Somogyi Néplap, 1972. január (28. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-27 / 22. szám

Eszménk erejével MESÉS BUSINESS M&wdHfc, bővített kiadásá­ban jelent meg újra Aczél György könyve, az Eszménk erejével. A kötet a politikus beszédeit, hozzászólásait, a vele készített interjúkat s a cikkeit tartalmazza. Tágabb értelemben pártunk jelenlegi kultúrpolitikájának summáza- ta. több helyütt — főleg ak­tuális kérdésekben — anali­tikus elemzése. A beszédeket, hozzászólásokat, amelyeket korántsem orátord hatások, keresett stílusfiogások, hanem meggyőző, tiszta logikájú ér­velések jellemeznek és kísér­nek, ciklusok foglalják össze. Kulturális életünk ideológiai kérdéseiről — ez áll az első fejezet élén. Visszatekintés, szerves viszonyításban a iná­val, a jelen időszerű és alap­vető kérdéseinek elemzése; előremutató vita igényével, a szembenézés őszinteségével. Az olvasás után, kulturális életünk folyamatát szemlélve gondolataink többször vissza­térnek kiindulópontként ehhez az első fejezethez, hiszen a benne foglaltok egyszersmind követendő mértéket jelente­nek, s megfontolásra, józan­ságra intenek. A művészet — az igazi művészet — csupa hevüilés, érzelmi gazdagság, de szemlélete, megítélése gon­dolati, eszmei tisztaságot, higgadtságot kíván. Többször is említi a szerző azokat a műveket, amelyeket az 'ötve­nes évek torzult művészet­szemléletének hatása alatt igaztalan visszhang kísért, vi­szont' intő módon hangsúlyoz­za, hogy ne az ötvenes évek­kel, hanem a torzulásokkal, ne a nagyszerű eredményeket is produkáló korral, hanem az elrontott tettekkel vitázzunk. Több ízben is említi a vita fontosságát. »■Nem lenne helyes, ha a pártvezetés szakmai-tudomá­nyos kérdések határozatokkal való eldöntésére vállalkozna, ha művészeti alkotások eszté­tikai analízisét végezné el az esztéták helyett... Ezekben a kérdésekben a terület felké­szült marxista művelőinek kell kialakítaniuk azt ,az álláspon­tot, amely összhangban áll a marxizmus—leninizmus eddi­gi eredményeivel, a párt poli­tikájával és ideológiájával. ... A kulturális életben az élénk, elvszerű marxista kritika a szocialista demokrácia elen­gedhetetlen feltétele; alkotó­eleme ... a marxizmus meg­követelte helyes választ oly­kor csak hosszabb viták után lehet megtalálni. A vitákat ezért is végig, kell vinni« — írja a Kultúra és demokratiz­mus című fejezetben. (Az első ciklus tartalmazza többek kö­zött az MSZMP X. kongres­szusán elhangzott hozzászólá­sát is.) A Művészetpolitilzánk né­hány kérdéséről összefoglaló cím alatt megjegyzéseket ol­vashatunk a művészeti kriti­káról, a színházpolitikáról; ze­nei műveltségünkről, irodalmi feladatainkról, a magyar és a szovjet kultúra kapcsolatairól. Ezek a megjegyzések soha­sem a terület »perem-kérdé­seit«, felületét illetik, hanem nagyon is lényegbe vágó, alapvető gondokat vetnek fel, kritikusan és megoldást sür­gető egészséges türelmetlen­séggel. Amit a művészeti kri­tikáról ír, tulajdoniképpen a kritika kritikája. Hiszen lép- ten-nyomon tapasztalható a szerző által felvetett »langyos­sága, a »művek körüljárása« és a »semmitmondó óvatosko­dás«. A szocialista színházról írottakra hívjuk fel ezúttal az olvasó figyelmét. Az okfejtést világos helyzetkép indítja, an­nak megállapítása, hogy a szo­cialista színházkultúra nem azonos a szocialista országok színházkultúrájával. Tavaly, az MSZMP KB kultúrpolitikai munkaközösségének