalai) — és természetesen az ésszerűségből, a gazdaságosságból fakadó érdekeket, amelyek végső soron ismét az előbbiekben gyümölcsöztethetők. Hiszen a mi szocializmust építő társadalmunkban a színház éppúgy nem »üzlet«, amiként a kultúra semelyik ága nem az, az iskolától a hanglemezig, a szépirodalmi könyvtől az ismeretterjesztő előadásig. Az ésszerűtlenül, gazdaságtalanul,

hatástalanul játszó színház azt a pénzt emészti fel szükségképpen károsan, melyet az ellenkező módon üzemelő színház eredményesen hasznosít.

Már »lejárt lemez«, hogy egy korábbi elképzelés, amelynek megfelelően vidéki színházaink társulati művészestül, díszletestül (ugyanakkor egy sor elemi feltétel híjával) helybe mentek a színházzal megyéjük, környékük kis községeibe, falvaiba is — semmilyen szempontból nem vált be. Az úgynevezett »tájolásnak« ez a formája még az évtizeddel ezelőtti körülményeknek sem fiiéit meg. Az elképzelés kétségkívül jó szándékú volt, de irreális, ennek megfelelően eredménytelen, nagyrészt hatástalan. Ráadásul az elmúlt évtizedben a helyzet is jócskán megváltozott — értve ezen elsősorban lakosságunk strukturális átcsoportosulását, a nagyfokú városiasodást, másrészt a televízió általános elterjedtségét is. Nyilvánvaló, hogy mindez (és sok egyéb tényező) változást kíván a színház játszás vonatkozásában is.

A lényeg: kidolgozott, értékes előadásokat adni az eddiginél szélesebb körű közönségnek. Hirtelenjében ellentmondást fedezhet föl itt valaki, mondván: de hiszen akkor még több helyen, még több előadást kell tartani. Éppen itt a kapitális tévedés. Kevesebb bemutatót kell tartani, erre alkalmas méretű és színvonalú helyen, hogy valóban kidolgozott, értékes előadásokról beszélhessünk, és ki kell iktatni a színházi előadások fogalomköréből minden olyan tényezőt (rosszul fűtött, rosz- szul világított, közönségre és színészekre nézve egészségtelen és hangulattalan helyiségek stb.), amely csökkenti a színház vonzerejét Ma már tények sokasága bizonyítja, hogy csakis ezen az úton helyes járnunk, hogy koncentrálnunk kell a színházi játszást az alkalmas nagyobb helyekre, segítve és így szoktatva a környező kisebb települések közönségét is.

A kicsiny, de színházi előadásra alkalmas helyiséggel rendelkező községek élő színházzal történő ellátására ezenfelül rendelkezésünkre áll az Állami Déryné Színház, amelynek éppen ez a funkciója. Ami pedig az imént vázolt játszásmódot illeti, ez jelenleg csakis a körzetesítés elveinek gyakorlati alkalmazásával valósítható meg. Az elvek a szakemberek előtt ismeretesek. A lényeg: hazánkat körzetekre osztottuk — vidéki színházaink arculatuknak, sajátosságaiknak megfelelően kapták meg a »szerepkörüket« körzetük színházi igényeinek kielégítésében.

Az egészséges működéshez egészséges együttműködés

A. Ohockij:

Ha jönnek a külföldiek

— Tehát, kedves elvtársak — nyitotta meg a nagygyűlést az áruház igazgatója —, elérkezett a nemzetközi turistaév. Nem győzzük szemmel tartani a városunkba érkező külföldieket, annyian vannak. De kérdem én: mit teszünk mi? Mit teszünk mi annak érdekében, hogy minden zökkenőmentesen menjen? Semmit, elvtársak! Még csak kellő felvilágosítással sem szolgálhatunk vendégeinknek. És miért? Mert nem tudjuk az idegen nyelveket!

— Én. tudok latinul! — kiáltott közbe a rövidáruosztály vezetője.

— A latin holt nyelv. Semmire se megyünk vele.

— Filipcsák tud angolul! — hallatszott a sarokból.

— Kedves Filipcsák, jöjjön közelebb! Bátran! Ne szégyel- lősködjön!

A háztartási cikkek öreg eladója félénken közeledett az elnöki asztalhoz.

— Parancsoljon! Parancsoljam — biztatta az igazgató

és lelkendezve szorított vele kezet. — Maga tényleg tud angolul?

— Pardon me, igazgató elvtárs ... Ez azt jelenti: bocsánat.

— Nagyszerű! Harci feladatot kap, Filipcsák! összeállít egy rövidke, a kereskedelemmel összefüggő szakszerű kifejezésekkel tűzdelt, de köny- nyen érthető szótárocskát, melyet lefordít angolra. Világos? Mi ezt sokszorosíttat- juk, és szétosztjuk osztályunkon ...

