Somogyi Néplap, 1971. október (27. évfolyam, 230-256. szám)
1971-10-13 / 240. szám
PÓDIUM Szemes Mari és Koncz Gábor Legszebb színházunk: az Operaház A megyei könyvtár előadótermében két ismert, népszerű színész lépett pódiumra hétfőn este, Szemes Mari és Koncz Gábor. Szinte naponta látjuk, halljuk őket, s most számunkra már ritkábban elérhető világuk varázsát hozták el: a színpadét. önálló estet tartani egyedül maradva, »négyszemközt-« a közönséggel, tehetség, művészi felelősség kérdése is. Koncz Gábor és Szemes Mari nyugodtan vállalhatta, mert nemcsak ízelítőt, hanem szinte egész terítéket adtak abból, ami számukra műhely és kitárulkozás : szerepeikből. Darabrészleteket láttunk először. Hogy Koncz Gábor milyen karakterre fogékony: egészen széles skála. Játszik ő királyt is, arisztokratát is, semmiképp sem típusfigura tehát, de amit tőle kaptunk, mégis jellegzetes, sajátos művészi derűvel válogatta, s ugyanez a derű tér vissza, amikor a kétkezi munkás fiatalembert játssza. Enyhe iróniával néhol, de nagy-nagy szeretettel. S alkalmas arra is, hogy egyszerű igazságokat, mi több, tanulságokat fedjen föl, mondjon el a hétköznapi sorsokból. Nem mondja, előadja a prózát, úgy, hogy megelevenedik körülötte a díszlet nélküli pódium. Megtelik szavaitól, gesztusaitól a tér. Játszik, és a színház varázsát idézi vissza. Mindegyik szerepében a mosoly mellett ott az erő is, a simogatás mellett a kemény mozdulat... Mindezek legnagyszerűbb szintézise talán Sipos Tamás Bokszoló című űlmnovellája volt (a pódiumon: monológ.) Nem nyúl látványos jellemző eszközökhöz, szinte leegyszerűsíti alakját, és ebből az alaptónusból vagy alapanyagból épít, alakít, akár egy rusztikus formavilágú szobrász. Különös hangulatokat idézett fel a tévében nemrég látott Ember a vízben című darab egyik részlete. Ami a hétköznapok tanulságait illeti, ott állt előttünk a bemutatás előtti Sarkadi-darab részlete. Különös módon termékenyíti meg a lírai előadást is az említett derű. A költészet in- terpretátorában ott bújkál a mosolygó komédiás; Nicolas Guilén tüzes ritmusú versét mondta egyre fokozódó hévvel, dinamizmussal, mint bármely más hasonló kiváló versmondó, de a végén egy va- gányos gesztus, egy félig lendülő mozdulat: ez Koncz Gábor. Egyedül. Koncz Gábor. Külön tanulmányt érdemel Németh László darabjának A természet és az ember Mátrai levél Kora gyermekkoromtól szeretem az erdőt. Szeretem enyhet adó árnyát, beszélő csendjét, lombjai susogását, sejtelmes zúgását, süppedő avarját, és valahogy mindig az volt az érzésem, hagy leginkább az erdő tanítja meg az embert a természet szere- tetére. Megtanítja arra, hogy a természet sohasem csalja meg az embert, hogy nincsenek benne ugrások, kiesések; törvényszerűségekre nevel és méltóságával, megújuló életével példát mutat az embernek, hogy legyen ő is méltóságteljes és mindenkor megújuló. Mikor először jártam a Mátrában, mindez megerősödött bennem. Egyformán megerősítették ezt számomra, akár meredeken kiugró bércei, akár szelíden lejtő lankái; éppígy zöldjének száz színjátszó árnyalata, a csörgedező patakok, levegőjének balzsamos illata. Rousseau, a felvilágosodás korának nagy társadalombölcselője, a nagy francia forradalom egyik szellemi előkészítője a társadalmi berendezkedés igazságtalanságait, kiütköző ellentéteit vizsgáltakor arra a megállapításra jutott, hogy mindezek azért is érték