illésén el­mondott felszólalása program­adó is, a szocialista színhá­zak megteremtését illetően. »A szocialista színház tovább­fejlesztésében a munka és a felelősség döntő része a szín­házakra és azok vezetőire, al­kotó művészeire hárul... Va­lamennyien felelősek vagyunk azért, hogy jól gazdálkodjunk azzal a támogatással, amelyet a magyar állam a színházmű­vészetnek biztosít« — hangsú­lyozza. A III. »-tárgykör« élén a Tu­dománypolitikánkról címszó áll. A párt tudománypolitikai elveiről, irányelveiről, az Aka­démia reformjával kapcsolatos vitáról és állásfoglalásról ol­vashatunk ebben a részben. A közművelődésről szóló cik­lus — úgy vélem — minden népművelő számára izgalmas olvasmány is. S nem véletle­nül éppen arról a területről szól első ízben, ahol a legna­gyobbak tennivalóink. »Tudo­másul kell venni: a falusi kulturális életben egyszerűen nem is tudunk előbbre jutni, ha itt szemléletbeli változás be nem közvetkezik« — írta a Népművelés hasábjain 1962- ben. Éppen tíz esztendeje en­nek, hiszen az évfolyam első számában jelent meg írása. A sorok és az évszám is megálljt parancsol az olvasásban — mint teszik -ezt általában a gon­dolatébresztő olvasmányok az olvasóikkal. Ez persze nem olyan merengés, mint egy re­gény fölött lenni szokott, in­kább számvetést parancsol 1972-ben. Az eltelt évtized va­lóban izgalmas, szép eredmé­nyeket hozott, de nyugtalanító eredménytelenségeinket is élőnkbe idézi, s tennivalóink sokaságát is, mintegy igazolá­sául. az 1962-es cikk befejező mondatának: »Ezért nagyon dicsőséges, nagyon szép és na­gyon nehéz szakasz az, aminek elébe nézünk.« A következő fejezet az is­meretterjesztés és értelmiség kapcsolatáról szól, majd a népművelésnek szocialista tár­sadalomban betöltött szerepé­ről olvashatunk. A könyv ele­jéről feljegyzett megállapítás (»Hányán vannak nálunk olyan párttagok, szakemberek, akik képesek irányítani egy erőmű felépítését... — ugyan­akkor a lakásukat ósdi, érték­telen bútorokkal rendezik be, a színházakban szívesebben nézik meg a tingli-tanglit, mint Shakespeare-t«) itt új­fent értelmet nyer. »A szocia­lista embert teljes, harmoni­kus, adottságait és lehetőségeit megvalósító egyéniségnek kép­zeljük el.« Izgalmas publicisztika tu­lajdonképpen a hozzászólások­ból, cikkrészletből összeálló Társadalom — Ifjúság — Esz­mények című fejezet. Nemcsak arra ad választ, »hogy állunk a fiatalokkal«, hanem arra is, »hogy álljunk a fiatalokkal«. »A fiatalok jobbat akarása társadalmunk fejlődésének nélkülözhetetlen lendítőereje« írta a Népszabadság 1970-ben. A kötetben olvashatjuk az V. nevelésügyi kongresszuson elhangzott hozzászólását, s az Anyanyelvűnk című fejezet — a tavaly májusban elmondott — zárja a könyvet. Cikkünk nem élt a teljes is­mertetés igényével, sokkal in­kább akarja az olvasó figyel­mét a kötet elolvasására irá­nyítani, a könyv néhány olyan gondolatát kiemelve, amely megyehatárunkon belül érde­mel nagyobb odafigyelést és hasznosítást. Ki ne ismerné a harminc­szoros Qscar-díjas Walt Dis­ney világhírű figuráit, a két­balkezes Miki egeret, az ön­magát állandóan mérgesítő Donald kacsát, és a cicasze- lld, örökké beugrató Plútó ku­tyát. És sorolhatnánk tovább Pinocchiót, a három kismala­cot, Hófehérkét, Hamupipő­két meg a többi, megelevene­dett mesét. Lánya, Diana Disney-Miller írja: az úgyne­vezett Disney-birodalom negy­venöt esztendővel ezelőtt édes­apjából és egy Miki egérből állott. 