Somogyi Néplap, 1971. október (27. évfolyam, 230-256. szám)

1971-10-10 / 238. szám

Becsvágy és szolgálat

gy tiltakozás késztetett arra, hogy megírjam ezt a cikket. A község tanácselnöke igyekezett eltéríteni attól a szándékomtól, hogy művelődési házuk életéről szóló riportomban leírjam a helyi szobafestő mester nevét »-Igaz, társadalmi munkában ő mázolta át az épület hét ajtaját és a huszonkét ablakot > is... De mérhetetlenül hiú, becsvágyó ember, onnét ered az egész buzgalma Rögtön megvenne tízet az újságból, bekeretez- tetné, fennen mutogatná mindenkinek. Hiányzik belőle az a szerénység, ami nélkül nincs új típusú ember...«

Nem tagadom, fittyet hánytam az elnök figyelmeztető szavára. Leírtam riportomban a becsvágyó kisiparos nevét, sőt az áldozatkészségét dicsérő szavakkal sem fukarkodtam.

Hadd ismertessem önkényes eljárásom indítékait!

Aki ismeri az ország első pesti, Nemzeti Színházának történetét, az emlékszik többek között Thuróczy Pál és Jfrössler János nevére is. Thu- póczy — elegánsan ható neve ellenére — holtszegény kétkezi ember volt, mégis két hetet dolgozott feleségével egyetemben a magyar szó hajlékának megteremtésén. Rfössler uram pedig szürke lakatosmester létére fölajánlotta: ingyen elkészíti száz zálrtszék lakatosmunkáit.

Becsvágy is fűthette őket. De' ez a becsvágy nem alantasabb, mint a Nemzeti Múzeumot alapító Széchenyi Ferenc grófé volt. Ö sem titokban és névtelenül ajánlotta föl már akkor is nagy vagyont jelentő gyűjteményét, hogy azokból végül is kisarjadjon nemzeti könyvtárunk és az ország legbecsesebb múzeuma. Az alapító gróf példája sokakban ébresztett hasonló becsvágyat, és nyomában szazak-ezrek szolgáltak az áldozatkészség ki- sebb-nagyobb gesztusaival a magyar művelődés ügyének.

Kevesen tartják számon egy száz év előtt élő királyi tanácsos, Gyurkovits Jenő nevét, aki a Pesti Naplóíban kihirdette, hogy bárkinek megmutatja képeinek gyűjteményét. Ráth György és Hopp Ferenc nevét — egyebek között — azért őrzi az utókor, mert értékes műgyűjreklám úgy él az emberek tudatában, mint a kapitalizmus és a megnövekedett árutermelés szülötte. Való igaz, hogy mint komoly közgazdasági tényező nagyobb jelentőséget csak a kapitalizmus kialakulásával szerzett magának, és szerepe _ főleg az úgynevezett »fogyasztói társadalmakéiban — ma már szinte nélkülözhetetlen (s ezt az egyes országokban a reklámra fordított és évről évre növekvő elképesztően nagy pénzösszegek bizonyítják). Kezdetleges formában azonban már az ókorban jelentkezett. Eszközei a mai reklámféleségekhez viszonyítva primitívek, hatósugaruk is kicsi volt, de az adott társadalmi és gazdasági viszonyok között így is kifejtették azt a hatást, amelyet a reklámtól ma is elvárnak.

Az ókor a reklám céljára elsősorban magát az embert vette igénybe a kikiáltók személyében. (A mai rádióreklám is ezekben tisztelheti ősét). A kikiáltókat megtaláljuk már az egyiptomiaknál, a régi zsidó államban, a görögöknél és a rómaiaknál egyaránt. A görögök karyx- nak, a rómaiak praeconak nevezték őket. Hivatalos személyeknek számítottak, de nemcsak gyűlésekre, szavazásokra, ünnepi játékokra hívták össze a népet, hanem kereskedelmi célú árverésekre is. A kikiáltó személye a római mitológiába is belekerült.

teményeiket a köznek hagyományozták.

Szerencsére, történelmünk bővelkedik a társadalom javát szolgáló ilyen kisebb- nagyobb szenzációkban. Hogy az események főszereplői titkon arra gondoltak, ez a cselekedetük hírt szerez majd nekik? Nincs abban semmi kivetnivaló. Még a becsületére oly kényes Petőfi sem hagyott kétséget afelől, hogy bízik az utókor hálájában. Ki ne ismerné sorait, melyekben a sírjaiknál áldó imádsággal leboruló unokákról ír!?

idéken jártomiban olykor ma is látok még emléktáblákat hajdani ipartesütleti vagy olvasóköri helyiségek falán. E táblák többnyire név szerint is fölsorolják azokat, akik pénzből vagy karjuk erejéből a legtöbbet adták ahhoz, hogy a közjót szolgáló intézmény létrejöhessen.

Közművelődésünk manapság sem nélkülözi a mecénásokat. Művelődési házak, parkok, utak százai készültek el az elmúlt tíz-tizenöt évben is társadalmi munkával. Az árvízkárosultak talpraállítá- sára összegyűlt százmillió forintok pedig ,arra utalnak — jóllehet a mi viszonyaink között egyénileg senkinek sincs lehetősége arra, hogy olyan hatalmas alapítványt helyezzen a nemzet asztalára, mint annakidején a dúsgazdag Széchenyi Ferenc —, hogy az összefogott, társadalmi méretű segítőakció olyan eredménnyel jár, amihez a hazafiságtől felbuzdult főrendek egyéni gesztusai nem is mérhetőek.

De névtelenek óhajtanak maradni, akik pénzben vagy munkában sokat tettek falujukért, vagy éppen a hazáért?

Lehet, hogy sokan mit sem törődnek a külső megbecsülés jeleivel. Ám semmivel sem csökken szememben azok segítőkészségének értéke, érdeme, akik büszkék arra, amit tettek. A Thuróczy házaspár több emberöltővel ezelőtti munkáját még ma is számon, tartjuk. Miért ne tudjunk arról, hogy egy falusi honfitársunk több ezer forintnyi munkát végez azért, hogy a község művelődési háza szép és vonzó legyen?

Vannak helységek az orMilyen

Apuleius említi egyik elbeszélésében, hogy amikor Psyche elveszett, Venus Mer- curt, a kereskedelem (és a tolvajok) istenét szólította fel, hogy kikiáltók által kerestesse. Az elbeszélés még a megkeresés szövegét is közli.

A kikiáltók persze a legszegényebb emberek közül kerültek ki, és sok tudomány nem kellett hozzá, csak harsány hang. Martialis római {költő egy apának, akinek buta fia volt, azt javasolta, hogy adja fiát kikiáltónak.

Az írást is megjelenése után csakhamar a reklám szolgálatába állították. A Louvre papyrusgyűjtemé- nyében található az le. 145- ből származó irat, amely Let- ronne fordítása szerint két, Alexandriából szökött (és gazdaságilag komoly értéket képviselő) rabszolga elfogására hívja fel a közönséget. Valószínűleg nem hirdetményként szolgált, hanem csak a kikiáltók által elmondandó szöveget tartalmazta. Egyébként ezt tekinthetjük a bűnügyi körözőlevél első írásos emlékének is.

A cégér, amely egy-egy ipar vagy kereskedelmi ág jelvénye volt, ugyancsak egyike a legrégibb reklámfajtáknak; a középkoron át napjainkig íentmaradt. Főleg a nagyrészt írástudatlan eraszágban, ahol rájöttek már, milyen tettre sarkalló erő a lokálpatrióta becsvágy. Tudunk. városokról és községekről, ahol a bizonyos meny- nyiségű munkát elvégző aktivistáknak emlékérmet, oklevelet adnak. A Budapest fejlesztéséért kiemelkedő eredménnyel munkálkodó tervezőknek, művészeknek a főváros tanácsa évről évre aranyérmet és pénzjutalmat ad át. És erről a sajtó, a rádió, a tv is hírt ad.

A társadalmi munkások becsvágyát szolgálják az ilyen gesztusok? — Azt is. Korunkban, amikor a feltörő emberi becsvágy ezer kiélési formára lel, s e kiélési formák gyakran öncélúak vagy éppen károsak, csak tisztelhetem azt a becsvágyat, amelyik az ország, a község — vagy akárcsak egy tanyai iskola — fölvirágoztatásához kapcsolódik.

Nem kételkedem azonban, hogy a karrieristák, a hírnév vágyának megszállottái is odacsapódnak egy-egy jó ügyhöz. És inkább keresik a hírt, dicsőséget, mint a munkát. Ez a veszély azonban minden közösségi akcióra leselkedik.

Van község, ahol utcát neveztek el egy olyan tanítóról, aki egész életében szeretettel és nagyon eredményesen tanítgatta a falu gyermekeit?

T

avaly egy álló hétig kutattam ilyen falu után. Legalább tucatnyi helységben jártam, ahol legendák öveznek egy-egy rég holt pedagógust. Némelyik helyen a tanácstitkár vagy a tsz-elnök kivitt az utcára, és ilyenféléket mondott: »Akit itt lát, az mind az öreg rektor úr türelméből, szeretetéből kapta az írás-olvasást; a boltost ő tanította számolni. Az újságot itt úgy lapozza a nép, ahogy ő mutatta, ő volt itt a szellem napvilága...«

De utcát azért nem neveztek el róla.

Az iskola falán sem hirdeti tábla az ilyen nagyszí- vű pedagógusok nevét._ Pedig az ember szomjazza az elismerést. Mi másért írja a költő a vers alá a nevét, és mi másért látja az olvasó e gondolatsor végén, hogy írta: Bajor Nagy Ernő

bereket világosította fel arról, hogy mit hol keressenek, melyik iparos mivel foglalkozik, melyik bolt mit árul. Ókori alkalmazásának írott és tárgyi emlékei is szép számmal akadnak. Már Aristoteles utal rá egyik, — ie. 350-ben írott — munkájában: »A jól ismert jel ott függött házának homlokzatán«.

A legrégibb cégért egyébként Memphis mellett, Ser- sopeum közelében találták, és egy ie. XII. századbeli álomfejtő üzletére hívta fel a figyelmet. A cégér templomhomlokzatot utánoz, teteje két egyiptomi nőt ábrázoló kariatidán áll. A kőlapra fekete festékkel egy oltárt s egy Ápis-bikát festettek.

Felirata Johannes Vahlen 1900-ból származó megfejtése szerint így hangzik: »Én, a krétai, megfejtem az álmot az istenség megbízásából — Bízd magad Tychére/«

(Tyche egyébként a véletlen ist:nnője volt.)

Az i. sz. 79-ben a Vezúv kitörése által elpusztított Pom- pej feltárása alkalmából több cégér került napvilágra, majd múzeumokba. Legnagyobb részük az 1. sz. I. században készült. Ezek a cégérek vagy festett táblák, vagy kő-, illetve terrakotta reliefek.

Egy tejkereskedő a fürdőben hívta fel a látogatók figyelMoldova György

Hajósok

éneke

Nemrég jelent meg a Szép- irodalmi Könyvkiadó gondozásában Moldova György: Hajósok éneke című riportkötete. Aki a Moldova regényeket ismeri és szereti, sok fölfedezéssel gazdagodik olvasás közben, hiszen az ország különböző tájain, városaiban, folyópartjain és építkezésein fölvett riportok egyszersmind önarcképet is rajzolnak a szerzőről. Nagyon sok helyütt a történetek keretében vallomásszerűen körvonalazódik a »riporter« arca, egyénisége, szívós, oknyomozó írói alkata. Könnyen felrémlik előttünk a Moldova-regények hatalmas élményanyaga, sőt az anyag- gyűjtés hétköznapjainak hangulatai és szürke percei is.

Ezek a riportok végigkísérték az írói pályát

Nem is mindig jegyzetfüzettel a kézben gyűlik, sűrűsödik az anyag, sokszor szereplővé lesz — egy konzervgyárban például — az író is, ott dolgozik; éjszakázik és és rakodik együtt a többiekkel. Máskor pedig ott látjuk az áradásoknál, emberekkel ismerteti össze az olvasót hétköznapi hőstettek, sorsok értelmét bogozva.

Néha novellává avatja a történetet a sodró elbeszélő erő, de a helyszínrajz, a cselekményt megtörő párbeszédek az újságírás eleven eszközei, dokumentumai mutatják, riportot, színes, eleven, igaz beszámolót olvasunk mégis.

Rendkívül sok az éjszakai beszélgetés, gátőrrel mérnökkel, orvossal, rakodóval; kétkezi munkással és entellektü- ellel, de mindegyiket mégis sajátos hangulat övezi. Min 1- egyik riportban, ha néhány tollvonás árán is, de teljes emberi arcot kapunk, sok utalással és adalékkal a korról. Ez legteljesebben talán az árvízi riportokban és konzervgyári írásban érezhető.

mét üzletére. Egy pék cégére szamár által hajtott malmot ábrázol. Egy borkereskedő üzletének oszlopán elhelyezett domborművön két embert láthatunk: az egyik amforát visz a vállán, a másik pedig Bacchus képében szőlőt présel. Előkerült hentescégér is egymás mellett); a vendégfogadó »cégtábláján pedig a kocsmáros bort önt a pohárba. Némelyik cégéren már a tulajdonos nevét is megtalálhatjuk. »Az elefánthoz« címzett vendéglő cégérén egy kis emberke elefántot vezet, és felirata azt is elárulja, hogy Sittius a vendégfogadó tulajdonosa »hospitum hie locator, triclinum cum tribus lec- tis et commodis« — azaz a kérdéses fogadó három kényelmes szobával rendelkezik.

Ugyancsak nyilvános fürdőben hirdetett egy gladiátoriskola is, amely azonban — mint ahogyan a feliratából kiderült — nem annyira iskola volt, mint inkább a gladiátorok, matrózok, kézművesek találkozóhelye.

»Semmi új nincs a nap alatt« — mondja egy régi bölcs mondás. Ha visszatekintünk a reklám kezdeteire, igazat adhatunk neki.

Galambos Ferenc

idős a reklám ?

A hanoi tóparton

FODOR ANDRÁS:

Áz iskola udvara

A kaposvári Gimnáziumnak

Az iskola mögött az udvar négyszögét, — honná t a sárga kofa (tkon át mindig elszállt a labda, honnét világra szabadult a sorsunk, szorongva érlelt, egyszeri kalandja, — érzem zsibongva újra megszületni a nagy kopár teret:

bozsdul az oltott mész, a testek forradalma az udvar kőfalán kavargón sistereg.

Lábak dobaja zúg a nyári fű gyepétől elhódított porondon. Vad tusák.

Kavicsok, szemcsék porcogó szikrái, holtomig hordom a pórusokba vert sebeitek nyomát.

S úgy fáj ma is, mint akkor, ha feketiü a föld, a vedlő fák nyomorúsága.

Egy gyermek arca néz az ablak harmatából a készülődő, csontölü vilÁgm,

Egyszercsak, szinte nem hisz a szemének; a havas udvaron sötét, nagy D betű, — két kurta karját összefonva hátul, szája sarkából füstöt eregetve, keménykalapban zord Pintén tanár úr rúgja magát a jégen jobbra, balra, hatalmas kondor-orrú korcsolyán,

Nézem, nézem és nem tudom, látom, vagy álmodom csupán.

Aztán a tavaszok sajogató hívása, a méhkasból repülni vágyó rajok forró nesze, s a visszarántó berregés parancsa..

Nem, nem tudom feledni sohase a lelkiismeret vezeklő kínjait, kérdéseit: miért vagyok? Mit érek?

A padok fogsorában viselt irtózatál az örökös veszélynek.

S a kőfalak közé süvöltő háború Vezényszavak: feküdj! sorakozó!

A díszlépésbe tört szirénák szaggatása...

S midőn a zsarnok ősz puszttUva ránkzudult testünket és hitünket meggyálázva, a jobbra át! a hátra arc! között tanárom intett, szólt, olvasta versemet, búcsúzásként még megmondta a jóhírt: bizonyos már, hogy költővé leszek.

Ott nőttem emberré a tágas udvaron, az épület, a sárga kőfalak beszédes négyszögében.

Nem múlhat el mit benne kaptam.3 o büszkeség, a szégyen.

Fordul az ég árnyékba. Hűl a föld.

Elfordulnak az évek.

Az ifjúság kerete őriz, akár az örökélet.

SOMOGYI WEFLAF EV

Vasárnap, 197L ektéber 19, |j|