utol az emberi nemet, mert »minden jó volt ugyan, ami az anyatermészet műhelyéből kikerült, de minden elfajult az ember kezei között«... Majakovszkij erdész fia volt, és gyermekkorában igen gyakran járta apjával az erdőket, azt írja, hogy őt az erdő tanította meg az ember szere- tetére és arra, hogy harcoljon érte. Egyáltalán nem lep meg, hogy a mérhetetlen 'technikai fejlődés korában világszerte beszélnek a természet és az ember viszonyáról; arról, hogy a táj védelmét szorgalmazni kell. A vadászati világkiállítás rendezői, a hazánkból és a legtávolibb országokból érkezett látogatók ezrei, tízezrei is ezt a gondolatot hordozták. A felszabadulás után többször is fölkerestem a Mátrát; minden egyes alkalommal örömmel tapasztaltam, hogy a községek, települések vezetői, a közületek, a környékbeli vállalatok, sőt magánosok is vállvetve igyekeznek vidékük tájait szebbé, vonzóbbá, kellemesebbé tenni. Tervek, javas* latok tömege született az utak rendezésére, üdülők létesítésére, művelődési házak építésére, a közlekedés megjavítására. Nem lokálpatriotizmust láttam én akkor ebben, hanem annak a felismerését, hogy a természet adottságain magának az embernek is kell munkálnia, ha életét jobbá akarja tenni. A sok helyi vonatkozású célkitűzéssel, javítani akarással mint, egy speciális »mátrai gondolat« kibontakozását, elindulását láttam azokban az években a tiszteletreméltó törekvésekből, igyekezetekből. Most, hogy újból itt vagyok és látom a tervek túlnyomó részének megvalósulását (a mátrafüredi kétszáz ágyas szálló, és étterem kombinát építését is rövidesen megkezdik), a gondosan kiképzett és karbantartott köz- és erdei utakat, az ápolt parkokat, sétányokat, a természetjáróknak nyújtott sok gondosságot, az üdülőket, a művelődési otthonokat, a könyvtárakat, az egészségügyi és gyógyító intézményeket, vagy akár a kulturált szórakozóhelyeket is, joggal állapíthatom meg: büszkék lehetünk Mátránkra. Az előbbiekben körvonalazott akkori »mátrai gondolat« napjainkra egy figyelemreméltó, nem is jelentéktelen »mátrai kultúrává« nőtte ki magát. Gyenes Zoltán két részlete. Szemes Marival közösen adták elő, de mindkettőben ő volt a főszereplő. A felszabadulás előtt írt társadalmi drámák egyik típusát idézi vissza az író, a jó eszű vidéki fiatalembert, de nagyon ma indíttatásban és szituációban. Itt már több a szín, több a táj, a vidék a jellembe ötvözve, de igazmondás ez, társadalmi méretű lelkiismeret igényével az ötvenes évekről. Figyel a mára, a ma termésére. Erről egy Moldova-részlet, Bárányt Ferenc és Soós Zoltán versei árulkodtak. Persze nincs ebben semmi keresztmetszetigény. egyszerűen mai igény, a nevető, a derűs ember igénye, talán mindannyiunké. Ha nő szereplőt lát az ember önálló előadóesten, önkéntelenül az első szó, ami odakívánkozik tolla alá, a líra. Néha a jellemzésben mintha ezzel akarnánk helyettesíteni, palástolni a lényeget: az érzelmekben különösen gazdag ember. Szemes Mari interpretációi líraiak, de nem érzelgősek, még akkor sem, ha mindezek témája a sokat boncolt, de a teljességében feltárhatatlan örök szeretet, szerelem. Igaz érzelmi világot kaptunk, az est talán legnagyobb élményét, amelyet biztosan hosszú időre vitt magával a néző: a Ki hogyan szeret című összeállításban Csak néhány sünt választott ki a palettáról Szemes Mari, de mégis nagyon gazdag képet festett. A »két levél