1955-ben a már nem használt díszletekből, kellé­kekből a kaliforniai Anaheim- ben megvalósította Disney- landot (azaz Disney-országot), a gyermekek nemzeti paradi­csomát. Ennek a Disney-or­szágnak az évek során ven­déglátóüzemei, vidámpark­jai,. filmvállalatai alakultak, és rendkívüli látogatottsága 1970- re már 167 millió dollárt jö­vedelmezett. A múlt év ősze új fordula­tot hozott. Miki egér, Donald kacsa és Pluto kutya új ott­hont kaptak — a floridai Or- landóban —, az úgynevezett Walt Disney-világot. Ott hasz­nosították mindazt a tapaszta­latot, amit Disney-ország te­remtett. A különbség mégis óriási. Nem csupán azért, mert amíg Disney-ország csupán 100 hek­tár volt, az új Disney-világ közel 14 000 hektárnyi terüle­tet foglal el. Az új helyen a Hamupipőke háza kétszer olyan magas, mint a korábbi (természetesen luxusvendég­lővel!). A régi helyen csak egy mozgó elnökbábu volt (Ábrahám Lincoln), a Walt Disney-világ elnöki csarnoká­ban pedig mind a 36 amerikai elnök ott díszeleg. Eredeti öl­tözékében, s nem úgy, mint Madame Tussaud londoni pa­noptikumában : mozdulatla­nul, hanem mozgásban. A ha­talmas csarnokokat vendég­lők, éttermek, szállodák és különféle szórakozóhelyek öle­lik körül, s így a Disney-vi­lág egyben vidámpark és üdü­lőtelep, nem kevesebb mint 400 millió dollár értékben. A Disney-világ főutcáján, amely a századforduló jelleg­zetes amerikai városainak mintájára készült, mindig nagy tömeg tolong. A felhő­karcolók közé' szorult emberek csodálják a régi, földszintes Amerikát. S a hagyományok- ‘ hoz híven Mickey Mouse ve­Disney „új világa'* zeti végig a látogatókat a me­sekirályság főutcáján, és üd­vözli a többi Disney-figura élén a vendégeket. Másutt szintén Mickey egér vezényli egy elektronikus rendszer ál­tal mozgatott egérmusical ze­nekarát. Tekintettel a távolságokra: a Disney-világot villanyvona­tok szelik keresztül-kasul, hogy mindenhová eljuttassák az érdeklődőket. Az ügyes vállalkozók, akik jól ismerik a gyermeki érdeklődés és a gyermekkori nosztalgiák von­zását, nem véletlenül építették fel a Disney-világot a floridai Orlandófaan, egy borókaerdő közepén. Azt tervezik, hogy nem messze Orlandótól hatal­mas üdülőtelepet létesítenek, luxusszállókkal, sportpályák­kal és szórakozóhelyekkel. Jellemző az eddigi méretekre, hogy a vállalkozásnak máris 6000 alkalmazottja van, és már most olyan nagy a zsúfoltság, hogy jóformán semmihez sem lehet hozzáférni. Walt Disney 1966-ban hunyt el. Utolérhetetlen bájú figu­rái, amelyekkel sok gyermek­nek és felnőttnek szerzett fe­lejthetetlen órákat, már leke­rültek a filmszínházak műso­ráról. A floridai Oriandóban — tulajdonképp« nem is túl nagy távolságra Cape Kenne- dytői — a Disney-világ a vál­lalkozók jóvoltából még min­dig a mese szerepét tölti be. Ámde most ez már nemcsak a gyermekek számára mese, hanem a vállalkozók számára is mesés hasznot jelent. Disney életében az alkotó művész zse­nije volt az üzlet forrása, most életműve ebben az úgyneve­zett Disney-világban volta­képpen csak ürügy egy jó vál­lalkozáshoz. Az öregasszony és a levelek ■fgy élek én, kedveském, / látja. Olyan szép itt minden. No, nemcsak tavasszal, hanem télen, nyá­ron meg ősszel is. Szegény uram mindig azt mondta, hogy az apját sokáig csúfol­ta a falu, hogy ide építette ezt a házat. Mi meg mindig azt mondtuk: benne élünk a bibliai paradicsomban ... Télen ide járnak a