Somogyi Néplap, 1971. november (27. évfolyam, 258-282. szám)
1971-11-30 / 282. szám
Igái, Kazsok, Rakd Térben közel, időben távol Centralizált közművelődés — de sokszor halljuk, de sokszor szeretnénk megvalósítva látni. És érthető a kívánalom, hiszen így a gazdasági, közigazgatási változásoktól nem marad el messze a szellemi élet sem. »-Sokszor szeretnénk megvalósítva látni« — mondjuk, pedig hát a tanulság a vidék történetében mégis az, hogy az anyagi javakban való gazdagodást később követi csak a szellemi. Igái, amolyan »-igazi« somogyi nagyközség. Igazi, a területe és határának nagysága értelmében, igazi közigazgatási értelemben, igazi múltja tekintetében (nem ártana ezt a múltat korszerű módszerekkel, tudományos igénnyel is feldolgozva látni már); és bi- zom benne, igazi a jövőjét illetően is. A jelen képe azt mutatja, hogy gazdaságilag, közigazgatásilag kisközségek kötődnek hozzá ... Közös termelőszövetkezet, közös községi tanács. Nem túlzás azt mondani tehát, közös cipőben közös az öröm és közös a szorítás ... Az iskola a centralizált köz- művelődés legszebb példája. De hát ez már ugyanígy volt az egyesülést megelőző időkben is, mondhatná valaki. Az iskolaigazgatóval folytatott beszélgetés után mégis megerősödött bennem, hogy mindezen változásokhoz az iskolának is Van köze. Nemcsak azért, mert lelkes pedagógusok — mint például Tóth Mihály — ténykednek a közművelődés területén, hanepi azért is, mert nemcsak formájában, hanem működésében, nevelési és oktatási tartalmában is centrumintézmény az igali általános. Jó a szakosellátottsága, elismerésre méltó az úttörőélet — erre egyébként a község népművelési felügyelője is emlékeztetett —, és a modern oktatáshoz szükséges szemléltető eszközökben sincs hiány. Jó munka folyik tehát az igali iskolában — summázhatjuk az eddigieket, egy gondot fölvetve még: sajnos, szűkös körülmények között folyik mindez. Centrum az iskola kollégiuma is. A hétközi diákotthonnal, napközivel ellátott intézmény — egykori ulánuslakta- nya — hajlékot ad nemcsak a környékbeli, hanem a távolabbi tanyák, puszták ide hozott gyermekeinek is. A diákotthon udvarán láttam a nemrégiben elkészült politechnika-termet, a tanulószobát modern világítótestekkel, s örömmel írtam fel azt is a jegyzetfüzetbe: az igali szülők társadalmi munkája solcat segített ahhoz, hogy mindez létrejött. A község szellemi életét kétségtelenül az iskola alapozza, tehát a jelen itteni képe a jövőt ígéri. De milyen a felnőttek, a fiatalok és az idősebbek közművelődése? Először feltétlenül erre kell választ adnunk, ha azt kérdezzük, be- tölti-e a község a környék szellemi központja közművelődési centruma tisztét. Irodalmi színpad, néptánc- csoport — közönség nélkül. Nem érdeklődnek az igali emberek — ezt hallottam a tanácselnöktől, és másutt is. Egy bizonyos: a panasz nem old meg semmit, és nem is szabad túl sokat követelni. Nosztalgiázni azon, hogy 1952-ben a népszínjátszás, a kultúrver- seny milyen óriási közönséget vonzott, 1971-ben már időszerűtlen. A népművelőknek új Hároméves a Kaposvári Ifjúsági Színpad A múltról, a máról és a tervekről Nem mondanám, hogy szombaton este sajtófogadá son vettünk részt a Kilián György Ifjúsági és Űttörőház- ban a hároméves ifjúsági színpad ünnepségén, de tar talmát