Az öreg Filipcsák munkához látott. Egy hét alatt elkészítette a szótárt. Az igazgató kívánságára olyan kifejezéseket keresett, melyeket

az eladó és a vásárló egyaránt értett. íme:

»Nem tudom.«

»Nincs.«

»Volt, de kifogyott.«

, »Nem vagyok jós.«

*Adjon U néhány kilót, akkor hordhatja.«

»Nem látja, hogy ebédidő

van?«

»A kirakatból árut nem veszünk be.«

»Előre megnézhette volna, hogy mit vesz.«

»Nekem sincs száz kezem.«

»Nem szakadhatok száz felé.«

»A kolbász nem ibolya, hogy szagolgassuk.«

»Ne a kabátot szidja, ha egyszer görbe a háta.«

»Panaszt az igazgatóságnál csak minden hó első hétfőjén tehet.«

Az igazgató roppant elégedett volt. Figyelmesen áttanulmányozta a szöveget, majd így szólt:

— Remek! De még lenne egy kiegészítésem, amit feltétlenül fordítson angolra: »Leltár miatt zárva. Legközelebbi áruház a másik városban.«

így már nyugodtan jöhetnek a külföldiek.

Fordította:

Banté ntaMB*

szükséges — részben az érdekelt megyék, részben a színházak között. Enélkül vidéki színházi játszásunkban összevisszaság lesz, anarchia, amely végső soron természetesen a közönségnek és a színháznak egyaránt ártalmas. Régi kívánság, hogy színházi művészeinket ne törjük, fárasszuk agyon értelmetlen utazgatásokkal, adjunk nekik módot az alaposabb felkészülésre és helytállásra rangos előadásokon és városuk, körzetük köz- művelődési életében. Ilyesmit pedig csak renddel érhetünk el, anarchiával semmiképpen. Azért indokolt efféle kifejezések alkalmazása, mert itt-ott akadnak ilyen jelenségek, fölösleges keresztül-katsul utazgatások az országon, nem is valamely nemes és kulturálisnak mondható cél érdekében. (A fővárosi és egyes vidéki színházak vendégjátékai más vidéken sem mindig olyanok, amilyeneket mondjuk kivételes, jobbal nem pótolható alkalomként, egy megnyugtató rendszer megnyugtató rendhagyó eseteiként indokolt üdvözölnünk. Itt-ott »hakni« jellege van a dolognak — erre pedig semmi szükség. »Limonádéval« a vidék is, Budapest is kellően el van látva.)

A kérdés ezeken a hasábokon nem kimeríthető Egyetlen fontos megjegyzést csali hozzá: minden színházi játszásra amúgy megfelelő helyen szükség van az úgynevezett műfaj pótló előadásokra, ahol bizonyos műfajok élő színház formájában enélkül nem láthatók. Értem ezen a balettet és az operát. Szerencsének mondható, hogy az elmúlt évtizedben kifejlődött Pécsen az első és mindjárt nemzetközi szintre jutott vidéki balettünk, amely ráadásul előadási jellege szerint elég mozgékony is. Csak üdvözölni lehet vendégjátékukat bárhol az ország említett jellegű helyein. Hasonlóképpen színházuk körzeténél nagyobb hatósugárral kell működniük vidéki operatársulatainknak. Ennek azonban ma még számos feltétele hiányzik, amit itt most részletesen megtárgyalni képtelenség. Csak any- nyit ehhez: vidéki operatársulataink a jelenleginél nagyobb figyelmet . érdemelnek. Immár nem is csak az operakérdéshez: jövendő vidéki kulturális beruházásaink, fejlesztésünk egészénél figyelemmel kell majd lennünk a körzeti jellegnél mindenképpen megmaradó színjátszás követelményeire. A jövő, a reális távlat kérdése ez.

Rajk András

Alonso koreográfiái

Carmen.

'O.. ■ ' *

A pécsi színház világhírű I balettkara szép számú közönséget vonzott a Csiky Gergely Színházba kedd este. A színen nemcsak a Pécsi Balett mutatkozott be új műsorral, hanem a vendégkoreográfus és rendező is, a kubai Alberto Alonso.

Két balettet láttunk; először Maros Rudolf Metropolisz című egyfelvonásosát, majd Bizet—Scsedrin Carmenját, szintén egyfelvonásban. Az első produkció ősbemutatója, a második pedig első hazai bemutatója volt a Pécsi Nemzeti Színháznak ebben az évadban.

