Somogyi Néplap, 1972. március (28. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-22 / 69. szám
A legszebb férfikor BGT JÁTÉKFILM, amely nem kísérletezik elvont szimbólumokkal, »művészfilm küldetéssel«, hanem hagyományos keretben vonultatja fel mai hőseit, egyszerű, majdcsaknem szürke hétköznapi történetben. Jólesik, hogy a sokáig mellőzött, filmen keveset ábrázolt, egyszerű hétköznapiságról bebizonyosodott, hogy mégis sok izgalmas vonást rejt magában, csak vállalkozni kell arra, hogy ezt alkotássá emeljék. Simó Sándor író-rendező alkotása ilyen. A köznapi történet magva mindössze annyi, hogy egy Alker Tamás nevű újságíró, a Magyar Bútor üzemi lap szerkesztője, csaknem harmincezerért két évre bérbe tudna venni egy lakást, hogy végre rendezze életét. Van ugyan lakása, de ott a volt felesége lakik a gyerekekké’ és új férjével, ő pedig szerelmes egy asszonyba, akinek szintéin van gyermeke. A pénzt sikerül kölcsönkérni, de végül a szerető mégsem hajlandó a válásra. Mit tesz ilyenkor a legszebb férfikorát élő ember? Fejreáll, és ha jól emlékszem, Villon néhány sorát idézi közben. Ripacskodik kínjában. Ennyi a történet vérszegény előadásomban, pontosan ennyi a történetváz. Jó tömörítéssel egy napba sűrítik az eseménysor zömét, tömérdek érdekes és igényes őszimteségű epizóddal, találó jellemrajzzal. Legszívesebben impreszio- nista jelzővel titulálnám az alkotást. Az első kockától az utolsóig átveszik, átültetik az alkotók a filmidőre a fővárosi utca, a nagyvárosi élet tempóját. Nem valami technikai iram ez, lenyűgöző szédületességgel, hanem amolyan normális »ámokfutás«; röpke beszélgetések, sietős kézfogások, elharapott félmondatok állandó időtlensége által. Az epizódoknak nem az a céljuk elsősorban, hogy kiszínezzék, érdekfeszítővé tegyék a történetet. Mert a film nem cselekményével akarja a tekintetet a vászonra vonzani. Sokkal inkább a helyzetekben kiboruló jellemek, a kis »sztorik« egész sorsot érzékeltető villanásai az izgalmasak. Mint — krónikus betegség után a gyógyulok, olyan_ a figurák egy része. Mindenki elvált — mondhatnánk némi cinizmussal —, vagy ha nem vált még el, hót éppen válófélben van, és semmi biztosíték nem látszik arra, hogy nem válik majd. Azt hiszem, »szép« válási statisztikánk predesztinálta az alkotókat erre a diagnózisra. Az új házasságokat is egészen unalmas, kohézió nélküli kapcsolatokként mutatja be. A volt feleség egy-egy kézmozdulata, beszélgetésvágya sejteti ugyan: bel lappang némi igény arra, hogy ne csak az együttevés és együttalvás jelentse a házastársi viszonyt, de olyan mindez, mint a vízben csobbanó kavicsdarab, odakapjuk a tekintetünket, amíg a gyűrűző hullámokat el nem mossa a meghatározó sodrás. De éppen ennek kapcsán kérdezzük: valóban ilyen-e az a sodrás? Ez a film elsősorban a magánélet filmje. Hőse, Alker Tamás is magánéletébe vonul vissza a kanyakkoccintós. nagy szavakat hangoztató karrierharcokkal jellemzett »közéletből«. Alkata nem cinikus, csupán hajlamos erre, lángolásai tiszavirág életűek, és az alkotók is mintha egyfajta közönnyel ábrázolnák ezt a jellembeli ellentmondásosságot. De éppen ennek kapcsán kérdezzük, valóban ilyen-e közélet és magánélet viszonya? Izgalmas az a képsor, mely a Magyar Bútor »tématerületére«, a gyárba visz el bennünket. De éppen csak bekukkantunk, jóllehet a főhőst érdeklik ezek a dolgok, s nem ártott volna, ha a történet itt jobban kibomlik a néhány utalással szemben. És megint ennek kapcsán kérdezzük: megoldható-e az ilyen ábrázolás néhány utalással? TALÁN KITETSZIK az eddigiekből: az új magyar film sok lényeges gondolatot fölvet, jó szereposztással, amatőrök alkalmazásával, utalássnittekkel, az úgynevezett közönségfilm megalkotásának igényétől vezérelve, de mégis túlságosan a felszínen marad. És a felszínen is árnyékosán egyoldalú, továbbá jól tudjuk, hogy a gyógyításban sem elég a diagnózis. Utolsó kérdésünk mindezek kapcsán az, hogy az ilyen szenvtelen ábrázolás valóban megnyeri-e a közönséget? Tröszt Tibor A hétfői írásbeli hangú- Ipari tanulók országos versenye lata komoly, ünnepélyes volt. Hófehér ingek, nyakkendők, jól fésült frizurák, tollperce- gés, logarléc és csend, ihletett, elmélyült, ünnepélyes csend. Keddre azonban, amikor a tanműhelyekben a gyakorlati próba folyt, a fehér ing helyett munkaköpenyt húztak a részvevők, s a logarlécet felváltotta a zsebtolómérő, a tollat pedig a reszelő és kalapács. Mivel az 503. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézetben zajló országos verseny egyenes kieséses rendszerben zajlik, né- hányan már tegnap »elvéreztek«, miután nem sikerült az írásbeli. Lenn, az óriási, impozáns tanműhelyben harminchárom mechanikai műszerész szorgoskodik a katonás rendben sorakozó munkaasztalok mellett. A tanulók előzetesen szerszám- jegyzéket kaptak, így mindenki a jól megszokott, kézbe illő szerszámával dolgozik. A belépőt egy kicsit szokatlan kép fogadja; az első sorban, éppen az első helyen, egyes számmal a köpenyén egy apró termetű, barna, félhosszúra vágott hajú kislány dolgozik, rendkívül energikus mozdulatokkal, és igen-igen elszánt, magabiztos kézzel. A reggeli kezdéskor, háromnegyed hétkor. a gondos szervezők felajánlották. hogy egy pótrácsot helyeznek el a talpa alá, hogy a könyöke megfelelő magasságban legyen a satuhoz képest — mert itt most erre is ügyelnek —, de a kislány ezt határozottan visszautasította. Az »erősebb nem« számbeli fölényét demonstráló mezőnyben rajta kívül még három lány dolgozik, közülük egy kaposvári. (Nevet kérdezni itt nem illdomos, mert a részvevők a szigorú személytelenségbe burkolózva, rajtszómmal dolgoznak.) így Németh László, a tanműhely vezetője magyarázza el, hogy a fiatalok egy-egy műszaki rajzot kaptak, s ennek alapján kell mindegyiknek elkészíteni az úgynevezett órás sikattyút, egy rendkívül érzékeny és praktikus lefogószerkezetet. Az esz- tergályozás és forgácsolás kivételével a mechanikai műszerészmunka minden eleme és fogása megtalálható itt. Igen érdekes a rajz alapján elkészült írásos művelettervekre pillantani: a versenyzők a rajz alapján megtervezik munkájukat, amelyben hely jut szinte minden egyes reszelési részmunkának is. Talán — az eredmény minőségi kivitele mellett — ez az egyik legfontosabb része a munkának, amikor a tudatukban, gondolataikban szakszerűen elrendezve, előre eltervezve készül el a gyakorlati munka előtt a darab. Ezt a folyamatot a Készül az órás sikkantyú gyári gyakorlatban a technológusok végzik el, de semmiképpen sem megy a majdani mindennapi munka kárára, ha a leendő szakmunkások tudják is, hogy mit csinálnak, s egy- egy feladatot nemcsak jól begyakorolt készségeik segítségével végeznek el, hanem az eszükkel is. Ez mindenképpen az iskola, a megfelelő szintű oktatás érdeme. A tanműhely »karzatáról« nyílik az a kis terem, amely telve van szúrós füsttel, forrasztórudak érintése nyomán gomolyog fölfelé. Az elektroműszerészek végzik itt a feladatukat, kapcsolósos munkákat. Ami elkészül, az megfelel egy lemezjátszó erősítőjének. Munkájukat végül is műszerek ellenőrzik. A csoport érdekessége, hogy a hasonló jellegű képzés a jövőben megszűnik, az élet szaporodó követelményei és az elektronika fejlődése miatt speciálisabb képzést kapnak a fiatalok. A harmadik csoportban az elektrolakatosok vezérlőberendezések huzalozását végzik. Kapcsolási rajzot kaptak és előre szerelvényezett vezérlőtáblát. (Ezt a típust gyártják például a VBKM Kaposvári Gyárában is). Az előzetes jegyzék alapján mindegyikük ellátta magát a szükséges huzalokkal, szerszámokkal. A jó munka alapja a megfelelő huzalozás, a pontos kapcsolás és természetesen a működő- képesség. Az eddigi jelek szerint — mondja Pintér Alajos, aki felügyel arra, hogy minden rendben legyen — legalább 6 —8 gyerek kaphatja meg munkájára a jelest. De lehet ennél több is. Ma azok, akiknél az írásbeli és gyakorlati munka eredménye legalább jeles, szóbelin döntik el a helyezéseket. Csupor Tibor Gazdagok börtöne É lményt sokfelé szerelhet az ember. A múltkor például feltűnt nekem, hogy szokatlanul sok kocsi parkol a Kossuth Lajos utca középső szakaszán. Vasárnap volt, ráértem. Megálltam néhány percre, nézegettem a szebbnél szebb autókat a járdaszegély mentén. Az utcában szinte nem is lehetett közlekedni. Világvárosi színvonal Kaposváron — gondoltam magamban, de nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy azonnal rájöttem a dolog nyitjára. Csali valamivel később. Akkor is egy környéken lakó ismerősöm világosított fel: — Nem tudod? Látogatási nap van a börtönben ... És csakugyan. Családtagok jöttek fényesre glancolt, új rendszámú kocsikkal. Trabant egy se volt köztük. Csak nagyobb autók, mintha azokért már »érdemesebb« volna ülni Ámbár lehet, hogy ez csak játék a gondolattal. Mindenesetre az is eszembe jutott hirtelen, hogy milyen fényűzően élnek majd néhány év múlva azok, akiket most látogatnak családtagjaik. Ki tudja rájuk bizonyítani, hogy hol tartották a vagyont, amíg »kipihenték« megszerzésének fáradalmait? Egy út a sok közül. Az övék a börtönbe vezetett. (Tavaly egyébként 367 felnőttet ítélt el a bíróság Somogybán lopás, sikkasztás és csalás miatt.) Sétáltam tovább, s az előbbi élmény áttételesebb gondolatsort indított meg bennem. Elfeledkeztem a hosszú koc^t sorról, s rájöttem: a gazdagok börtöne tulajdonképpen nem a Kossuth Lajos utcában van ... De vannak-e egyáltalán gazdagok Somogybán? Ezt kérdezik most tőlem, pedig jól tudják a választ: igen, vannak. Milliomosok is élnek közöttünk, ha nem övezi is őket olyan nagy felhajtás, pompa, mint a mozifilmekről ismert nyugati mágnásokat. Nem egy és nem tíz ember milliomos nálunk, de ne várják, hogy fölfedjem őket. Csak a börtönfalakat szeretném megmutatni, melyeket fölépítettek maguk köré. Ész nélkül, cél nélkül, értelmetlenül. Nálunk a gazdagok a legszegényebbek. A munkást nem illetik e kétes értékű szóval: milliomos. Pedig valójában ő az igazi közöttünk. Mert van célja, s mert ismeri a munka örömét. Kaposváron élő — akkor még ifjú — értelmiségi család. Ház és villa, kocsi és minden szobában televízió. A forrás a paraszti szülök vagyona. Fényűző életmód, és mellette munkahely, mert hiszen mát is csináltak volna egész nap? Havi — igen tisztességes keresetük — a napi ínyencségekre, szórakozásra való. S a szülőktől busás tartalék. Büszke a papa, hogy adhat, neki nincs más célja, csak a diplomás fiú és a meny támogatása. S ezt nem tudja értékelni a házaspár. Váratlanul meghalnak a szülők, a tartalék csak egy évig elég, hisz az életmód marad a régi. De már negyven-ötven közötti az egykori »ifjú« pár. A házasság felbomlik, a gyerekeket szélnek eresztik. S ők már képtelenek ráébredni: dolgozni kell azért, hogy éljenek. Késő megízlelni a munka örömét. Nem tanmese ez. Szomorú valóság. És a család nem tudta, hogy a Jáki-templam a legszebb Árpád-kori műemlék Magyarországon. A másik ismerős szabad pályán dolgozó orvos volt. Nemcsak magánpraxisa »jogosította fel«, hogy »kérkedjen is milliomos voltával. Pedig egyszer már Kis tárcsán is ült — arany miatt. »Készségét« később is megtartotta. Örök vállalkozó, köpönyeg- és pénzforgató. Senki sem tudta, hogy miért. Vagyonának kamataiból is osztályon felüli módon élhetett volna. Több kellett, mindig több. Gondolatvilága köré bástyát, börtönfalat épített: mögötte beszűkültén, vastag vasrács mögött ő és egyetlen szó, a pénz. Miért, kiért? Maga sem tudta. De nem tudta azt sem, hogy mi az öröm. Csak hajszolta a pénzt értelmetlenül, s érzéketlen maradt minden iránt, amit úgy hívnak: élet. M illiomos. Üres lelkű, céltalan, habzsoló ember. És követőik is azok. Voltaképpen igénytelenek, tehát nem fogják megtudni soha, hogy mi az igazi gazdagság. Lemondtak róla — a pénzért. Nálunk a gazdagok a legszegényebbek. Ne azt kutassuk most, hogy honnét, hogyan, milyen eszközökkel szerzik a pénzt. Ez az ő dolguk, a rendőrségé meg az igazságügyi szerveké. Egy kicsit persze a miénk is, hisz lehetőséget adunk rá. Nem intézményesen, csak néha szükségből (amit makacsul és jellemtelenül kihasználnak), néha elnéző magatartásunkkal, ami közösségi céljainkat csorbítja. A pénzhajsza nagy méreteket ölt És nem vezet jóra az egyén számára sem. Kik a harácsolok, a másokat anyagilag is letaposók, a pénz bűvkörében élő emberek? Csak azok, akik — mert még »hiánycikkek« — diplomájukkal, anatómiai vagy műszaki ismereteikkel és önmaguk agyonhajszolásával harácsolnak? Ha csak a milliomosokra gondolnék, nem vesztegetnék szót rájuk. Sokan vannak és mégis túl kevesen ahhoz. De nézzenek körül, kérem: micsoda »példaképek« ők! Hogy facsarnak ki életszemléletükkel és gyakorlatukkal másokat? Egy szélsőséges példát hadd mondjak csak. Hallottam egy kútásóról, négy gyereke van. Egyetlen szobájukban mezítláb toporognak az apróságok; kosz, szemét, levegőtlenség az otthonban. De a családfő nyugati kocsival száguldozik a megyében. Meghökkennek, ha mondom, higgyék el, igaz: analfabéta az illető. Egy a már nagyon kevesek közül. Nálunk a gazdagok a legszegényebbek. A gazdagok börtönét úgy is hívhatnám: céltalanság. Próbáljanak csak körülnézni egy kicsit. Nem az Édes életet emlegetem én, nem a mágnások kopogó ürességét odaát. Kit érdekel? Mirólunk van szó, ahol a gazdagok börtöne a tudatlanság börtöne. Az érdektelenség, a tájékozatlanság, a művelet- lenség, a társadalmi élet iránti közöny, a sznobizmus, a sze- génylelkűség vasrácsaival körülzárt börtön. Beszéltem egyénekről, akik százezreket, milliókat gyűjtenek, s csak hasraesni mennek Párizsba, de nem tudják, hogy mikor volt a francia forradalom. Lehet két hónapig kéjutazni Alexandriába, s nem tudni, hogy milyen kincs a magyar népművészet. De nem kell ilyen messze se menni. Mit gondolnak, megtaláltam volna milliomosaink s a pénzéhesek nevét a könyvtár látogatóinak névsorában? Ügy hiszik, van köztük rendszeresen olvasó, önmagát gazdagító ember? Vesznek talán színházbérletet? Kutatják a történelmet, a múltat, ha kirándulni autóznak; s érdekli őket a jelen? Látnak maguk körül egyszerű, dolgozó embereket, vagy csak átnéznek a fejük fölött? Akarnak tenni azért, hogy abból ők is, de mások is jobban éljenek? Nem, ők milliomosok. Bezárkóztak saját börtönükbe. Nálunk a gazdagok a legszegényebbek. A zt hiszem, észre kellene vetetni velük, hogy ma Magyar- országon milliomosnak lenni nem pénzt, nem összeharácsolt ingatlanokat jelent, (amelyektől győznek most megszabadulni decemberig!). Milliomosnak lenni igazi gazdagság nálunk. A mi fogalmaink szerinti gazdagság tartalmat fejez ki, olyan anyagi és erkölcsi egzisztenciát, mely az egész társadalomnak kamatozik. Azok az emberek, akik műveltségük és látókörük gazdagításával, becsületes és nemcsak önmagukért való munkával képzelik el a jövőt, képtelenek az átlagosnál nagyobb jövedelemre szert tenni. Mégis ők az igazán gazdagok. Sohasem jutnak a »gazdagok« börtönébe. Jávori Béta ! SOMOGYI NÉPLAP Scerda, 19TI. Bárdos <£■ 5