illetően mégis csak afféle volt: Forró Pál színművész, az együttes vezet íj e részletesen szólott ugyanis a fiatalokból létrehozott kis alkotóközösség múltjáról, jelenéről és legfőképpen a tervekről. A bensőséges — formákat mellőző — ünnepségen a színpadi tagokon kívül ifjúsági vezetők is részt vettek. A huszonöt tagú együttes jórészt középiskolásokból áll, rajtuk kívül hatan-heten vannak, akik a munkapad mellől jöttek. Csaknem húsz bemutatót tartottak három év alatt. Elsőként a Burns-összeállítást láthattuk az együttestől, s azóta is érvényes játékukra az a felfogás, amely előadásukat akkor jellemezte: a merev formák helyett fiatalos élettel megtölteni a színpadot, tartalmában pedig olyasmiről vallani, ami az ifjúságé. És mi nem az övék? Az ifjúsági színpad több bemutatót tartott, a város határain túl is, elsősorban a nyári építőtáborokban. Most helyiséggonddal küszködnek. De nem nyugszanak bele, hogy nincs egy állandó színpaduk. S a jelent vizsgálva máris a terveknél vagyunk. Három bemutatóra készülnek: Kamondi, Dürenmatt és egy saját összeállítás — Fekete bárány — szerepel a listán. Ezen a beszélgetésen — a »műhelygondok« mellett — eleven vita alakult ki a tanulók és KISZ-szervezeteik kapcsolatáról, a tanár—diák viszonyról s nem utolsósorban a gyermek—szülő kapcsolatról is. Ezt a vitát is természetesnek tartom. Az ifjúsági színpad tevékenységéből fakad. Igényesebben nézik, bírálják a környezetüket. Ahogy szavaikból kivettem: általában tartalmasabb, formális elemektől mentesebb életet kívánnak maguknak — otthon, a KISZ-szervezetek- ben és az iskolákban. A Kaposvári Ifjúsági Színpad tagjainak közvetlen feladatai közé tartozik, hogy készülnek az 1972. évi »Ki mit tud?« versenyre. • H. B. formákat kell keresniük, és érthető, hogy szívesebben böngészget a mai falusi ember egy klubkönyvtár foteljében ülve. Csakhogy ahhoz anyagi támogatás és tárgyi feltételek kellenek. Az igali mozihelyiség nem alkalmas különösképpen arra, hogy a centralizált közművelődés ott leljen otthonra. Nem az irodalmi színpad, hanem a körülmények miatt távolodnak az emberek. És ez az első feltétel a hiányzó. A termelőszövetkezet — gazdasági gondjai miatt — vajmi keveset tud segíteni még. Ahogy azonban a népművelési felügyelő elmondta: jó szándék, segítő szándék már tapasztalható ... Egy bizonyos, a kép hű és pontos: általában ott mutatkozik eredmény a közművelődésben, ahol a termelés és a gazdálkodás is eredményes. És nem kell különösebb éleslátás ahhoz, hogy úgy nagyobb az emberek kedve is a szórakozáshoz, a szabad idő okos eltöltéséhez. Mit tapasztalunk a két tagközségben? Ráksiban a mozdulásnak nyomát sem találni e téren. Pusztán a könyvtárban pislákolt halvány szikrája annak, hogy nem teljesen sötét a kép. Kazsok a másik véglet, a jó példa. Megkockáztatom: még talán Igáinál is jobb. A kisközségben Boda Péter tanító irányításával lelkes helytörténeti gyűjtőmunka folyik, Boda Péterné vezetésével pedig asz- szonykórus alakult. A lelkes házaspár szorgalma, tiszteletre méltó vonzalma a tudáshoz, a szellemi értékek becsüléséhez — példa ... Ennek a három községnek kellene tehát megtalálnia egymást — a közös köz- művelődésért. Nehezíti a dolgot némiképp, hogy a ráksi tsz különálló, de volna azért lehetőség arra is, hogy a három falu minden erejét ö6z- szeadja... S hogy megtalálják-e egymást, az elsősorban az arra illetékes vezetőktől függ. A jelen képe nem mindenütt szívderítő, mert van, ahol a jóakarat is hiányzik. A fejlődés útja mégis össze* tartó. A kezdeményezésnek pedig a nagyközségiben, Igáiban kell megszületnie, felhasználva Kazsok jó példáját, hogy a bizonytalan mozdulás lépéssé érjen Ráksiban is. T. T, SZERÉNY INVITÁLÁS Impressziók a századelőről Pór Bertalan: önarckép. A Nemes Marcell hagyaték Sümegi György rendezésében zárt egész. Nem valamiféle művészeti struktúra vagy korszak szempontjából, sokkal egyszerűbben, vulgá- risábban: zárt egész a gyűjtés szempontjából. Zárt egész a gyűjtemény, de kapukat tárhat, a sarat olvasztó télelSből: a rügyrakadásra, hétköznapok lendületéből állandóságba kö- vesült csendre, a mindennapok egyformaságából, telekommunikációnk ultrarövid hullámú kozmoszából, képernyőkényelemből, a megilletödött, böngésző lassúsága gyönyörködésre. Azt hiszem, kevés olvasónak tehetem fel a kérdést. Emlékszik ön o századiordu- lóra, a századelőre? Azt viszont feltettem magamnak: mit tudok a század- fordulóról. Az irodalom tárt tenyéren nyújtott világa ^nevek, évszámok, címek, uniformisok, politikai erővonalak, etikettszabályok, K. u. K.-lh- letés és »százados« tettek mellett. Mit tudok a századelő érzéseiről, illanó és maradandó hangulatairól, amelyek a tények mögött — vagy éppen ezek kohéziójaként — jelentették az 1899-es és az 1901-es mindennapokat? Bevallott célom a szerény invitálás, megkockáztatom tehát: válasz a Nemes Marcell- gyűjtemény. Olyan árnyalt és gazdag felelet, amely szavakkal el sem mondható. Érezhető, felfogható hála az ember teremtő és mindent birtokolni vágyó érzékrendszerének. Nem, nem követeli ez a kiállítás, hogy feladjuk magunkat, és átszállva a fantázia időkomphajójába, visszaevezzünk a millennium utáni világba, szépen beleereszkedve a fin de siécle — o századvég — mainál jóval kisebb és kisszerűbb forgatagába, átélve a művészlelkek mikrokozmoszát, majd mogtörölve arcunkat visszalépjünk az utcára; gondjaink árnyékába vagy súlya alá. Ez a kiállítás a ma szemléletére tart számot (nem véletlenül, sok helyütt a ma művészetét is ígéri már), a ma ítéletére és bocsánatára, hogy a mérlegelő utókor örökös jogán tegyük. A ma számára kell visszatekinteni élményért és tanulságért egy »emberöltő nyi messziségbe...« A gyűjtő. Teljes emberi pompájában amilyent csak egy valóságláttató festő teremthet ihletetten Előttünk Nemes Marcsii, mö götte élénkvöröses háttér. Szinte sugárzik arcáról sts életöröm, a mecénási jóság, a gazdag ebédutánok derűje. A portré eleven jelzés; már nem próbaköve, már biztos megvalósulása egy új technikának, melynek értelme mégsem az, hogy új, hanem az, hogy színkockái által összeáll előttünk egy teljes emberi arc, s az arc mögött a jellem, a szokások, a kedvenc ételek, a barátok, a mohó művészetszeretet. Festette Rippl-Rónai József, 1912-ben. Tekintetek. Mindegyik teremben megragad bennünket egy-egy szemsugár. Néha szinte könyörög a figyelemért töprengő mélasá- ga, máskor önző hipnotikus ereje fon a tekintet sugarára bennünket. A test folt, az izmok ereje sejtés, a szembogár mégis visszatükröz egy egész embert. Festette: Glatz Oszkár. Festette: Czígány Dezső 1906-ban. Festette: Vaszary János. És a művésztekintet. Pór Bertalan nézésének vallató ereje, művészi mérték- és ítélethirdetése, munka közben a kusza, zilált hajzat, a szái sarkában egy egész század elé tekintő dac és konok hit. Festette Pór Bertalan, 1910-ben. Dezilluzionizmus. Idegen nyelvű, furcsamód mégis jellegzetesen magyar hangulatú szó. Szebb, ha az irodalomból lopjuk a teljesebb jellemzést: Elveszett illúziók. Könnyű elhinni, hogy a születő avantgarde egyik pólyája volt — külföldön előbb — a »minden egész összetört« érzése, eleinte lassú, majd ördögtánc iramú menekülése az Pór Bertalan: Csendélet. m%gy történt minden, aho- EJ gyan vártam: virággal és zenekarral fogadtak. Az egyesület minden focista tagja családostul vonult ki a fogadásomra. A fiúk vállukon vittek ki a pályaudvar előtti térre, ahol rögtönzött gyűlést tartottak. A tiszteletemre összesereglett tömeg fölött hatalmas transzparens rikítóit: »Üdvözöljük az új edzőt!-« A város legtekintélyesebb sportmecénása egy jókora pirosra sült kenyeret meg egy dobozka sót, a helyettes egy lakáskiutalást, a helyettes helyettese pedig egy lepecsételt, tömött borítékot nyomott a kezembe. A nők kendőiket lobogtatták felém, a gyerekek bájosan integettek, a felnőtt szurkolók pedig kórusban fújták: »Meg-jött vég-rel El-jen! Él-jen!« Én diszkréten mosolyogtam, s röviden válaszoltam az üdvözlő beszédekre, majd kocsiba ültem, berántottam a Volga ajtaját, és töprengve dőltem hátra a kényelmes bőrülésen. Másnap reggel meglátogattam a város vezetőit. Határozottan kinyilatkoztatták, hogy náluk magas fizetést és határtalan bizalmat élvezhetek. Napközben összehívtam a focistákat, és grafikonon sűrítve vázoltam előttük az élenjáró tővárosi csapat elleni döntő mérkőzésre való felkészülés tervét. Egyetlen hét állt a rendelkezésemre. Rettenetesen meg- izzasztott minden játékos. Edzősors Valamennyi tapasztalatomat, tudásomat, energiámat, találékonyságomat igyekeztem a lábukba varázsolni. Tekintélyem a hét folyamán szüntelenül nőtt, s a mérkőzés előestéjén érte el a tetőpontját. A találkozó előtt fél órával még egyszer elismételtem a játékosoknak a taktikai utasításokat, lelket öntöttem beléjük újra, és aztán a szállásomra mentem. Leültem a televízió elé, és vártam. A közvetítés első nyolc perce alatt mozdulatlanul terpeszkedtem a fotelben. Élő- érzetekkel gazdagon megáldott ember vagyok. Ezért a kilencedik percben könnyedén felálltam, kihúztam az ágy alól bőröndömet, és a már jól beidegződött mozdulattal nyitottam föl a fedelét. Ugyanekkor az egyik fővárosi csatár hirtelen kiugrott. Lövés! — mire a szvet- teremet és két ingemet a bőröndbe ejtettem. A sok-sok ezer szurkoló kétségbeesve szisszent fel. Kapufa! A szvettert és egyik inget visz- szavettem a bőröndből. Űjabb lövés! Visszaeitettem a szvettert: gól! Halai! Fivakoltam a villanyborotvát, a papucsot és a pizsamát. Amin a mieink ellentámadásba lendültek, összeszedtem többi holmimat is. Csengtünk elkeseredetten támadott. A két szélső ügyesen, okosan helyet cserélt, kicselezték a védőket, villámgyors leadás, lövés — és gól! A tribünön fülsiketítő örömujjongás. A bőröndömhöz léptem, és tétován megálltam. A játék az első félidő végéig váltakozó sikerrel folytatódott. A második félidő első