Éles koreográfus-rendezői

portré rajzolódott ki az előadásból, amelyben ismét érvényre jutott a Pécsi Balett sokoldalú karaktere. Alonso felhasználta az együttes magas fokú, biztos tánctechnikáját, intellektuális . mondanivalóra érett mozgásművészetét. Koreográfiája elüt ugyan több tekintetben is Eck Imre vagy Tóth Sándor ismert felfogásától. Az előbbi intellektuális, árnyalt sokoldalúságától, az utóbbi szellemességétől. Alonso koreográfiái sem hagyományosak; látszik, hogy alkotójuk az újat keresés, a kísérletezés útjait járja. Egészen sok előadói terület eszközeit alkalmazza. Színpadán nagy szerepet kap a tekintet, a majdnem színészi gesztus. Különös fontosságú a csend, a zene nélküli »légüres« térben fo • lyó mozgás, amellyel a gépiesség, a merev meghatározottság érzését kelti. A Pécsi BaSaj tó táj ékoztató

a dunántúli színházak hatodik találkozójáról

Tegnap a Latinca Megyei Művelődési Központban sajtó- tájékoztatót tartott Komor István színházigazgató és Csíkvár József, a megyei tanács művelődésügyi osztályának főelőadója a dunántúli színházak hatodik találkozójáról. Mint már hírül adtuk, a rendezvényre május 2-a és 9-e között kerül sor Kaposváron és Zalaegerszegen.

Négy 'bemutatót tartanak Kaposváron. Weöres Sándor Szent György és a sárkány című tragikomédiájának ősbemutatójával kezdődik a találkozó a Csiky Gergely Színház előadásában. Szerdán a veszprémi Petőfi Színház mutatja be Simon István Petőfi művéből készült feldolgozását, A helység kalapácsát. Ezt követően a győri Kisfaludy Színház Gerencsér Miklós Isten városa című drámáját, a Pécsi Nemzeti Színház pedig Hernádi Gyula Falanszter című drámáját mutatja be. A bemutatókat Zalaegerszegen is megtartják azzal a különbséggel,

hogy ott a pécsi színház Örkény István Macskajátékával lép színre.

Napközben színész—néző találkozóra kerül sor — a FEK- és a TIT-klubban —, melyeken értékelik az előadásokat is.

Két szakmai tanácskozást rendeznek: szerdán Körzeti színház, pénteken pedig Színház és közművelődés címmel. A látottakat szombaton értékelik a részvevők a megyei művelődési központban. A vita vezetője Molnár Gál Péter kritikus. A zsűri elnöke előre- láhatóan Rádai Imre színművész lesz. A színházi találkozó díjait — melyeket a rendezők: megyei tanácsok, a

Művelődésügyi Minisztérium színházi főosztálya és a Szín- művészeti Szövetség alapítottak — szintén szombaton adják át. A találkozó Zalaegerszegen zárul, a kaposvári színház előadásának közönségvitájával

T. T.

lett magas színvonalon valósította meg ezeket a rendezői- koreográfusi koncepciókat

A Metropolisz zenében, táncban egyaránt vízió, mely a meghökkentő kosztümök, fénykontrasztok, mozgás-absztrakciók ellenére mégsem a jövőben, hanem nagyon is a jelenben gyökerezik. És a jelenhez is szól. Árnyékos, szabálytalan világítású térben, hideg-kék kosztümökben létezik egy groteszkül szögletes mozgású csoport. Látszólag érintkeznek egymással, de kapcsolatuk gépies, személytelen. A táncosok szinte az emberi természetes mozgások formáit tagadva, igen nagy technikai biztonsággal hozzák létre ezt a személytelen mozdulatgeometriát. Óriási kontrasztként lép hirtelen egy világosbarna emberpár a színre. Zuhog rájuk a fény, mozdulataikban csodálkoznak, szeretnek, vágyakoznak; egyszóval élnek! Néhány gépemberpár már- már eltanulná mozdulataikat, mikor a »gépcsoport« öntörvénye visszarántja őket, sőt arra készteti, hogy semmisítsék meg a párt A karok merev csápként zúzzák, őrlik, szorítják a földre mindkettőjüket. Egy pár a »győztesek« közül mégis a színen marad, s a metropolisz-ön tudatlanságból ocsúdva nézi az emberpár újraéledő mozdulatait. Alonso optimizmusa ez, és figyelmeztető víziója volt. Tartalmában korántsem eredeti felkiáltójel, talán túl általános is, de formailag, a színpadi képek kompozícióit tekintve mégis meggyőző és hatásos.

Az Opera Carmenjától nem szabadulhat senki sem. Bizet muzsikáját Scsedrin úgyszólván kordába fogta, az áradó dallamokat lekerekítette, egyszerűsítette, összevonta — úgy is mondhatnánk, balettre alkalmazta. Vota Emil látványos aréna-díszletétől közrefogott, szűknek tetsző porondon játszódik mozdulatokba tömörítve a Prósper Mérimée által megírt és Georges Bizet zenéjével szárnyaló romantikus szenvedélyű történet. Scsedrin és Alonso is eltávolodott az operától, társadalmi helyzetek, konfliktusok tablóit komponálva a színre sokkal egyszerűbb, realistább és szenvtelenebb fogalmazásban, mint amilyen az opera.

Bretus Mária Carmenje így

is gazdag volt, a balettfigura minden hidegsége ellenére. Herda János és Koronczy László kiemelkedő teljesítménye mellett említsük még meg Gombár Judit mindkét balettben nagyszerűen érvényesülő jelmezeit,

Tröszt Tibor

Somogyi Néplap