beszélgetése« nagyon finom mértékű előadást kíván, hogy az érzelmi gazdagság talajáról nehogy átcsússzon az előadó az érzelgősségre. Szemes Mari tudta a határt, hangjában a termékeny érzésskála vibrálása mellett ott van egy egyszerű, határozott, józan egyéniség, amit a Sántha-regény részlete adott vissza leghívebben. Igen, a szeretetről csak az festhet képet, akiben ennyi szín lakik. Az elbeszélés fonalán néha különös típusok élednek: temperamentumos olasz asszony, vagy egy magyar nő, akiből eleven erővel tör ki a fájdalmas csalódás meg a féltés. Az ösz- szeállítást nagyon ügyesen két örökszép magyar vers keretébe fogta; Somlyó György Mese arról, ki hogyan szeret című verse indította és József Attila Töredéke zárta a sort. Hallottunk még egy magyaros pikantériáid Mikszáth-no- vellát ízesen előadva, melyben megelevenedett a roskatag várúr, a beijedt, de jól járt helybeli notabilitás is. Tröszt Tibor OPERAHAZAT nálunk csak a múlt század utolsó negyedében építettek, pedig akkor a hazai operajátszásnak már szép hagyományai voltak. Az első magyar nyelvű operát Chudi olasz zeneszerzőtől a »Pikko hertzeg és Jutka Per- zsi«-t Szerelemhegyi András fordításában, 1793-ban Budán adták elő. A következő évtizedekben a nagy vidéki társulatok — Kolozsváron, Nagyváradon, Debrecenben, Kassán, Miskolcon — adtak színpadot operáknak. Mígnem 1837-ben a Pesten felépült Nemzeti Játékszín (később Nemzeti Színház) megtartotta első zenedráma bemutatóját, a Sevillai borbélyt. .Majd fél évszázadig ez a színház adott otthont a prózai és a zenés drámának is. A 60-as évek során felmerült az igény az opera önálló otthonának megteremtésére. 1872- ben bizottságot neveztek ki, amely kijelölte a felépítendő opera helyét. Megvásárolták a Sugár úton (a mai Népköztársaság útján) a Hermina téri zsibvásár telkét, ahol az Operaház ma is áll. A pályázaton Ybl Miklós terve nyerte el a bírálók tetszését. S 1875 őszén ünnepélyesen megkezdődött az építkezés. Dr. Podmaniczky Frigyes intendáns, Ybl Miklós és Hofhauser építési vállalkozó tették meg az első kapavágásokat. Kilenc évig építették a díszes palotát, Ybl Miklós személyes vezetésével. Külseje- belseje szépen, harmonizáló, ünnepélyes alkotás. Homlokzatának magas ívelése, loggiái, márvány oszlopai, fényárban úszó lépcsősora, igazi olasz palotához hasonló folyosója, a sok aranyozás és olyan freskók, mint Lotz Károlyé a nézőtér fölött, vagy Feszty Árpád, Than Mór, Vastagh György, Székely Bertalan falfestményei méltán fokozzák az épület szépségét. A bejárat fölött, a legfelső erkélysoron 16 nagy zeneszerző szobrát helyezték el, a főhomlokzat fülkéiben a négy múzsa kapott helyett, s a főbejárat jobb és bal oldalán a két magyar zeneszerző géniusz, Liszt Ferenc és Erkel Ferenc szobra áll. A nézőteret 500 lángú légszesz csillár és az emeleti páholysor előtt 12 kisebb csillár világította meg. A színpadi hatásvilágítást már ekkor négy 1200 gyertya erősségű ívlámpa szolgáltatta. A sok gyertya már az első estén kisebb tüzet okozott. Az épületbe 1895 nyarán szerelték be a villanyt. B : 4;r ... Tzh. !**: Már építésekor különleges színpadtechnikával látták el az operát, »a színpad vagy egyes részei vízerőművezettel emelkedtek, süllyedtek«. Amikor 1884. szeptember 26-án megnyitották a Magyar Királyi Operát, műsorára a Bánk bán első felvonását, a Hunyadi László nyitányt és a Lohengrin első felvonását tűzték. A káprázatos megnyitón ott szorongott a főváros akkori előkelőség, megjelent Ferenc József és Klotild főhercegasz- szony, Albrecht főherceg a császár lányát, Mária Dorottyát vezette, ott voltak Tisza Kálmánnal az élen a kormány tagjai, s olyan hírességek, mint Munkácsy Mihály, Pulszki Ferenc, Arany László- né, Paulay Ede. Alig kezdődött meg az előadás, amikor a kinnrekedt embersereg megostromolta az Opera kapuit. A Vasárnapi Újság szerint »a tömeg ahol ajtót talált, ott ment be. Az udvari felüljárót is megostromolta, semmibe véve a burg- zsandárokat.« Operánk rövid idő alatt nemzetközi tekintélyt vívott ki magának. A 90-es évektől a világ leghíresebb énekesei — mint Slezák, Kurz Zelma, Caruso, később Calvé Emma, triam egy jegyzőkönyvet. Jelen volt két főnök. Minden szavuk értelem, ésszerűség. Semmit sem csinálnak fölöslegesen. Még a beszéd közbeni lélegzetvételek is úgy illenek oda a mondat végére, hogy ha nem lennének, hiányoznának. Próbálok hozzájuk igazodni. Milyen jó, hogy ma kipihent vagyok, így az ujjaim sem keverednek össze. Amit írok. szép, hibátlan. Hogy felnéznek majd rám, ha meglátják! Hogy értékelnek! Még az aláírások is olyan tökéletesen illenek oda, mintha centivel mértem volna. Várom a hatást, a dicséretet. Azazhogy nem is azt, hanem, hogy finoman kézbe vegyék, télve, nehogy összegyűrődjön. Végignézzenek rajta elégedetten, aztán aláírják kissé oldalra hajtott fejjel, ahogy az ilyesmit szokás. A radikálisabb főnök szinte kikapja a kezemből, amint odanyújtom. Nyakán feszülnek az izmok. A papír ösz- szegyűrődik agyonerezett keze között. Mit számít az! Fő, hogy a szöveg még ép. És tisztán, gyönyörűen várja, hogy átolvassák. — A Nemzeti Bank elé »A« névelőt írunk! — hallom a dicséret kezdetét. Az nem olyan nagy hiba — gondolom —, végül is az a fontos, hogy ki hogyan ejti. 4 jegyzőkönyv — MSZMP Somogy m.! Mi ez? Mi ez? — kérdi most már visszafojtott dühvei. —■ Ha a mi nevünket ki tudtuk írni, akkor nem illik megsérteni őket, hogy egy »m« betűt írunk a »megye« helyett. Ezt le kell írni még egyszer. Ez így nem mehet el! Azzal fogja a tollát, és látom, amint a toll felemelkedik. Kört ír le, majd lecsap az én remekművemre. Beletúr szabályos betűim közé. Megbolygatja a sorokat, bepiszkítja a habfehér papírt. Tele van már tintafoltokkal. Még az aláírásokba is belekötött. Kiderült, hogy nem egymás mellé, hanem egymás alá kellett volna írni. Na még ez is! — Szóval, aranyoskám, még egyszer így, ahogy kijavítottam. Vigyázz, hiba ne legyen benne! Ezt megkaptam! Ezután ha valami tökéletes, akkor is kételkedni fogok benne. Sosem lehet tudni. Az a kis hiba olyan könnyen meg tud bújni, olyan kis helyen elfér, és annyiféleképpen lehet értelmezni. Ki ezt tartja hibának, ki azt. Nekilátok még egyszer. A két főnök egymás szavába vágva magyarázza a logikai összefüggéseket. Hja! ők más világban élnek. Az értelem, az objektivitás világában. Beszélgetésük felér egy magas szintű eszmecserével. Racionális tőmondatok, bővített mondatok, s mindezt a műveltség felső fokán, egymást megértve, bólogatva, kiigazítva. Beigazítom papírjaimat a gépbe, vigyázva, hogy el ne csússzanak, merőleges síkot alkossanak a gép hengerével. Aztán elkezdem lassan, egyenletesen. Először így kell, csak később váltani át a gyorsabb tempóra. Érzem, ahogy ujjaim alatt formálódnak az értelmes mondatok. Már kész is. Lopva elolvasom még egyszer. ‘Ügy kell lopva olvasni, hogy az ember bent hagyja a gépben, mintha még nem lenne kész. Egyik kezével óvatosan fordít egyet-egyet a henger csavarján. Értelmes képet vág, és le-föl pislog. Így olyan színezete van, mintha gondolkodna, vagy a sorokat igazítaná helyre. Meghűl bennem a vér. Ö, egek! Kihagytam egy fél mondatot. Mi lesz ebből? Jutalomelvonás, de még jó, ha azzal megúszom. — Készen vagy, aranyoskám? — hallom a kérdést. — Rgen, azt hiszem. — No, lássuk csak! Látom szája mozgását, de nem értem, mit mond. Hogy... mit mond? Milyen nehéz egy gépíró sorsa! Mások azt hiszik, hogy csak ül, vagy kávét főz, nem is kell gondolkodnia, csak automatikusan írja, amit mondanak. — Nagyszerű — ezt nem én mondtam. Alig hiszek a fülemnek. Azt mondta: Nagyszerű — és még mást is. — Képzeld, a gépírónőnk megoldotta, amin mi fél óráig vitatkoztunk. Kihagyta azt a részt. Kolosszális! Így legalább nem gondolják azt, hogy... És itt szakmai fejtegetésekbe kezdett. A másik főnök bólogatott, mosolygott, kézbe vette, elolvasta, forgatta, megnézte jobbról, balról, és annyit mondott: — Jó lesz így. Pál Erika Lauro Volpi, Pertile, de Luca, Gigli — tartották becsvágyuknak, hogy a magyar operaszínpadon énekeljenek. A nemzetközi operaszínpad eseményeit figyelemmel kísérve egymást követték a bemutatók. Bizet operáját, a Párizsban csúfosan megbukott Carment a magyar opera vitte sikerre. Mascagni Parasztbecsületét az 1890 májusi olaszországi bemutató után már decemberben nálunk is’ játszották. Leoncavallo Bajaz- zókját a milánói ősbemutató után alig egy évvel előadták. Magyar műveket is szép számmal bemutattak. Mindjárt az első évadban Erkel István királyát, a következő években Goldmark Sába királynőjét. Az opera főigazgatását évekig, évtizedekig a művészethez vajmi keveset értő intendáns látta el, aki beleszólt a műsorválasztásba, a szerep kijelölésébe, a gazdasági ügyekbe. Hangoztatták, az opera udvari intézmény. Ezért aztán olyan világnagyságok, mint Mahler és Nikisch Artur — rövid ideig maradhattak az igazgatói székben. Csak Bánfy intendánssága alatt. Hevesi igazgatósága idején talált egymásra gyümölcsözően a két művelt elme olyannyira, hogy működésük az Opera egyik legfényesebb idejét jelenti. Hogy mennyi gond, visz- szásság akadt az opera körül, arra illusztrálásul álljon itt néhány korabeli újságcikk címe, vagy néhány sora. 1885. Fővárosi Lapok: A magyar dalosam ok ügye: A bukás szélére jutott. 1886. Pester Lloyd: Érvek a bérbeadás mellett. 1905. Operaházi -képtelenségek. Súlyos hibák az Opera vezetésében, műsorpolitikájában. 1909. Népszava: Botrány az Operában. A kórus sztrájkja. 1919. Népszava: Az Operaházat szénhiány miatt bezárták. 1925. Magyarság: Az Opera 1925. február 13-i bezárásának története. 1925. Napkelet: Az operai zenekar sztrájkja. IDŐKÖZBEN persze olyan fényes tápok is kerülnek az opera történetébe, mint 1917- ben az első Bartók-mű, A fából faragott királyfi bemutatója. Vagy 1926-ban Kodály nagy sikert arató Háry Jánosának premierje. A harmincas években Nümbergben, majd Bayreuthban, Milánóban, Firenzében vendégszerepei a magyar operatársult. Aztán a felszabadulás után,- 1945. március 15-én Kodály Psalmus Hungaricusával és a Bánk bánnal megnyitják az új korszakot, az Opera máig Ss ívelő, gazdagodó, kiteljesedő I legutóbbi negyedszázadát.., r. m SOMOGYI WBPLAP Szóda, JOTL «Átélte 13, s