gyerekek a faluból ródlizni, és kijön­nek az őzek meg a nyulak is az erdőből, eleségért. Sen­ki se mondta nekünk, hogy etessük őket, de látja, ott van az a féltető, alatta a jászol. Oda mindig tettünk egy kis szénát, és a kukoricát is úgy morzsoltuk, hogy maradjon a csutkán néhány szem, s azt is kitettük az etetőhöz... Hogy- hány éve élek így, magamban? Van annak már tizenöt éve. Az uram a há­borúból hozta a baját, nyo­moréban jött haza. A két fiú akkor volt amolyan serkenő bajuszú. Ikrek voltak. De minek is beszélek én most erről? Szóval, magamra marad­tam. Hallottam vagy olvas­tam valahol, már nem is tu­dom hol, egy öreg emberről, aki úgy élt, mint én most itt, és élete alkonyán szépen el­rendezett magában mea ma­ga körül mindent. Olyan szé­pen, hogy még a koporsóját is megcsináltatta, meg a fa- keresztat, s rá föliratta a ne­vét is, csak azt nem, hogy mikor halt meg. Merthogy azt akkor még nem tudhatta, így beszerzett mindent, föl­vitte a padlásra, megírt egy levelet, hogy ezeket a dolgo­kat ott keressék majd ... Tudja, hogy én is gondoltam már erre? Persze, lehet, hogy most azt mondja, butaság. Mert tényleg az egy kicsit. Minek a halállal gondolni? Sokszor találkoztam már ve­le. Apámat, anyámat, az ura­mat, az anyósomat meg az apósomat én öltöztettem fe­ltétébe, amikor itthagytak. Jön az, tudom. Egyszer majd csak eljön. Aztán mit is mondhatnék? Közelebb va­gyok a hetvenhez, mint a hatvanhoz, sokat megértem. Ami idő hátravan, az a vá­rakozásé lesz. Tulajdonkép­pen a fiaimat, az unokáimat is várom. De minek is beszé­lek én most erről? A téeszcsések összeapritot- ták a fámat, motoros fűrész­szel. Jó apróra vágták. In­gyen csinálták, de adtam ne­kik húsz forintot sörre. Nem is tudom, hogy adják a sört mostanság, kapnak-e érte két üveggel, merthogy kette n voltak a fűrészelők ... Én is dolgoztam ám a brigádban, a többi asszonnyal, még évek­kel ezelőtt. Azért is kapom a járadékot. Nem sok, de ne­kem már nem is kell a sok. Még emlékeznek rám a falu­ban, tudom. Tavasztól őszig a brigadéros, ha erre járt, hetente kétszer-háromszor benézett hozzám. Beszélget­tünk, itt hagyta a biciklijét, ha a közelben akadt dolga. Most meg, hogy tél van, az erdős dugja be az orrát időn­ként. Én azt hiszem, hogy ezeknek mondta valaki, hogy olykor nézzenek be hozzám. Talán a két elnök közül va­lamelyik, vagy a téeszcsé vagy a tanács elnöke. Nehe­zen hiszem, hogy csak úgy maguktól... De az is lehet, hogy tényleg nem küldi őket senki, csak jólesik nekik megpihenni télen a meleg, nyáron meg a hűs szobában. Mert az ő lakásuk, az mesz- szire van ide... Látom, a képeket nézi. Hát, bizony ilyen volt az uram. Még a háború előtt. Meg ka­tona korában. Szép, fess em­ber ... Szépeket tudott mon­dani. Sokszor mérgelődtem is, mert azt hittem, hogy csak engem akar mérgesíte­ni vele. Azt mondta, hogy én vagyok a nagyságos asszony, és hogy ő ezért nekem csak kezitcsókolommal köszön­het ... Hát ilyeneket mon­dott. Így írta alá még a tá­bori postai levelezőlapot is, hogy kezitcsókolom, nagysá­gos asszonyom ... Pedig ak­kor már nem volt éppen fia­tal. Túl járt a negyvenen, amikor kivitték a frontra. A gyerekek meg, édes istenem, de jálcat is nevettek, amikor elolvastam nekik... De mi­nek is beszélek én most er­ről? Megvannak ám még azok a levelek. De meg ám! Itt senki sem rámol el semmit, csak én, így aztán semminek se veszhet nyoma... De lá­tom, maga csak a képeket nézi. No, látja, ott az ablak mellett, az vagyok én... Vagyis hát, az voltam. Ugye, nehezen hiszi, hogy az ott egy parasztmenyecske? Pedig úgy igaz... Sokan mondták rám akkoriban, hogy ez aztán a szép asszony! Megnéztek az emberek az én falumban, de itt is, ahol az uram szü­letett, és máshol is, ha el­mentünk búcsúba, lakoda­lomba. Az uram büszke volt rám nagyon... És nagyon szerettük egymást. Akkor ezt nem szégyelite az ember... Most, hogy a postás néha hoz egy újságot meg olva­som a kalendáriumot, erről nem úgy beszélnek az embe­rek, mint mi akkoriban. De hát nekem ezzel semmi ba­jom sincs. Az uram régi-régi leveleit előveszem, ha na­gyon visszavisz azokba az időkbe az emlékezés, és ak­kor én megint ott vagyok. Vele meg a gyerekekkel. Hogy miért nem beszélek erről? Ezt kérdi? A gyere­keimről ... Ketten voltak, és nagyon szépek voltak. Nem csoda: jutott beléjük az any­jukból is meg az apjukból >s olyasmi, amitől ilyenek tet­teik. Az egyik ipart tanult. asztalos mesterséget. A má­sikból, az okosabbikból mér­nök lett. De örült volna az uram, ha látja, mire vitte a két gyerek... Aztán, tudja, ötvenhatban, amikor úgy ösz- szegabalyodott minden, az én két szép fiam kiment Auszt­riába. Akkor már felnőtt em­berek voltak. Egy gyárban dolgoztak mind a ketten, és egyszer csak üzenik az egyik barátjukkal, hogy ők men­nek. Pedig semmi rosszat nem tettek, ezt az az ember is mondta. Most Amerikában vannak, családjuk van... írnak, csomagokat küldenek. De nincsenek itt... Hívtak, hogy én menjek. Éppen a téeszcsé brlgadérosa volt itt akkor, amikor az egyik olyan levelet hozta a postás, amelyikben azt írták, hogy menjek... Szépen írtak. Hogy majd fölváltva leszek kettejüknél, mert mindegyi­kük szeretne velem lenni. És hogy milyen szép ott, náluk minden. A feleség, a gyere­kek ... Látja, itt vannak a képek, a levelek. Színes képek, olyanok, mint az ünnepi le­velezőkártya. Több mint tíz éve hívnak, és ígérik, hogy egyszer majd eljönnek. Ak­kor azt mondta a brigadéros: ♦Nézze, úgy mondják, hogy az öreg fát már nem szabad új földbe átültetni, mert az nem él meg ott Maga is ágf lenne. Háé nem jó magának itt? És azok a gyerekek, ha igazán vágynának az anyjuk •után, nem jöhettek volna már el legalább egyszer, ha csak látogatóba is? Vagy végleg? Hát mi akadálya van ennek? És ha tényleg olyan jó nekik ott, mondjuk, hogy így van, hányszor átrepülhettek vagy áthajózhaitak volna már ed­dig is, ide, magához? No, lát­ja. Magától várják, hogy ne­kivágjon ilyen hosszú útnak. Még ha megküldik is rá az útiköltséget, akkor sem szép ez egy gyerektől. Itt meg rá­adásul két gyerekről van szó, két háládatlan gyerekről...« Ezt mondta a brigadéros. Én meg csak sírtam, folyton sír­tam. Én mindig hittem, re­ménykedtem, hogy egyszer majd jön a levél vagy a táv­irat, hogy érkeznek, hogy már itt is vannak. De csak nem jönnek... Látja, milyen szép itt mirh­áén, a ház körül? Várom, hogy leessen már a hó. Addig nem jönnek ki az őzek az er­dőből az etetőhöz, mert más­hol is találnak eleséget. Ha fehér lesz a kert, az erdő, ak­kor majd előjönnek... És itt lesznek a faluból a gyere­kek is, akik nevetnek, ród- liznak. És megjön az erdős, aki a boltból kihozza nekem, ami kell. Kocsi hozza ki e faluból a szénát meg az ab­rakot és megtöltik az etetőt Közben telik az idő... \SlmwBssh Wee&w IdHOfiT!XlFLáP 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom