Somogyi Néplap, 1972. március (28. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-05 / 55. szám
Baksa Ferenc (Kaposvár) felvétele. Negyvenkét év után — magyarul Faji kérdés és marxizmus Sík Endre Több, mint negyven éve, 1930-ban jelent meg e mű Moszkvában, orosz nyelven. Most — az Akadémiai Kiadó gondozásában — napvilágot látott magyarul is. A két dátum közötti idő — sajnos — nem csökkentette a téma aktualitását A faji kérdést a modern világ legszomyűbb betegségei között tartjuk számon. Sík Endre könyvének bevezető mondata — »A faji kérdést társadalmi problémának tekintem-« — nem látnoki jövendölésnek, hanem a ^gyökerek fölismerésének bizonyult. Ahogy a teglénye-’ gesebbet sűríti a szerző másik, ugyancsak egymondatos megállapítása is: »-Az imperializmusnak szüksége van a fajelméletekre«. E mondat leírása után néhány esztendővel a Hakenkreuz, a horogkereszt hivatalos állami ideológiává avatta a fajelméletet, Alfred Rosenberg- irománya — A 20. század mítosza — a népirtás iszonyatos programjává vált. S bár a nácizmus szennyének nagyrészét elsöpörte a történelem, a fajelméletek — ha sűrűn új formákba bújva is — ismételten táptalajra lelnek. Például a négerkérdés ma is az Egyesült. Államok egyik legsúlyosabb belső problémája. Aligha fogható fel Sík Endre könyve úgy mint értékes, történelmi kuriózitás. Vizsgálódása, nagy anyagismerettel végzett elemzése példáit tekintve ugyan nem a legfrissebb, de következtetéseit, mondanivalója lényegét néz- . .ve semmit sem »veszített aktualitásából. Az öt részre oszló mű a többi között olyan kérdéscsoportoka# ölel fel, mint a faji tényezők szerepe a történelemben, a faj elméletek szociológiai elemzése, a faj és az osztály közötti kapcsolat helytelen értelmezése, a faji ellentmondások gazdasági gyökerei — hogy .csupán ízelítőt adjunk a széles körű — sőt, annakidején teljes körű7 BENCZE JÓZSEF: / Patkót kalapálok Ö, az a pejkó patkóvasalása, karikós égen a fogyó hold mása, kovácsműhely csillagmeséje, acélkalapácsok kipikopogása, maszatos kezek kovácsorgonája — O, az a pejkó patkóvasalása! Sóhajom szisszen, égetnek lángok* Almomban patkót kalapálok. könyvéről nek nevezhető — témaíeldolgozásbóL Ma — legalább is hazánk lakosainak nagy többsége számára — természetes tény, hogy az ember »-társadalmi lény, akinek életére a faji hovatartozás nincs meghatározó befolyással. Életét a társadalmi fejlődés törvényei határozzák meg« — ahogy ezt Sík könyve rögzíti az egyik lapon. Ám e természetes megállapítás elfogadásáig — ahogy a könyv 1930-as megjelenését követően kirobbant vita is, az azóta bekövetkezett történelmi események is tanúsították — minden népnek s minden egyes embernek hosszú utat kell megtennie. S ezt az utat szenvedések, vérbe fúló küzdelmek, az igaz ügyért életüket feláldozok szegélyezik. Sík Endre érvelése tehát a jelenhez szól, a ma emberéhez, hogy beláttassa azt, amit az UNESCO 1964-es moszkvai értekezlete így fogalmazott meg: »A fajelméletek a legkevésbé sem támaszkodhatnak bármiféle tudományos alapra.«. Azokra valóban az imperializmusnak van szüksége. A művet S. Nyíró István fordította magyarra, előszót a szerző, utószót dr. Kende 1st ván írt hozzá. (M) Széphalmi Elzevir, « jeles ifjúsági író egész éjjel dolgozott készülő új könyvén. Hajnaltájt — , fejét kanjaira hajtva — egy kicsit elszuny- nyadt az íróasztalánál. Egyszerre éles szúrást érzett a hátában, arra ébredt. — Hű, ebből megint tüdőgyulladás lesz! — gondolta rémülten, s ki akarta egyenesíteni a hátát, de egy rekedtes hang rászólt: — Ne nagyon ficánkodjon, ha nem akarja, hogy markolatig csússzon a kés! — Miféle kés? Ja, ez itt a hátamban? Lenne szíves elvenni onnan a lapockámtól! — Nem én, míg nem teljesíti a kívánságomat! — Kicsoda ön, és mit akar? — Hogy ki vagyok, arról talán később. Hogy mit akarok, azt máris megmondhatom: most, azonnal, írni fog egy mesét! — Te jó ég, újabb rendelés! Honnan jött? A Televíziótól? — Nem mindegy? Az a f6, hogy busásan fizetek! — Akkor mégsem a TeleH a legalább Bécsbe mennék, vagy Münchenbe, Prágába! De éppen Moszkvába! Anyám csak regényekből ismerte Moszkvát, s onnan tudta, milyen más, milyen messze van. És mekkora a hideg. Napóleon is csak úgy tudott melegedni, hogy felgyújtották orra előtt a várost. — Tavasszal — feleltem — azért szidott, hogy Bécsbe megyek. Pedig az közel van. — Nem az a baj — sóhajtott. — Az a baj, hogy elmész. Mindig így engedett el. Gyermekkoromban is, azután is. Mindig kellett egy kis lelkifurdalást, bűnbánatot érez- nem. Pedig akkor még fiatal volt, most meg hetvenöt éves. És — minek áltassam? — Moszkva valóban messze van. Ott topogott körülöttem, amíg csomagoltam. »Pizsamát viszel? Mondtam hogy vegyél egy kucsmát. És a meleg harisnya?« — Minden megvolt. Nemsokára megkérdezte még; — »A miniszter is veletek megy? Hál’ istennek!« — Egy miniszter, úgy látszik, nagyobb biztonságot ad. Akire egy miniszter vigyáz, azt nem nyeli el a' messzeség. Alig vártam, hogy induljak. Mert ki tudja zúgolódás nélkül elviselni — felnőtt létére — a gyengédséget, a féltést, azt, hogy hebehurgya kamasznak nézik? A kofferom végül az Északi-sarkra is jó lett volna. H 'hány pillanat még — a búcsú —, tele nehezteléssel, aggodalommal, egy kis sértődöttséggel, aztán indulhattam. A lelkifurdalás persze már a küszöbön elfogott. De nem kellett megkérdeznem, mivel engeszteljem meg. — Ne hozzál semmit! — csókolt meg. — Csak egy kis virágot. , — Virágot? — Csak ezt a kérést nem vártam. — Nem sokat. Néhány szálat — Minek az magának? Nem tudott felelni rá. És én siettem, meg sem próbáltam kitalálni. Már repültünk is, aranylóperzselő pesti kora őszből a moszkvai esős őszbe. Két óra után a város, egyszerre, felkészülés nélkül. Tűző napfényből, habosan-jegesen csillogó felhők közül, átmenet nélkül zuhantunk a ködbe. És ferdén, messze, már láttuk az egyetemet, piros-kék-sárga falusi házakon túl Moszkva tornyait. A látvány olyan váratlanul ért, mintha rám kiáltottak volna. Milyen más vonaton! Ott lassan-lassan közeledik egy ismeretlen város, fokozatosan tárja fel magát. Én hirtelen zuhantam Moszkvába, s valósággal kapkodtam a fejemet. Egyetlen bódulat volt ez a hét. Mint mindig, most is elképzeltem magamnak valamit, és mint mindig: most is sorra cáfolt meg mindent a valóság. Milyen ez a város? — tűnődtem egy-egy napra visz- szaemlékezve. Nem tudtam megfogni, markomba szorítani Itt vagy, Qyen vagy! Másutt, akármerre jártam, ez mindig sikerült. De most és itt!? Egymásra rohantak, egymást ragadták el a felhőkarcolók, és a kicsi faházak, a Kreml vörös bástyái, tornyai, és a frissen aranyozott templomok gombkupolái, a neonfényben rikító, ezerszínű utcák, körutak és az alföldi kisvárosokat idéző terek. Moszkva egy nagy falu — hallottam Gorkijt. De micsoda falu! Egyre tűnik, olvad, lerohanják a sugárutak, építkezések. Mint óriási szöcskék, az égen a toronydaruk vázai.. És emberek, áradva, mindig és mindenütt. Emberek, akik bosszantóan idegenek maradtak, mert elzárt tőlük a nyelv, és emberek, akikből egy közös szóra, közös mozdulatra előbukkan az ismerős. Így múltak, kavarogtak a napok, mint nálam idegenben mindig, csupa láz és csupa reménytelen csüg- gedés. Csoda-e, hogy megfeledkeztem anyám virágairól? Az utolsó este aztán — zárt virágboltok melegágyi párás üvegén át — hiába néztem a cirmos krizantémokat, rózsákat, sisakvirágos gladióluszo- kat. Virág nélkül fogok ha- zámenni. * ■ Az útitársak — a miniszter is — mulattak furcsa gondomon. — Mondd már — nevetett rajtam az egyik —, majd veszel Pesten, a Ferenciek terén. M ilyen egyszerű megoldás! Virág az virág, akárhonnan vigyem. És mennyivel frissebb lesz az a pesti csokor! Nem hányódik majd a csomagtartóban, nem törik össze a kofferok, nem fony- nyad el. Hát ez igazán a legegyszerűbb — Pesten veszek virágot. És mégsem volt olyan könnyű belenyugodni. Ez mégis hűtlenség, mégis hazugság! Éjszaka aztán egyre erre a virágra, a kezdődő lelkifurdalásra riadtam. És kora reggel már lent vágtattam, virágot — egy hervadt szálat legalább! — hajszolva a Komszomol téren. Moszkva reggel, munka előtt, amikor három pályaudvar önti az embereket! Törtem át köztük magam; kergetett, nem hagyott nyugton ez a nevetséges gond. Egy standon aztán találtam virágot, dércsípett, ócska kis csokrot. De megkönnyebbültem, s egy csapásra eltűnt a lelkifurdalás. Csak a fürdőszobában kellett még összeszednem a holmimat, és mehettünk. Ahogy felgyújtom a villanyt, a kádban ott úszik három rózsaszín gladiólusz. Hogy került ez ide? Miféle csoda? De nem akartam kitalálni, -pakoltam a pompás szálakat a szemérmesen ócska csokor mellé. — Látom, megtaláltad — fogadott az útitárs, az, aki olyan könnyedén mondta tegnap: »Mondd már, majd veszel Pesten a Ferenciek terén.« — Te hoztad? — Nem tudtam nézni, hogy esz a fene a virágok miatt. A csokor — az a néhány neve nincs, dércsípte szál és tündöklő gla- dióluszok — ott hányódott a csomagtartón. Mire hazaérünk, nem lesz köztük különbség. De akármilyen lesz is, én nyugodt voltam. Ilyen boldog bűntudat nélküli talán még a paradicsomban sem. Már elhagytuk ä Kárpátokat, amikor megszólalt a miniszter: — Én is kinevettem magát — mondta. — Na hallja, any- nyira töri magát egy moszkvai csokor után. Amikor a virág valóban virág, olyan mindegy, honnan keríti elő. Később elszégyelltem magam, mert egyszerre eszembe jutott egy semmiség. Régi emlék. És mint mindig, ha isten tudja, miért, eszembe jut, most is nyugtalanított,: keserített. Egy régi nrulásztásr Ügy fölsebzett, hogy ma sem heged, több mint harminc év után sem. Lassan ereszkedni kezdtünk; Eltűnt-előbukkant alattunk a táj. És mindannyiunkban az a múló részegség, az a semmi máshoz nem hasonlítható szorongás, amely le.- szállás közben fog el. — Biztosan maga is tenyésztett gyerekkorában se- lyemgubókat — folytatta. — Nagy divat volt. Maga, a fejemet tenném rá, játékból csinálta. Nálunk, otthon, az a pénz is kellett, amit értük kaptam. Amikor együtt volt egy kosárra való, elindultam Thurzó Gábor: Virág és fejkeni i4 középső ki rá!tip víziótól jött... Nos, halljuk, mit kapok a meséért!? — A lányom kezét és a fele királyságomat. — Nős vagyok, és republikánus. Nem vállalom! — Fél véka ezüstért, fél véka aranyért sem? — Annyiért, tálán... Mondja el, mit kíván! — Írjon végre egy olyan mesét, amelyikben nem a legkisebbik királyfi győzi le a hétfejű sárkányt. — Hanem kicsoda? — A középső királyfi. — De hisz az elképzelhetetlen ..., — Uram, értsen meg engem! Egy megtört, sorsüldözött ember áll itt. Én a mesebeli három királyfi közül vagyok az egyik. Pechemre, éppen a közbülső... Évezredek óta költenek rólunk meséket, de abban minden hősi tettet, nemes cselekedetet az öcsém, a legkisebbik királyfi visz végbe, ö szabadítja ki a százszorszép királykisasszonyokat az ellenség karmaiból; 6 győzi le csellel vagy vitézséggel a gonosz erőket; ő fejti meg a talányokat, ő találja meg az elrejtett kincseket, ő töri meg a varázslatot ... Mindig csak ő, csak 6. Én soha!... Higgye el,' néha még a bátyámat, a legidősebb királyfit is irigylem. Sóhajtott, majd így folytatta: Igaz, hogy minden mesében ö a leggonoszabb, a legbutább és a legirigyebb. De neki legalább önálló arculata van, s én csak az ő halvány másolata vagyok mindig... Uram, én már azzal is megelégszem, ha egy olyan mesét ír, amelyikben én leszek a legostobább, legrútabb, leggazabb ... Csak ettől az átkozott középszerűségtől szabadulhatnék meg egyszer!... Uram, én nem merek a gyermekeim szemébe nézni! Képzelje el, mit érezhetnek, amikor hallgatják a meséket, amelyekben annyi szó esik az egyik nagy- bácsikájuk gaztetteiről, s még annál is több a másik nagybácsi vitéz cselekedeteiről! Csak éppen az apjukról alig esik néhány közömbös szó ... Szemükben ott bujkál ilyenkor a kimondatlan kérdés: apu, hát te egy ök- lömnyi sárkányt se tudsz megölni, egy pindurka csodát se tudsz művelni? ... Arról már nem is szólok, hogy a feleségemtől mit kellett hallgatnom emiatt, annyi évezred alatt! Ugye, megért engem, s megteszi, amire kér- i tem? — Nagyon megértem önt, ám sajnos, nem segíthetek a baján. Mit gondol, hol találnánk olyan lektort, dramaturgot, szerkesztőt, aki engedne kinyomatni vagy elmondani egy olyan mesét amelyikben a középső ki rályfi a legnagyobb ‘vitéz... A megszokás erejét százszorta nehezebben lehet megtörni, mint a mesék leggonoszabb varázslójáét! Ámde tegyük fel: valamilyen csoda segítségével mégis megjelenCeglédről Szolnokra, hogy «tt adjam el. Az első önálló káresetem! Mit vegyek rajta édesanyámnak? »Fejkendőt, fiam — mondta. Amilyent csak Szolnokon kapni.« Mert neki Szolnok volt olyan mesz- szi, mint a maga édesanyjának Moszkva. És nyilván ugyanakkora aggodalommal eresztett útnak. Szolnokon eladtam a gubókat, szétnéztem, mászkáltam — mekkora a világ! —, és mire eszembe jutott a kendő, bezártak a boltok. Nincs ennél egyszerűbb, gondoltam én is, fejkendő az fejkendő, majd veszek egyet Cegléden. Persze, hogy boldog volt vele az anyám! És mutatta mindenkinek: »A fiam hozta Szolnokról.« Egy ideig boldog voltam, csak később nyilait belém: megcsaltam, becsaptam szegényt. Hisz ez mégis csak ceglédi kendő! 'Kényelmes voltam, bámész, feledékeny. Most egy hazugságnak örült az anyáéi. Jó lett volna bevallani neki, de nem mertem, sem akkor, sem soha később. És ha eszembe jut, elfog a keserűség, a fájdalom. Most is olyan elevenen, helyrehozhatatlanul, mint akkor először. M ár földet értünk, és szedtem elő a fony- nyadt, tört moszkvai csokrot a csomagtartóból. — Nagyon jól tette, hogy nem a Ferenciek terén vett moszkvai virágot. Eljött volna magánál is a pillanat, amikor soha többé nem bocsátotta volna meg ezt a hűtlenséget, ezt a kis csalást. Mert az ilyen kicsiség fáj a legjobban. A nagyobb sebek könnyebben hegednek, ritkán fakadnak föl újra. És újra otthon voltam. Hát nem fagytam meg. Mindenem megvan, én is megvagyok. Mutassam magam! Talán még meg is híztam! Boldog volt, véget ért a rettegés, a féltés. És ami a legfontosabb, övé lehetett újra a gyönyörű önzés: ismét birtokába vett, hatalmában vagyok, a fia vagyok. Odaadtam a csokrot. Olyan jó volt mondani: hajnalban, a Komszomol téren még friss volt minden szál. Kézzel-láb- bal magyarázva vettem a fa- gyoskodó kis öregasszonytól. Anyám megnézte a csokrot, forgatta, megszagolta, nagyon természetesnek találta. — Ugyanolyan, mint az itthoni — mondta megnyugodva. És azt hiszem, legközelebb már könnyebben enged el. Hisz a virág valóban virág. Még akkor.is, ha moszkvai. ne a mesém. Mit gondol, hány millióan írnának tiltakozó levelet? ... A közízléssel, barátom, nehezebb megbirkózni, mint egy harminchatfejű sárkánnyal... S éppen én vállaljam ezt a reménytelen küzdelmet, aki magam is csak amolyan közbülső királyfi vagyok irodalmunk .mesésnek éppen nem mondható világában? A legkisebb királyfi szerepét nálunk a költők és drámaírók töltik be. Az 6 babérjaikra én hogy pályázhatnék? ... Néha már én is ott tartok, hogy még a humoristákat, vígjátékírókat is megirigy- lem. Őket legalább szidják, csepiilik, minthogy ők játsz- szák nálunk a legidősebb királyfi szerepét... Remélem, ön is megért engem? Egy hirtelen mozdulattal hátra fordult. Kegyetlenül nagy szúrást érzett a lapockáján, de a háta mögött nem állt senki... Akkor mégis csak tüdő- gyulladás lesz, gondolta magában, s egészen megköny- nyebbült. Radványi Barna 8 SOMOGYI NÉPfeAF Vasárnap, 1#72. mésrtüm &