per. cetben izgatottan mászkáltam a bőrönd meg a tv-készülék között. Az ellenfél viharos támadást indított, és a labda máris ott táncolt a mi hálónkban. Pontosan ekkor szólalt meg a telefon. A feleségem jelentkezett, otthonról. — Muszjácska! — szóltam nyugodtan a telefonba. — Üdvözöllek. Itt minden rendben, a munkát befejeztem. Ma este hazautazom... — Nem értem — kezdte a feleségem. — Meddig dolgozol te még abban a városban? — A mérkőzés már a SO. percben jár — pillantottam az órámra —, tehát még kb. tíz percig. Csókollak drágámI A játékvezető tizenegyest ítélt ellenünk. Felhúztam a kalucsnímat, fogtam a felöltőmet és a kalapomat. Lövés! És a kavus hihetetlen ügyesen hárít! Határozott mozdulattal rúgtam le az egyik ka- lucsnit. A közönség tapsolt, de a labda már megint a mi térfelünkön pattogott. A sárcipő újra a lábamra kerülj, Balhátvédünk előrevágta a labdát a mezőnybe, s én természetesen már megint ka- lucsni nélkül álltam. Űj ellentámadás: újra fel a cipőt Középcsatárunk előretör, ragyogó kiugrás: leveszem a kalapomat. Gyönyörű csel: ledobom a felöltőmet. A center kicselezi a jobbhátvédet: lehajítom az egyik kalucsnit Kicselezi a balhátvédet: lehajítom a másik kalucsnit. Hatalmas lövés: góll Gól! Gól! Befejező füttyszó: 2:2! Nagyszerű! Arcomon rejtélyes mosoly bújkált. Felvettem a telefon- kagylót és felhívtam a városi főmecénás titkárnőjét. — Bocsánat! Mit is tartalmaz a megállapodás döntetlen esetében? — Ha a csapat mindig győz, akkor maradhat az edző. Nekünk győzelem kell, bármilyen áron. A sovány kis döntetlenkék nem sokat érnek. — Igen. Nagyon szépen köszönöm — mondtam, és felhúztam a sárcipőimet. Lassan indultam el a pályaudvar télé abban a csodá, latos estében. Ott várt a lelkes tömeg a pályaudvar előtti téren, ott volt legelöl a yp-n-gSr a söval. ott vo'tok a. virágok, a zenekar és a rikító transzparens. De a kutya se srőtt hozzám egy szót sem TTcu—fs nem engem búcsúztattak. Az új edzőt fogadták.. Z. Zolotarjfov B&eesmáry László fordítása etikett glancolta polgáreszmé- nyék, egy egész társadalomnak biztos kordát teremtő szabályok közül. Kitárt lélekkel fogad be új hatásokat, miközben szinte fulladozik a hazai ugaron. Kihűlt, sötétbe hajló színek, tétova mozdulatok, üres parkok. Illő zsánerek, szürke, árnyékos délelőttök. Megfáradt földi Krisztus-tekintet. Csend. Az illúziónélküliség kísérő- társa. Szinte fájdalmas néma- 5 ágú csendéletek, egyszerű alaptónusokra hangolva, a régi fonnák szabályait tagadva, új hatások nyomán lényeget mutatóbban, egyszerűbben. Egy új évszázad elé tekintő, régi évszázadot visszaidéző, fáradt csend. A megszült száz év fáradsága. Másutt a tág téren mélysötét föld feletti, borult ég árasztja ezt a hihetetlen mélységű, nagy-nagy némaságot. Festette: Basch Gyula. Festette: Kemánfíy Dezső, 1910- ben. Festette: Perlott Csaba Vilmos. Festette: Pór Bertalan 1907-ben. Festette: Munkácsy Mihály. És még egy kép. Festette: Rippl-Rónai József. A címe: Kassai ünnepély. Ünnep — mélykék ég szinte olyan erős, olyan izgalmas, hogy a mai színesfilm-teehni- ka is alig-alig tudja elérni, kikeverni színeit. Kert tében házfolton világító sárga ablakszemek. Az ünnep. Múlandó és meghökkentő, szép és szomorú, mint a századelő. Tröszt Tibor SOMOGYI NÉPLAP Kedd» 1NL november S0.
