Somogyi Néplap, 1972. március (28. évfolyam, 51-77. szám)

1972-03-19 / 67. szám

Szemlék után Nyina, Polly, Andromache Virágok, várak, katonáit, vértelen harcok Egy kisfiú vendége voltam J átszani jó. A gyermek önfeledt játékait a fel­nőtt komolyabbra cse­réli. Művészeteink szülője a já­ték volt, és minden igazán művésziben van valami játé­kos könnyedség, megejtő va­rázs. Ezt legközvetlenebbül a népi művészetekben érezzük. Miért mondom ezt? Több mint tíz éve lájtam évről évre a műkedvelő mű­vészeti mozgalom körzeti és járási vetélkedőit, melyeken Indiámként változtak a ver­senyzők — ez természetes — és sok esetben a művészeti vezetők is. Volt év, amikor az irodalmiszínpad-hullám oly magasra csapott, hogy külön bemutatót kellett szervezni számukra, ugyanakkor itt-ott volt csak kórus — ha volt is. műsoruk évről évre alig vál­tozott —, a szólisták: vers­mondók, prózamondók, mint­ha többen lettek volna. A prózai műsorokat »mélyértel- mű komorság« jellemezte. Igaz, a legtisztesebb szándék­ból fakadóan, mert a rende­zők és szereplők úgy érezték, ezt kell tenniük. Csak a nép­táncok színessége oldotta ezt a hangulatot, és ezért a kö­zönség nagyon hálásan tapsolt is. Ennek az egyvonalúságnak tulajdonítom azt a véleményt, hogy a tv uralomra jutásával »■befellegzett a műkedvelősdi- nek«, »az amatőr müvészke- désnek.« Az idei tapasztalatom másra enged következtetni! öt és féj'óra a nagybajomi nézőtéren hosszú idő, még akkor is, ha közvetlen isme­rőseink, barátaink kedvéért megyünk el egy ilyen kultu­rális bemutatóra. Különösen •hosszú akkor, ha a részvevők műsorát »az illik megjelenni, részt venni« elv jellemzi. Az idei járási bemutatót azonban a színesség, a változatos szer­kesztés. a szereplők oldottsá- ga, többségében játékos vagy komoly öröme jellemezte; és ami a legfóntosabb: ezeknél érezni lehetett a mai falu iga­zi művészeti érdeklődését. Ol- dódottságuk, azonosulási ké­pességük legteljesebben a nép­dalban, népi játékban mutat­kozott meg, abban a természe­tes közegben, amelyben kö­zönségüket is azonosítani tud­ták magukkal. Az öröm azonban ritkán jár üröm nélkül. Az ürömöt szép magyar nyelvünk pongyola beszélésével szerzik falusi színjátszóink és versmondóink. (Elnézést az oly kevés, tiszte­letreméltó szereplőtől, akinek hangképzését és beszédét még »művileg« sem tudták ez ideig megrontani.) Nem a beszédhi­bára gondolok elsősorban — a raccsoló, selypítő, sziszegő és pöszélő kevesekre —, hanem azokra, akik fogaik közül, alig mozgó ajakkal beszélnek, akik elnyerik a szóvégző mással­hangzókat, sokszor a szótagot is, és azokra, akiknek a mo­tyogás jelenti a csöndes beszé­det. ök azok, akik megfeled­keznek arról az aranyszabály­ról, hogy a közönség az utolsó sorban is hallani és érteni akarja, mit közölnek vele. ök csodálkoznak a legjobban, mi­kor a szövegmondásukat nem értők nyugtalankodnak, mo­zognak, morognak, és a sze­gény versmondó vagy játékos nem tudja, mi a baj, elveszti önbizalmát, szöveg- és cselek­vésbiztonságát és »belesül«. Azt mindenki természetes­nek tartja, hogy énekkarban csak jó hangú, jó hallású em­berek szerepelhetnek, hogy »botlábúnak« nincs helye a táncosok között. Az is magá­tól értetődő, hogy az együtte­sek fejlettségéhez mérten vá­laszt műsort a karnagy, a táncoktató, hogy rendszeres próba nélkül nem születhet eredmény, siker. Ügy gondo­lom, ez érvényes a prózai mű­fajokra is. Szépen beszélni, irodalmi szöveget jól tolmá­csolni semmivel sem köny- nyebb feladat, mint énekelni, táncolni, mert a mondott szö­veget értelemmel és érzelem­gazdagon közvetíteni a legne­hezebb előadói műfajok egyi­ke. A vers- és prózamondó se mondhat le a rendezőről, aki segíti a mű előadásának fel­építésében, a tempó és a rit­mus kialakításában, a beszéd­hibákra felhívja figyelmét, modorosságait nyesegeti. Ke­vés értéke van anrtak a pró­bának, ahol a vezető csak ar­ra kíváncsi, hogy tudják-e a szöveget, a »betanulás« során berögződött értelmezés elfo­gadható-e. Éppen fordított módszerre van szükség. Ha .akit tisztességre neveltek — lehull a fátyol, kiég az álmok tüze, látja a világ csontváz arcát, cinikus lesz és céltuda­tos, üres és számító, félelme­tes és szánandó. Az egyik songban a sanzonromantika csengésével énekel és lázad, máskor pedig konok dalla­mon, akaratos, Brecht-refré- nekkel magyaráza sorsát. De ott is érzik a gerinc, a tartás. És Andromaché! Talán nem túlzás azt írni: a határozottság kiteljesedése — a legemberibben. Lehet, hogy nem vették észre, ez a moder­nizált. antik hősnő mennyit szenved* a színpadon, hogy Trójában ne legyen háború. Nem látványosan, . hanem egész lényével, teljes asszo- nyiságával. Kapaszkodik gör­csös ujjú ragaszkodás nélkül, szeret látványos érzelemmu­togatás nélkül, anya, aki nem fogja kézen a gyermekét, csak érzi még a megszületőt, de máris ott látjuk a szeretet mikrokozmoszában, látjuk ölé­ben; látjuk karjai között, érezzük simogatását, melegét. És megint csak erejét, egy egész embernyi megvalósulást abból, amit úgy hívunk: hu­manizmus. Szép ez a tartás, célt aúő is, példázat is. /Ilyen színésznőnek látom én Molnár Piroskát. Ilyen hatá­rozottnak, erősnek. Lehet per­sze, hogy a szerepek tették ezt, s ez természetes is. Volt egyszer egy alföldi fa­luban egy lány, aki megcso­dálta a mozit. Anyjától hal­lott a városi színházról. Sze­gedre került, közgazdasági technikumba, hogy tjiztos ke­nyér legyen a kezében. Ott találkozott először a verssel. Ügy, igazán. És akkor járt először Budapesten, amikor felvételizett a színművészeti­re. Véletlen talán, de egy szo­morú szegedi költő versébe kezdett: Milyen volt szőkesé­ge? — kérdezte Juhász Gyu­la szavaival. Fölvették, s ami azóta van; az Nyina, Polly és Andromaché. Egy megkezdett pálya csillogásával éa fáradt­ságával. Beszélgettünk egy kora dél­utáni órán, próba után. Fárad"? volt... Szóba került az is, hogy Budapest, Szeged után hogyan érzi magát Kaposvá­ron. »Sok a munka« — vála­szolt. »És ez a jó, mert érzi az ember: színházat csiná­lunk.« Tröszt Tibor András egyik alkotása a kiállítás anyagából. »Tessék megcsinálni a fényképet, aztán rajzolok...« nem a tanulás előtt kap elem­ző útmutatást valamely szín­padi játék szereplője, a vers- és prózamondó, a berögződött hibák kiküszöbölése majdnem lehetetlen feladat. Ennek a módszernek a hiá­nyát bizonyítják a körzeti szemlék, melyeken a szereplők természetes beszédmódját va­lami különleges, »iskolás szö­vegmondás« váltja fel, s ebből csak úgy sugárzik a »csak tudjam elmondani« érzés. Vagy talán ez az egész gond a műsorválasztásból ered? Nagy fát fokossal nem lehet kivágni. Egy tizenhat éves kis­lány pl. József Attila Oda cí­mű versét próbálta elmondani, melyre életkora Szerint is kép­telen. A jó szándék megbuk­hat így is. S zép magyar nyelvünket színpadról, pódiumról csak szépen szabad megszólaltatni. Köznapi beszé­dünk és irodalmi nyelvünk között mind nagyobb a kü­lönbség, így egyre fontosabb az irodalmi szöveg szép, a nyelv törvényeinek megfelelő életre keltése. Az sem lenne baj, ha a klubkönyvtárak, művelődési házak csoportjai­nál is rendszeresen foglalkoz­nának — színjátszóknál, sza- valóknál leginkább — a be- szédhiányosságok javításával, hogy a pongyola, fanyalgő, mesterkélt, szóvéget nyelő be­szédet az amatőrök pódiumán is felváltsa a szép magyar be­FeOérdi Gyula A család együtt nézte az el­ső űrhajósok holdra szállását a tv-ben. A tengerre szállást is izgalom övezte. A két asztro­nautáért leszálló helikopteren a még óvodás András fölismer» te a két számot, szülei csodál­kozására mondta: 66. (A 60, 48 stb, számokról fogalma sem volt.) Csak később derült ki, hogy budapesti nagyapja a házuk előtt közlekedő .villamos Felszisszentek az emberek amikor meglátták a My fair lady színes virágcsokrát a tér­hatású képen — mondta a siófoki Május 1. filmszínház vezetője a panorámafilm sike­réről. Tizenegy mozi van az országban, ahol panorámafilm vetítésére alkalmas gépek van­nak. A tapasztalatok szerint azonban meglehetősen ritka, hogy ilyen film érkezik a film­színházba, mert mindössze egy-egy kópia »járja« aa. or­szágot. A siófokiak kedvelik a mó­rit, ezt bizonyítja a filmklub lemehessen az udvarra fociz­ni —, még csak azt kérdeztem meg: — Mit szólsz az első osz­tályos tan tervhez? — Szeretném, ha az iskolá­ban is rajzolhatnék... Mi lesz Andrásból? Erre fe­lelni a legnehezebb. Idővel, re­méljük, lesz még okunk felke­resni őt. látogatottsága is. A most folyó sorozat filmmúzeum jellegű, a század első felének alkotá­sait mutatják be elsősorban. Több mint háromszázan jár­nak a letűnt idők moziját néz­ni, s igen sokan közülük a Kőolajvezeték Vállalat dolgo­zói. Ottjártunkkor éppen csinosí­tották a belső nézőteret. A vezető elmondta, hogy még a nyári szezon kezdetéig átépí­tik, tágassá és kényelmessé alakítják a filmszínház előte­rét is. Horányi Barna Filmmúzeum Siófokon Átépítik a mozi előterét Nyina a színésznő. Polly' a polgárlány. Andromaché az örök asszony. Nehéz vállalko­zás három ‘ szerep mögött »megfejteni« a színészt. Köny- nyebb lenne, ha egy tiszta, »megbízható« típusú karakter állna előttünk a színpadon, de Molnár Piroska nem az. Ját­szott már dajkát a Rómeó es Júliában, és énekelt, táncolt operettben. Volt királynő is Lesz is királynő. Ebben a le­hetőségben ott a koldus, a forradalmár, a jósriő, az utca­lány, a hivatalnok, a nagysá­ga. a munkásnő is. Ott van Júlia is, a dajka is, ott van... Igen, magamban szerepei osztok neki. Ez már könnyű feladat, mert egyénisége —• a három szerep láttán érezheti a közönség is. — feloldódik minden szerepben. Lehet, hogy a mostani benyomások alap­ján messzire ragadtattam ma­gam, de tény az, hogy Molnár Piroska fiatal színésznő, aki sokat ígér és sokat bizonyít. Aki bejáratos a színházba azt is tudja, sokat dolgoz!}? minden szerepért. A három szerep három portré. Ügy vé­lem, sokan őrizzük magunk­ban ezt az arcot Határozottsága ragad meg elsősorban. Nem valami látvá­A hétéves Cyőrfi András rajzait lapozgatom. Égyik mű­ve különleges hajót ábrázol, a név szokásos helyére ezt írta: ANYUKA. A tanító nénit is meghívta látogatásomra. Győrfi András bemutatását megígértem olvasóinknak, hi­szen nemcsak magam álltam hitetlenül rajzai előtt a me­gyei könyvtárban. — ö is egye­dül készíti színes, meseszerű rajzait? — hullott rám meg a kiállítás látogatóira a kétely. Sok minden, elsősorban a tér­beli elhelyezés meggyőző volt, de mégis... Otthoni rajzbemutatója min­den kétségemet eloszlatta. Higgyen az olvasó is: Győrfi András maga készíti műveit Kellner Bemát könyvtár- igazgató fölfedezése is kései már, hiszen a szülők a három- négyéves Andráskában meg­látták a kibontakozó tehetsé­get. Azóta a legnagyobb bün­tetésnek számít — András is olyan gyerek, mint a többi —, ha nem rajzolhat, és anyuka vagy apuka nem olvas mesét. Különös kapcsolat szálai ve­zetnek anyukától a meséhez vagy a mesétől az anyukához. De ez nem magától alakult így. A mese nem maradhatott el egy este sem. És közben a kis­fiú, akkoriban még nagyon- nagyon kisfiú, rajzolni kezdett. Nem a meséről, nem az ottho­ni környezetről, hanem csakis az ő világáróL Legszebb rajzain virágok, várak, katonák, vér nélküli harcok elevenednek meg. Rá­kapott az Egri csillagokra: »Szeretem azt a könyvet, mert olyan üsd-vágd, nem apád« — mondja, ha róla faggatják Véletlenek is hozták, hogy a szülők fölismerték András rendkívüli képességét. Erdély­ben Kós Károly kultúrpalotá­ját az édesapja mutatta meg a minden kiránduláson, külföldi úton részt vevő kisgyereknek. Valamikor aztán Itthon, fel­nőtt-társaságban a kultúrpalo­ta fényképét nézték, Andráska rábökött és fújta, hogy hol látta és milyen. számát megmondta egyszer a fiúnak, s azóta sem felejtette el a szám képét. Az agya szinte mindent le­fényképez. A pécsi minaret — miután egyszer látta — gyak­ran jelenik meg új rajzain. — Miért szeretsz rajzolni? — fordultam kis házigazdám­hoz — Hogy anyukáimnak őrömet szerezzek. (Születésnapra, névnapra anyuka is, apuka is rendszere­sen egy-egy mesés rajzot kap. Közülük az egyik legszebb: to­jás formára vágott rajzlapok füzére, az egyes lapokat finom érzékkel díszítette, fölismerve a dekorálás megkülönböztető szerepét az ábrázolástól.) Az óvodában tanult rajzolni, sőt új technikaként megismer­kedett a ragasztással, a »tépett mozaikkal« is. Az általános is­kola első osztályában nincs rajzóra. Hogy ne fárasszam — különben is alig várta, hogy nyos, divatos feminista el- szái iság, túlzott öntudat ez. Határozott emberi céltudatos­ság, amely a három figurának is erőt ad. Mozdulatokban, a sajátos, kissé meleg-remegős hanghordozásban, a fölemelt arcban. Ügy érezzük, a szín­padon felragyogó, nyílt tekin­tet nem a reflektor, hanem napfény fogja puritán glóriá­ba. Határozott. Belső erőt,- tartást sejtet. Ha játszik, ezt hirdeti. Különös dolog a sze­rep és a színész, viszonya. Még különösebb a szerep—színész —egyéniség összhangzata. Ho­gyan tükröződik ez a határo­zottság például a szerepek­ben? Nyinát — a Sirályban — a hivatástudat végzetes ereje viszi előre távoli sikerek, vá­rosok, örvények felé — egyre távolodva szerelmétől. S az utolsó találkozáskor, amikor a színpadon megtört, összetört Nyinákat látunk viszont, ben­ne az áldozatot láttuk, akinek sorsát törték össze, hitét ta­posták meg, de »én, a néző« elhiszem vállalt sorsát, val­lom* hitét, és levett kalappal tisztelgék embersége előtt. Ezt a határozottságot egész más sodrásban, tartásban hor­dozza a Koldusopera Pollyja. A polgárlány szeme elől — Ellopott mássalhangzók ürügyén SOMOGY! NÉPLAP wt MáMhw ».

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom